Alexandre fázósan húzta magán össze szövetkabátját majd felkarját dörzsölgetve összefonta karjait mellkasa előtt. Az operaház egyik magas oszlopa mögött várakozott. Tíz perc volt hátra a kezdésig de Raphael eddig még nem mutatkozott. Lehet, hogy elfelejtette, vagy meggondolta magát, esetleg csak késik. Ha pedig valóban csak elnézte az időt amint megérkezik biz' isten megüti, fenyegetőzött magában. Majd felmérve az erőviszonyokat helyesbített és inkább majd lekiabálja a fejét utána pedig Raphael egész este megpróbálhatja kiengesztelni. Fejében már kész kis monológot írt, amiben gondosan kitér majd a fiú lehetetlen viselkedésére, hogy mindig elkésik és, hogy milyen felelőtlen, ha ügyes még azt is beolvashatja neki, hogy miatta nem haladnak a projekttel. Már-már ott tartott, hogy gonoszan összedörzsöli kezeit egy ördögi mosollyal mikor feltűnt a fiú az egyik sarkon. Egyszeriben azt is elfelejtette miért volt mérges rá. Raphael egyszerűen úgy nézett ki, mint aki most jött le egy Coco Chanel bemutató plakátjáról vagy egyenesen a Vouge címlapjáról. Fekete inget viselt vörös nyakkendővel, nadrágja és mellénye fehérrel csíkozott grafit szürke volt. El nem tudta képzelni eddig, hogy a szakadt farmert és bőrdzsekit viselő fiú ilyen jó ízléssel rendelkezik. És egyszerűen miért nem fagy meg? November van és nagyjából öt fok, hogy az istenbe képes úgy kinézni mintha egy Szentivánéji bálra érkezne és nem egy rohadt téli gálára, füstölgött Alexandre. Ez a gyerek nem is Madridból, hanem egyenesen Stockholmból érkezett! Ezen morfondírozva a fiú újra felidegesítette magát mire odaért a lehengerlő mosolyú fiú.
- Teee... – hörögte a majd megfagyó Alexandre – tudod te mennyi az idő?
- Jó estét neked is! – villantott meg egy negédes mosolyt Raphael majd beletúrt a hajába – amúgy meg még van időnk! Legalább öt perc!
- Ah, lehetetlen vagy! – forgatta meg szemeit a fiú – gyere, siessünk! – intett a spanyolnak majd elindult az opera kétszárnyú bejárata felé – Egyébként meglep, hogy ilyen ruháid is vannak – mondta mikor a másik felzárkózott mellé – és hogy a francba nem fagysz meg?
- Hát ma reggelig teljesen kiment a fejemből az este, de Veronique külön felhívott, hogy emlékeztessen. Aztán Eliot is küldött egy SMS-t hogy ne is számítsak tőle kölcsön öltönyre, mert neki sincs – mesélte, miközben Alexandre leadta a ruhatárba a kabátját – aztán elmentem vásárolni és hát elment vele az idő – Alexandre fejben feljegyezte, hogy köszönje meg a lánynak hogy gondoskodott erről.
- Azt hittem van alkalmi öltözéked – említette meg miközben felvágtattak a lépcsőn a páholyokhoz. Tekintve hogy a szülei szerepeltek a darabban ingyenesen foglalhatták el az előkelő helyet.
- Volt is, de mint kiderült az alatt a csekély három év alatt kinőttem mióta eljöttem otthonról. Ezért elmentem venni, de a legszakadtabb ruhára se volt pénzem, mert még nem kaptam fizetést ezért elmentem Théohoz, aki hozzám vágta ezt – mutatott magán végig – majd hazafutottam, elkészültem, és annyira rohantam hozzád hogy elfelejtettem kabátot venni – fejezte be kis történetét a fiú majd hirtelen megtorpant, ahogy beléptek a páholyba – hűha – suttogta megkövülten a fiú. Alexandre jól szórakozott a másik ledöbbenésén. Még emlékezet rá milyen volt gyerekként a szülei próbái alatt össze-vissza csavarogni az épületben és emiatt szinte minden zugát ismerte és minden dolgozóját is a pereces nénitől a jegyszedőig. Számára nem nyújtott újdonságot az épület de Raphaelnek talán ez volt az eddigi legdíszesebb hely ahol megfordult. Az ő páholyuk majdnem középen volt jobb szélről a harmadik emeleten. Az egyik legjobb hely volt az egész teremben. Alattuk még egy páholy szint majd a földszinten a nézőtér fölöttük szintén nézőtér volt. A nézősereg ülőhelye U alakban ölelte át a hatalmas színpadot, amit most még a nehéz vörös függönyök takartak. A hatalmas ovális alakú plafonon aprólékos festmények tucatjai voltak felfestve aranyozott stukkóval díszítve. Raphael meg se próbálta takargatni ámulatát. Nyitott szájjal bámulta a mennyezettet. Alexandre pedig egyszeriben azt vette észre magán, hogy boldog attól, hogy megmutathatta a fiúnak gyerekkora egyik leggyakoribb helyszínét és ez ennyire tetszik a spanyolnak. Váratlanul csak azt érezte, hogy egy erős marok fogja bilincsbe csuklóját. Lepillantva látta, ahogy a fiú enyhén remegő keze tartja fogva de Raphael még mindig önkívületben csak a gazdagon díszített plafont és a falat nézte.
