Ezt a novellát még akkor kezdtem mikor befejeztem a Festékfoltokat... szóval vagy 2 év kellett, hogy végre a végét is megírjam 
Ez a rész Veronique születésnapja után játszódik és bár a cselekményhez nem ad semmit szerintem jó betekintőt ad Veronique és Nadine személyiségébe.
Erősen +18-as leszbikus szex van benne.
Ergo saját felelősséggel olvasni :D 

Nadine nem tudott volna rámutatni hol ment igazán félre ez az este.
Talán reggel mikor nem találta Veronique ajándékát. De az végül meglett.
Talán mikor Eliot és Yvonne bejelentette azt.
De igazán akkor lett talán minden káoszra ítélve mikor Agathe azt mondta „Még igyunk meg valamit" miután már mindenki hazament és csak ők hárman maradtak. Csakhogy ebből a mégből nyolc kör tequila lett és még pár kísérő koktél.
És hogy őszinte legyen mocskosul lerészegedtek. Agathe még bent hányt a mosdóban, de ők ketten Veronique-kal már kitámolyogtak és most az út padkán ültek összedőlve. Pár srác megpróbálta őket felszedni még azt se értette igazán mit mondtak, de mikor Veronique gurgulázó hangot hallatott tovább álltak attól félve telefonszám helyet a lány ebédjét kapják meg egyenesen a cipőjükre.
- Úgy utálom magam – nyögte Nadine inkább az éjszakába, mint a mellette ülőnek.
- Nekem mondod? Kiherélem Eliotot – Veronique legalább már nem tudott sírni, a szemei talán annyira bedagadtak, hogy a könnycsatornái is eltömődtek – hogy cserélhetett le egy hobbitra? Egy kibaszott törpére? Tudom, hogy nincsenek nagy cickóim de pff annál... annál még – majd szavak hiányában fogta Nadine kezét és a mellkasára tette – érted?
- Ja – nyögte ismét Nadine zavartan. Veronique-on nem volt melltartó. Ha egy kicsivel kevesebb alkohol lett volna benne talán zavarba jön, de most csak buborékokat érzett a gyomrában. Vagy a pezsgő volt az vagy Veronique mellbimbója miatt, ami szinte simogatóan hullámzott a tenyere alatt ahogy a másik levegőt vett.
- Mi a szart csináltok? – Agathe fölsője csöpögött a víztől mintha az egész fejét a csap alá tartotta volna miközben kimosta a szájából a keserű ízt. Szó se róla alpárira itta magát. Megjelent a sztorikból oly sokszor emlegetett részeg Agathe, aki egész pizzákat evett meg és fürdött meztelenül a kikötőben, hogy egy halászhajónak kelljen kiszednie.
Veronique ugyan elengedte Nadine kezét, de ő azért ott hagyta. További megfigyelés céljából, nyugtatta önmagát a ballerina.
- Jaj, Nadine ne a nyílt utcán tapizd már. Most törték össze a szívét – esett szinte melléjük a szőke lány terpeszben behajlított lábain támaszva meg kezeit. Nadine zavartan elkapta végre a kezét a másik lány melléről. Veronique vágott egy grimaszt.
- A méhedig fellátok Renoir és nem festői a látvány – közölte majd átnyúlva Nadinon lejjebb húzta a lány szoknyáját, hogy eltakarja a fehérneműjét.
- Nem tapiztam le – jegyezte meg Nadine némi szünet után. Agathe csak rá kacsintott.
- Az enyémek nem érdekelnek? – nyújtotta ki rá a nyelvét.
- Agathe prolira ittad magad. Megint – jegyezte meg az ázsiai lány majd cigit osztott, hogy mind rágyújtsanak. Nadine próbálkozott, de gyakorlatlansága miatt torkát szorította s füst és hamar köhögni kezdett.
- És? Nincs itt Théo szóval szabad ember vagyok – grimaszolt – de igazad van. Haza kéne tolnom a seggem. Anyuka majd biztos kiveri a balhét – majd döbbent arcot vágott – Jaj Aggie ezt nem illik! Te nem ilyen vagy! Hol a méltóságod?! – majd beleszívott a cigarettába – szerintem valahol a harmadik hányás közben az is kijött.
