Raphael ritkán ébredt heves gyilkolási szándékkal. Kivéve az utóbbi napokban mikor, ha csak kinyitotta a szemét valakit a pokolra akart küldeni. Ez a valaki pedig Théo Beauvoir volt mostanság. A férfi öt napja minden reggel felhívta, hogy ugye jövő hét pénteken visszatér Marseille-be és természetesen Alexandre-t is hozza magával. Raphael a hasára fordult és vakon kitapogatva kinyomta a telefonját az éjjeli szekrényen. Fejét kiemelve a párnából körbe pislogott. A hotelszobát csíkosra mázolta a délelőtti napsütés, ami átfurakodott a hanyagul lehúzott rolón. Egyszerű szoba volt hozzá egy fürdővel. Közelébe se ért azoknak a szobáknak vagy egyenesen lakosztályoknak, amikben akkor szálltak meg, mikor Alexandre foglalt szállást. A fent említett most mellette szuszogott a tőle elrabolt takaróval. Raphael feje visszahanyatlott a párnára. Gondolatai Théora terelődtek. Most, hogy elvált a feleségétől Miatól, és Agathe is lassan több mint fél éve hagyta el második férjét hirtelen rendezni akart egy nosztalgikus kerti partit amolyan egy egész héten át tartót. A kerti partik imádatát a szüleitől örökölhette a többi barát pedig körítésnek kellet, hogy ne legyen annyira feltűnő, hogy vissza akarja kapni a volt barátnőjét. Ez alatt a hét év alatt mindenki sokat változott, de megmaradtak barátok.
Théo tovább tanulta a ruhatervezést az egyetemen és jövőre fog beállni az egyik jó nevű divatházhoz, ami már lecsapott rá. Agathe ahogy Alexandre is nem ment egyetemre vagy főiskolára, hanem különböző társulatokhoz álltak be rövid szezonokra. Most mindketten a Bolshoiban voltak vendég előadok. Végre Alexandre álma is valóra vált és a Carmenben táncolt. Ő és Alexandre továbbra is együtt voltak bár néhol hónapokig nem látták rendesen egymást. Raphael építészetet tanult miközben sorra rendezték a kiállításait. Nadine tovább tanult, míg a marseille-i nagyoperának a príma balerinája lett. Veronique Hollywoodba ment és filmkellékeket készített. Jövő júniusban fog hozzámenni valami feltörekvő kis rendezőhöz. Eliot és Yvonne elvégezték a tanárképzőt és a St. Vitusban tanítottak. Yvonne az általános iskolásoknak balettot, míg Eliot a gimiseknek festészetet. Yvonne rájött, hogy túl sok stresszt jelentene neki a professzionális balett, míg Eliotot nem igazán vonzotta az elvont művész társadalom. Természetesen alig húsz évesen már összeházasodtak. Raphael már előre sejtette rövid időn belül már a gyereküket tartja majd a karjaiban, mint keresztapa. Az élet ment tovább mindenki számára, de legalább nem széledtek szét teljesen. Legalább félévenként próbáltak találkozni.
Most Berlinben voltak végre együtt Alexandre-val. A szobát betöltötte a lonc illata. Ezzel a csokorral ajándékozta meg Raphael a fiút annak érkezésekor a repülőtéren.
Hirtelen meleg ujjak szántották végig a karját.
- Felébredtél? – mormogta fel se emelve a fejét a párnából Raphael. Alexandre felkönyökölt és most ujjbegyével dörzsölgette meg a tetoválást, mintha csak egy djinn lámpása lenne. Ez új volt kevesebb, mint egy éves. A Kisherceg rózsája vitrinben, színesen. Nem is tetoválásnak tűnt inkább festménynek. Természetesen Raphael számára a rózsa egyenlő volt Alexandre-val. A spanyol finoman megremegett a csiklandós érzéstől.
- Théo nagyon azt hiszi, hogy van esélye most Agathe-nál – felelte helyette Alexandre álmosan pislogva – szeretem a tetoválásod – tette hozzá mellékesen.