- Alexandre – lehelte finoman mire a fiún enyhe remegés futott át – ha meghalok, temess el ide – suttogta – vagy a Sagrada Famíliába – tért hirtelen vissza a jelenbe a fiú.
- Uraim egy italt? Az operaház ajándéka – lépett be váratlanul egy pincérnek öltöztetett alak. A két fiú ijedten rebbent szét mintha valamin rajta kapták volna őket. Raphael elvigyorodott Alexandre viszont teljesen elvörösödött.
- Persze egy kis bor jól esne – túrt bele hajába a fiú majd le is kapta a férfi kezében lévő tálcáról az egyik boros poharat – köszönöm – emelte poharát az alakra majd leült az egyik székre. Alexandre visszautasította az italt és ásványvizet kért helyette. A férfi az eddig az ajtó takarásában lévő zsúrkocsiról adott neki egy palackot majd Alexandre még egy perecet is kért. Miután a férfi távozott ő is helyet foglalt.
- Te sosem iszol alkoholt? – pillantott pohara fölött rá Raphael.
- Nem gyakran – tűnődött el Alexandre – szilveszterkor és karácsonykor szoktam egy kis pezsgőt inni a szüleimmel.
- Oh, apu megengedi, hogy belemártsd az ujjad és lenyald? – kérdezte gúnyolódva Raphael mire Alexandre küldött felé egy csúnya pillantást.
- Nem szeretem az alkohol ízét – vont vállat a fiú – mindig éget és rossz az utó íze is – majd a fiú poharára pillantott – főleg a bornak.
- Francia vagy te egyáltalán? – nevetett fel Raphael. Pár pillanat múlva felhangzott a hangosbemondó, ami felhívta a közönség figyelmét, hogy kapcsolják ki a telefonjaikat. A két fiú eleget is tett a felhívásnak majd kihunytak a fények és széthúzódott a függöny.
- Mit is adnak elő? – hajolt a Raphael közelebb Alexandre-hoz.
- Alice Csodaországban – suttogta vissza a fiú – anyu a Szívkirálynő és apu a Bolond kalapos.
- Anyádat még értem, de apád hogy hozza a bolond karaktert, ha olyan, mint egy dandártábornok? – vonta össze szemöldökét Raphael. Alexandre nem válaszolt csak mindentudóan elmosolyodott. Raphael még hozzáfűzött volna valamit, de a hirtelen felvillanó reflektorfény visszavonzotta tekintetét a színpad felé. A porodon már ott ült egy nő könyvvel a kezében miközben egy másik, aki Alice-t játszotta körbe-körbe táncolta az egész teret. Raphael teljesen beleveszett a darabba mielőtt ráeszmélt volna. Boros poharát száműzte a széles korlát végére, míg ő karjaira hajtotta állát és csak nézte az újra és újra feltűnő alakokat és azok ámulatba ejtő mozdulatait. Már rendesen benne jártak a darabban mikor Alexandre egy pillanatra elszakított a tekintetét a jelenetről ahol Alice a Nyúl házában jár, hogy rápillantson Raphaelre. A latin fiú szemei keselyűként pásztázta a táncoló szereplőket mintha csak minden egyes lépést és karlendítést az emlékezetébe akarna vésni. Nem is mozdult, sőt Alexandre hirtelen azon is eltűnődött vajon pislog e még egyáltalán. Szája szegletén álmodozó szelíd mosoly bújt, láthatóan élvezte az előadást. Teljesen le voltak nyűgözve mindketten. Raphael a darabtól Alexandre pedig a másik reakciójától. A fekete hajú hirtelen melegséget érzett a mellkasában és egészen finoman elmosolyodott. Egyszerre már csak arra tudott gondolni mennyire kedveli Raphaelt minden idegölő jellemvonásával együtt. A késései kedves szétszórtsággá a perverz megszólalásai kaján viccekké szelídültek. Boldog volt, hogy megmutathatta egy kicsit az ő világát és, hogy a fiúnak tetszett. Hálás volt, hogy nem unta. Megszokta, hogy általában a kortársai enyhe fanyalgással viszonyultak a baletthez. Unalmasnak és férfiatlannak tartották. Alexandre magának se merte volna bevallani mennyire megkönnyebbült attól, hogy Raphael nem unatkozott az előadáson. Pedig a fiú minden bizonnyal magától vasárnap este inkább egy akciófilmet nézett volna meg. Azt már tudta, hogy a spanyolnak tetszik az ő tánca, de hogy az egész balett tánccal megbarátkozott örömmel töltötte el Alexandre-t. Lassan visszafordult a darab felé, de vissza-visszatekingetett Raphael irányába. De akár merőn bámulhatta is volna, Raphael aligha észlelt volna belőle valamit, teljesen beleveszett, hogy minden egyes mozdulatról fejben vázlatot készítsen. Így telt el az első felvonás. Raphael a darabba feledkezett Alexandre pedig a fiúba. Mikor a függöny legördült és felkapcsolódtak a lámpák Raphael megdörzsölte szemeit majd hatalmasat nyújtózott, amitől tagjai hangosan ropogtak. Egyetlen mohó korttyal hajtotta fel maradék italát.
