*Yoongi pow*

Kedd reggel van. Szokatlan módon nem az ébresztőmre keltem. Teljesen magamtól riadtam föl. Ennek kiváltó oka az álmom és annak megkérdőjelezhetetlen kérdései. Feltápászkodtam meleg ágyamból, amelyet nem szívesen hagytam volna ott. Elvégeztem reggeli rutinomat, és nagy szerencsémre még reggelizni is volt bőven időm. A melegszendvicsem majszolása közben a napi híreket elolvastam, majd gyorsan fölmentem a Facebookra. Meglepődöttségemre - vagy sem - rengeteg szám fogadott piros háttérrel körbevéve a fölső ikonok mellől, azt követően, hogy beléptem. 35 értesítés, 2 üzenet, 1 ismerősnek jelölés. Úgy döntöttem, hogy először megnézem a legtöbb számmal ellátott fülecskét. Köztük szerepelt eseménymeghívás, zenei csoportokból való kommentálások, like-ok, hozzászólásokban való megjelölések... Dolgok, amik nem igazán érdekeltek. Ezek után az üzenetekre nyomtam. Az egyik a Jeonggukkal és Hopival való közös csoportunkból jött. Csak a szokásos beszélgetések folytak. Ki milyen csajjal találkozott, milyen bunkók a tanárok. A másik üzenet pedig egy régi barátomtól, az okosság megtestesítőjétől, a 148-as IQ-val rendelkező NamJoontól érkezett. Vele egy bárban ismerkedtem meg. Fellépett, pontosan úgy, ahogyan én. Imádok rappelni, így bepróbálkoztam egy versennyel. Megmérettetésünk után beszélgetni kezdtünk, később felleltük egymásban az összhangot. Régen szövegeltünk egymással, így nem csodálom, hogy rám írt.

Üzenetek: RM

"Hali Yoongi-hyung. Mostanság nem sokat hallottam felőled. Össze kéne egyszer koccanni. JK-t és Hobikát is hozhatod. Én megkérem majd Jint, hogy csatlakozzon hozzánk. Össze fog legalább jönni a nagy csapat. El leszünk. :D"

"Hi Nam. Egy kis partit beszervezhetünk, úgy sem mozdultunk ki az utóbbi időben. Nagy buli lesz. Mondjuk a most péntek az egy megfelelő időpont. Ha nektek jó, akkor szólok a többieknek, hogy készüljenek fel rá. :D"

"Nekem oké. :D Akkor majd még beszélünk. Szia! :D "

"Bye. :D"

--------------------------------------------------Beszélgetés vége-----------------------------------------------

Ennyiből kifújt ez a beszélgetésünk. Legutoljára hagytam azt az egy ismerősnek jelölést. Nem kellett volna meglepődnöm, de még is így lett. Jimin volt az. Kalimpáló szívvel és remegő kézzel fogadtam el a kérést. Nem értem mi ütött belém. Gondolataimat megszakította az, hogy az órára néztem, és csodás módon már megint idő szűkében voltam. Gyorsan összedobtam a cuccaimat, felöltöztem, és az az napi ebédemet a konyhapulton felejtve, sietősen indultam meg a suliba. Épphogy becsengőre megérkeztem. Bepattantam barátaim társaságába, ezt követően kiszedtem a cuccaimat. Nem sokkal utánam a tanár is megérkezett, így kezdetét vette a biosz óra. Próbáltam figyelni, ami nagyjából sikerült. Jegyzeteltem is, úgyhogy a tanárnak nem lehet panasza felém. Kicsengettek, majd elindultunk a következő terembe, a következő tanórára. Csak úgy repült az idő. Nem igazán figyeltem, hogy mikor hányadik órán vagyunk, de olyannyira nem érzékeltem semmit, hogy már az ebédlőben ülve, barátaim ebédjüket csámcsogták el, míg én csak néztem ki a fejemből, vagy éppen én is beszálltam eszmecseréjükbe. 10 perc ücsörgés után megpillantottam tegnapi "vendégemet", mire abban a szent pillanatban ő is észre vett engem. Egy ideig csak zavartan figyeltük egymást, majd intett egyet. Viszonoztam gesztusát. Felálltam székemből elnézést kérve barátaimtól, majd hozzá és - feltehetőleg - a haverjához mentem.

- Sziasztok! - Mondtam az átlagos arckifejezésemmel.

- Szia! - Szólalt meg Jimin barátjával egyidejűleg. - Gondolom nem ismeritek még egymást. Yoongi, ő itt Taehyung. Tae, ő itt Yoongi.