- Agathe majd tönkre ment mikor szétmentek Jamallal, az egzotikus táncossal. Szóval ki tudja? Legalább Théonak alapból van pénze így nem kopasztja meg – húzta undok vigyorra száját Raphael nem is barátainak címezve, hanem a bosszantó szerencsétlenkedéseiknek a szerelem terén.
- Sztriptíz táncos volt- felelte ridegen Alexandre – az nem tánc.
- De egzotikus. Én hány éve kérlek rá, aztán még mindig fülig vörösödsz, ha meglátsz meztelenül. Sőt saját magadtól is – most is hiába rabolta el a takaróját azért annyit meghagyott neki, hogy épp, csak de eltakarja Raphael buja részeit. Tegnap amint átlépték a küszöböt, egymásnak is estek hisz lassan egy hónapja nem voltak együtt. Aztán a fáradtságtól azonnal be is aludtak, ahogy voltak.
- Ha már a meztelenkedésről beszélünk – kúszott közelebb Alexandre-hoz – nincs kedved?
- Nincs – vágta rá Alexandre elfeküdve az ágyon – alszom – imitált alvást. Raphael elégedetlenül felhorkantott.
- Meddig maradsz? – kérdezte végül inkább, látva most még nem ér célt a fiúnál.
- Négy vagy öt napot. Attól függ akarnak-e főpróbát tartani.
- Ez után pedig hazajössz velem – mondta Raphael. Ha vége a Bolshoiban a Carmennek Alexandre visszaköltözik Marseille-be és ott fog tovább táncolni. Összeköltöznek végre rendesen.
- Persze. Közel szeretnék anyuékhoz lakni.
- Anyuci kicsi fia.
- Pont te mondod? Tényleg, anyukád végre elhiszi, hogy nem a dongalábról szól a diplomamunkád?
- Nem – rázta meg a fejét a fiú – még mindig azt hiszi, hogy a dongaboltozattal csak őt hülyítem.
- És a templomról se mondott még le?
- Dehogy, még mindig üldözi a papot. Szerinte csak akkor vagyunk igazi pár, ha Isten előtt is bejelentjük.
- Tipikus Navarro módszer.
- Remek tárgyaló felek vagyunk – nevetett Raphael majd közelebb mászott Alexandre-hoz és arcon csókolta.
- Nagyon zavar a kép? A kiállítás után visszakapod. Ne legyél morcos – csókolta meg a fiú összevont szemöldöke között húzódó ráncot.
- Azon a képen tényleg tök pucér vagyok. Meg mégis az enyém. Nekem adtad. Nekem készítetted, nem másoknak, hogy bámulják.
- De a kiállítás címe mégis csak Besame mucho*. Akkor már az egész kiállítás kezdő pontjának is ott kell lennie. Az eredeti Besame mucho-nak – ölelte át fél karjával a takaróba csavart alakot.
- A kisz pogány imátárgyáí' – utánozta annak a pösze kritikusnak az affektáló hangját, aki ezt nyilatkozta a kiállítás megnyitója után egy nevesebb lapban.
- Nagyon ráakadtak arra, hogy én ösztönös tehetség vagyok. Hogy valami ősiből dolgozom – forgatta szemeit Raphael maga is unva már ezeket a kritikákat.
- Pedig, ha tudnák, hogy csak szeretsz pucér embereket rajzolni.
- Most erre mit mondjak? Imádom a fenekeket.
Egy ideig csak fetrengtek hol elaludva, hol épp csak motyogva, beszélgetve. Végül Raphael felült, hogy elszívjon egy cigit.
- Le kéne szoknod – jegyezte meg hátára fordulva Alexandre.
- Aztán miből készítsek neked csokrokat? – somolygott előszedve az ágy végébe dobott nadrágjából a cigis dobozát és az öngyújtót – francba, ez elfogyott – morogta az üres dobozba bámulva – megyek, veszek újat – szállt ki az ágyból. Kiszedett pár ruhát a bőröndjéből, amit tegnap a sarokba dobott. Felöltözött tett pár fésülködésre emlékeztető mozdulatot a kezével, hogy azért ne álljon égnek a haja. Felvette a kabátját majd megtapogatta a zsebét. Jó, a pénztárcája nála. Felkapta a kulcsot majd hátrapillantott a még mindig fetrengő Alexandre felé.