- Na, hogy tetszik? – kérdezte Alexandre bár sejtette a választ.
- Hiányzik a vázlatfüzetem – húzta el a száját erre a másik – mire hazaérek a fél darab koreográfiája kiesik a fejemből – majd egy kedves mosollyal ő is szembefordul a másikkal – amúgy fasza. Ki nem nézném apádból, hogy ilyeneket tud. Azt a forgós ugrást tőled is akarom látni! – hadonászott kezeivel imitálva az ugrás mozdulatát. Alexandre egy aprót bólint beleegyezésül. Ezen felbátorodva Raphael egész mozdulatsorokat sorolt fel heves karlengetésekkel, amiket viszont szeretett volna látni. Csak annyi időre hagyta abba a fölsorolást, amíg az előbbi pincér megjelent és rendelt tőle még egy pohár bort. Végül egyikük se állt fel a szünetben csak Raphael hangjától zengett a terem, amit egyáltalán nem bánt a kiabáló, csak Alexandre gondolkodott el egy pillanatra miért is volt annyira boldog, hogy magával hozta a fiút. Végül folytatódott az előadás.

A nézők jókedvű morajlással indultak el a gála helyszínét adó nagyterem felé. Raphael és Alexandre békés némaságban sétáltak egymás mellet. Raphael minden ízületét megropogtató nyújtózkodásai majdnem lekaszabolták azokat a szerencsétleneket, akik túl közel merészkedtek.
- Ahh! Ez jó volt, de minden izmom elmacskásodott – majd a mellette sétálóra pillantott –amúgy merre van a mosdó? – pillantott körbe a latin. Alexandre útbaigazította majd gyorsan elmagyarázta merre van, a bálterem ahol az estély van.
- Elkísérjelek? – ajánlotta fel attól félve attól, hogy a másik eltéved.
- Alexandre nem vagyunk lányok, nem fogunk együtt wc-re járni. Soha – rázta meg fejét hitetlenkedve Raphael – lehet, hogy ez nálatok normális Nadine-nal de mi attól még nem fogunk.
- Oh, csak menj már a francba! – vágta rá enyhén pirulva a másik. Raphael egy komisz vigyorral el is indult az említett irányba és hamar el is tűnt a tömegben. Alexandre még egy pillanatig a másik hűlt helyét nézte majd tovább indult a terem felé, hogy megkeresse a szüleit és gratuláljon nekik. Közben imádkozott, hogy Raphael el ne tévedjen, mert az életben nem találja meg a hatalmas és labirintusszerű épületben.

Ahogy a fiú belépett megcsapta egy édes beazonosíthatatlan illat. A terem kövét annyira, fényesre suvickolták, hogy a vendégek tükröződtek benne. A falak mélyrózsaszín színben fehér stukkókkal díszítve pompáztak. A teremben számtalan hosszú svédasztal foglalt helyet megrakodva süteményekkel, italokkal és hasonló finomságokkal. A helységben egy vonós négyes játszott, amire néhány pár táncolt. A hangulat jó volt, mindenhonnan jókedvű hangzavar hallatszott. A frakkos pincérek ennivalóval és poharakkal megpakolt tálcákkal szlalomoztak a társaságok között. A hatalmas csillárok meleg fénnyel árasztottak el mindent. Alexandre beljebb lépett, szemeivel családja után kutatva. Egy pincér tűnt fel mellette itallal kínálva, amit visszautasított. Bizonytalanul vegyült el az emberek forgatagában. Sehol se látta a szüleit pedig őket nem volt nehéz kiszúrni még egy ilyen díszes társaságban sem. Hirtelen egy kéz nehezedett a vállára mire ijedten pördült meg.
- Bocsi, nagyon megijesztettelek? – emelte védekezően kezeit mellkasa elé Théo. A fiún sötétlila öltöny volt fekete szegéllyel, fehér inggel és sárga nyakkendővel. Fekete hajának lenyírt oldalát most mesterien elfedte a még meglévővel, de a biztonság kedvéért fekete kalapot is vett, amin szintén sárga szalag futott körbe. Alexandre-nak el kellet ismernie fantasztikusan nézett ki a másik, amitől azonnal zavarba is jött, mint általában a másik jelenlétében. Ezt csak annak tudhatta be, hogy Agathe-val járt, akibe régen egy egészen kicsit szerelmes volt. Mégis most csak az zakatolt a fejében mennyire alulöltözött a másik mellet a maga szerény sötétkék öltönyében és fekete csokornyakkendőjével.
