- Ez itt a Palota tér. -  Odasétáltam a szoborhoz és megtámaszkodtam a talapzatot körülvevő kerítésen.
- Azta mennyi ember! - kapkodta a fejét izgatottan Ella. A járókelők hallva érdekes akcentusát, oda-oda pillantgattak felé. Az angol elég megszokott volt errefelé a turisták miatt, de a magyaros angol már azért keltett egy kis feltünést.
- Mostmár hazamehetünk? - nyögtem panaszosan- Már láttuk a Péter-Pál székesegyházat, a Szmolnij-kolostort, az Admiralitást, és az Orosz Múzeumot.
- De a Vörös teret még nem! - nyafogta.
- Azt este érdemes megnézni.
- Akkor este megnézzük?
- Hmm... Majd meglátjuk.
-Ez meg miféle válasz?
-Énféle.
Eme feledtébb értelmes esztmecserénk után, meglátott egy  pirog árust, és kikönyörögte, hogy vegyek neki mert meg akarja kóstolni. Elmentem, ő pedig ottmaradt, mert még nézelődni akart. Mikor visszaértem, észrevettem, hogy Ella szomorú. Próbálta leplezni, de szörnyű színész. Mi történhetett? Francba, nem kellett volna itthagynom! Gondolkoztam rajta, hogy megkérdezem mi a baj, de inkább csak hazavittem.

                          - 1óra múlva -

Már egy óra eltelt, mióta hazavittem Ellát, de még mindig azon gondolkoztam, hogy mi történhetett vele amitől ilyen rosszkedvű lett. Várjunk, miért gondolkozom én ezen? Eddig soha nem engedtem magamnak, hogy mások problémáin agyaljak mikor nekem is van elég! Ráadásul mi volt az a kikérdezés? Egész délután be sem állt a szája.  Lehet, hogy csak beszélgetni szeretett volna, és azért kérdezett rólam mindenfélét, de nem hiszem. Látszott rajta, hogy zavarta, hogy ennyi kitérő választ adtam, de ez van. Nem szeretem kiteregetni a magánéletemet. Főleg nem egy olyan idegesítő lánynak, akit csak pár napja ismerek. Őszintén szólva abban reménykedtem, hogy miután Ms. Lilia kezelésbe veszi már nem lesz kedve a városban járkálni és délután végre nyugtom lesz, ezért nem is készültem semmiféle tervvel, hogy mégis hova vigyem, szóval elég randomra sikeredett ez a városnézés.
- Well, I hate racist blokes, telling tasteless jokes...- szólalt meg hangosan a telefonomban Passenger: I Hate című dala, kiszakítva ezzel a gondolataim közül. Szeretem ezt a számot. Illik hozzám.
Feltápászkodtam a kanapéról és a telefonomért nyúltam, ami az üveg dohányzóasztalon hevert. Az a kis vidámság, amit a kedvenc dalom meghallgatásával szereztem, rögtön el is illant amint megláttam a kijelzőn villogó nevet. Gyorsan felvettem és az idegességtől elfúló hangon beleszóltam:
- Halló? Yuri Plisetsky vagyok.
- Jónapot Uram! Sajnos rossz híreket kell közölnünk. - válaszolt a vonal tulsó feléről egy érzelemmentes női hang. - A nagyapja állapota egyre  rosszabbodik. Lehet, hogy már csak napjai vannak hátra.
- Azonnal indulok! - mondtam gyorsan és kinyomtam a hívást. Nem! Ez nem történhet meg! A nagyapám a családom! Nincs senki másom....  Álj, most nincs idő a pánikolásra. Még nem halt meg és nem is fog. - nyugtattam magam. Gyorsan összeszedtem a szükséges dolgokat és elindultam a kórházba. A nagyapám rákos. Már két éve a kórházban fekszik, de nem lett jobban, sőt. Már számtalan alkalommal haza akartam hozni, de az orvosok nem engedték. Voltak már ilyen mélypontjai. Mi van ha most nem éli túl?
A telefonom hangosan megcsörrent a zsebemben, én pedig majdnem szívrohamot kaptam. Basszus, még jó, hogy nem én vezetem az autót! Zakatoló szívvel szabadítottam ki a még mindig hangosan ordító készüléket a zsebemből, majd ránéztem a képernyőre. Ella. Lehet jobban járnánk ha nem venném fel... De mivan ha fontos amit mondani akar? Majd igyekszem gyorsan lerendezni és nem rajta levezetni a tomboló érzéseim okozta feszültséget. Sóhajtottam egy nagyot, és fogadtam a hívást.
- Igen? - szóltam bele, színlelt nyugalommal.
- Szia! Csak azt akartam kérdezni, hogy akkor este elmegyünk a Vörös-térre?
- Nem. Bocsi, de más dolgom van. - mondtam és bontottam a vonalat. Huh, kibírtam kiakadás nélkül! Mondjuk elég bunkó voltam, de ez most nem igazán érdekelt. Amint a kocsi megállt a korház parkolójában, rögtön kipattantam belőle és futva igyekeztem a nagyapám szobája felé. Fájdalmasan ismerős volt az út. A nővérek eléggé meg voltak ijedve, amikor berobbantam az osztályra, de nem szóltak semmit. A nagyapám ajtaja előtt vettem pár megnyugtató lélegzetet (amik amúgy egyáltalán nem nyugtattak meg), és bekopogtam.
- Szabad! - hallottam meg az orvos hangját, mire beléptem. A szobában egyedül a nagyapám feküdt (magánszoba volt) és épp vizsgálták őt. Rámnézett, majd megpróbált elmosolyodni de arca fájdalmas grimaszba torzult.

Sziasztok! Hosszú idő után végre elkészült ez a rész is! :D Elég szomorkás, de azért remélem tetszett.
A fenti rajzot pedig nagyon szépen köszönöm bolond barátnőmnek, F-nek! :3 Ja és tessék itt van Yurio kedvenc dala ha esetleg kedvetek támadt meghallgatni xd :