- Bezárjalak? – kérdezte mire Alexandre valami hümmögés és nyöszörgés közötti hanggal felelt, ahogy a fejére húzta a nehéz takarót.
- Ezt igennek veszem. Na, majd jövök. Aludd ki magad! – búcsúzott.
- Évek óta nem aludtam ki magam – horkantott fel a takaró alól Alexandre – amióta csak ismerlek nincs egy nyugodt estém tőled!
- Én is szeretlek! – dobott egy csókot a spanyol és még épp sikerült kicsusszannia az ajtón mielőtt eltalálta volna egy jól irányzott párna.

Raphael valami kilencvenes évekbeli popslágert dúdolgatva indult vissza a hotel felé. Két doboz cigi pihent a zsebében. Az egyiket már felbontotta most is ott volt a szájában a cigaretta. Jókedvűen pöfékelt. Az idő borús volt, de nem úgy nézett ki, hogy szándékában állna esni.
Este majd beugranak a kiállításra, végig vezeti rajta Alexandre-t. Aztán beülnek, egy barátságos étterembe kipróbálják a német sört és valami helyi specialitást. Megvitatják, hogy vajon William, Veronique vőlegénye, mennyire hasonlít Eliotra. Hogy mennyi esélye van Théonak Agathe-nál, és vajon fia vagy lánya lesz-e először Yvonne-éknak. Aztán majd áttereli a témát a közös otthonukra. Összevesznek, hogy macskát vagy kutyát tartsanak, hogy mennyire legyen puccos a házuk. Karácsonykor meglátogatják az édesanyáékat, addig még három hónap. Raphael életében minden szépnek látszott. Valahol mélyen ez kissé megrémisztette. Nem szokott hozzá, hogy ennyi boldogság érje. Néha éjszaka csak feküdt az ágyában és azon tépelődött mi van, ha elszúrja. Ilyenkor végül mindig felhívta Alexandre-t, akinek pusztán a hangja elhitette vele, hogy minden rendben lesz.
Kiért a piacra, ami alig pár utcára volt a hoteltől. Tekintve, hogy Alexandre még mindig alszik, nyugodtan körülnézhetek, gondolta Raphael, ahogy lelassítva nézelődni kezdett. A piacon hangos eladók kínálták németül darálva különböző portékáikat. Lehetet venni édességeket, zöldségeket, meleg ételt, vagy akár az elmaradhatatlan szuveníreket. Raphael kipróbált valami furcsán fűszerezett hasábburgonyát, amit sörrel kísért, illetve vett Alexandre-nak egy zacskóval a kedvenc mogyorós édességéből hogy ne legyen oka panaszra. Épp csak kisorolt az édességes bódé körülötti tömegből mikor a vele szemben lévő állóhelyes kifőzde előtt meglátott egy ismerős alakot. Egy pillanatra még levegőt is elfelejtett venni. Gépiesen zsebre vágta a vett édességet majd a kifőzde felé vette az irányát. A férfi a magas pulton is könnyedén könyökölt, míg másik kezével monoton módon lapátolta be a híg levest. Raphael egy pillanatra elbizonytalanodott biztos az-e akinek hiszi. De hát a francba is, nincs azaz isten, hogy eltévessze! Raphael a férfi elé lépett, aki meglepetten pislogott rá. Ugyan egészségesebbnek tűnt, illetve öregebb lett, mint mikor utoljára látta, de nem tudta összekeverni senkivel se még ha akarta volna is. Hisz pont ugyan úgy néztek ki.
- Raphael – suttogta falfehéren a borostás alak.