- Ja, nem, nem – vörösödött el finoman Alexandre.
- Hol hagytad a magas és felettébb idegesítő barátunkat? – nézett körbe Théo mintha azt sejtené, hogy Raphael bármelyik pillanatban rájuk veti magát.
- Oh, mindjárt jön – felelte Alexandre – te pedig gondolom Agathe-val jöttél?
- Igen Aggie elment felfrissíteni a sminkjét – mosolyodott el halványan Théo – kíváncsi vagyok, hogy áll Raphaelen az új szettem. Képzeld, ma délben rám törte majdnem az ajtót majd megfenyegetett, hogy adjak neki ruhát ezek után nemes egyszerűséggel odasétált a gardróbomhoz és addig túrta, amíg egy rá nem illő ruhát talált. Majd lehobbitozott és elszaladt. Anyám rá akarta hívni a rendőrséget – nevetett jót a fiú, ahogy felidézte az emléket – azért remélem, nem vágja tönkre a ruhát, mert jövő héten kell leadnom osztályzásra – vált aggodóvá hangja – biztos vagyok benne, hogy kicsi rá bár jóval nagyobb lett, mint eredetileg szabni akartam.
- Értem – jött teljesen zavarba Alexandre majd megpróbálta terelni a témát – szóval azt a ruhát te tervezted? Nagyon jól néz ki – mosolyodott el kedvesen, de egyre vörösebben a fiú.
- Oh, igen! – felejtette el rögtön a spanyolt Théo – szeretnéd, hogy legközelebb rád tervezzek valamit? – ajánlotta fel azzal a hátsó szándékkal, hogy mindig is könnyebben tudott élő emberekre szabni, mint próbababákra. Végül pedig hosszas mesélésbe kezdett Raphael ruhájának elkészítéséről egészen a kezdetektől. Alexandre pedig mindezt finoman mosolyogva teljes odafigyeléssel hallgatta mintha nem is lenne érdekesebb dolog a világon, mint a gombostűk. Théo lelkes magyarázását az anyagválasztásról a hangosan odacsörtető Raphael szakította félbe.
- Na, végre hogy meg vagy Alex! – mondta sértődötten a megérkező – az egész termet végig bóklásztam miattad!
Mi sem igazolhatta volna jobban a kezében lévő méretes vörösboros pohárnál és a tányérmál, ami meg volt pakolva apró szendvicsekkel. A két beszélgető egy pillanatig csak bámulták Raphaelt majd Théo megszólalt.
- Egyszerűen zseni vagyok – jelentette ki. Alexandre értetlenül pillantott felé míg Raphael ugyanezt tette megtoldva egy 'mi van?' –nal.
- A zakóhoz hozzá kell még adnom – nyúlt az említett ruhadarabért mire Raphael hátrébb hőkölt – túl széles a vállad és a hátad, feszül az anyag – járta körbe olyan testtartással, ahogy a műkedvelők szokták a szobrokat - a nadrág is túl rövid. Jézusom te bokacsizmát vettél fel hozzá? – szörnyülködött Théo – bár meg kell hagyni, jól nézel ki – nézett végig rajta még egyszer elismerően bólintva.
- Figyelj Théo oké hogy nálam a kenyér mindkét oldala vajas meg minden, de ez nem működne. Na meg Agathe meg is ölne – vakarta meg Raphael zavartan tarkóját, míg Alexandre arca veszélyesen piros színbe fordult.
- Haver, ha te lennél a legszexibb pasi, akkor se –grimaszolt Théo mintha csak valami penészes ételre nézne – de tényleg, a divatszakmában sok a homokos, de az nem én vagyok.
- Ja, oké – lépett rajta túl gyorsan Raphael.
- Viszont méretet kell vennem majd rólad, hogy rád szabjam a ruhát.
- Nekem aztán nem kell ez a gönc, már holnap visszakapod – vágott közbe azonnal a latin.
- De megtartod, és hordani fogod, sőt bejössz az órámra ebben a ruhában és megkapom azt a rohadt ajánlólevelemet a tanárnőtől és mikor már híres és pénzes leszek, megemlítelek a köszönő beszédemben! – mondta ellentmondást nem tűrően Théo – és most mennem kell megkeresnem Aggie-t – távozott mielőtt a másik kettő reagálhatott volna.
- Néha annyira nem vágom Théot hogy elgondolkodom ember-e egyáltalán- mondta Raphael ahogy Alexandre-val az egyik büfé asztalhoz indultak.
- Szerintem jó dolog, hogy ennyire szenvedélyes az iránt, amit csinál, és tényleg jó benne, emellett nagyon kedves is és jószívű, hálás lehetnél, hogy megkapod ezt a ruhát – ajnározta Alexandre mire kapott egy furcsa pillantást Raphaeltől amit nem tudott beazonosítani.
