,,Egy tavaszi napon ismertük meg a másikat, egy tavaszi napon vesztettünk el mindent, de egy tavaszi napon találkoztunk újra..."

*Yoongi pov*

Szemeim mostanra már újra nyitva. A földről felkelve magam köré nézek. Azt hiszem a semmiben vagyok. Talán ez csak álmodozás, mielőtt végleg eltűnne lelkem az élők sorából. Létezne olyan, hogy valósághű valótlanság? Mert a mostani helyzetemet pontosan ilyennek írnám le. Oly gyönyörű, de nem e földi. Mintha csak lábaim a fehér, lágy, s bársonyos felhőket taposnák. Próbálok előre haladni, balra s jobbra fordulni, majd ismét visszatekintgetni, de semmit nem találok itt, csakis a komor fehérséget. Egy hosszadalmas, kétségbeesésekkel töltött barangoláson estem túl, mire hirtelenjében magam mellett termett egy ajtó, majd feltűnt még egy, s még egy. Nem tudtam mire vélni, de agyam szüleményeként fogtam fel. Mindegyik ajtó egy-egy névvel lett ellátva. Pontosabban emlékekkel. Volt, melyiken csak egy dátum látszott. Ilyen például a születésem, vagy az első pillanat, mit Jiminem karjaiban töltöttem el. Akarva akaratlanul bekukkantottam némelyikbe, s amerre voltam, ott - mintha csak vetítették volna - az újrajátszódott. Minden, amit most itt látok, az mind az én emlékképem. Amint végigjártam a nyílászárókon, azok eltűntek, s azt felváltotta egy újabb. Egy névtelen ajtó. Egy Anonymus, ami felkeltette érdeklődésemet, de mégis félelmet keltett bennem. Amint a kilincsre tettem volna kezemet, az magától kitárult, s egy emberrel találtam szembe magamat. Nem hittem, hogy újra találkozhatunk. A hirtelen jött sokktól eltekintve rohantunk egymás felé nem riadva attól, hogy akármelyik pillanatban történhet valami, amitől ismét távol kerülünk egymástól. A másik karjaiba zuhanva sírtuk ki magunkat. Orcája most már élettel teli volt - még ha nem is él többé a való világban - s mosolya is újra a régi volt. Végre puha, telt ajkait csókolhattam. Park Jimin... Végre találkoztunk...

*Jimin pov*

Napok vannak magam mögött úgy, hogy nem élek. Mostanra már testem sem a folyó partján hever, hanem új otthonában, a koporsóban. Nehéz erről beszélni, mert hiányzik az ottani élet: A családom, a fel nem fedezett városok, az ételek, de legfőképpen szerelmem Yoongi. Láttam innen, hogy mit tett eddig. Legszívesebben minden pillanatban megszólaltam volna egy ,,Itt vagyok Kicsim" mondattal, de nem tehettem. Nem tehettem, mert nem vagyok többé kézzel fogható. Fájt minden egyes pillanat, míg ideértem. De a legjobban az fájt, hogy nem adott esélyt arra, hogy új életet kezdjen. Feladta minden reményét és életét csak miattam. Mert annyira őrülten szerelmes belém még most is, hogy képes volt magát felgyújtani, ezzel megfosztva magától mindent. Ott voltam azon pillanatkor. Mögötte somfordáltam, s kérleltem, már már ordítottam, hogy hagyja abba. De egy szót sem hallott. Nem tudom mennyire lehetséges, hogy egy szellem sírjon. Én megtettem. Könnyeim hulltak, de a padlón nem keletkezett semmiféle tócsa. Érdekes volt.

Most már csak várakoznom kéne, míg ideér. Érzem és tudom, hogy újra látjuk majd egymást. Meglehet, mert már egyszer ezt megtapasztaltam. Jisong meglátogatott az első napon, mikor tudatlanul a mennybe kerültem. A már többé nem létező időt sem sajnálva beszélgettünk. Jó volt vele ismét találkozni. Láthatólag semmit sem öregedett, mióta utoljára láttam, de így végre egykorúaknak tűntünk. Vélhetően észrevette rajtam az ijedtséget, mikor elmondta, hogy minden lépésemet láthatta. Zavarba jöttem egy kicsit, mert ezzel tudtam, hogy az intim pillanatokat is szemügyre vehette. Újabb beceneve tökéletesen illik hozzá, ami a perverz jelzőt kapta. Mentegetőzni próbált, hogy ő ugyan nem leskelődött, de láttam rajta, hogy amint a vér fejébe szállt, arca kipirosodott, ezzel együtt kimutatva hazugságát. A végén csak jót röhögtünk az egészen. Aztán egy idő múlva mennie kellett. Mielőtt elbúcsúzhattam volna, már el is tűnt. Az óta nem látogatott meg, de remélem egyszer még viszont látom.

