Alexandre félszegen kopogtatott a megviselt kék ajtón. A szobából hangos csörömpölés és szitkozódó spanyol szavak szűrödtek ki, majd egy alaposan festékbe mártott Raphael nyitott ajtót. Ahogy bepillantott a fiú mellet Alexandre láthatta a kék lábnyomokat, amik egészen pár felborult festékes vödörig vezettek. A régebben látott, alkatrészekből készült Venus szobor habjainak jó része már kékben ázott, amitől körülötte a padló is bemocskolódott. Raphael elfelejthetett lerakni újság papírt alá. De úgy tűnt amúgy sem volt a helyzet magaslatán. Szakadt farmerjának rojtos vége tocsogott a kék festékben, ahogy fekete trikóján is számtalan kék lenyomat volt, vöröses barna haja most csomósan kék mellírókkal volt díszítve, arcán egy indián számára irigylésre méltó kusza kék foltok éktelenkedtek. Egyszerűen úgy nézett ki, mint aki épp hupikék törpikévé akarna változni és ebben zavarták meg.
- Rosszkor jöttem? - toporgott megszeppenten Alexandre az ajtóban.
- Ja, nem dehogy, csak jobban belevesztem a munkába, mint hittem - legyintett majd beletúrt hajába, ahogy szokott, ezzel még több festéket kenve bele - szarul nézek ki mi?
- Hát eléggé - bólintott Alexandre őszintén.
- Tök mindegy, úgy se haladtam jól - utalt a szoborra - lefürdök, aztán indulunk - invitálta be a fiút majd be is csukta mögötte az ajtót.
- Hova megyünk? - kíváncsiskodott a másik, miközben kabátját a fogasra akasztotta.
- Titok - emelte mutatóujját szája elé Raphael - na, foglald el magad! Majd jövök - tűnt el saját szobájában. Alexandre rutinos otthonossággal dobta le magát a viseltes bőrkanapéra és felkapta a legközelebbi könyvet a sok széthajigált közül. Lábait feldobta a dohányzó asztalra ezzel majdnem leverve egy hamutartót, de nem is zavartatta magát. Már rég nem érezte magát feszélyezetten a lakásban tekintve mennyi időt töltött itt el. Elégedetten szívta be a lakás jól ismert illatát. Most a festék volt a legerősebb a szárított szegfű egyre vesztett illatából pedig a váza körül még ott voltak a lehullott apró virágok, míg a benzin szag majdnem teljesen eltűnt vagy csak elnyomta a másik két erős illat. A szereplők változatlanok voltak csak mindig más arányban keveredtek ezzel folytonos változatosságot adva a lakásnak. Alexandre lepillantott a könyvre, amiben hanyagul egy festékkeverésre használt papír volt a könyvjelző. Persze a nélkül is meg lehetett volna állapítani hol tart benne Raphael, ugyanis minden olvasott oldalt számos festék folt tarkította vagy oldaljegyzet a lehető legkülönb eszközökkel. Alexandre halkan nevetve emlékezett vissza mikor a fiú nemes egyszerűséggel a paradicsomszószba mártott villának egyik hegyével jegyzetelt ki valamit a könyve sarkára. A könyv Van Gogh életrajza volt számos illusztrációval és képelemzéssel. Raphaelnek egy rakás könyve volt művészekről és művészettörténetről, amiket akkor olvasott, amikor épp kedve volt hozzá, így gyakran akár tízet is olvasott egyszerre, de ezek mellet számos krimi, fantasy, thriller, vagy horror könyve akadt. Ha nem is érdekelte az iskola azt nem lehetett felróni neki, hogy nem olvasott. Persze ez nem segítette a matek vizsgán, de valahol el kell kezdeni. Alexandre felcsapta a könyvet és ahol épp kinyílt ott kezdte el olvasni unaloműzésből. Nem haladhatott több mint tíz oldalt mikor megjelent Raphael felöltözve, tisztán. Fején még ott volt a törölköző hanyagul, így nedves hajából a víz szürke pólójának vállára csöpögött. Szájában félig elszívott cigaretta égett.
- Jó könyv mi? - bökött rá Raphael miközben megdörgölte a haját.
- Beteg volt a fickó - csukta be a könyvet Alexandre és rámeredt a borítón díszelgő portréra Van Goghról.
- A művészet lényege az őrület. Itt - bökött halántékára - mindannyian őrültek vagyunk - vigyorgott. Alexandre nem nagyon értette mit is ért ez alatt a fiú, így ráhagyta. Raphael megrázta a fejét, mint egy nagyra nőtt bernáthegyi majd felkapta a bőrdzsekijét és a legközelebbi hamutartóba fúrta cigijét.
- Öltözz, megyünk! - tapsolt rá Raphael. Alexandre kelletlen hagyta ott kényelmes helyét, de végül feltápászkodott és elkészült. Épp csak magára kapta a kabátját Raphael már szinte lökte is ki az ajtón.
- Bocs, kicsit késésben vagyunk, sokáig tartott, míg levakartam magamról a festéket - darálta miközben becsukta ajtaját. Mint mindig most se zárta be Alexandre pedig már unta figyelmeztetni folyton érte. Nem mintha hallgatott volna rá Raphael.