- Örvendek. - Mondta kezét adva, melyet el is fogadtam.

- Szintúgy.

Taehyung telefonja megszólalt, így el kellett mennie valószínűleg egy nyugodtabb helyre, hogy normálisan le tudja rendezni ezt a beszélgetését. Mindeddig én Jiminnel maradtam, és dumáltam vele. Úgy sem ismertük meg egymást igazán, ezért mondtunk magunkról pár dolgot. Megtudtam, hogy '95-ben született - míg én '93-ban -, van egy bátyja és egy kutyája. A szülei külföldön élnek munkáik miatt, de el szoktak látogatni egy évben többször is. Biztosan nehéz lehet nekik. Itt a suli, és még munkába is kell menniük, ráadásul egy héten nem egyszer, pedig a szülők küldenek haza pénzt. Én is tudattam vele, hogy nincs testvérem, de a szüleim mindig velem vannak. Háziállatot sem tartok, így nincs más elfoglaltságom a zenén és a tanuláson kívül.

- Figyelj, nem megyünk ki? Itt annyira nem jó a levegő. - Mondtam.

- De, persze. Menjünk. - Felvettük a kabátunkat, és elindultunk. Az iskola udvarának egyik szegletében megbúvott egy pad, ide telepedtünk le a maradék 15 percben. Ezért imádom az itteni szünetbeosztást. Ebédidőben 30 percünk van, amíg el nem kezdődik az újabb óra. Hirtelen eszembe jutott a pénteki buli, és valamiért késztetést éreztem arra, hogy barátaimmal együtt ő is eljöjjön. Nem szabadna, de még is megtettem.

- Képzeld, a haverokkal kitaláltuk, hogy pénteken elmegyünk valahová "kiruccanni", és arra gondoltam, hogy te is velünk jöhetnél. - Kisebb mosoly kíséretében felvázoltam neki tervemet. - Taehyungot is magaddal hurcolhatod. - Felnevettem ezen megjegyzésemen, majd lassan el is tűnt ez, miután megszólalt.

- N-nem akarlak titeket z-zavarni... - Kissé pirosodó arccal nézte a földet.

- Dehogy is. Jól fogunk szórakozni. - Vigyorogtam, mindeközben óvatosan vállba bokszoltam, mire ő azt kicsit szorongva, de megfogta és elmosolyodott.

- R-rendben.

- Akkor jó. A részleteket még majd megbeszéljük.

- O-oké. - Végre rám nézett, egyenesen a szemembe. Nagy mosoly ült még jobban pirosodó orcáján. Lehet, hogy kicsípte a hideg?! Lehet, hogy fázik is. Nem csoda, mivel még elég hideg van tavasz ellenére.

- Nem fázol?! Ne menjünk inkább be?

- Ne, jó itt.

Továbbá értelmetlen és átlagos dolgokról beszélgettünk. Úgy elment az idő, hogy csak a becsengető hangjára figyeltünk föl. Elindult volna, mire megfogtam a csuklóját, majd értetlenül és zavartan fordult vissza hozzám.

- Mikor van vége a napodnak?

- Hát, még vissza van 2 órám. Neked? És m-miért kérdezed?

- Nekem már csak egy, éppen ezért megvárlak. Még szeretnék veled beszélgetni. -Én magam is meglepődtem kijelentésemen, de ha csak úgy kijön a számon, akkor már nem lehet ellene mit tenni. A mondás úgy tartja: ne szólj szám, nem fáj fejem... Hát ez nem jött be.

- H-hát, jó. - Megint ez a dadogás. Én váltanám ezt ki belőle?!

- Találkozzunk a zeneteremben. Már szerintem addigra nem lesz ott óra. - Elengedtem csuklóját, mivel ezidáig észre sem vettem, hogy még mindig rajta tartottam kezemet.

- Jó. - Kis pírral az arcán megindult volna, de gondolom rájött, hogy nekem is lesz még egy órám. - Nem jössz te is velem? Van órád, nem?

- Ja, tényleg. - Nevettem el magamat. - Akkor menjünk. Go töri.

- Go angol. - Felnevettünk.

