Nicole
Rosely
________________________________________

Egy hét. Egy hét telt el azóta, amióta lemészárolták szinte a teljes Bundesligát.
Hat nap. Hat nap telt el azóta, amióta megtaláltuk Helene holttestét. Élve eltemették...
Öt nap. Öt nap telt el azóta, amióta Angelica és David bejelentették, hogy együtt vannak. Hurrá! Irónia...
Négy nap. Négy napja tartóztattuk le Anna Lewandowskát. Ő volt Bill lányának gyilkosa és a többihez is köze volt.
Három nap. Három nap telt el a szörnyű temetés óta, ahol százakat helyeztünk örök nyugalomra. Focisták, edzők, sima sportorvosok, vagy őrök, rendőrök. Aznap nem számított ki kicsoda.
Két nap. Két nap telt el azóta, hogy Aisha mindent bevallott. Körözést adtunk ki Ann-Kathrin Brömmelre, és Emily Rogerre.
Egy nap. Egy nap tel el azóta, hogy lecseréltek. Úgy nagyjából minden értelemben. Angelica új társat kapott, én egyedül folytatom. Bürkire mostantól Jane, Angi új társa figyel és Roman új barátnőre tett szert, akit szerény véleményem szerint valamelyik utcasarokról szedett össze.
Két óra. Két óra telt el azóta, hogy Helene temetése lezajlott.
Tíz perc. Tíz perc telt el azóta, hogy az asztalomra roskadva bőgtem.
Egy perc. Egy perc telt el azóta, hogy a bátyám kinyomta a telefont, rám pedig újra rámjött a sírhatnék.
És most itt ülök. Itt ülök, várok, és reménykedem. Várok, reménykedem, hogy az életem újra olyan lesz, mint régen. Régen, ahol még nem volt Bürki, tömeggyilkosság, Carlene, Jane, Aisha, Helene élt, és még csak egy pillanatra se jutott senki eszébe, hogy David és Angelica. Csak David vagy Angelica. De tudom, hogy ez lehetetlen. Az egész életem egy szempillantás alatt ment tönkre. Elegem van. Az elmúlt időszakban egyedül André Schürrlével kommunikáltam, akit először szemtanúként hoztak be hozzánk, de kiderült róla, hogy nagyon kedves férfi. Ez azonban mit sem segít. Hogy őszinte legyek, az utóbbi időben az öngyilkosság gondolata többször is megfordult a fejemben, pedig ezt mindig önző dolognak tartottam. Lassan rosszabb leszek, mint egy depressziós tinibálvány és most, hogy már a bátyámat sem érdeklem, a társam is lecserélt, ráadásul egy szem barátom sincs, úgy érzem, véget kell vetnem ennek. Örökre. Előveszek egy lapot, és remegő kezekkel elkezdek írni, miközben könnycseppeimmel a papírt áztatom, elmosva ezzel a tintát. Mikor végzek, összehajtogatom, és kirakom a konyhapultra. Ott csak észreveszik. Lassan az egyik ablak felé veszem az irányt. A tizediken vagyok. Ezt nem élhetem túl. Kitárom az ablakot, és egyik lábam a párkányra helyezem. Nem nézek le, csak meghátrálnék tőle. Szomorú mosollyal az arcomon nézek át a vállam felett, és körbejáratom tekintetem az aprócska lakásomon. A mindig széteső szekrényeken, a kopott pulton, a pici, roskadozó ágyamon, és a szennyeshalmokon, amiket lusta voltam eltakarítani. Másik lábammal is fellépek a párkányra. Mostmár nincs visszaút. Az eget kémlelem. A madarakat. Milyen jó nekik. Ők elrepülhetnek, messzire a problémáktól. Hallom egy kislány nevetését az alattam lévő lakásból. Gúnyosan elmosolyodom. Neki megadatott a boldog gyerekkor. Nekem nem. Apám katona volt. Meghalt, mikor nyolc éves voltam. "Hősi halált halt". Na persze... Rá egy évre kiderült, hogy anyám leukémiás. Túl későn vették észre. Már nem tudták megmenteni. Öt hónapra rá meghalt. Én pedig árvaházba kerültem, emlékszem nem kellettem senkinek, ráadásul a többi gyerek  is utált. Egyszer kilöktek az ablakon. Hát ez vicces, nem? De mindegy. Az már a múlt. Egy nagy levegőt veszek, és lelépek a párkányról. Azonban a zuhanás, majd a megváltást jelentő halál elmarad. Két izmos kar fonodik a derekam köré és ölel magához miután visszahúzott a lakásba.