- De mégis hova megyünk? - kérdezte Alexandre - amúgy meg sose szokott érdekelni, ha festékes vagy - dünnyögte.
- Azért egy randira még én is kiöltözök - mondta majd mikor meglátta a fekete hajú reakcióját nevetve hátba vágta a másikat - nyugi, csak viccelek! - indult el. Alexandre csöndesen enyhe pírral követte. A sietős páros majdnem le is gurult a lépcsőn, de Alexandre még időben ragadta meg Raphael dzsekijét mielőtt az orra esett volna az utolsó lépcsőfokok egyikében. Raphael felnevetett és megköszönte, de egy pillanatra se állt meg, amíg le nem értek az utcára. A bérház előtt már ott állt a jól ismert motor.
- Elfelejtettem sisakot hozni - jegyezte meg mellékesen Raphael miközben előhalászta nadrág zsebéből a kulcsot.
- Akkor menj vissza érte - mondta ki az egyértelműt Alexandre, karjait mellkasa előtt összefonva és meg se mozdult így jelezve hogy nem hajlandó a megfelelő biztonság nélkül utazni.
- Vagy csak egyszerűen nélküle megyünk - vont vállat felszállva a motorra a másik így adva tudtára Alexandre-nak, hogy esze ágában sincs visszamenni érte - na, gyere már, mert tényleg elkésünk és úgy egy kukkot se fogsz érteni az egészből - intett a másiknak.
- Nem - húzta össze szemeit Alexandre - nem vagyok hajlandó meghalni vagy bírságot fizetni, mert te lusta vagy. Mi van, ha lesittelnek minket?
- Azért mert sisak nélkül motorozunk? - vonta fel szemöldökét hitetlenkedve a spanyol - ha a rendőrség ilyen szigorúan venné, ezeket a kihágásokat már akkor bevarrtak volna mikor még csak taknyos voltam. Egyébként biztos vagyok benne, hogy a szüleid az előtt letennék az óvadékot mielőtt a feneked a cellapadhoz érhetne.
- Akkor nem azért vittek volna el, mert túl fiatal vagy? - gondolt bele Alexandre miközben ő is felszállt a járműre. Talán túl könnyen adta meg magát, de nagyon kíváncsi volt hova is mennek.
- Te mindig ilyen logikusan gondolkodsz? - kérdezte Raphael győzelmén mosolyogva, ahogy elindultak. Alexandre egy pillanatra lehunyta a szemét, mint ahogy mindig mikor hirtelen túl gyorsan indult neki a motor majd szinte azonnal hozzá szokott a sebességhez. Valóban késésben lehettek ugyanis Raphael még magához képest is közveszélyes iramban hajtott, amit több dudáló autós is megjegyzett, illetve egy csoszogó öregasszony a zebrán, aki nénikéktől elütő szókinccsel írta le Raphael anyjának, apjának, illetve egy szamárnak a szeretkezéséről szóló kama szutráját olyan részletességgel, hogy Raphael hangos nevetésben tört ki és majdnem belehajtott egy szemetesbe. Alexandre sisak nélkül jóval hidegebbnek vélte az időt és érezte, ahogy arcát csípi a szél. Raphael haja puhán csapódott újra és újra homlokának miközben a fekete hajú megpróbált a szél elől az előtte ülő hátában fedezéket találni.

A motor egy Alexandre számára ismeretlen helyen állt meg. Körbe tekintve nem sok minden volt az utcában. Marseille egyik kis néptelen utcája volt pár bolttal. Csak többedik körbe nézés után vette észre a mozit. Pár bekeretezett plakát volt az épületre aggatva illetve egy kopottas fatáblán rá pingálva Salomé Cinéma.
- Moziba megyünk? - kérdezte meglepetten Alexandre.
- Aha - bólintott Raphael miközben leszállt a motorról - gondoltam nem vagy az a moziba járó típus így különlegesebb. Amúgy meg - bökött a háta mögött lévő épületre - ez a hely százszor menőbb, mint az, ami a suli közelében van, ez olyan... - kereste pár pillanatig a megfelelő szót - avangard - bólintott végül. Ez igaz is volt. Alexandre, talán ha pár évente egyszer beült egy filmre. Gyerekkorában ugyan a szülei gyakran elvitték a legújabb mesékre, de amint kinőtte ezeket csak Nadine-nal ült be néha valami vígjátékra. A mozit mindig is a kellemetlen helyek közé sorolta. Idegen emberek zúgolódása körülötte, kicsi kényelmetlen székek, és még csak a popcornért sem volt oda. De most mégis sugárzó mosollyal ajándékozta meg a másikat.
- És mit nézünk meg? - kérdezte kíváncsian. Raphaellel aki valóban valami különlegességgel akarta meglepni hirtelen a mozi se tűnt olyan idegesítőnek.
