A művészet tagozatos B-seket már a kijavított dolgozatok várták a padjukon. Madame Augustini a matematika tanár nem szeretett az órájából elfecsérelni annyi időt se, amíg kiosztja a dolgozatokat és mivel azt is tudta a diákok nem fognak addig oda figyelni rá, míg kezükbe nem kapják az eredményeket így ezt megtanulta kivédeni. Tekintve, hogy mindenkinek fix ülőhelye volt a teremben egyszerűen felírta ki hol ül és mire az osztály bejött a terembe, a dolgozatok már ott várták őket a padon. Eliot nagy sóhajjal emelte fel saját nevetségesen gyenge dolgozatát.
- Karó – fintorgott – neked milyen lett Veronique? – pillantott a már helyet foglalt lányra, aki éppen újra kente vörös ajkait – remekül áll a vörös – dicsérte meg vigyorogva mire a lány egy ragyogó mosollyal ajándékozta meg.
- Tudom –majd lepillantott saját papírjára – ötös – felelte, majd vállat vont – tanultam rá – magyarázta majd visszatért apró kézitükréhez, hogy megnézze ajkait.
- Se baj, legalább Raphael olyan hülye, mint én – legyintett majd elmosolyodott – itt is van – pillantott az éppen berontó fiúra, akinek arcán ördögi mosoly játszott – hol jártál? – kérdezte, ahogy a spanyol helyet foglalt Veronique mellet, és ami Eliot asztala mögötti hely is volt egyben.
- Lassan megtöröm a nőt – nevetett fel, mint egy Zs kategóriás film fő gonosza.
- Szerencsétlen vénasszony öregkorára kapja ki a hozzád hasonlókat – majd lenézett a fiú dolgozatára, amire az már rápakolta táskáját – Madame Augustini kiosztotta a dogákat, nézd meg, és sírj velem.
- Hmm? – dobta le a földre táskáját és felkapta a papírt – ötös. Bocs elmarad a ma esti romantikus filmnézős, fagyi zabálós síros estünk – ironizált a fiú majd elrakta a dolgozatát nem is szentelve neki több figyelmet. Ezzel szemben a két másik meglepődve, sőt elhűlten fordult felé.
- Na, álljon csak meg a menet – emelte fel kezét Eliot – te Raphael Navarro ezen a héten nem késtél el, nem kaptál rossz jegyet, nem ittad magad részegedésig, sőt megesküdnék rá, hogy salátát is ettél, és max három lányra hajtottál rá pedig már péntek van! – számolta ujjain elképedve a szőke fiú – ki vagy te és mit csináltál Raphaellel. Te... te felelősségteljes ember! – mutatott rá vádlón a fiú.
- Dios mio! – kapott Raphael a szívéhez – igazad van! Lehet... nem, biztos, hogy nem... de... de talán felnőtt létemre nem akarom az egész életemet zülléssel tölteni? – felelte játszott rémülettel. Veronique csak mindentudó mosollyal könyökölt a padra majd ujjait összefűzve arra tette fejét.
- Hmm-hmm – hümmögött elégedetten – és a hirtelen beállt változásoknak nincs köze egy magas, kissé szeplős fekete hajú egyénnek? Akinek nagyon szép kék szemei vannak – hangsúlyozta ki utolsó mondatát a lány huncut tekintettel nézve a fiúra.
- Nem – felelte tömören barátságtalanul méregetve a lányt, aki felnevetett.
- Tanultál a dolgozatra?
- Igen.
- Miért? Nem szoktál.
- Mert Alexandre... - majd hirtelen rávágott a padra – a francba! Nyertél! – fújtatott morcosan.
- Ennyire meg akarod dönteni a kis harisnyást? – vonta fel szemöldökét Eliot – alapból nem vágom, hogy tudsz pasikkal kefélni.
- Csak a keret változik – vont vállat Raphael – tök mindegy, hogy szereted-e az illetőt, csak legyen jó ránézni – erre mindkettő barátja viszolyogva nézett rá mire Raphael ismét csak vállat vont.
- De ha a keret egy olyan valaki, akinek mondjuk... izmos teste van és nagy baba kék szemei és pisze orra - sandított a latinra Veronique szája szegletében apró mosollyal – akkor azért meg tartanád azt a keretet, vagy nem?
- Tök mindegy milyen a keret, mert nem tartom meg. Barátok vagyunk és kész, lerajzolom, és nem dugom meg, ennyi a sztori – grimaszolt Raphael – tudom, hogy téged az indít be, ha két fiú csókolózik, de ez most nem jött össze – nézett szúrósan barátnőjére.
- Várj! Mi? – kapta fel fejét erre Eliot is.
- Jaj, hagyd már – legyintett vörösödő fejjel Veronique nagyon csúnya pillantást küldve Raphael felé. Végül a beszélgetésnek a csöngő vetett véget. Veronique és Raphael pedig csak órák múlva békültek ki.