- Agathe te vagy a legelegánsabb és egyben a legmocskosabb ismerősöm is – mondta ámulattal Nadine – az arcod, mint egy görög szoboré a szád, mint egy rakodó munkásé.
Agathe csálén rávigyorgott majd arrébb állt, hogy taxit hívjon. Nadine is elővette a telefonját és rémülten látta, hogy már hajnali egy is elmúlt és volt egy fogadatlan hívása.
Majd meg is nyugodott mikor a szülei helyet Alexandre nevét dobta fel a telefon és azonnal be is nyomta a visszahívást.
- Szia Nadine? Még mindig kint vagytok a városban? – vette fel a jól ismert hang. Alexandre-nak nem rég még megvolt az a régimódi szokása, hogy bemondta a teljes nevét mikor felvette. „Jónapot Alexandre Chateaubriande vagyok!" Nadine aranyosnak találta, de aztán egy nap Raphael és Eliot kinevették miatta és a fiú persze magára vette. Meg persze mint mindig most is kissé Raphael kedvében akart járni. Szóval azóta 21. századi módon válaszolt a hívásokra.
- Ah... igen – még az alkohol ködfátyolán át is érezte mennyire lomhán pörög a nyelve – már indulunk. Asszem. Veletek mi van?
- Ah semmi ig... Raphael azonnal szállj le a pultról! – a háttérben kivehetetlen kiabálás majd ismét Alexandre éles hangja – ne is merészeld!... Mert nem tudsz szaltózni azért! – majd még több kiabálás és végül egy puffanás és nyögés – Úristen.... Nadine le kell tennem – azzal bontotta is a vonalat.
- Na mi volt? – kérdezte Veronique miután Nadine eltette a telefonját.
- Azt... azt hiszem Raphael levetette magát a pultról? Valami szaltóról volt szó.
- Oh– masszírozta fáradtan az ázsiai lány az orrnyergét – akkor ma ők is eliszogattak egy kicsit– mondta olyan fáradsággal, ami csak azokra az emberekre jellemző, akik túl sok időt töltöttek Raphael Navarro közelében – mindegy. Alszol nálam? Vagy a te anyukád is kiborul?
- Hát... ha eddig nem keresett már biztos nem fog. Szóval persze – bólogatott hevesen.
Agathe egészen elegánsan visszasétált hozzájuk.
- Na öt perc és itt a taxim. Jössz velem Nadine?
- Ma Veronique-nál alszom.
- De szemetek vagytok. Nélkülem pizsipartiztok? – mondta, de nem tűnt valóban megbántottnak.
- Nem lenne sok értelme átjönnöd, hogy azonnal bealudj. Fogadjunk, hogy már a taxiban kidőlsz - kacagott, Veronique.
- Kell a szépítő alvás – vont vállat Agathe.
A taxija hamarosan befordult az utcára és elváltak útjaik. Nadine és Veronique összekarolva indultak vissza az ázsiai lakására.

Nadine igazán nem is értette miért van zavarban. Mostanra már igazán hozzászokhatott volna Veronique-hoz. A lakásához, az illatához vagy az érintéséhez. 
Azok az átkozott mellek a hibásak!
Meg az alkohol.
Mert Veronique sose volt még ilyen szép. Talán a szomorúsága tette azzá. 
A rúzs nélkül vékony és színtelen ajkai a részeges összpontosítás csücsörítve arra késztették, hogy elképzelje milyen lenne, ha...
Na jó Nadine ne legyél ekkora perverz!
A lakásban hál istennek még indulás előtt rendet tettek. Pár chipses zacskón kívül semmi se jelezte a délutáni partit. 
Szinte szinkronban rúgták le már kényelmetlenné vált magas sarkúikat. Nadine könnyed mozdulattal. Veronique cipői viszont egyenesen átrepültek a szobán a falnak csapódva mintha focilabdák lennének. A vörös hajú előre sejtette mi fog történni. Az egyik fekete tűsarok a csöndben élesen reccsent ahogy a falnak csapódott és letört. Két hete vette a lány egy kiárusításon. Ez volt az új kedvenc tűsarkúja. A talpa vörös volt az orrán pedig kis strassz kövekkel. Most azokból is hiányzott pár. Hogy az este folyamán vagy most estek le nem tudta volna megmondani.