- Szerelmes vagy belé? – kérdezte miközben bekapott egy pogácsát. Alexandre-t annyira váratlanul érte a kérdés hogy majdnem kiöntötte a gyümölcslevet, amit öntött.
- Tessék? – kiáltotta a kelleténél hangosabban és jóval vékonyabb hangon, mint szerette volna, mire a körülöttük lévők feléjük fordultak – természetesen nem. Ez abszurd! – mondta jóval halkabban lehajtott vöröslő fejjel.
- Ugye tudod, hogy a XXI. században nem ölnek meg, ha meleg vagy? – ette tovább a pogácsákat teljes lelki nyugalommal Raphael.
- De ha egyszer nem vagyok! – morogta Alexandre lecsapva poharát anélkül, hogy ivott volna belőle. Hátuk mögött halk sutyorgás támadt.
- De ha az lennél... - kezdett bele Raphael, de már nem tudta befejezni ugyanis a másik otthagyta egy félig elmormogott „ott látom, a szüleimet beszélek velük" után elsietett. Mikor a spanyol érzékelte, hogy mindenki őt bámulja rámordult a legközelebb álló két idősödő nőre.
- Mi van? Maguk még nem vádolták meg a barátjukat hogy meleg?! – vicsorogta mire a két ötven körüli asszony elsietett mindenki más pedig elfordult. Raphael a kelleténél több időt szentelt a pogácsájának megrágására és csak azután fordult arra amerre a fekete hajú elsietett. Szinte azonnal kiszúrta, ahogy tőle pár méterre egy lánnyal beszélget. Kicsit fiatalabb lehetet, mint ők, és levendula színű ruhát hordott. Hosszú fekete hajában szintén lila masni díszelgett. Inkább volt bájos, mint szép, de arcán ragyogott a mosoly. Alexandre és a titokzatos lány valamiről beszélgettek majd a lány megfogta a kezét és húzni kezdte. A fiú mintha ellenkezni akart volna, de ekkor meglátta a felhúzott szemöldökkel álló Raphaelt és egy éles fejfordítással már ő húzta a lányt, akinek hangos kacagása egészen a spanyol füléig elért. Raphaelnek be kellet ismernie, hogy a páros remekül illet egymáshoz. A pirulós Alexandre és a névtelen lila helyes lányka olyanok voltak, mint az esetlen kamaszok a gólyabálon, ahogy kerülgették a vendégeket majd megálltak a vonós zenekar közelében és csatlakoztak a táncolók hadához. Raphael grimaszolva figyelte a ringatózó párost, akik tökéletesen keringőztek. Ő szinte egyáltalán nem értett táncoláshoz, persze ha szórakozni ment mindig kellet táncolnia az aktuális meghódítandó személlyel, de valójában vajmi keveset értett a táncokhoz főleg a keringőhöz. Egyszerűen csak egy buta, és unalmas táncnak tartotta, amiben fölösleges intimitással kerülnek közel az éretlen kis tinik a terem túloldalán. De minden lenéző véleménye ellenére nem vette le szemét a párosról. Szája sarkában grimaszoló ránc bújt meg, ahogy a fekete hajú mosolygó kipirult arcára pillantott. Persze Alexandre imádott táncolni gondolhatta volna, hogy a hasonló páros táncokhoz is konyít. Végül megelégelte a bosszantó látványt és a pogácsamajszolást. Kis tányérját bosszankodva csapta le hangos csattanással majd egy levegővételre felhajtotta több mint félig telített poharát. Tekintve hogy ez már az este többedik pohárkája volt agya hátsó szegletében kellemes bizsergés áradt szét, de még messze volt a becsiccsentéstől. Csak annyira hatott rá az ital, hogy arra szánja rá magát, amit alkohol nélkül minden bizonnyal nem tett volna meg. Éhes szemekkel fürkészte a tömeget, míg meg nem találta, akit keresett. Agathe mit sem sejtve lépet be a terembe elhúzódó sminkkelése és ruhaigazítása után. Szemeit feketével húzta ki, amitől csábos pillantásai még gyilkosabbak lettek. Szőke haja mesteri kontyban állt feje tetején pár elszabadult tinccsel. Ruhája elefántcsontszín volt aminek „A" alakú szoknyája merészen combja közepéig ért, magas sarkúja még inkább kiemelte vékony izmos lábát. Százszor vadítóbb volt, mint Alexandre kis satnya lila virága. Raphael elégedett volt, hogy nem kellet csalódnia barátnője elkápráztató szépségében. Magabiztosan tört utat magának a lányig, aki meghökkenéssel fogadta a megjelenőt.
- Váó Raphael fantasztikusan nézel ki – tekintett végig rajta a lány – hallottam a sztorit Théotól, de azt hiszem megérte, hogy elloptad. Ő már látott benne? – kérdezte a lány.
- Ja, igen persze, meg minden – vágta rá Raphael nem is törődve a lány fecsegésével – te is meseszép vagy – húzta száját ravasz mosolyra végül.