- A Harcosok klubját - csillant fel Raphael szeme a címre - az évszázad legjobb filmjeinek egyike. Imádni fogod! Nem mai film, de a jelentése állandó - mondta majd elindultak a mozi felé. Belépve egy kis helyiségbe csak egy jegyeladó bódé volt üresen, de Raphael már előre megvette a jegyeket így azonnal tovább is mentek. Egy hosszú folyosón átvágva nehéz faajtón és fekete függönyökön áthaladva előbukkant a mozi egyetlen terme. Régen minden bizonnyal kocsma lehetett. A fölső galérián volt a vetítő gép és egy hatalmas polc megrakodva filmtekercsekkel és CD-kel annyival hogy félő volt a galéria ráomlik az alatta lévő bárra. A régi bárpult valamelyest megőrizte régi hivatását, de mellette már a mozi elengedhetetlen nassolnivalóival is szolgált. A bárnál egy nő állt éppen a popcorn gépet töltötte újra. Az egyik bárszéknél náluk épp csak valamivel idősebb srác iszogatott. A teremben mindenhol vörös padlószőnyeg volt. A régi zenekari színpad avanzsált át vetítő vászonná egy hatalmas lepedő segítségével, amit feszesen kifüggesztettek. A teremben régimódi mozi székek voltak, de a sorok között széles utakkal, míg maguk a székek kellemetlenül keskenyek voltak. A szintén bordó és fekete lambériás falakon padlótól plafonig százával álltak a bekeretezett film plakátok egészen újaktól a legrégebbi klasszikusokig. Nem voltak sokan, ami még inkább hozzá tett a hely barátságos légköréhez. Alexandre kicsit úgy érezte mintha egy titkos klubba nyert volna bebocsátást, amiről csak a kiváltságosok tudhattak. Ez a kis mozi a jelentéktelen utcájában, a régi városnegyedben olyan volt, mint egy búvóhely. Talán mégis megszereti a mozizást. Raphael elindult a bár felé ő pedig követte.
- Né' má'! - fordult feléjük a bárpultos nő erős akcentussal. Magát a mondatott minden bizonnyal az egyetlen közelben lévő pultnál ülő sráchoz intézhette. A nő talán negyven környékén járhatott. Kreol bőrű volt valamivel, sötétebb árnyalatú, mint Raphael és kellemesen teltkarcsú alak rejtőzött férfiingje és farmere alatt. Ahogy pedig végig tetovált karján és mellkasán látni lehetett jó sok tetkót is rejthetett még a ruha. Fekete hullámos hajában hatalmas vörös rózsa virított. Szája üdvözlő mosolyra húzódott, aminek szegletében kis fekete karika piercing pihent. A másik fiú is fölpillantott, akinek nagy szomorú barna szemei voltak és szőke haja. Úgy nézet ki kockás ingjében a bárpultra könyökölve, ahogy Alexandre a cowboyokat képzelte el mindig. Csak egy szalmaszál hiányzott a szája szegletéből, de azt cigarettával pótolta.
- Adoncia! Xavier! - üdvözölte őket boldogan Raphael. Alexandre pedig kezdte magát feszengve érezni.
- Há' erre tévedsz chico*? - kérdezte anyai szeretettel a nő, akit ezek szerint Adoncianak neveztek - lemaradtá' a Keresztapa maratonró' - tájékoztatta majd kissé kihajolva a pultból szénfekete füstős szemeivel végig mérte Alexandre-t - ki a ki' tootsy** mögötte'? Há' meg köl enni - vigyorgott rá a nagyhangú nő az ijedt Alexandre-ra.
- Persze pont ma tört el a szemüvegem... - sóhajtott a Tantaloszban szenvedő lelkeket lepipáló gyötrődő sóhajjal a cowboy kinézetű fiú miközben lepöccintette hamuját a pultra. Adoncia mérgesen fordult felé miközben letörölte a hamut egy ronggyal majd nemes egyszerűséggel kikapta a fiú ujjai közül a csikket és a szemetesbe dobta. Xavier ezt mind csak egy elnyújtott panaszos nyögéssel kommentálta.
- Xavier! Csak me' te búval baszott vagy mé' nem köl másra i' ráragasztano'! Amúgy me' akko' használ' a kontaktoslencsé' - mordult rá a nő majd szívélyesen intett a másik kettőnek - kicsi' kési' a film indítá', Macerio kicsi' elbaszta a vetítő masiná' - intett a galéria felé - no, ne álljatok má' min' a fikusz a sarokba'! - Raphael vigyorogva levetette magát az egyik bárszékre, míg Alexandre ugyan így tett, de már egyáltalán nem találta annyira jó helynek a mozit. Kicsit feszélyezte a túl szívélyes nő és zavarta, hogy nem értette minden szavát.
- Adoncia ő itt Alexandre Chateaubriande egy iskolába járunk és egy projekt kapcsán barátkoztunk össze. Ja, majd év végén feltétlenül meg kell nézned a kiállítást! - intett Raphael a megszeppent Alexandre felé - Alexandre ő pedig itt Adoncia Cannavaro. Barcelonából költözött ide és a férjével Macerioval üzemeltetik a mozit. Nagyhangú, de a légynek se árt - intett most a termetes nő felé.
- Oh, szóva' így melegedtete' össze - vigyorgott a spanyol nő - no, né' má' milyen kis pincuri vagy - magasodott a fekete hajú fiú fölé -Me ama realmente glamorosa es!*** - mondott valamit a nő mire Raphael elvigyorodott majd legyintett.
