*Jimin pow*

Futottam és nem álltam meg. Csakis akkor, amikor jelenlegi célállomásomra értem. Ez pedig egy cserben hagyott kulturális létesítmény volt. Általában, ha valami nagyobb baj történik körülöttem - ami persze hat rám -, akkor itt tudok megnyugodni. Most kivételesen saját hülyeségem és félelmem által jutottam ide. Csak én lehetek akkora őrült, hogy próbálom valahogyan kifejezni szeretetemet Yoongi iránt. Túl béna és esetlen vagyok én ehhez. Különben meg nem tudhatom, hogy ő érez-e egyáltalán valamit irántam. Amúgy is nem rég ismertük meg egymást.

- Ahhj. - Hangoztattam, majd kinyitottam az ajtót. Beléptem rajta, és mivel nem szokták őrizni ezt a helyet, ezért egész nagy nyugodtsággal mentem tovább. Nem olyan nagy az épület, csupán csak előtérből, mosdóból, öltözőből, szertárból és egy tükrös táncteremből áll. Lassan lépdeltem végig a hosszú folyosón. Kémleltem a már-már porladozó falat, amit sokan föl is használtak a művészi hajlamok kiélésére. Mindig is szerettem az újonnan készített graffitiket nézegetni. Csodálom a mai napig azt, hogy egy ilyen lepukkant helyet, mint ez, szimpla kreativitással szuperül fel tudják dobni. Persze nem igazán preferálom a ,,leszarom, csak baszassunk fel valamit" műveket. Elmentem már a legtöbb - számomra jelenleg - értéktelen ajtó mellett. Természetesen mindennek a végére kellett tenni a főtermet... Másodpercekkel később ott álltam a megrongáltnak vélt és éppen már félig lejött ajtó előtt. Kaparásnyomokat és koszos kézlenyomatokat véltem fölfedezni, de nem igazán izgatott a dolog. Egy kevesen biztos járnak ide, köztük akár hajléktalanok is. Óvatosan próbáltam kinyitni a nyílászárót, mire az eldőlt és nagy zajt csapott. A hirtelen hangra összehúztam magamat, szemeimet pedig becsuktam reflexből. Kicsit viccesen festhetett ez az egész, mivel mozdulatlanul maradtam, ráadásul a kilincs benne maradt a kezemben. Egyik szememet kinyitottam és egy nagy, megkönnyebbült sóhajt ejtettem ki a számon. A kezemben maradt fémdarabot eldobtam és továbbmentem. Körbenéztem és örömömre nem igazán történt nagy változás. Nem sok mindent bántottak. A tükör és az eszközök is sértetlenek. Egy-két ruhadarab fekszik hanyagul a földön. Mikor megelégeltem a nézelődést, odaléptem a jó öreg bokszzsákhoz, ami láttán pedig előjött a régebbi időkből egy pár emlékfoszlány. Hogy mennyit jártam ide, és hogy milyen okok vezettek ide...