- Padre** – biccentett kimérten Raphael – rég nem találkoztunk – spanyolul szólt hozzá. Angelo Navarro az apja, aki elhagyta őket mikor tizennégy éves volt. Az apja, aki egy reggel lelépett, őket pedig hátrahagyta. Nem vitt magával semmit csak annyit mondott „lemegyek tejért a kávéhoz". Raphael később éveken át ezt felelte, ha valaki az apja felől érdeklődött majd keserű mosollyal hozzátette „azóta feketén isszuk a kávét". Erre most itt volt előtte. Láthatólag egészségesen már-már jókedvűen. Raphael néha elképzelte mit tenne, ha egyszer ismét találkozna az apjával. Megverné. Kiabálna vele. Felelősségre vonná és rászabadítaná az évekig lenyelt haragot. De most így egymásra meredve nem érzett haragot. Csak kesernyés kíváncsiságot.
- Igyunk meg valahol egy kávét – mondta végül csöndesen továbbra is spanyolul. Angelo nem ellenkezett. Felkapta katonatáskára emlékeztető hátizsákját és otthagyva a még félig teli tányérját majd Raphael után eredt. Raphael el se tudta képzelni mi fog most történni. Talán kap pár választ.

A kávézóba pont az ebéd idei csúcsban futottak be. A pincérnő mégis elég szemfüles volt, így megkaphatták az ablak melletti ülések leghátsó asztalát, amit nehéz pálmafás növények takartak el és talán csak ezért maradt még üresen. Raphael meghívta Angelot. Végül rendeltek két kávét. Ahogy kihozták a rendelésüket nehéz csönd ereszkedett rájuk. Raphael kétségbeesetten kereste a haragot, amit éveken át kénytelen volt elnyomni magában. De semmi. Ma még nem evett semmit, de nem is tudott volna. Mintha csak nehéz kövek nyomták volna a gyomrát. Hátradőlve a széken az apjára sandított.
Angelo bizalmatlanul bámult a fiára. El se hitte igazán mi is történik éppen. Újra találkoztak mikor azt hitte örökké maga mögött hagyta azt a másik életét. A rosszat, a keserűt, a szégyentelit. Volt valami bizarr abban, ha a szülő szembetalálkozott a felnőtt gyerekével. Angeloban hosszú évek után is csak a gyermek Raphael maradt meg. Nem a tizennégy éves kiskamasz, hanem az alig nyolc éves pukkancs kölyök. Erre tessék most itt ült vele szemben egy felnőtt férfi. Rendezett külsővel drága ruhákban. Tizenegy év után újra látni az élete egy letagadott szeletét több volt, mint sokkoló. Egy higgadt férfi ült vele szemben, akit több mint két évtizeddel ezelőtt még a karjaiban tartott. Feszélyezetten mocorgott ültében.
A kényelmetlen csend egyre jobban nyomasztotta az idősebb férfit, de láthatólag a fiának nem állt szándékában elkezdeni. Kényszeredetten megköszörülte a torkát lázasan kutatva fejében téma után. Szinte csak véletlen rémlett fel benne egy újság hasábján látott hír egy bizonyos Raphael Navarro kiállításáról. Akkor azt hitte csak egy név rokon. Még csak az se jutott eszébe hogy a legidősebb fiát is így hívják. De így akár meg is próbálkozhat vele. Zavartan ütögetni kezdte kanalával a kávéscsészéje oldalát mintha csak tósztot akarna mondani.
- Ahogy hallottam most már egész befutott művész lettél mi? – kérdezte erőltetett könnyedséggel a hangjában. Raphael összevonta szemöldökét, mintha nem értené honnan értesült erről az apja.
- Volt pár kiállításom – biccentett kimérten Raphael – te mit csinálsz?
- Szobafestő vagyok. De most nem dolgozom. Otthon vagyok a fél éves kislányommal – nevetett fel Angelo. Milyen kínos, futott át agyán közben. Hány éves lehet most Raphael? Huszonhárom? Huszonöt?
Raphael felvonta a szemöldökét majd elmosolyodott. Ezek szerint, vonta le a következtetést Angelo, idő közben, míg nem látta megtanult mosolyogni.
- Gratulálok – mondta Raphael őszintén – végre egy lány?