- Amúgy meg csak barátok vagyunk - vetette fel mellékesen Raphael - nem melegedtünk „úgy" össze, mint ahogy azt te szeretnéd hinni - mosolygott rá a nőre. Raphael túl oldaláról a szenvedés új fokozatának hangja csendült.
- Mindenkit megtalál a szerelem! Mindenkit! - lökte a magasba poharát mintha csak Istenre akarná rálöttyinteni az italát, amiből láthatólag már túl sokat ivott - persze engem le se szartok - nézett csúnyán legfőképpen Adonciára.
- Ja, igen. Alexandre ő itt Xavier, születése óta nulla huszonnégyben teljesen búskomor, ami ital hatására fokozódik - ekkor hirtelen a szőke fiú megragadta Raphael pólóját és olyan arcot vágott, hogy félő volt új mintával ajándékozza meg a fiú felsőjét, ami nagyban hasonlít a reggelijére.
- Miért nem szeret engem senki Raphael? - nyafogta a fiú majd lebukott a feje.
- Elaludt... - jelentette Raphael Adonciára nézve.
- Dios mio****! - forgatta meg szemeit az asszony majd egy könnyed mozdulattal leszedte a részeg Xaviert Raphaelről és fölkapta, mint egy gyereket, hogy egy közeli kanapéra dobja. Majd gondos betakargatás után ott hagyta az alvót és visszatért őrhelyére.
- Az ember azt hinné, a saját kölké' nem találja fárasztóna' pedig néha altató' köl raknom a teába, hogy nyugtom legye'! - emelte égnek a szemét a nő. Alexandre meglepetten kapta fel a fejét. A szőke Xavier és a megtermett fekete Adoncia vajmi kevésben, ha nem egyáltalán semmiben nem hasonlítottak.
- A férjemre ütött! - legyintett Adoncia a meglepett pillantásra - annyi vér i' van a pucájába'! Igazi olasz! Na, azt mond mi' kértek! Tootsy neked enned köl - bökött Alexandre-ra - má' magasságba' jó vagy csak a széltébe' köl kicsit húzni rajtad - kacsintott rá - ma jó napom van, oszt ingye' adom a párok menüit - fordult célzatos mosollyal most Raphael felé, aki csak lemondóan intett. A nő roppant boldogan töltött meg egy lavórnak is elmenő popcornos vödröt.
- Raphael neked a szokásos itóka - rakott le a fiú elé egy sörös palackot - neked mit adhatok Tootsy? - fordult most Alexandre felé mosolyogva - van itten minden, min' a búcsúba' - bökött a méretes, üvegekkel telerakodott polcra mögötte.
- Öhm Sprite-ot? - merészkedett elő kérésével bátortalanul Alexandre, aki egyelőre még mindig új becenevét szokta - de Raphael motorral van. Nem hinném, hogy, innia kéne - jegyezte meg.
- A' valami új tini kokté' neve? - nézett értetlenül Adoncia Raphaelre aki csak mosolyogva rázta meg a fejét.
- Alexandre nem iszik. Soha - emelte ki az utolsó szót mire a termetes nő teljes aggodalommal fordult vissza a fekete hajú felé - ne aggódj, ezt még meg se érzem - nyugtatta a mellette ülőt. Alexandre nem volt túlzottan meggyőzve.
- Tootsy há' beteg vagyol? - fogta két kezébe a fiú arcát és teljes anyai ösztönnel pásztázta bármi betegségre utaló jel után - há' ezzé vagyol olyan sápad', min' a tészta? - erre már Alexandre szeplői mind eltűntek erősödő pírja alatt.
- Nem beteg csak nem szereti az alkoholt - legyintett jól szórakozva a jeleneten Raphael - te tudtad, hogy vannak ilyen emberek? - kérdezte szórakozottan miközben felhajtotta Xavier megmaradt italát, hogy ne menjen pocsékba.
- Oh, hál' istennek - ölelte keblére Alexandre-t a nő megkönnyebbülten - na akko' olyan spirit nincsen, de van gyümölcslevem - eresztette el a teljesen leblokkolt Alexandre-t.
- Az... az tökéletes lesz - bökte ki végül Alexandre. Adoncia ezt sem aprózta el és egy másfél literes poharat, nyomot a fiú kezébe.
- Multi vitamin. Ettő' egy-kettőre színre kapsz - kacsintott rá Adoncia - és mond csak Tootsy te is festő vagyol min' chico? - könyökölt a pultra miután még a fent említett elé lerakott egy pohár wiskeyt.
- Oh, nem - rázta meg fejét Alexandre- én táncos vagyok, más tagozatra járunk.
- Képzeld, balettozik! Te tudtad, hogy a fiúk is csinálják? Nagyon jól néz ki és jártam az operában is mióta nem találkoztunk - büszkélkedett Raphael amitől Alexandre egy kicsit feloldódott.
- Csak azé' me' te kerge birka módjára táncolsz, én még érthetek hozzá valami' - vigyorgott Adoncia de a hangjában semmi rosszindulat nem volt - én régen flamencó' táncoltam még Barcelonába' oszt jött Macerio és elcsavarta a fejem - nevetett fel - és mit is csináltok ebbe' a projektbe'? - kérdezősködött tovább.