Már nagyon kicsi koromban kezdődtek a problémák. Mielőtt suliba járhattam volna, apunak munkája akadt külföldön. Anyu nem akart minket itt hagyni, ezért itt maradt velem és a bátyámmal. Nagyon rossz idők következtek akkor. Volt, hogy anya hosszabb időre lebetegedett és kórházban kellett lennie. Amíg ő lábadozott, addig a mamánkhoz költöztünk a testvéremmel. Majdnem ő nevelt föl. Ez azt is jelenti, hogy ahogyan édesanyám kezdett jobban lenni, úgy lett képesebb itt hagyni minket. Amikor ötödikes lettem, akkor szülőm azzal búcsúzott el tőlünk könnyes szemekkel: ,,Szeressétek egymást. Ne veszekedjetek és fogadjatok szót a nagyinak. Fogjuk még látni egymást. Sajnálom, de muszáj elmennem. Szeretlek titeket annyira, mint amekkora a világűr." Nem tudtam ezt az egészet megérteni. Haragudtam arra, hogy hogy képes minket itt hagyni. Igaz, hogy egy idő után már kezdtem elviselni, de egy ideig eljárkáltam iskola után sétálni. Igen, és itt jönne az a kérdés, hogy ki az a hülye, aki 11 évesen járkál a sivár utcákon... Ráadásul egyedül... Nos, az azt hiszem én volnék... Egyszer volt, hogy megakadt a szemem egy épületen. Elhagyottnak tűnt. Valami késztetett arra, hogy bemenjek oda. Féltem, hogy mi lesz, ha ez mégiscsak egy lakott terület, vagy attól, hogy valaki az életemre fog törni. Egy ördögöm mégsem hagyott nyugodni, ezért bementem. Félve körülnéztem, majd hirtelen búgást kezdtem el hallani. Egyáltalán nem volt ijesztő, sokkal inkább nyugtató. A hang forrását kerestem. A hosszúnak vélt folyosót átszelve füleltem. Egyre hangosabban hallottam a... Zenét?! Odaértem az egyik ajtóhoz, ami mögül lehetett hallani a muzsikát és a cipő nyikorgását. Nagy óvatossággal nyitottam ki résnyire a falapot. Láttam egy alakot, aki egy nagy tükör előtt táncolt. Mivel látható volt az ajtó a tükörből, így meglátott. Hangos sikítást ejtett ki a száján az a bizonyos valaki. Lejjebb vette a hangerőt és megszólalt: ,,K-Ki vagy te?! Tudok taekwondozni, é-és nem félek megmutatni az erőmet." - Tisztán csengnek a fülembe még a mai napig is a lánynak szavai. Kinyitottam teljesen az ajtót majd beléptem. "Áldozatom" megkönnyebbült, mégis nyugtalan arcával találtam szembe magamat. Hozzám sietett, és csak azt tudta mondani, hogy: ,,Jézusom! Nem ijesztettelek meg?! Gyere, üljünk le." A kérdésére természetesen csak nemleges választ adtam, később pedig mentem utána a sarokban elhelyezkedő fotelhoz. Megismertük egymást. Megtudtam, hogy 6 évvel idősebb nálam, hogy ez az ő "búvóhelye", és itt gyakorol a felvételijére. Megkérdezte, hogy megmutathatja-e nekem, én meg csak bólogattam. Nagyon ügyes volt. Elbűvölt az, ahogyan átadta magát a zenének. Ő késztetett arra, hogy a zenéhez vonzódjak. Megmutatott egy pár lépést, amik nem igazán mentek. Kicsit még pihentünk, beszélgettünk. Mire föleszméltünk besötétedett, így sietnem kellett. Elköszöntünk egymástól és megígértük, hogy még fogunk találkozni. Mikor hazaértem megkaptam a nekem valót. Jogosan. Mindenki halálra aggódta magát. Miattam. Ez után el lettem tiltva egy időre a császkálástól. Ráadásul egyre rosszabb lelki állapotba estem az iskolában ért cukkolások miatt. Volt, hogy nem érdekelt a szobafogság és suli után visszamentem abba az épületbe, mert már eléggé megviseltek az akkor ért bántódások. Szerencsére JiSong ott volt, így elmondhattam neki problémáimat. Elmondta, hogy neki is volt ilyen időszaka. Megnyugtatott pusztán a jelenléte. Nem sokkal később megfogta a kezemet, a tükör elé állított, és megkérte, hogy utánozzam a lépéseit. Azt hittem, hogy valami komoly dologra készül, de végül olyan vicces táncot nyomott le, hogy a földön kötöttem ki. Feldobta a kedvemet. Miután felkapartam magamat elköszöntem és hazamentem. Odahaza senki sem értette mi ez a nagy öröm, de inkább meg sem kérdezték. A továbbiakban egyre többet találkoztam noonaval, tanítgatott, bölcsebbé és boldogabbá váltam általa. Így lett ő a legjobb barátom. Teltek az évek. Minden felhőtlen volt, mígnem JiSongnak egy nap nyoma veszett. Sok plakáton ott virított az az ezer wattos mosolya. Akkor valahogy mégsem tudott megnyugtatni. Persze ki volna akkor nyugodt, amikor a barátjának egyszer nyoma veszik, és lehet, hogy éppen egy sikátorban fetreng?! Hát senki... Egy idő után kezdtem magamba fordulni. Keveset ettem, beszélni sem beszéltem sokat. Minden nap néztem a híreket. Tisztán emlékszem arra, amikor bejelentették, hogy egy lány, akit eltűntnek véltek, holtan találták. A Han-folyó mélyén volt. Pislogni sem mertem. Tudni akartam abban a pillanatban, hogy ki az. Hát lehet nem kellett volna... A tudat, hogy az, aki új értelmet nyert az életednek, hogy a legjobb barátod HALOTT, az az egyik legrosszabb. Egy világ tört össze akkor bennem. Nem tudtam elhinni ezt az egészet nagyon sokáig. A temetésén természetesen én is jelen voltam. Akkor volt az utolsó lehetőségem, hogy láthassam. Már szinte minden ott tartózkodó családtag, barát, vagy szimplán csak ismerős tett virágot a koporsóra. Én is odamentem hozzá. Köszönetet mondtam neki, hogy annyi éven át biztatott, és hogy az egyetlen igaz barátom volt. Abban a pillanatban megfordultam, és elmentem. Nem bírtam a végignézni azt, ahogyan a föld betemeti. Sok ideig képtelen voltam túllépni, de valahogyan sikerült mára. Természetesen elfelejteni sosem fogom...

Múltam felidézését követően hirtelenjében a testem a tükör elé vezetett. A tudatalattim irányított. Ököllel belevágtam a tükörbe, aminek egy része széttörött.