- Aha – bólintott a férfi – van egy bátyja is. Nagyon örültünk a lánynak. Tényleg! Neked van párod? Terveztek már gyereket? – majdnem azt kérdezte „vannak már unokáim?". Pedig rég nem gondolt már úgy a régi családjára.
- Ah, van párom – majd Raphael egy pillanatra eltűnődött hogyan közölje szalonképesen – meleg vagyok. A páromat Alexandre-nak hívják.
Angelo majdnem kiköpte a kávéját. Köhécselve ütögette mellkasát, hogy könnyebben csússzon le az ital. Meleg? Maria mégis hogy engedhette meg ezt?
- Tényleg? És mióta? – kérdezte erőltetett nyugalommal.
- Mármint mióta vagyok együtt Alexandre-val vagy, hogy mióta vagyok meleg? – vigyorodott el Raphael – Nagyjából hét éve vagyunk együtt. Ha pedig lehet hinni az orvostudomány jelenlegi állásának születésem óta vagyok meleg.
- De én emlékszem, hogy voltak barátnőid! Mármint lányok! – szaladt feljebb két oktávval Angelo hangja míg nem kezével fogta be száját érezve már túl hangos. Valahol egyszer azt olvasta az apakép hiánya is okozhatja a gyerek homoszexualitását. Vajon minden fia meleg lett? Vagy csak Raphaelre volt ennyire rossz hatással? Bár róla pont nem feltételezte volna, hogy túlzottan megkínozta a távozása. Sőt talán még örült is neki.
- Persze jártam lányokkal is. Hogy pontos legyek biszex vagyok.
- Édes Jézus Máriám – sóhajtott fel Angelo majd évek óta először keresztet vetett pedig már rég nem hitt Istenben. Ez egészen felkészületlenül érte. De illetlenség lett volna nem érdeklődni a fia párja után szóval mosolyt erőltetett a szájára és legyőzte a benne lévő undort.
- És... milyen ember ez az Alexandre? Boldogok vagytok? – Raphaelt láthatólag meglepte az érdeklődés. Nem elég, hogy az alatt a tizennégy év alatt, míg együtt éltek nem mosolyogott rá ennyit a férfi, de talán még beszélni se beszéltek ennyit egyszerre.
- Remek srác – mondta őszinte mosollyal Raphael – balett táncos. Már az összeköltözést tervezzük.
- És házasok vagytok már? Mármint Spanyolországban nem kelhettek egybe, vagy igen? – kérdezte Angelo a nemleges válasz reményében. Akkor még van remény, ha nincs jegygyűrűje a fiának. Lopva Raphael kezére pillantott, de csak nehéz fémgyűrűk voltak rajta sehol egy jegygyűrű nyoma. Magában megkönnyebbülten felsóhajtott.
Raphael elgondolkodott. Valójában még soha nem feszegették nagyon a házasság gondolatát. Az egészen természetes volt számukra, hogy az édesanyja össze akarja őket adni, de hogy mondjuk, Amerikába utazzanak egybe kelni? A barátaik lassan mind megházasodnak. Már Gabriel és Michael öccse is szóba hozta, hogy elveszik a barátnőiket a két Theresát. Nem lenne rossz. Végül is csak egy formális papír volt az egész mégis más lenne azt mondani a férjem, mint csak annyit az élettársam. Vajon Alexandre gondolkozott már ezen? Majd este talán felhozhatná.
- Franciaországban élünk. Vagyis én ott élek, Alexandre is, de ő most több tánctársulatot is meglátogatott az érettségi után. Ha a mostani előadásainak vége rendesen összeköltözünk Marseille-ben. Bár anya azt akarja, hogy a madridi kistemplomba összeadjanak minket – felelte végül méla mosollyal. Angelo megdöbbent.
- Mit keresel te Marseille-ben? És mi az, hogy anyád támogatja ezt? – majd mikor rájött milyen gorombán hangzott, amit mondott, zavartan finomított rajta – mármint a Bibliában nincs egy rész a melegekről meg minden?