- Nem, bármit is tervezel, nem! Raphael Navarro ismerlek eléggé, hogy tudjam, rosszban sántikálsz, és ebbe nem fogok neked segíteni! – tiltakozott hevesen Agathe pár lépést hátrálva. Raphael erre olyan arcot vágott, amiből a lány tudta márpedig a fiú végig viszi akaratát.
- Agathe táncolj velem! – jelentette ki köntörfalazás nélkül.
- Jézusom Raphael te részeg vagy! – szörnyülködött Agathe – már megint többet ittál a kelleténél! Menj haza, mielőtt hányásig iszod magad és szégyent hozol Alex... - majd hirtelen megvilágosodott és körbe kémlelt a teremben. Szeme hamar megakadt a táncoló pároson mire elmosolyodott.
- Milyen édesek! – kiáltotta – remekül összeillenek. Végülis Alexandre mégiscsak tizenhét éves ideje, hogy elkezdjen csajozni – takarta el száját nehogy a másik észrevegye gonosz mosolyát.
- Egyáltalán nincs itt az ideje! – fakadt ki Raphael majd érzékelvén mekkora marhaságot mondott kijavította magát – az a KIS lány egyáltalán nem illik hozzá. Sótlan. Unalmas. Ráadásul Alexandre meleg – jelentette ki.
- Már ugyan miből gondolod? – tette csípőre kezeit Agathe.
- Mert szerelmes Théoba – felelte rövid gondolkodás után a fiú.
- Persze hogy az – legyintett Agathe aki maga is észrevette az árulkodó jeleket – de meg ne említsd Théonak! Rosszul érezné magát tőle. De akkor is lehet, hogy ez a kislány az igazi neki – vigyorodott el, ahogy meglátta Raphael megránduló szájszegletét. Nem egyáltalán nem volt elég jó Alexanderhez hogy gondolhatott ilyeneket Agathe!
- Táncolj velem!- jelentette ki ismét a fiú.
- Nem vagyok hajlandó részt venni a féltékenységi drámádban – húzta össze szemeit Agathe.
- De! - vágta rá a fiú és megragadta a lányt, hogy a tánctér felé rángassa. Agathe egy ideig ellenkezett majd mikor látta a körülöttük állók egyre többet fordulgatnak feléjük inkább úgy tett mintha önszántából követné. Amikor pedig meglátta az értetlen Théot csak szájmozgással lekommunikálta neki, hogy Raphael végérvényesen bekattant. Amint Raphael úgy ítélte meg elég közel vannak a másik pároshoz előre lendítette Agathe-t, akit csak több évnyi tánctudása mentett meg az orra eséstől. Hasonló finomságokat mellőző mozdulattal mellkasához rántotta a rongybabaként engedelmeskedő lányt majd lefagyott. Még soha sem keringőzött. Agathe érzékelvén a megtorpanást fölpillantott a nála több mint két fejjel magasabb alakra.
- Nem tudsz keringőzni... –jelentette ki Agathe növekvő pánikkal a hangjában a felismeréstől – beégünk mindketten! Megöllek – suttogta vészjóslóan.
- De tudok keringőzni. Láttam a Dirty Dancing-et. Csak még soha nem próbáltam – vont vállat – mennyire lehet nehéz már nem azért? Mármint érted, mikor divatba jött a nők még vasketreccel a ruhájuk alatt jártak!
- De neked lehetetlenség! Olyan a koordinációd, mint egy részeg tehénnek a szappanos fürdőszobában – sziszegte a szőke – figyelj és kövess, majd én vezetek és próbáld meg nem eltörni a lábaimat!
- Ne már, én vagyok a pasi, nekem kell vezetnem!- nyafogta a fiú, de azért engedelmesen követte a lány lépéseit.
- Akkor legközelebb, mikor rád tör a féltékenységi roham, bizonyosodj meg róla, hogy vettél pár táncórát!
- Ugyan ne legyél röhejes, ezerszer szebb lányokkal voltam már, mint az a kókadt lila kölyök! – morogta csúnya pillantást küldve az említett lány felé, aki ebből semmit sem vett észre.
- Nem is azt mondtam, hogy Alexandre-ra vagy féltékeny – motyogta Agathe elég halkan hogy a másik ne hallja. Végül lassan belerázódtak a zene ütemébe. Agathe finom sípcsontrúgásokkal, szorításokkal, és csípésekkel irányított a partnerét, mellé még néha le is idiótázta. Raphael számára mégis édes volt a kín, mert láthatta Alexandre ledöbbent képét meg persze tudta még holmi röhejes keringő közben is jól néz ki legalább két számmal kisebb ruhában, amit a teremben több nő és lány észrevett. Ez kellemesen legyezgette a hiúságát. Természetese ezt teljes szerénységgel közölte Agathe-val is, aki erre kedveskedő mozdulattal próbálta elszorítani a nyaki ütőerét. Még így is megfordult a fejében gyakrabban kéne gálákra mennie valahogy a giccses teremnek is megvolt a maga hangulata. Persze sosem szokna végérvényesen hozzá. Ez nem az ő világa volt. Agathe feje fölött átpillantott Alexandre-ék párosára. A lila lány rámosolygott, míg Alexandre értetlenkedve húzta össze szemöldökét, mintha nem is igazán hinné el, amit lát. Raphael rájuk villantott egy lehengerlő mosolyt majd megpörgette Agathe-t aki majdnem búgócsigává változott. A tömegben Théo falfehér arccal kísérte a párost készenlétbe tartva telefonját hátha barátnője súlyosabb sérüléseket is szerez, mint a megtépázott büszkesége. A zenekar végére ért a dalnak mind Raphael mind Agathe és Théo legnagyobb megkönnyebbülésére.