Szó szerint szaladtunk a saját termünkbe. Volt, hogy a lépcsőfokokat kettesével szeltük át, és volt, hogy e miatt majdnem feltaknyoltunk. Középúton elváltunk. Én éppen hogy a tanár érkezése előtt 1 perccel megtaláltam becses helyemet. Barátaim kérdő tekintetével inkább nem foglalkoztam. A padra fekve rajzolgattam füzetembe, ezzel kitérve a külvilág minden egyes jelentéktelensége elől. Hiába foglaltam el magamat, csak lassabban ment el az idő. Megzavarodhattam biztos, de csak Jiminen kattogott elmém; a mosolyán, a nevetésén, az ajkain. Te szentséges jó isten Yoongi. Még csak tegnap óta ismered. Jesszusom. Valami nem stimmel velem. Ki kell derítenem az okát. Végre meghallottam a kicsengőt, és már rohantam is a "zongorámhoz". Hiányzott, pedig csak tegnap láttam. Ismételten elragadott a hév, és úgy játszottam, mintha pár pillanaton belül ez az érzés megszakadna, vagy el kéne válnom tőle... Örökre. De ez szerencsére nem történhetett meg, mivel nincs semmi, ami el tudna választani ettől a hangszertől. Legalábbis most biztos, hogy nem. Kár, hogy hiába éreztem úgy, mintha csak 5 perce játszottam volna, de a valóságban meg volt a majdnem az egy óra. Sajnálatos dolog az, hogy a tanórák nem tűnnek mindig ilyennek. Még nem csöngettek ki, így elhatároztam, hogy veszek magunknak valami finomságot, így megindultam a diákok nagy részének szentélyéhez: a büféhez. Vettem egy-két cuccot, amik remélem ízleni fognak neki is, aztán a csengő hallatára visszaszaladtam találkozópontunkhoz. Kinyitottam volna az ajtót, de hallottam,hogy valaki játszik a zongorán. Méghozzá nagyon gyönyörűen. Betoppanni készültem volna, az ajtót résnyire kinyitottam. Ekkor a zongoránál ülő el kezdte énekelni a zenéhez tartozó szöveget. Ez az If you. Ahhj, de szeretem ezt a számot. Olyan elképesztően játszott és énekelt, hogy nem bírtam tovább, és inkább ténylegesen beléptem. Jimin volt az. Jimin ült a zongoránál és nem más. Ő énekelt és Ő zongorázott. Megtéveszthetetlenül Ő volt, még ha háttal is volt nekem, tudtam hogy Ő az. Nem akartam megzavarni, de letettem az egyik polcra a becserkészett kaját és mi egyebet, odamentem hozzá, majd kacsóimat vállára tettem. Megrezzent, majd ezt követően az ijedtségtől felpattant, hozzám fordulva, megrémült szemeivel csak engem vizslatva. Én csak elnevettem magamat. Olyan édes volt. Na várjunk... Mi?! Édes? Ezt én sem gondolhatom komolyan. Az tény és való, jól néz ki, de nem kéne ilyeneket gondolnom. Magam szidásából kikecmeregtem, majd rámosolyogtam. Megnyugodott, legalábbis arcáról ezt véltem felfedezni.

- Ahogyan tegnap is megmondtam nagyon ügyesen zongorázol, de nem gondoltam volna, hogy a hangod is eszméletlen jó. - Vigyorogtam.

- Háát, szerintem nincs jó hangom, csak ez a szenvedélyem, na meg a tánc is. Meg úgy eleve minden, ami zenével kapcsolatos.

- Hidd el, nekem is. - Ültem le mellé.

- Különben... - Néz rám furán és kérdően. - Miről akartál velem beszélni?!

Na hát azt én sem tudom... Ez egy jó kérdés magam felé is...

- Fogalmam sincs, csak jó a társaságod, és szeretnélek megismerni. Ritka az nálam, ha az embert megkedvelem. - Zavarodottságomban jobb kezemmel a tarkómat kezdtem el dörzsölgetni.

- Ohh, mily megtisztelő. - Erre mind a ketten elnevettük magunkat.

- Hoztam kaját, azért nem találhattál itt engem. - Felpattantam és odasétáltam az állványhoz, majd visszamentem, leültem, és megmutattam neki a zacskó tartalmát. Csillogó szemei cikáztak az enyémek és a szatyorka között.

- Ez itt mochi? Hmm, fincsi.

- Pont olyan vagy, mint ez. - Elvettem az egyiket, arca mellé fogtam, másik kezemmel államat kezdtem el dörzsölgetni, és így hasonlítottam össze őket. Arcát felfújta, száját csücsörítette és kezeit mellkasa előtt összekulcsolta. Ennél nagyobb hasonlóságot nem tudtam volna felfedezni. - Mostantól mochi Jiminnie leszel, és semmi de.

- Te meg eszembe juttattad a cukrot. - Nevetett.