- Őt sose zavarta – rázta meg fejét Raphael – Marseille-ben jártam ki a gimnáziumot most meg ott járok egyetemre. Építészetet tanulok – mondta majd rendelt még két kávét – és most mesélj te. Ha vannak gyerekeid, gondolom újraházasodtál – még maga is meglepődött, hogy a hangjában nincs semmi bántó szándék. Mintha nem is azzal az emberrel beszélt volna, aki évekig minden baja forrásának nézte, vagy aki csak úgy magára hagyta az édesanyját, a testvéreit és őt. Az előtte ülő férfi már csak genetikailag volt az apja, semmi más értelemben nem. Egy férfi, aki akár az élete része is lehetett volna, de végül csak néhány keserű emlék szereplője maradt.
- Oh, igen. A feleségem Heidi egy kisebb állatklinikán orvos. Nélkülözhetetlen a praxisában ezért én viszem iskolába az idősebbiket és vigyázok a kicsire – megvonta a vállát – szobafestőből száz is van.
- Nem lettél végül művész – jelentette ki Raphael mire Angelo felnevetett.
- Ezekkel a kezekkel? – emelte fel két hatalmas sebes kezét. Szüntelenül remegtek a bőrkeményedéseket pedig már semmi se szedhette le róluk.
- Ezek a kezek halottak. De nem baj, boldog vagyok a családommal. A feleségem remek nő, nem hagyott el még akkor se mikor minden barom tettem elmeséltem – mosolygott Angelo.
Az asztalra csönd telepedett. Raphael rendelt még két kávét. Végül felpillantott a férfira.
- Kérdezhetek valamit?
- Hogy miért hagytalak ott titeket? – kérdezte Angelo mire Raphael bólintott – nem bírtam. Szerettem édesanyádat. Tényleg. De ez a szerelem lassan elmorzsolódott a nehéz évek alatt. Mikor döntenünk kellet együnk-e vagy legyen kabátunk. Ahogy ti sorra születettek. A szégyen – hátradőlt a székén majd felpillantott a lámpaernyőre- jobb lett volna, ha maradok? Hisz gyűlöltük egymást nem igaz – pillantott Raphaelre – fiam?
Szörnyűbb lett volna ott maradni és szégyenben leélni az egész szánalmas kis életét. Az elmenekülés szégyenét ugyan így se moshatja le már soha magáról.
Pedig próbálkozott.
Az elején még küldött pénzt Marianak, de a nő mindig visszaküldte csak annyit írva „Nincs közünk egymáshoz". Így ért végett élete első szerelme. De az első szerelem nem az utolsó. Heidi négy évvel volt idősebb nála. Az állatorvosi rendelőjét festette ki mikor megismerkedtek. Egymásba szerettek és tanulva a múlt hibáiból rövidesen elvette a nőt és megszületett Franz, a fiúk, majd nem olyan rég végre egy kislánya is lett Maria. Heidi minden mocskos titkát tudta a múltból és nem utálta meg érte, amit a mai napig sem értett meg. Rettenetes ember volt. Ahogy elnézte a fiát itt ülve az asztalnál egy messzi emlék kúszott elő az elméjéből. Pedig milyen régen nem gondolt már rájuk.

Marianak voltak elborult ötletei főleg ha várandós volt ezt az évek bizonyították.
Mivel Angelo kijelentette nem hajlandó újra végig szenvedni a terhes gondozót a közösségi házban megkapta Raphael délutáni leckeháborúit. Mert az már komoly hadiállapot volt, amit az az alig nyolc éves démonporonty véghezvitt. Minden délután öt órakor leültek a konyhaasztalhoz csak ők ketten. Raphael a tankönyveivel Angelo pár doboz sörrel. Soha nem lett belőle semmi. Mentségére legyen mondva kezdetben próbálkozott. Segített neki, szépen kérte, kiabált neki, megütötte. De egy se hatotta meg a gyereket. Addig minden rendben volt, hogy leültek és kinyitották a tankönyvet. Aztán Raphael módszeresen mindet telerajzolta. Ha jól tudta soha nem került rajzokon kívül más a könyveibe és füzeteibe. Legalább a dolgozatokat megírta, még ha rémesen gyengékre is. De annyit csak összekapart mindig hogy ne bukjon meg.