Nadine megadóan széttárta karjait és szinte azonnal a karjai között volt Veronique zokogva.
- Na... - csitította fekete haját simogatva úgy ahogy Alexandre-nak szokta, ha az zaklatott volt– majd keresünk neked egy ugyan ilyet.
- Nekem nem kell más – suttogta Veronique. Persze nem a cipőről volt szó igazán.
Nadine nem tudta megállni, hogy ne forgassa a szemeit. Egy részt megértette Veronique-ot és tényleg sajnálta másrészt nem tudott mit kezdeni ezzel a mimózává részegült lánnyal, aki a karjai között sírt egy fiú után.
Ennél erősebb volt Veronique.
- Elég legyen már Veronique – sóhajtott Nadine eltolva némileg a lányt, hogy ránézzen – Veronique Seong mégis meddig hajlandó egy fiú után keseregni? Sose vallottad be neki az érzéseid! Ha így várod el tőle, hogy várjon rád amíg bátorságot gyűjtesz egyszerűen csak önző vagy – majd kedvesebb hangon folytatta– és hogy Eliot nem lett beléd szerelmes bármilyen csodás is, vagy... hát megériegy ilyen után sírni? Legjobb barátok vagytok. És ha a barátja vagy meg kell emésztened, hogy mást választott... - itt egy pillanatra elcsuklik a hangja.
Megemészteni?
Hát nem ezt teszi Nadine is? Csak hallogatja a most már elhalaszthatatlan beismerést, hogy bármit is érez Alexandre iránt. Legyen az szerelem vagy testéri szeretet. Bármi. Végérvényesen elveszett a lehetősége, hogy együtt legyenek másképp, mint barátok.
De őszintén bánta ezt?
Nem csak szerette volna a kényelmes utat választani és megvédeni a szívét egy idegen elől és inkább a jól megbízható Alexandre-t választani?
Talán végül ő is feloldozást talál.
De most Veronique volt a legfontosabb.
A lány fekete szemei olyanok voltak mintha egy kútba tekintene. Majd felnevetett. Kissé hisztérikusan, kissé rekedten, de határozottan vidáman kacagott.
Nadine őszintén kissé megrémült. 
De a másik kiprördült a karjai közül és pár fordulat után levetette magát a kanapéra. 
Még néha-néha megrázkódott a válla a visszafojtott nevetéstől. Majd megpaskolta maga mellett a kanapét, hogy üljön mellé.
Nadine lassan átszelte a szobát szemét le nem véve Veronique mosolygó arcáról.
Remek. Megbolondítottam.
Végül mellé telepedett és a fekete hajú ráhajtotta a fejét a vállára.
- Ahh Nadine. Édesem – kuncogott – ne tudd meg mennyire szükségem volt erre.Egy fasz voltam ugye? 
- Összetörték a szívedet. Az ember néha észre se veszi, hogy a szilánkokkal másokat is megsebez. 
- Még nagyon sokáig fog így fájni?
- Nem tudom. Úgy ahogy te még sose voltam szerelmes.
- És szeretnél olyan szerelmes lenni, mint én? – emelte fel fejét Veronique most farkasszemet nézve a vörössel. Akár egy igazi farkas, gondolta csak félig viccelve Nadine ahogy megnyalta ajkait. 
Akarja ezt? 
Komolyan?
- Ne vágj meg kérlek a szilánkjaiddal – suttogta Nadine. Veronique komolyan bólintott. Már nem voltak részegek. Már nem bújhattak kifogások mögé és nem okolhatták a körülményeket. 
De Veronique, a komoly tekintetű, gyönyörű Veronique mindennél több volt annál,amit az este kínálhatott. 
Ujjai lassan futottak végig a lány szabadon hagyott combján. Veronique már nem azt a kék ruhát viselte, amit a partin, hanem egy ezüst színűt, aminek mind a két oldalán egészen magason kezdődő bevágás volt. A ruha egyik vékony pántja már lecsusszant.