- A projekt lényege hogy a művészeti tagozatosok alkotást készítenek a balettosokról. A kiállítás témája a kemény munka gyümölcse - mesélte lelkesen Alexandre, aki kezdett megbarátkozni a hellyel - a nyertes művész készíti jövőre a plakátját a balett előadásunknak.
- Jó kis cuccba szálltá' be, hallod-e - vetett cinkos mosolyt a spanyolra a nő - és mond csak Tootsy mikor van az a nagy előadás?
- Tavasszal. A belépő díj alacsony, de szívesen szerzek jegyeket rá ingyen - majd hirtelen zavarba jött - már ha van kedvetek eljönni - húzta magát kissé összébb a fekete hajú. Talán butaság volt hirtelen túl nagy lelkesedésbe kezdeni.
- Má' hogy a viharba ne! - vágta rá Adoncia - majd ezzel a szélcsappa' egyeztettek - bökött Raphael felé - kifizetjük a jegyeke', kell egy kis támogatá' az iskolátoknak, ha a menza koszt ennyire kevés - nevetett fel jókedvűen a spanyol nő - Xaviernek se ártana egy kis művésze'. Gépészmérnöknek tanu', de mindig csak itt téblábo'! Niño estúpido*****! - vetett egy csúnya pillantást hortyogó fia felé.
- Hahó Novia******! - hangzott fel egy férfi halk hangja. Alexandre megfordulva majdnem szívinfarktust kapott. A galéria nem túl stabilnak látszó széléről fejjel lefelé egy férfi mellkas lógót. Aki integetett. Ez már túl hirtelen érte, halkan és nagyon férfiasan felsikkantott mire a többi vendég feléjük fordult, de még az alvó Xavier is panaszosan felhorkantott. Raphael egyszerűen csak kiröhögte.
- Bocsánat! - intett két kézzel is a férfi, amitől félő volt menten fejre esik.
- Nyugalom Tootsy, ő itten az én férj ura' Macerio!- tette vállaira kezeit hátulról Adoncia a megijedt fiúnak. Alexandre jobban szemügyre vette az alakot. Őszülő szőke haja középen már erősen kopaszodott bajsza a régi filmek seriffjeit idézte. Pici kék szemeit kerek szemüveg nagyította hatalmasra. Amennyire meg tudta állapítani nem volt túl magas és már erőteljesen pocakosodott. Nem éppen így képzelte el a katonai tiszteket megszégyenítő erőben dagadó Adoncia férjét.
- Raphael kis barátja vagy? - kérdezte megigazítva szemüvegét Macerio hogy jobban lássa a ledöbbent fiú arcát. A férfinak szinte semmi akcentusa sem volt.
- Ige', ige', ő itt Tootsy! - csapott fájdalmasan nagyot a fiú vállaira Adoncia - vagyis Alexandre.
- Aranyos gyereknek látszik - állapította meg alapos mustra után a férfi - végre nem huligánokkal barátkozol Raphael. Persze Veronique-ék mások de...
- Mit is akartál mondani Macerio? - hagyta figyelmen kívül annak utolsó mondatát Raphael felhajtva italát.
- Oh, igaz is! Kezdhetjük a vetítést! - lelkesedett Macerio majd eltűnt a galérián. Adoncia felemelt egy gongot, ami eddig a pult alatt pihent és megkongatta. Ez lehetett a filmkezdés jele ugyanis sietve mindenki helyet foglalt. Alexandre is megragadta poharát míg Raphael a popcornt és saját italát majd leültek a leghátsó sorba. Alexandre ilyenkor tudott igazán örülni, hogy magas. A legtöbb esetben kellemetlenségnek élte meg, de a koncertek vagy bármi tömeges eseményeken rendkívül jól jött, ha egy fejjel legalább magasabb vagy a többi embernél. Az apró székek kényelmesnek bizonyultak bár a válluk összeért, de csak hozzá szokott. Raphael könnyedén a kezébe dobta a méretes popcornos bödönt és kinyitotta a szék karfáján a sört.
- Iszonyúak voltak? - hajolt közelebb egy kicsit Raphael miközben a szoba lassan elsötétült.
- Nem, nagyon kedvesek - felelte őszintén Alexandre. A sötétség miatt nem is láthatta mekkora megkönnyebbülést okozott ezzel a fiúnak.
- Mit jelent a tootsy? - kérdezte végül meg kissé félénken Alexandre. Egész végig attól félt valami gúnyos szó, amivel nevetségessé teszi őt a nő. Bár Adoncia egyáltalán nem tűnt olyan fajta embernek.
- Azt jelenti aranyoska - felelte Raphael és még a hangján is hallatszott, hogy mosolyog. Alexandre hálát rebegett a sötétségért hogy így nem látszik a vörös arca.
- És a spanyol mondat? - faggatózott tovább. Raphael pár pillanatig csak hallgatott.
- Valahogy úgy tudnám lefordítani, hogy nem, eszik eleget ezért olyan vézna - felelte végül - de most már nézd a filmet - markolt bele a popcorn-ba ezzel lezárva a beszélgetést. A teljes sötétségben pedig megkezdődött a film.

A film végére bármennyire is volt kényelmesek az apró székek teljesen elgémberedtek. Raphael egyesével ropogtatta végig csontjait majd a még mindig mozdulatlan Alexandre felé fordult. A fiú csak meredt maga elé.