Akkor is egy ilyen délután volt. Már egy órája ültek az asztalnál. Raphael vonatot rajzolt épp a matekpéldája alá. Angelo a második sörénél tartott.
Egy ideje már csak bámulta Raphaelt, aki ha észre is vette ezt, nem mutatta jelét. Az emberek általában aranyosnak találták a kisgyerekeket. Az ő fia közel sem volt az. Csupa szöglet, mogorva ábrázat pont, mint ő ennyi idősen. Még emlékezett rá, hogy neki hányszor szóltak be és produkált verekedést ez a rosszindulatú arc. A mai napig is ott volt az álla vonalában egy forradás ezekből az időkből.
A verekedéseket Raphael se kerülte ki. Most is ott volt a jobb szemöldöke fölött egy ragtapasz a karjain pedig horzsolások nyoma.
Mikor ma hazaállított a kék felhőcskés ragtapasszal a mogorva képén ki kellet mennie nehogy, elnevesse magát.
Amiben viszont rosszabb volt, mint ő ennyi idősen, hogy többet ráncolta a homlokát és agresszívabb volt. A homlok ráncolása pedig az őrületbe kergette Angelot. Erről legalább próbálta leszoktatni, de a verekedésekkel úgy volt hadd csinálja. Mégis csak fiú.
- Te Raph – csak azért szólította így, mert tudta mennyire utálja. A gyerek letette a ceruzáját és fekete szemeit ráemelte. A haja már megint a szemébe lógott.
- Szerinted mivel fáj jobban, ha fejbe vernek? Az üres vagy a teli dobozzal? – rázta meg a kezében lévő sörös dobozt mire a benne lévő lé hangosan lötyögött. A kölyök nem volt egy zseni, de azért csak megvan a magához való esze, gondolta akkor. Raphael egy ideig még bámulta az apját majd a sörös dobozra nézett. Nem úgy nézett ki, mint aki töpreng. Talán mégse elég okos, sóhajtott csalódottan Angelo.
- A székkel – mondta végül Raphael unottan majd visszafordult folytatni a rajzolást.
Angelo egy pillanatra meglepődött majd legyűrt egy félmosolyt.
Hát ez volt az ő szemében Raphael.

Most Angelo a vele szemben lévő férfira meredt. A felnőtt Raphaelre. Vajon mennyit változott azóta?
- Gyávaság volt – hunyta le szemeit Raphael – mindenkinek fájdalmat okoztál...
- Még neked is? – kérdezte hitetlenkedve Angelo.
- Talán nekem leginkább – vallotta be hosszú idő után először még magának is Raphael – soha esélyt se adtál nekem.
- Nem tudtam túllépni rajta. Minden nyomoromat rád testáltam. Te személyesítettél meg minden rosszat az életemben.
- Legalább őszinte vagy.
- Más úgyse maradt nekünk, csak az őszinteség.
- Nem hinném, hogy valaha is részei leszünk egymás életének. Soha többet.
- És ez így van jól. Kinőttünk mindketten a gyűlöletből. Én megváltást találtam az új családom által.
- Én pedig Alexandre által.
- Akkor isten veled. Mondhatom, még hogy fiam? – mosolyodott el Angelo.
- Szigorúan biológiai értelemben – biccentett fél mosollyal Raphael.
- Csakis biológiailag.
- Viszlát.

Alexandre kezdett kissé aggódni. Már legalább két órája ment el Raphael. Hacsak nem egészen Marseille-ig gyalogolt cigit venni nem értette hol lehet. Talán fel kéne hívnia, aggodalmaskodott.