Nadine ujjai szellemként táncoltak épp csak a ruha alatt a lány combján majd odahajolt és megcsókolta szabadon hagyott kulcscsontját. Veronique-ból szaggatottan szökött ki a levegő. 
Nadine-nal ellentétben jóval merészebben nyúlt a lány blúzának gombjai után. Hamarosana félhomályos sötétben szinte világítva bukkant ki Nadine világoskék csipkével szegélyezett melltartója. 
A nyaka hajlatában kezdte és onnan vezetett lefele csókokkal telehintett útja egészen a melltartó vonaláig. Itt felpillantott. Nadine volt már fiúkkal, de egyikse közelítette meg ezt az élményt.
- Ne bánts – suttogta ismét.
- Sose tennék ilyet – mondta komolyan a lány majd a blúz alatt átnyúlva könnyedén kioldotta a melltartót. Nadine tejfehér kerek mellei libabőrösek voltak hűvös szobában. Veronique elvigyorodott és nem kellett kimondania, hogy Nadine tudja mire gondol. Veronique-é kisebbek voltak.
Az ázsiai lány először mindkét kezével lassan masszírozta őket majd a jobb mellét a szájába véve a nyelvével kezdett vele játszani. 
Lassan Nadine hátra dőlt a kanapén míg Veronique fölé mászott. Kezei még mindig az ezüst ruha alatt matattak majd némi hezitálás után felnyújt és elkezdte lehúzni Veronique fehérneműjét. A sötétkék alsóneműt, lassan húzta le mintha csak attól tartott volna Veronique bármelyik pillanatban kiakad. De a lány épp szinte elfeküdt rajta a melleivel játszva és nem tűnt úgy bármikor abba szeretné hagyni, amit elkezdtek. Lassan ismét vissza csúsztatta kezét amíg el nem ért Veronique szeméremajkaihoz.
Erre a rajta fekvő lány finoman felnyögött a lehelet könnyű érintéstől.
- Biztos azt akarod, hogy így vigasztaljalak meg? – kérdezte meg ahogy ujjait végig húzta nyílásán mire Veronique egész teste megremegett. Nedves volt.
- Ezek után... lenne szíved leállni? – kérdezte nagyokat nyelve. Nadine elmosolyodott és lejjebb hajtotta fejét, hogy egy vonalban legyenek. Ajkai könnyen találkoztak Veronique-éval, aki beleharapott az alsó ajkába mielőtt elmélyítették volna a csókot.
A lányok teljesen mások, gondolta Nadine. Puhák és finomak, mint a barackok. A csókjaik forrók és izgatóak. Talán mert pontosan tudják mire vágyik egy másik nő.
Ujjai tovább ügyeskedtek Veronique vulváján. Mutató és középső ujja lassú köröket írtak le az ajkak körül egészen fel csusszantak a csiklójáig, amit már könnyű volt kitapintania a megkeményedéstől. Nem tudta hibáztatni az ő bugyiján is már ott lehetet az árulkodó nedveség folt. Egy ideig csak azzal játszott míg Veronique-kal újra és újra mély csókokat váltottak és a másik a mellbimbóját csavargatta épp csak annyira fájdalmasan, hogy csípőjével újra és újra előremozduljon ölét oda dörgölve a fekete hajú combjának.
Végül finoman becsúsztatta mutató ujját. Érezte ahogy megfeszül a másik.
- Fáj?
- Csak elszoktam tőle...
Nadine nem akart arra gondolni kivel és hol volt utoljára Veronique. Most csak ketten vannak ezen a világon és ennyi pont elég. Amit ma elfed az este arról sose beszélhetnek nappal. Ez itt most egy kiragadott pillanata a jelennek, amit mindketten megőriznek maguknak. A kedvenc közös titkuk.
- Mázlidra ma vágtam körmöt – próbálta elviccelni amíg kellemessebbé nem válik Veronique számára, aki lihegve felnevetett. Egy pár pillanatra mindent abbahagytak, hogy a lány megszokja a másikat magában.