Yoongira várva játszadoztam hajammal. Pár pillanat alatt kezdtem el zajokat hallani. Ismeretlen hangokat, melyek olyannak tűntek, mint az ajtók nyitódása és csukódása. Össze-vissza kapkodtam fejemet párom nevét kiáltva. Hirtelenjében egy ajtó termett elém. Hat méterre volt tőlem, így lassú léptekkel megindultam felé. De aztán az magától megnyílott, s Őt láttam. Könnyeim eleredek és számat fájdalmas, de boldog mosolyra húztam.

*3. személy szemszöge*

Kérdéseik, kijelentéseik, csókjuk, s ölelésük újra összekötötte őket. A szerelmespár szinte már marcangolta egymást. Olyannak tűntek, mint akik hosszú évek után lelik meg újra a másikat. Szempárjaikból a könnyek folytak, mik a másik vállán vagy nadrágján, esetleg a vattacukorhoz hasonlító földön végezték. Az igen mámori csókcsata után realizálni próbálták a másik jelenlétét. De nem csalás, nem ámítás: Itt vannak egymásnak. Nem tudták pontosan meddig tarthat a pillanat, de minden apró részletét ki akarták használni. Sok ,,Szeretlek" után végre más is elejtette szájukat.

- Hogy voltál képes meghalni? - Kezdte kérdezni a fiatalabbik - Őrült vagy?! Ott lenne az egész életed előtted, erre te ezt eladományozod a semminek csak úgy. És ez mind miattam... - Jimin szemei ismét könnyekkel teltek.

- Én döntöttem így, mert te fontosabb vagy mindennél. - Próbálta Chim tekintetét visszanyerni, így míg egyik kezével a másikét fogta, addig a másikkal állánál fogva maga felé fordította párját. - Nem érdekel, milyen karrierem lehetett volna. Nem érdekel, hogy hány nap, hónap vagy év telhetett volna el. Mert nélküled én mit sem érek. Te vagy a másik felem. - Könnyei újra hullani kezdtek, de azokat kicsit leküzdve folytatta tovább. - Minden nap unalmasan, fárasztóan és fájdalmasan telt volna. Beleőrültem volna abba, hogy végleg elveszítelek. - Ténylegesen sírni kezdett. - Szóval kérlek, ezt értsd meg. Szeretlek Park Jimin.

- Én is szeretlek téged Min Yoongi. - Ő sem tett másképp, mint Suga, így könnyeit ismét útnak eresztette. - Szeretlek, ezért az életemet kockáztattam, áldoztam, s eldobtam érted. - Térdeiken pihentgetve szorították egymást, nem engedve el a mennybéli meghitt pillanatot.

,, Ahogyan az első pillanat elérkezett, ugyan úgy az utolsó is."

Yoongi temetésére még szűkebb családi és baráti kör gyűlt össze. Mint minden temetés, ez sem ment másképp. Virágok borítottak mindent, melyek színükkel kiemelkedtek a gyászos feketeségből, a sötétségből. Mindenki a sírást kerülgette vagy már bele is csöppent. Egy valaki kivételével. Senki sem láthatta a lehajtott fejektől, így ez az egy valaki elmosolyodott. Elmosolyodott Yoongi halálának tudatára. A beteges mosoly tulajdonosa Seokjin volt...

----VÉGE----

Istenem... Vége van. TT Nagyon nehéz elengednem ezt a történetet, mert igencsak a szívemhez nőtt 9 hónap alatt. Ráadásul lehet azért is ilyen megpróbáltató, mert ez az első fanfictionöm :) Mindenesetre köszönöm, hogy elolvastátok és támogattatok mind idáig ♥ Imádlak titeket ^^ Ez után már csak egy utószóval érkezek, melyben érdekességeket írok le a sztoriról :) Talán még a kérdéseitekre is választ tudok adni ;) Remélem még ennek erejéig itt tartotok velem, s végleg lezárom ezt a történetet TT Sziasztok ♥