A redőnyt még mindig nem húzta fel így a szoba félhomályában lapult. A szobaszerviztől rendelt ebédet és még annyi erőfeszítést is tett, hogy felvett egy fürdőköntöst. Ugyan csak azért, hogy ne pucéran fogadja azt az alkalmazottat, aki felhozza neki az ebédet. Az ágyban ebédelt, mert még ahhoz is fáradt volt, hogy átüljön az apró asztalkához. Törökülésben ült és úgy csipegetett az ételből. Görögsaláta, rizs, kacsa, és krumpli pihent a tálcán, de bármennyire is volt éhes, inkább megvárta Raphaelt. Ha a fiú hazatéved úgyis biztos farkaséhes lesz és nem lesz hajlandó megvárni, míg felhozzák az ő adagját is.
Az étel már szinte teljesen kihűlt mire az ajtó csöndesen kinyílt. Alexandre fölkapta a fejét, ahogy a spanyol belépett a lakásba. Nem kellet megkérdeznie, hogy baj van-e. Raphael ködös tekintettel nézett körbe a szobában mintha csak azt latolgatná biztos jó helyre jött-e be. Aztán a tekintette összetalálkozott Alexandre-éval. A fiú megpaskolta az ágyat maga mellet.
- Szia – köszöntötte csöndesen a fekete hajú – gyere ide – Raphael némán engedelmeskedett. Leült törökülésben a fiú mellé Alexandre pedig átkarolta a nyakát majd megcsókolta a halántékát. Hosszú percekig így maradtak.
- Találkoztam – törte meg a csendet remegő hangon Raphael majd ismét elhallgatott és csak soká folytatta – apámmal találkoztam ma.
Alexandre hirtelen nem is értette. Milyen apa? Majd mikor felfogta a másik szavait alig tudta megállni, hogy ne káromkodja el magát. Hogy a fenébe sikerült tizenegy év után pont most találkozniuk? De nem merte faggatni a fiút. Tudta, ha most kérdésekkel bombázza, csak még jobban elbújik a gondolatai közé. Már most alig-alig érzékelte a környezetét, ahogy ült és meredt a lepedő ráncaira. Raphael arca üres volt. Alexandre ilyenkor azt kívánta bárcsak a fiú sírna. De amióta csak ismerte a fiút szinte alig-alig látta egyáltalán a sírás közelében. Valahogy kikoptak belőle a könnyek. Telt az idő majd hirtelen Raphael kitört a katatón állapotból és beletúrt a hajába.
- Egyszer kiugrottam egy mozgó vonatból tíz évesen. Valami buta bátorságpróba volt a haverjaimmal. Ahhoz tudnám hasonlítani azt mikor beléd szerettem. Félelem, adrenalin és a menthetetlen vágy a szabadság után.
- És szabad lettél? – kérdezte Alexandre állát a másik vállára támasztva.
- Az lettem. A haragom, ami évekig gyülemlett, ami mindig égetett. Valahol eltünt belőllem. Elveszett és most rohadtul hiányzik az a részem. Az igazi aggresszív Raphael, a sötét kegyetlenség – majd furcsa pillantást vetett a táncosra – megölted egy részem.
- Bánod?
- Nem – felelte egy idő után – de most jól jönne. Megüthettem volna. Kiabálhattam volna vele. Bosszút állhattam volna.
- Tényleg bosszút kellet volna állnod? Ha igen, miért nem tetted?
- Mert már nem látom értelmét – sóhajtott keserűen Raphael.
- Megbocsátottál neki? – hajolt közelebb meglepetten Alexandre. Egyáltalán nem illett Raphaelhez a megbocsátás, Alexandre-t, ha dühös volt vagy megbántották még csak-csak ki lehetett engesztelni. Raphaelt soha.
- Dehogy – nevetett fel Raphael – soha nem lennék képes rá. Egyszerűen csak... túlléptem rajta. Már nem számít. Már nem köt hozzá semmi.
Alexandre hümmögött párat válaszul majd bekapott egy koktél paradicsomot. Raphael mintha csak erre várt volna ő is enni kezdett.
- Tudod Raphael – pillantott rá szeme sarkából a fiúra mikor már végeztek az étkezéssel – azt hiszem tényleg felnőttél.

*Csókolj sokszor

**Apa