Egy ideig csak megrökönyödve álltam ott... Gyorsan előkerestem az itt hagyott kötszert - vagy inkább ruhaanyagot - és mindkét kezemre rákötöttem. Még nem éreztem nyugodtságot, így inkább áttértem a bokszzsákhoz. Kicsit bemelegítettem, mivel nem kívántam meghúzni semmimet. Amúgy is ezer éve nem jöttem ide... Miután végeztem, nekiálltam püfölni a zsákot. Mindeközben próbáltam kiüríteni a fejemet, ami nem igazán valósult meg még percek elteltével sem. Végezetül még egy utolsó nagy csapást mértem a feszültséglevezető - de inkább edzésre szánt - cuccra, és hirtelen elterültem a földön... Összeszedni próbáltam gondolataimat, ezután pedig saját magamat.

*Yoongi pow*

- Hát mit ne mondjak, jól faképnél hagyott... - Mondtam magamnak, miközben az újonnan szerzett italomat iszogattam.

- Héj-hó, héj-hó, ember. Mi van veled?! - Jött hozzám nagy örömmel Hope.

- Ahhj, Hobi légyszi, most egy kicsit hagyj... - Nyöszörögtem neki, amit nem biztos, hogy hallott a hangos zenétől.

- Jimin hova tűnt?! - Kérdezte. Én csak ráfektetem a fejemet az asztalra, és néztem bambán előre. Idővel a többiek is megérkeztek.

- Hát vele meg mi van?! - Érdeklődték Hoseoktól. - Na és Chim? - Erre inkább fölemeltem a fejemet, és elmondtam a - talán 30 perce - történt eseményeket. Mindenki csak olyan reakciót nyomott le, mintha mindent értenének. Még magamat sem értem, ember... Akkor meg hogy az istenbe tudnak ilyen nyugodtak lenni?!

- Ahh, istenem... Mondjatok már valamit! - Nyafogtam nekik. - Legalább csak annyit árulj el Taehyung, hogy hol találom meg!

- Hát szerintem otthon van. - Gondolkodott el - Ha meg nem, akkor csak kiszellőzteti a fejét egy közeli parkban. A telefonodba beleírom a lakcímét.

- Köszönöm. - Hálás tekintetet dobtam neki, majd odaadtam a telefonomat. Be is pötyögte, én pedig bocsánatkérés után megindultam volna, de Mon megállított szavaival.

- Rá fogsz jönni a dolgokra, hidd el. Ehhez viszont a magadban lévő gondolataidat is tisztáznod kell. - Kacsintott egyet rám, majd pedig elköszöntem mindenkitől és szaladtam Jiminék házához.

Út közben össze vissza nézelődtem, hátha a közelben lehet őt találni, de nem jártam sikerrel. Nem sétáltam, sokkal inkább futottam, már-már sprinteltem. Pedig köztudott, hogy a gyorsaság nem az erősségem. Hamar odaértem a megfelelő házhoz. Minden villany le volt oltva, ezért is találtam reménytelennek azt, hogy itt tartózkodik. Így elindultam, és ahogyan Tae mondta, kerestem a közeli parkokban, utcákban. Egy kis idő elteltével egyre elkeseredettebb lettem. Azt hittem, hogy minden elvész. Lehajtott fejjel sétáltam tovább. Egyszer csak szipogásokat hallottam előlem. Megálltam és lassan felemeltem a fejemet. Majdnem nekem jött az előttem lévő személy, de én megfogtam. Jimin volt az... Sírt... A kezei, amiket annyira összeszorított eddig, hogy a csontjának fehérje is meglátszott, véresek voltak. Felemelte ő is a fejét, majd mélyen a szemeimbe nézett. Újból elsírta magát, eztán inkább a nyakhajlatomba bújtatta fejét. Nyugtattam őt, fürtjeit és hátát simogattam. Miután kicsit lenyugodott megfogtam kezeit. Olyan rossz volt így látni.

- Jimin, kérlek mondj el mindent! - Mély, rekedtes hangommal is próbáltam éreztetni vele aggodalmamat.

Na hi-hi ^^ Sajnálom, hogy nem volt - már megint - kb. egy hónapja rész, de itt a sok tanulás, és nem volt időm írni. Ha meg lett volna, akkor meg fáradt voltam. Most viszont összeszedtem magamat, és igaz, hogy nagyon alacsony terjedelmű lett, de még is csak itt van ^^ Ja, és nagyon nagyon nagyon nagyon köszönöm a 39 vote-ot és azt a rengeteg megtekintést ♥-♥ *3* Imádlak titeket SotiSütijeim ♥ ^^ (~*3*)~ Bye

Ui.: Most se felejtsetek el kommentelni ^^ Ha nagyon rossz lett, akkor szóljatok, hogy min javítsak ^^ Nagyon sokat segítene a visszajelzésetek :D

Nincs még átnézve, szóval majd javítva lesz ^^