- Na? - kérdezte Raphael miközben összepakolta az üres popcornos dobozt és az italokat.
- Felrobbantak végül? - kérdezte halkan még mindig a filmet emésztve a fiú.
- Emlékszel a film elejére?
- Még működött...
- Akkor tudod a választ -állt fel Raphael.
- Nagyon jó film volt - állt fel kissé álomittasan Alexandre is - most úgy verekednék egyet.
- Keresünk neked egy ovist, aki ellen van esélyed - nevetett fel Raphael ahogy elindult Adoncia bárpultja felé. Már Xavier is felébredt és épp az anyja próbált meg letömni a torkán valamit.
- Hahaha - forgatta meg szemeit Alexandre - de valld, be nagyon menő lenne egy ilyen klub. Olyan mintha felnőnél azzal, hogy a tagja vagy.
- Nézd meg még vagy háromszor és lesznek ennél kiforrottabb gondolataid is - nézett hátra válla mögött mosolyogva a sértett Alexandre-ra.
- Jaj mert te annyira érted... te... te művészlélek!- vágott vissza vérszegényen Alexandre mire csak újra kinevették. Raphael könnyedén a szemetesbe dobta a maradékot majd Adoncia felé fordult, akit éppen két kézzel tolt el magától a fia.
- Hát ti? - kérdezte felvont szemöldökkel a spanyol, de nem látszott túlzottan meglepődöttnek.
- A kölke nem akar enni - bökött a fia felé miközben a másik kezében lévő retekkel ismét megpróbált bemanőverezni a fia szájába.
- Nyughass már anya! Nem szeretem a retket! - visítozta Xavier - mentsetek meg! - vetett esdeklő tekintetett a másik két fiúra mire Alexandre már majdnem megsajnálta.
- A retek jó a másnapossá' és a részegsé' ellen is! Megtagadod az őseid tudásá', niño estúpido?! - kiabált vele az anyja tovább zaklatva a retekkel a gyereket.
- Tudod Xavier szívesen segítenénk, de mennünk kell. Még el kell vinnem Alexandre-t enni, nagyon éhes - mondta mézes-mázos mosollyal Raphael miközben megbökte Alexandre-t, hogy helyeseljen. A fiú csak hevesen bólogatott.
- Helye' menjetek csak, köl azokra a végtagokra még egy ki' hús! - támogatta Adoncia - és te esze' rendese' Raphael?
- Rengeteget. A szomszéd asszonyom remek szakács - bólogatott a fiú.
- Igazán megtanulhatná' főzni - jegyezte meg dorgálóan a nő - vagy költözz csak hozzánk, szívesen látunk, van vendégszobánk. Lakbér' se kérek, ha kisegítesz a moziba' - ajánlotta fel őszinte kedvességgel Adoncia.
- Kibírhatatlan lakótárs vagyok - legyintett nevetve Raphael - na, gyere, menjünk - intett Alexandre-nak - sziasztok - búcsúzott el és indult kifelé.
- Nagyon jól éreztem magam - mosolygott Alexandre - igazán remek mozijuk van.
- Örülök, hogy Raphael elhozott Tootsy, gyere máskor is! Ha legközelebb jösztök majd sütök süti' -majd kacsintott - a karamellás fánkomma' fogtam meg a férjem - nevetett fel. Még pár szót váltottak majd Alexandre Raphael után sietett. A moziból kilépő két fiú még hallhatta Xavier fuldokló nyögését. Minden bizonnyal az anyja csak lenyomta a torkán azt a retket.

A Salomé Cinéma békés csöndje után a pizzázó ricsaja már-már elviselhetetlen volt Alexandre fülének. Még bőven dúlt benne az adrelanin a film hatására mégis inkább csak elgondolkodva ült.
- Téged aztán kiütött a film - jegyezte meg mosolyogva Raphael miközben várták, hogy felvegyék a rendelésük.
- Amint hazaértem kidobom a plazma tévém - motyogta a szalvétára meredve Alexandre.
- Azért nem kell túlzásba esni - nevetett fel Raphael - de jó, ha így hat rád a film. Motivál.
- Tényleg jó film volt - pillantott fel Alexandre. Még mondott volna valamit, de ekkor egy fekete raszta lány libbent oda.
- Szasz Raphael - köszöntötte a lány folyamatosan rágózva - szasz Raphael barátja - köszönt Alexandre-nak is. A lánynak kilátszott a hasa rövid pólója alól így megmutatva köldök piercingjét
- Szia Michela! - vette elő lehengerlő mosolyát Raphael amivel nagyjából bárkit bevarázsolhatott az ágyába - miújság?
- Ne is mond! - sóhajtott fel a lány drámaian - két hetem van már csak a szakdolgozatom leadásáig! - majd farzsebéből előszedte jegyzetfüzetét a füle mögül pedig a tollát - na, mit adhatok? - pillantott felváltva a két fiúra.
- Én nem szoktam pizzát enni, úgyhogy szívesen fogadok el tanácsokat - pillantott fel az étlapból Alexandre.