Yvonne kezeit tördelve sétált körbe-körbe a teremben.Nem volt igazán oka az idegességre elvégre nyugodtan hibázhatott, mert erre volt a korrepetálás. De mégis a tudat, hogy egy tehetség felügyeli,gyomorgörccsel töltötte el. Mint nagyjából minden az életében.
Ahogy felidézte a fiú tavalyi előadását csak tisztelettel tudott előtte adóznia finom mozdulatainak, ahogy a másik tehetséges lánnyal táncolt. Egy szerelmespárt adtak elő a Ligomes-i piacon, ami csak ebben a feldolgozásban szerepelt,egy apró szerelmi civakodás tánc jelenetét. A fiú mozdulatai nem voltak erőteljesek, sőt meglepően lágyak voltak egy teljesen más színezetet adva a határozott fellépésű lányhoz képest, aki teljesen más érzelmeket vitt a darabba. A fiú gyengéd, simulékony mozdulatai a másik határozott pörgős ritmusával összekombinálva valóban egy pár civakodását jelenítette meg előtte.Persze azon még inkább meglepődött, hogy a fiú a való életben is ilyen kedves volt, azt hitte minden tehetséges táncosban van egy kis arrogancia, és némi nagyképűség. Izgatott volt. Amióta csak tudta, hogy ideköltöznek arra vágyott,hogy vele szerepelhessen egy darabban, ha nem is, mint partner, de közelről látni ezt a zárkózott világot, a táncosok életét. Csak a hangos ajtó csapódásra kapta fel a fejét. Alexandre enyhén kipirosodott arccal zihálva érkezett meg,épp csak magára kapva edző ruháját. A fiú motyogott magában valamit, talán szitkozódott, majd azonnal elhallgatott amint meglátta a lányt. Ahogy a fiú elvörösödött még inkább, úgy jött zavarba a lány is. Pár pillanatig csak nézték egymást esetlenül majd a fiú elkapta a tekintetét.
- Bocs, gondolom sokat vártál rám én csak... áh, hosszú! – legyintett majd közelebb ment. A lány csak arra tudott gondolni, hogy összeveszett a barátnőjével Nadine-nal. A valóságban viszont Alexandre épp csak le tudta rázni magáról Raphaelt, aki teljesen megsértődött, amiért hanyagolni merészelik.Pedig így se úgy se haladtak a projekttel mit számított egy nap, de mikor ezt közölte a másikkal Raphael azonnal rávágta, hogy volt egy fantasztikus ötlete,de már mindegy, ha a fiú számára nem is olyan fontos ez az egész. Majd ezek után felszállt a motorjára és elhajtott, persze előtte még kinyújtotta a nyelvét a fekete hajúra. Egyszerűen néha annyira felnőttként tudta kezelni a dolgokat,fortyogott magában a fiú.
Alexandre-nak persze esze ágában se volt ezt mind a lány nyakába zúdítani így megpróbálta kizárni Raphaelt a fejéből.
- Bemelegítettél már? – kérdezte mire a lány megrázta a fejét – akkor először melegítsünk be, aztán kezdjük, ha nem bánod teljesen az alapoktól – majd gyorsan hozzá tette – nem azért mert olyan szörnyű vagy, csak gondoltam így a legegyszerűbb. Haladjunk lépésenként – mosolygott rá kedvesen mire Yvonne hálásan bólintott. Örült, hogy a fiú nem siettetni, és nem érezteti vele, hogy száz másik dolga lenne, ami fontosabb, mint az ő botladozásait korrigálni.Alaposan bemelegítettek és Alexandre élvezte, hogy végre nem siettetik, bezzeg mikor Raphael ott volt! Majd gyorsan megrázta a fejét amint rájött, hogy megint a fiúra gondol helyette inkább Yvonne-nal kezdett beszélgetni egyrészt, hogy oldja a lány feszültséget másrészt, hogy ne legyen lehetősége elmerengeni. Yvonne lassan ellazult és már könnyedén viccelődtek gyakorlás közben. Átvették az alap lábtartásokat majd a kéztartásokat is. A második óra végére már a könnyebb ugrásokat gyakorolták, sőt egy apróbb pas de deux-öt is eljártak aminek Yvonne rendkívül örült. Úgy érezte végre mégsem volt élete legrosszabb döntése a St. Vitusba jönnie és talán mégsem reménytelen eset. Hiszen ezt mondta Alexandre is, bátorította magát. Épp egy merész fouetté-re* emelte lábát, míg Alexandre kezei biztonságot nyújtóan derekán pihentek, amikor egy magas férfi lépett be a terembe. Yvonne aztán helyesbített inkább fiú volt még. Mediterrán bőrű magas alak volt, arcán egészen bűnbánó kifejezéssel. A lány el se tudta képzelni mit keres itt a fiú. Nem tűnt táncosnak. Váratlanul a biztos kezek a derekáról eltűntek így a magasba emelt lábával fenékre esett meglepettségében. Alexandre bocsánatkérően guggolt mellé.