- Soha... soha többet ne kérj fel táncolni – lihegte Agathe aki kifáradt az életéért való küzdelemben – inkább ledarálom a saját lábam – mondta és már előre sejtette lábai így is tele lesznek kék-zöld foltokkal a másik hosszú végtagjai ügyetlen csapkodása miatt. Raphael már válaszolt is volna mikor a lila lány és Alexandre odaért hozzájuk.
- Nahát Agathe! Ő a barátod Théo? – csiripelte vékony hangján a lány, akinek, mint ahogy Raphael megállapíthatta hasonló kék szemei voltak, mint Alexandre-nak.
- Soha! – sikított fel Agathe felháborodottan – ő itt az unokatestvéred barátja! Nekem most már tényleg mennem kell! – rohant el minden illemet mellőzve hogy Théo karjaiban keressen vigaszt a megpróbáltatások után.
- Unokatestvér?! – hőkölt hátra Raphael – basszus – vakarta meg nyakát zavarában miközben fejben megfogadta, ha legközelebb találkozik Agathe-val valamelyik divatos sáljával fojtja majd meg.
- Igen ő itt Charlotte Chateaubriande az unokahúgom. Az apja az én apám öccse és a vonós zenekar csellósa – bökött a valóban családi hasonlóságot mutató csellista felé – Lottie is a St. Vitusba jár csak ő C tagozatos nagyon tehetséges, hegedűművész lesz – mosolygott az alacsony lányra – Lottie ő pedig itt Raphael Navarro az alak, akiről meséltem – mutatta be kevésbé kedvesen a latint.
- Oh, az idegesítő és romlott Raphael – kuncogott markába Lottie kislányosan amitől Raphael egészen elbűvölőnek találta az unokatestvért.
- Rendelkezésére kisasszony – hajolt meg kaján vigyorral Raphael – én meg már azt hittem becsajoztál! Így visszagondolva nem tudom, hogy gondolhattam ezt – nevetett fel.
- Hülye – morogta Alexandre.
- Áh, gyerekek hát itt vagytok! – ütötte meg hirtelen fülüket egy ismerős női hang. Alig pár méterre a tömeg szélén fel is bukkant a hang tulajdonosa. Madame Chateaubriande ma egy régi korokat idéző nagy estélyiben volt mintha csak egy viktoriánus bálból tévedt volna ide mellette elmaradhatatlanul férje, aki feleségéhez öltözve frakkban és cilinderben állt, nyakkendője és zekéje szintén vörös, hogy tökéletes legyen közöttük az összhang. A Madame vörös fekete tollas legyezőjével intett a három fiatalnak hogy menjenek oda hozzájuk. Alexandre-ból halk sóhaj szökött ki.
- Valahogy úgy elfáradtam – nyögte, ahogy elkezdte szinte vonszolni magát szülei irányába. Lottie szinte szökdelve követte mintha nem is bálon, hanem virágos mezőn játszana. Raphael szinte megbolondult az ártatlanságáért.
- Anyádék mintha csak ebbe a közegbe születtek volna – eresztett meg egy féloldalas mosolyt az összekapaszkodó páros felé.
- Ne hidd azt, hogy máris megbocsátottam – morogta Alexandre. Lottie semmit se értett belőle, de édesen rámosolygott a spanyolra.
- Mindig is egy kicsit haragtartó volt – súgta neki közelebb bújva.
- Vettem észre – mosolygott vissza rá Raphael – mond csak Lottie van nálad telefon? Az enyém lemerült, de szeretném megnézni az időt. Még csak órám sincs – vonta meg vállat tettetet szenvedéssel. A lány engedelmesen előhalászta telefonját ruhája zsebéből majd párat nyomkodott rajta és átadta a fiúnak. Raphael gyorsan beütött valamit és megnézte az időt majd visszaadta a lánynak a készüléket. Senkinek nem tűnt fel semmi.
- Nos Raphael hogy tetszett az előadás? Ez volt az első alkalmad az itteni operaházban nem igaz? – csivitelte vidáman Madame Chateaubriande.