- Akkor a szokásosat kérjük Michela - kacsintott a lányra Raphael - imádni fogod - nézett Alexandre-ra. Még rendeltek maguknak innivalót és amint Michela felfirkantotta a rendelést már ott is hagyta őket.
- Hogy-hogy nem szoktál pizzát enni? Mindenki eszik pizzát - kérdezte Raphael a lány távozása után.
- Túl zsíros - vont vállat Alexandre- megfekszi az ember gyomrát és könnyű tőle elhízni.
- Nem vagy te csaj hogy a kalóriák miatt aggódj egyébként is gebe vagy.
- Köszi, az ilyet mindig jól esik hallani - húzta össze szemeit Alexandre - egyszerűen nem hízhatok meg. Pár kiló plusz vagy mínusz még oké, de a hirtelen súlytöbblet kihat, az egyensúlyomra vagy már nem vagyok olyan hajlékony. Meg hát ott vannak a mérések is... - húzta el a száját a fiú.
- Mérések? - értetlenkedett Raphael.
- Igen, nagyjából egy-két hetente megmérik a súlyunkat még a fiúkét is. Persze mi előnnyel indulunk az izom nehezebb így nekünk szabad a nagyobb kilengés a lányoknál viszont brutális a mérce. Gyakran ezért is szállnak ki - vont vállat a fiú mintha csak a megfelelő bemelegítés mesélné - emlékszem felső tagozatban egyszer Nadine-nak volt egy csúnya hangszál gyulladása és a kórházi fekvőbetegség alatt jó pár kiló fölszaladt rá. Vért izzadt mire leadta és már majdnem azon gondolkodott otthagyja a St. Vitust - majd azért hozzátette - nehogy azt hidd, hogy felénk mindenki anorexiás meg evészavarral küszködik csak elég szigorú az étrendünk, na, nem mintha annyi időnk lenne enni az edzésrend is elég szoros, néha el is felejtem, hogy enni is kéne.
- Végülis ja Agathe és Nadine is elég vékony. Oh és ott van az a picurka, akit dajkálsz, na, az viszont egy csontkollekció. Eszik az? - merengett el a spanyol.
- Yvonne azt hiszem tényleg túl vékony... kicsit aggódom azért a lányért. Olyan törékeny - jegyezte meg Alexandre.
- Ha nagyon aggódsz érte, vidd csak el Adonciahoz egy-kettőre felhizlalja - nevetett fel Raphael.
- Abban biztos vagyok - mosolyodott el Alexandre - kicsit olyan mintha az anyukád lenne.
- Igen - könyökölt az asztalra a másik majd tenyerével megtámasztotta az állát - mikor Marseille-be érkeztem csak bolyongtam az utcán, hogy keressek valami ismerőset, valamit, ami az otthonomra emlékeztet. Aztán összeismerkedtem Xavierrel aki elmesélte van egy mozijuk és az anyja szintén spanyol. Mire észbe kaptam már ott ültem a bárpultnál és Adoncia tömte belém a paellát. Jó volt, ugyan teljesen más volt, mint a madridi otthonom mégis otthon éreztem magam és akkor mindennél jobban szükségem volt erre az érzésre - mesélte elmerengve a fiú. Alexandre szórakozottan játszott a szalvétával miközben próbálta lenyugtatni dobogó szívét. Nevetségesnek érezte magát hogy ennyire boldoggá tette a tudat, hogy Raphael számára ilyen fontos embereket mutatott be neki. Ez a mozi nem a filmről hanem Adonciáékról szólt, akik a spanyol szemében egy második család volt. Mielőtt bármit mondhatott volna megérkezett az előbbi fekete pincérlány és felszolgálta az ételt. Méretes még forró pizza került eléjük, ami tele volt hússal. Bacon, szalonna, sonka, csirke darabkák szétszórtan sajtban úszva némi hagymával. Alexandre sosem rajongott a gyors ételekért, de hirtelen összefutott a nyál a szájában és rájött mennyire nem érte be a vödörnyi popcornnal a film alatt. Raphael fizetett, és még mielőtt Alexandre bármit is reagálhatott volna Michela már messze járt.
- Felezhettünk volna - jegyezte meg zavartan Alexandre miközben egy szeletet tett tányérjára.
- Ingyen voltam én is az operában - majd vállat vont - egyébként is ma dőzsölünk, megjött a fizetésem! - harapott egy nagyot saját szeletébe a latin. Alexandre is így tett.
- Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen finom lehet egy pizza! - ámuldozott az első falat után a fekete hajú.
- Mert ez itt Marseille legjobb pizzázója - bólogatott helyeslően Raphael. Ez után nem sokat beszélgettek megelégedtek a kettőjük között lévő nyugodt csönddel.

- Nyugodtan várj meg kint, még elintézem, hogy este házhoz szállítsanak nekem! - intett Raphael miközben készülődtek az indulásra.
- Nem lenne egyszerűbb most haza vinned? - kérdezte Alexandre kabát gombjaival bajlódva.