- Pontosan miért is?

- Mert a hajad ugyan úgy néz ki, mintha a mikulás beletett volna egy zöld édességgel teli zacskót a zsákomba.

- Hahaha... Nagyon humoros. - Szarkazmust nem sajnálva "szóltam vissza" neki.

Krákogni kezd, mindeközben ökölbe hajtott kezét szája elé teszi, színészi játékába belekezdve megszólal.

- Ezennel bejelentem, hogy Cukorka királyság új királyt nevez ki. Nagy ujjongást kérnénk Suga királynak. - Kezeit érzékien széttárva fejezi be a régi időket imitálva.

- Miért is kellett kihagyni az r betűt?!

- Mert úgy drámaibb. - Felnevetett, mire én sem tudtam már magamban tartani. Felálltam, és színészhez illően folytattam Jimin hülyeségét.

- Köszönöm, köszönöm. - Hajoltam meg. - Gondoskodni fogok önökről. Mindenkit el fogok látni zöld cukorkákkal, mely ezentúl fő ételünk lesz. Ezen felül szükségünk van a világ legjobb fogorvosaira.

Ekkor olyan nagy nevetésben törtünk ki, hogy míg Jimin a zongorához tartozó széken feküdt, addig én a földön terültem el. Örömömben szerzett könnyeimet letörölve mentem vissza a már teljesen lenyugodott mochihoz. Tovább beszélgettünk. Elmondtunk szinte mindent egymásnak. Legalábbis csak olyan dolgokat, amiket úgy éreztünk megoszthatunk a másikkal. Nagyon elszaladt az idő, így megindultunk hazafelé. Az iskola kapujánál ismételten megálltunk.

- Hát Suga, jót beszélgettünk.

- Az isten bizony. - Mosolyogtam rá.

- Köszönöm, hogy jobban megismerhettelek. Én sem vonzom az embereket túlságosan. Ezidáig csak Taehyung volt nekem. Annak is örülök, hogy van sok olyan dolog, amikről ugyan az vagy legalább csak hasonló az elképzelésünk. Még egyszer köszönöm. - Lassan odasétált hozzám, és... Megölelt. Kikerekedett szemekkel néztem magam elé, nem tudtam visszaölelni. Egyszerűen úgy meglepett, hogy nem voltam rá képes. Ez csak egy baráti gesztus volt, de valamiért akkor is gyorsan dobogott tőle a szívem. Mintha önálló életet akart volna teremteni magának, és szabadulni próbált volna mellkasomból. Persze ez lehetetlenség. Elengedett, majd íriszeimet figyelte mosolyogva. - Még találkozunk. Szia. - Intett egyet, majd megfordult és elindult.

Halkan, de köszöntem neki, amit nem biztos, hogy hallott már. Lábaimat mozgásra bírtam, ezután hazaindultam. Megérkezve szerény hajlékunkba levetettem magamról minden felesleges ruhadarabot, köszöntem, és "behajítottam" magamat a szobámba. Arccal előre dőltem be ágyamba, miután a táskámat ledobtam szokásos helyére. Gondolkodtam. Mindenen. Jiminen. A mostani szokatlan viselkedésemen, de semmire sem jutottam. Anyu nem sokkal később felkiabált, azzal az indokkal, hogy kész a vacsora. Lebattyogtam, majd leültem megszokott székemre. Megettem a vacsorát, megköszöntem a finom ételt, majd visszatértem sötét szobámba, melyet csak a telefonom halovány fénye világított meg. Ránéztem, és csak egy messengeres üzenetet véltem felfedezni. Nagyon meglepődtem. Mikor nem?

Üzenetek: Park Jimin

"Várom már a pénteket. ^^"

Ha tudnád,  hogy én mennyire... Visszaírtam neki.

"Én is. :) "

-----------------------------------------------Beszélgetés vége--------------------------------------------------

Nyugtalanul feküdtem az ágyon. Felkeltem, fölvettem a pizsamának használt, 2 mérettel nagyobb fehér pólómat, majd visszamentem. Megkíséreltem az alvást. Forgolódások árán, de sikerült elaludnom.

Hi ^^ Megjöttem a 2. résszel. Nagyon szépen köszönöm a jelölés kéréseket Facebookon. Nagyon sokat jelentenek/jelentettek nekem ^^ ♥ Nem tudok jelen pillanatban mit írni, (X'D) csak annyit, hogy remélem tetszett. :3 Hamarosan visszatérek egy újabb résszel ;) Annyeong ♥ *3*