- Bocsáss meg, megütötted magad? – kérdezte aggódva a fekete hajú majd barátságtalanul az érkezőre pillantott – Raphael hallottál már a kopogásról?
- Aha – felelte a másik és még csak vissza se vágott valami frappánsat –bocsánatot akartam kérni.
- Miért nem tudod egy SMS-sel elintézni, mint a többi ember? – morogta Alexandre, ahogy felsegítette az értetlen lányt. Yvonne lassan mégis összerakta a dolgokat. Ezek szerint a fiú nem Nadine-nal veszett össze, hanem ezzel a Raphael nevű alakkal, aki láthatóan megbánta tettét.
- Rájöttem, hogy önző voltam, szóval bocs – billegett lábujjhegye és sarka között, mint a megszidott gyerek majd összehúzott szemmel nézett Yvonne-ra, aki erre ijedten dermedt meg – amúgy, szia – intett a lánynak mire az bizonytalanul visszaintett. Nem nagyon tudta hova tenni a fiút. Egész jó képű volt, de mégis kissé mogorvának és ijesztőnek találta. Olyan valakinek tűnt, aki este a kocsmában kártyázik.
- Ja, igen – kapott fejéhez Alexandre – Raphael ő itt Yvonne, akit korrepetálok,Yvonne ő itt Raphael, aki egy seggfej – húzta el száját a fiú.
- Szóval miatta hanyagolsz – bólintott elismerően Raphael – legalább lány.
- Hülye – sziszegte vörös arccal Alexandre. Yvonne csodálkozott mi lett az összeszedett hidegvérű fiúval. Majd hirtelen kapcsolt.
- Jaj, bocsánat – kapta szája elé a kezét zavartan – megzavartam egy randitokat igaz? – állt össze a lányban a kép. A két fiú erre olyan arcot vágott, ami ha egy horror film plakáton szerepelt volna, biztos telt házas vetítést eredményezett volna.
- NEM! – sikította mindkettő jóval magasabb hangon, mint amit egy férfi bemert volna vállalni.
- Egy közös projekten dolgozunk, amivel nem haladunk, és Raphael nehezen emészti meg, ha nem körülötte forog a világ ezért összevesztünk mielőtt ide értem volna és most visszasunnyogott bocsánatot kérni – magyarázta el tömören Alexandre.
- Most erre mit mondjak? Anyukám azt mondta különleges vagyok – eresztett meg egy megnyerő mosolyt az említett, amitől rögtön szimpatikusabb lett a lány szemében – amúgy nem sunnyogok, csak beismerem, ha tévedek, mint egy igazi férfi. Tudod mit jelent a férfi ugye? – húzta gúnyos mosolyra száját, ahogy Alexandre egészen egy pipacs színét vette fel.
- Oh, csak baszd már meg magad! – morogta vörös képpel Alexandre majd Yvonne-ra pillantott – bocsánat – mire a lány csak legyintett.
- Nem, de ma már felhívták rá a figyelmem hogy az elmúlt napokban hanyagoltam magam, szóval – villantott egy lehengerlő mosolyt Yvonne felé – nincs kedved meginni valamit nálam?
- Nem! NEM! – kiabálta Alexandre majd érzékelvén, hogy túl hangos, szája elé kapta kezét – nem rakod fel a szégyen falra! Nem viszed haza! Rá se nézel! Nem is lehetsz vele egy szobában, indulás kifelé! – erre Raphael védekezően maga elé emelte a kezét és kisomfordált a szobából arcán egy rossz gyerek komisz mosolyával, ami ahogy Yvonne megállapította messze a legjobban állt neki.
- Sajnálom, hogy el kellet szenvedned... nos, a létezését – sóhajtott fel fájdalmasan Alexandre.
- Áh, - legyintett Yvonne aki jól szórakozott a fiún – egész vicces srác.
- Tölts vele egy órát és saját magad rugdosása mulatságosabb lesz – forgatta meg szemét a fiú – mindegy, már későre jár, menjünk haza – szedte össze cuccait és indult el az öltöző fele – oh és jegyezz meg egy fontos dolgot – fordult még hátra – soha se hagyd, hogy elcsavarja a fejed. Ő maga a farkas – felelte teljes komolysággal a fiú – de egyébként, ha nem feküdsz az ágyába kezes bárány. Na, szia, nekem még találkoznom kell ezzel a hülyével – hagyta el a termet Alexandre. Yvonne elmosolyodott. Ez a St. Vitus akadémia nagyon mulatságos helynek tűnt.

Amikor 45° vagy 90°-ra emelt lábunkat egy pontban megtartva testünkkel elfordulunk.