Minho elveszett a gondolatai között. Tompán érzékelte ahogy a vállán pihenő fiú fedetlen mellkasára rajzol, viszont nem tudta teljes figyelmét rá fordítani. Gondolatai legjobb barátjával való beszélgetés körül forgolódott. Maga sem tudta volna megmagyarázni miért zavarja ennyire, hogy a hozzá legközelebb álló személy tudomást szerzet a dologról, de nagyon is bökte a csőrét. Tartott attól, hogy ugyanilyen könnyen fogja megtudni a világ is – és akkor minden össze fog omlani. Hyunjin egy világhírű modell volt, másodpercenként érkeztek számára a felkérések különböző újságokhoz és divatbemutatókhoz; ha kiderülne a viszonyuk botrány lenne, az országuk nem elég elfogadó mind ehhez.

- Mi a baj, Minho? – Hyunjin elhúzódott az idősebbtől és kíváncsi, aggodalmas szemekkel vizsgálta orcáját. A fiúnak volt egy sejtése, hogy többszöri felszólítás történt az elmúlt percekben és csak akkor figyelt erre fel. Nem válaszolt azonnal, tekintete elvándorolt az elé terülő látványon. A takaró a kisebb derekáig mindent eltakart, viszont onnan felfelé minden szabad volt; a modell hófehér bőre már-már csillogott az éjjeli szekrényen égő lámpa fényében.

- Te leszel a címlapon.

- És az baj? – kérdezte meg egy percnyi döbbent hallgatás után. Hyunjin tisztában volt az eredeti tervvel, kedvese mindig megosztotta vele munkáját és ez fordítva is így működött. Minho vonásai kisimultak ahogy tenyerét a fiatalabb arcára simította, ő pedig tudatlanul is beledőlt az érintésbe.

- Nem, dehogy! Csak örülök neki, ha több helyről is te nézel vissza rám – a kisebb enyhülni látszott, de még mindig a takaró szélébe kapaszkodva méregette barátját.

- Akkor mi aggaszt?

- Csak féltelek, ennyi az egész.

- Ugyan mitől? Semmiféle veszély nem fenyeget, ha csak rám nem mosolyogsz, attól talán kicsit megszédülök – Minho ajkai halványan felfelé görbültek. Alig két hónapja ismerték egymást, alig két hónapja tartott közöttük ez a kapcsolat mégis olyan nyíltsággal voltak képesek kommunikálni egymással, mint talán senki más; talán pontosan ezért volt ennyire gördülékeny minden. Az idősebbnek önkéntelenül is felidézte miként is kezdődött minden, ahogy a mély fekete szempárt figyelte. Először a megbeszélésen találkoztak, ahol Hyunjin aláírt velük egy szerződést, másodszor ugyanazon a napon találkoztak este amikor a fiú visszatért elvesztett tárcájáért, a harmadik alkalom a fotózás volt – ez után hívta el randevúra és azóta csak egyre közelebb kerültek egymáshoz.

- Emlékszel mit meséltem a fénykép készítésről?

- Hogy könnyedén meg lehet állapítani, hogyha a fotós szereti-e azt, akiről, vagy amiről a képet készíti? – Minho apró bólintással felelt – Igen, emlékszem. Miért?

- Ha egy fotós teljes szívével készíti a képet megragadó lesz. Changbin ezért döntőt úgy, hogy te leszel a címlapon. Ez a fotó sorozat, amit ma készítettünk nem csak a legjobb munkáim közé tartozik; ez a legjobb munkám.

- Changbin tudja – Hyunjin nem kérdezett, kijelentett. Arcán felismerés futott át, viszont utána újból nyugodt hangon szólalt meg – Ez az, ami zavar?

- Nem az zavar, hogy ő tudja. Tisztában voltam vele, hogy amint meglátja őket rá fog jönni, viszont ő a legjobb barátom és joga van tudni róla. Attól tartok, hogyha kikerül és meglátják az elemzők, egy pillanat alatt mindenkinek tudomása lesz róla. Nem akarlak a mélybe rántani.

- Ha ott leszel velem a mélyben egyáltalán nem érdekel mi történik – válaszolt magabiztosan a kisebb. Térdre emelkedett, a takaró lecsúszott csípőjéről, de még mielőtt Minho jobban is megfigyelhette volna a folyamatot ajkaik egymásra találtak. Az ígéret pecsétje volt az a csók és még annál is több.