-ENGEDJ EL!-üvöltöm hisztérikusan, miközben megmentőm erős szorításából próbálok kiszabadulni-MEG AKAROK HALNI! HALLOD? MEG AKAROK HALNI!!!
-Nicole, maradj nyugton! Nem engedem, hogy meghalj! Nem engedhetem!
-André?-lepődök meg egy pillanatra.
-Igen.
-MIT AKARSZ TE ITT? MIÉRT ÉRDEKEL TÉGED, HOGY MI VAN VELEM? ALIG EGY HETE ISMERSZ KÖZELEBBRŐL!-kelek ki teljesen magamból
-Cole...
-TE CSAK NE BECÉZGESS ENGEM! MIÉRT NEM HAGYSZ MEGHALNI?-szabadulok ki végre a szorításából.
-MERT SZERETLEK!
-Hogy mi?-döbbenek le teljesen
-Én... Én szeretlek Nicole! Lehet, hogy ez most baromságnak tűnhet, de így van! Már akkor megfogott benned valami, amikor bejöttél a kórházba, miután megkínoztak! És most végre sikerült közel kerülni hozzád, és ha lehetséges, még jobban beléd estem! Nem hagyhatom, hogy meghalj! Mert Nicole Rosely, én tiszta szívemből szeretlek!-fogja meg mondandója végére a kezem.
André. Schürrle. Most. Komolyan. Szerelmet. Vallot. Nekem.? Istenem...
-André... Te jesszusom... É-én...-keresem a szavakat.
-Ne mondj semmit Nicole!-simít végig egyik kezével az arcomon, letörölve ezzel pár könnycseppet-Tudom, hogy te nem így érzel. Csak engedd meg, hogy megcsókoljalak. Egyetlen egyszer. Utána békén hagylak.
-André...
-Kérlek!-néz rám szomorú szemekkel.
És hogy mi vitt rá a következő tettemre? Magam se tudom. De egy biztos. Megcsókoltam André Schürrlét. A "meghitt pillanatot" egy hangos csörömpölés szakította félbe, mire persze rögtön szétrebbentünk, és a zaj forrása felé kaptuk a fejünket. És amit láttam. Na az. Az lesokkolt. Roman állt ott, könnyes szemmel, ökölbe szorult kézzel, mellette egy csokor dália hevert egy váza szilánkjai közt. Honnan tudta, hogy ez a kedvenc virágom?
-Mit akarsz itt Bürki?-nézett merő undorral az arcán a hálóőrre André.
-Ezt én is kérdezhetném, Schürrle!
-Húzz el innen. Nicole az enyém!
-A TIED? A TIED? MI Ő, EGY TÁRGY?
-NE SZÓLJ BELE!
-Ő ENGEM SZERET!
-ÁLMAIDBAN!
-Nem lehetne megbeszélni a dolgokat?-cincogom vékony hangon.
-NEM!-rivaltak rám egyszerre. Legalább ebben egyetértenek.
-Oké Bürki. Háromig számolok, ha addig nem tűnsz el innen, beverem a képed. Hagyd békén a csajom!
-A csajod?-néz rá nagy szemekkel Roman
-A csajod?-kérdezek rá én is.
-Egy...-kezd el számolni.
-Roman, szerinte...
-...kettő...
-Figye...
-...három! Te akartad!-mondta vigyorogva André, majd elindult Bürki felé. Ajaj...