- Mehet... - bólintott újra megcsókolva Nadine-t. Jobb kezének ujja finoman mozdult lassan körözve. Bal kezét is a ruha alá csempészve a másik a csiklóhoz tért vissza. Veronique combjai remegve mozdultak ahogy a lány lassú tempóban ringatni kezdte magát. Nadine második ujjai is bejutott mire Veronique minden egyes lökésnél fojtottan felnyögött. Arca a félhomályban is lángolt. 
Nadine lelkesen segítette a gyönyör hajhászásában.
- Olyan gyönyörű vagy -suttogta - ma én vagyok a művész kettőnk közül úgy tűnik– kuncogta élcelődve. Nem mintha bánta volna. Veronique rá meredt szemei fátyolosak az élvezetektől, amit átél.
Felemelkedik amíg Nadine ujjai ki nem csusszannak. A lány megrettenve pillant rá. Tönkre tett volna mindent?
De Veronique mosolyog ahogy hátrébb mászik a kanapén. A bokájánál fogva tárja szét lábait a vörösnek, akinek rövid ceruzaszoknyája már a hasáig gyűrődött így könnyedén láthatta átázott fekete bugyiját. Kezei apránként haladtak felfelé a lábán ahogy előre hajolt ismét. A fehérnemű lecsusszant és Nadine ostobának érezte magát a zavarától. Nem mintha lenne bármi a meztelenségben, de ahogy Veronique szinte megbabonázva nézte a szeméremét mégis tudta, hogy elvörösödik ahogy félrenéz.
Ekkor érzi meg az első nyalást. 
- Ne... -szakad ki belőle mire Veronique felkapja a fejét – ne hagyd abba – leheli ahogy a kanapé karfájára hajtja fejét. Veronique nyelve pedig hirtelen mindenhol ott van. Az ajkaiba csókol majd a csiklóját szopogatja végül vissza kúszik a hüvelyéhez. 
Nadine még egy fiút se tudott rávenni erre. 
A fiúk mind kicsit önzők, gondolta ahogy elönti a forróság. Lábain végigfutott a remegés. Még a nyakában is megfeszültek az izmok. A csillagos ég is lehetett volna fölötte akár, abban a pillanatban semmit se látott. Mintha a lelke legmélyére süllyedt volna le. Kezeivel közelebb nyomta Veronique fejét magához.
Talán én is egy kicsit önző vagyok elvégre most nekem kéne vigasztalnom, és nem tehet róla, de fel kuncog még mielőtt elérné a csúcsot. 
Veronique szinte búcsúzóul hosszában még egyszer végig nyalta majd elégedetten ő is hátra dőlve elfekszik. Eddig térdénél felcsavarodott fehérneműjét lehúzta majd a földre dobta. Lábait a kanapé támlájára tette és bokájánál összefűzi. Maga mögött a kisasztalon a lámpa mellett régebben ott felejtett gyújtó és egy félig elszívott cigi, amit most újra meggyújtott.
Nadine-ban még izzót az előző percek emléke most mégis hirtelen fázni kezdett. A pillanat elmúlt ők pedig visszatértek oda, ahonnan kezdték. 
Valahol a lakásban ott volt a pulóvere amit még a parti alatt levett, de nemtudta rávenni magát, hogy felkeljen megkeresni. 
Az egész lakás csöndes és sötét volt. Mintha kint rekedtek volna a nyílt tengeren a semmi közepén és a kanapé lett volna a csónakjuk.
Maga se értette miért kezdett el zokogni.
Igazán önző vagyok nem igaz, kérdezte magától.
- Mi a baj? – hajolt közelebb Veronique letéve lábait a földre – megsebeztelek végül?
- Nem – törölgette szűnni nem akaró könnyeit Nadine – de hogy éljek tovább ezután? Úgy szeretlek mégis...
Mennyivel egyszerűbbek lennének a dolgok, ha beleszerethetne Veronique-ba. De akkor megint csak gyáván a szívét féltené. 
- Semmi baj – simogatta meg a vállát a másik – igazán nem a mi hibánk. Örülök,hogy szeretlek. Még ha sosem fogok szerelmes is lenni beléd.
De ő is épp erre vágyott. Egy másik világban egy másik Veronique és Nadine ez után az este után egymásra találtak volna. Boldogan és könnyen élik az életük. 
De azok nem ők voltak.