- Remek volt – gratulált Raphael. Ezen felbátorodva a Madame beavatta minden kulisszatitokba szinte a debütálásától kezdve. Alexandre ugyan megpróbálta csitítani az édesanyját, de az csak leintette. Így hát Raphaelnek végig kellet mindent hallgatnia, de az est végére gondolva könnyen kibírta a szóáradatot.

A hideg levegő hirtelen csapta meg a kilépő kis csapatot. A Chateaubriande család és Raphael megálltak a hosszú lépcső alján.
- Édes Istenem Raphael! Halálra fogsz fagyni! – sipította minden anyai aggodalmával Madame Chateaubriande miközben bőrkesztyűit igazgatta.
- Haza viszünk szívesen – ajánlotta fel Alexandre mire a szülei egyetértően bólogattak.
- Áh, nem köszönöm – legyintett Raphael akin meg se látszott a zord időjárás – egy utcára innen parkoltam, motorral hamar hazaérek.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Monsieur Chateaubriande mire a spanyol csak bólintott – akkor mi most búcsúzunk – rázott kezet a fiúval. Madame Chateaubriande két oldalt megpuszilta majd elindult férje után a parkoló felé – gyere drágám – intett fiának.
- Egy pillanat és megy, csak szeretnék vele váltani pár szót – integetett Raphael majd mikor a szülök eltűntek a közelből lepillantott a fekete hajúra – köszönöm a meghívást. Jól éreztem magam.
- Oh, – jött zavarba Alexandre – hál' istennek már azt hittem sikítva fogsz elmenekülni – sóhajtott fel megkönnyebbülten mire a másik felnevetett.
- Ugyan már! Ingyen volt, táncoltam, megismerkedtem a családoddal és remek volt az előadás!- erre Alexandre szerényen elmosolyodott – most lesz az őszi szünet – vezette fel mondandóját – mivel te is megmutattál egy kicsit a hétköznapjaidból most mit szólnál, ha én mutatnék egy kicsit az egyszerű emberek mindennapjairól?
- Az jó lenne – ragyogott fel Alexandre arca – mit fogunk csinálni?
- Majd meglátod, gyere majd kedden át, és bízd rám magad! – kacsintott – nos, jó éjszakát – hajolt le a fiúhoz. Alexandre hirtelen megdermedt, ahogy a nem túl puha ajkak orcájához értek, vagyis inkább a szája széléhez, mindkét oldalt. Egy pillanat volt csak, de már minden vér az arcába tódult, amitől jobban hasonlított egy paradicsomra, mint emberre. Raphael csak halkan felnevetett majd hátat fordítva pár pillanat múlva eltűnt egy mellékutcában. Alexandre pedig addig állt fagyottan ott, míg a szülei rá nem dudáltak az autóból.

Raphael szórakozottan érintette meg ajkait, ahogy sietős léptekkel indult a motorja felé. Nem volt túl jó hangulatban. De legalább Alexandre arca volt a vigaszdíj és talán így is volt jól. Az utcasarok lámpájának fényében apró alak jelent meg. Raphael arcán ragadozó mosoly terült el.
- Ejnye, ejnye, Piroska hova mész? – ciccegett oldalra döntött fejjel, ahogy megállt ott ahol még nem világította meg a lámpa fénye. Vékony kis karok ölelték át nyakát apró mellkas nyomakodott feljebb, és feljebb míg pipiskedésének hála csókot lophatott a fiútól. Raphael lemosolygott a kék szemekbe majd lehajolt és birtokba vette a másik eperrel ízesített ajkait.
- A farkashoz – vigyorgott a lány majd felemelte telefonját, amiben rövid üzenet állt, amit maga Raphael hagyott neki ott.
- A szüleid nem lesznek mérgesek? – vonta fel szemöldökét Raphael miközben átkarolta a lány derekát és a motorhoz vezette. Persze valójában egyáltalán nem érdekelte a mama és a papa véleménye.
- Hozzá szoktak – vont vállat nevetve – de ne mond el Alexandre-nak. Biztos morcos lenne – az említett névre egy egészen apró pillanatra megrándult Raphael szája. Persze ebből Lottie semmit se vett észre. Végül felültette a lányt a motorra.
- Raphael te művész vagy ugye?- fonta karjait ismét a fiú köre a lány éhesen – lefestesz? Szerintem remekül mutatnék a vásznon – nyitotta szét jobban lábait a lány.
- Semmit sem akarok jobban – felelte fanyar mosollyal csókot nyomva a lány szájára – előttünk az éjszaka –szállt fel ő is a motorra. Az apró test vágyakozva tapadt hozzá hátulról. Raphael egy pillanatra lehunyta a szemét. Valójában egyáltalán nem volt az esete a kölyökszerű lány. Mindig is az érettebb testek vonzották, a férfiak és a nők, mégis ha a szép test édes jellemmel párosult azt imádta a legjobban. Lottie-ban még egyik se érvényesült, ha fog egyáltalán valaha is. De a fekete haj és a viharos tenger sötétkékje a szemében mégis csak rábírta. Végülis a trófea fal mindig elbír eggyel többet.