- A gyors kaját mindig jobb frissen enni, és ha motorral viszek pizzát, mindig olyan érzésem van, mintha futár lennék. Frusztráló - vont vállat Raphael majd elindult a pult felé miközben Alexandre kiment, hogy a motornál várja meg. Raphael odament a pulthoz és megvárta míg Michela odasétál hozzá. A spanyol egy röpke pillanatra még a bejárat felé pillantott, de mikor színét se látta a másik srácnak odahajolt a lány füléhez és súgott neki valamit. A raszta lány szájfénytől csillogó ajkai mosolyra húzódtak. Finoman végigsimította a fiú karját majd rákacsintott és finoman ringó csípővel otthagyta miután lehelet gyöngéden összeérintette ajkaikat. Ennyi volt, csak egy ígéret, és Raphael némi rossz érzéssel kisétált az étteremből. Alexandre kint várta a motornál hűségesen ácsorogva. A fiú most egy házőrző husky kölyökre emlékeztette. Ahogy figyelte a fázósan zsebbe mélyesztett kezekkel ácsorgó még teljesen kamaszos esetlenséggel rendelkező gyereket legyőzte lelkiismeretét és hazavitte a fiút. Az impozáns kúria előtt megállva Raphael ismét csak megérezte keserű szájízzel a világaik közti különbséget. Hiába a szemében Alexandre kész kisherceg volt, akit szülei csak azért nem zártak toronyba, mert annak építésére nem adott engedélyt a városháza. Alexandre és Raphael pár pillanatig kínosan egymásra meredtek. Raphael még a szegényes vagyoni helyzetét emésztette mikor ráeszmélt a másik vár valamire. Alexandre fejében pedig már többször leszúrta magát szégyenében hogy vár valamire. Végül úgy tűnt a spanyolnak leesett a jelenet kényelmetlensége és egészen szelíden elmosolyodott, amitől Alexandre színe ismét felvette a pipacs jól ismert árnyalatát. Raphael kissé lehajolt és egészen tapintatosan hajolt a fiú szájához hogy csókot nyomjon annak mind két száj szegletére. Alexandre látszólag szíve szerinte elsüllyedt volna szégyenében. Mintha csak vesztett volna saját maga ellen. Gyorsan elköszönt és maradék méltóságával besétált otthonába. Raphael éhes szemekkel követte mozdulatait, de végül csak felszállt a motorjára és haza hajtott.

Raphael idegesen dobolt a ceruzájával nyitott könyvének lapjain. Csak pár órája ért haza miután Alexandre-t is haza vitte és azóta próbálta elütni az idejét olvasással. Mégis ahogy ott ült a földön hátát a kanapénak vetve egy oldalnyit se haladt lassan két órája. Rémes hangulatban volt. Lelkiismeret furdalása volt, amit nevetségesnek talált. Nem tett, vagy tesz ő semmi olyat, ami miatt rosszul kéne éreznie magát! Mégis a fejében egy kis hang szüntelenül azt ecsetelte még visszavonhatja, a dolgokat. Még lehetne kivételesen nem egy rohadék és az este hátralévő részét tölthetné azzal is, hogy a tévében megnéz egy Zs kategóriás filmet, mint ahogy a jó fiúk szokták. Csakhogy sosem tudta azonosítani magát a jó fiúkkal. Nem volt ő rossz se, és még csak a lányregények szörnyű múltú megtört szívű „rosszfiúival" se tudta összeegyeztetni magát. Valahogy alkalmi bűnbeesőnek tudta volna magát beazonosítani. Átlépte a sebesség határt, de átsegítette az idős néniket a zebrán, már ha ő maga ott ment át. Megdugta az ismerősei unokatestvérét, de jótékonyan nem mesélt róla, ha teljesen józan volt vagy az említett unokatestvér nem kotyogta ki. Mindig elkésett az iskolából, de lelkiismeretesen tanult az órákra, ha tudta éppen mit tanulnak és így tovább a pro és kontra érvek sorozatában. Mégsem érezte magát sosem kegyetlennek vagy gonosznak. Csak azt tette, amihez kedve volt. Hirtelen dübörgésre emlékeztető kopogás rázta fel. Kész. Döntött. Visszafordul és jó lesz. Feltápászkodott a földről és pár erős rántás után kinyitotta a makacs bejárati ajtót. Lakása előtt alacsony formás fekete lány állt. Kihívó fekete flitteres félpántos fölsőt viselt, amiből kilátszott a hasa így köldök ékszere is. Farmere feszesen simult combjához hogy térdénél eltűnjön a barna magas sarkú csizmában. Számtalan raszta tincsét lófarokba fogta. A kihúzott barna szemek csábítóan pillogtak rá. Michela a hideg elől mű nerc bundába bújt. Olyan volt, mint egy buja vadász istennő. Csokoládé bőre egyszerűen csak hívogatta a fiú kezeit, hogy simítsák végig. Raphael elbűvölő mosolyt öltött magára. Hát hol volt ő elég erős ahhoz, hogy ellent tudjon állni a legcsábosabb alakoknak, akiket isten kegyesen a halandóknak ajándékozott? Kedveskedve beinvitálta a lányt töretlen mosollyal ígérve neki legszebb szavait. Végülis mindig lehetnek alkalmak, amikor nem tud ellen állni a bűnöknek. Ettől lesz ő alkalmi bűnbeeső.

*Fiú

**Aranyoska

***Igazán elbűvölő kedvesed van!

**** Istenem

*****Hülyegyerek

******Édesem