Az asztalra csönd telepedett egy néma, kínzó pillanatra. A szedett-vedett balettosokból és művészekből álló kis csapat egy pillanatig a két fiúra meredt. Alexandre már szidta magát, amiért pont itt kellet elmondania és nem hívta félre a fiút vagy valami. Most, mint tegnap is, együtt ebédeltek amihez Agathe, Théo, Eliot, Veronique, és Nadine is csatlakozott. Békésen kezdődött minden, amíg meg nem említette Raphaelnek hogy a szülei feltétlenül találkozni akarnak vele majd megkérdezte mikor ér rá. Ekkor állt be ez a nyomasztó csönd, ami csak pár pillanata tartott, de már most azt kívánta bárcsak bejönne valaki egy pisztollyal, hogy boldogan a golyó elé vethesse magát. Túl sok volt a többiek pillantása.
- A szüleid azt hiszik, járunk? – ocsúdott fel először Raphael végre beleharapva az eddig a szája előtt tartott szendvicsbe.
- Jézusom nem! Fúj, nem! Dehogy! – Alexandre hangja hirtelen legalább két oktávot ugrott.
- Aucs, ez fájdalmas visszautasítás volt Raphael, háromszor is nemet mondott – röhögött fel Eliot, amire már mindenki felszabadult dermedtségből.
- Oh, a Chateaubriande családlátogatás – sóhajtott fel nosztalgikus mosollyal Nadine – emlékszem mikor először mentem. Hat éves se voltam. A kedvenc kék ruhámat vettem fel. Anyukád imádott – mosolygott Alexandre-ra a lány, aki visszamosolygott rá.
- Várj szóval ez bevett szokás? – nézett körbe Raphael értetlenül.
- Nálam is néha csinálnak ilyet – szállt be Agathe – meg Théoéknál is. Mi mondjuk, alapból ismerjük őket a közös partik miatt – vont vállat – nehezen megközelíthető családok vagyunk.
- A szüleid döntik el, kivel barátkozhatsz? – fordult vissza a mellette ülő fiúhoz felháborodottan a latin.
- Aggódnak, hogy rossz társaságba keveredem – vont vállat erre Alexandre – mivel felsőbb körökben mozgunk aggódnak, hogy kihasználnak.
- Felénk ez elég gyakori. A feltörekvők mindig minket használnak létrának – kortyolt bele ásványvízébe Agathe – az én apám is rengeteg fiút hajított ki a lakásunkból, mert általam akartak helyi hírességé válni – magyarázta tovább a lány, aki maga is egy ékszerész család egyetlen lánya volt és egyben örököse is.
- Aha, hát mi felénk a szülőket annyira nem izgatja, kikkel barátkozol, amíg nem kerülsz börtönbe vagy elvonóra – morogta Raphael - és nehéz benyalni a szüleidnél? – kérdezte barátságtalanul.
- Raphael! – szólt rá fegyelmezően Veronique – teljesen normális hogy érdekli őket, ki fuvarozgatja a gyereküket. Amúgy is a Chateaubriande család rengeteget adakozik az iskolának, fele annyi vásznat téphetnél szét mérgedben, ha nem segítenék ki a sulit. Vedd úgy, hogy köszönetet mondhatsz nekik azzal, ha kedves vagy – okította tovább Veronique majd megigazított az elmaradhatatlan vörös rúzsát. Raphael erre tőle szokatlanul meglepődött arcot vágott.
- Az iskolának adakoznak a szüleid?! – fordult vissza megint partnere felé – várj, a sulinak lehet adakozni?! – nézett körül mire többen is eltakarták arcukat fájdalmukban.
- Raphael te, aki olyan sokszor megfordulsz az igazgatói irodában nem láttad még az ott kiakasztott köszönő nyilatkozatott az adakozóknak? Elárulom neked a Chateaubriande család az első a listán, azaz ők adják a legtöbbet. Sőt te ösztöndíjas vagy szerinted az a pénz honnan van? – magyarázta Théo – ember, te tényleg nem olvasod az iskola honlapját?
- Az iskolának van honlapja?! – kérdezte teljesen ledöbbenve a spanyol – kész az életem hazugságokra épült - emelte fel kezeit, mint akinek teljesen elege van az egészből, és ha még valami kiderül, összeroppan – szóval mikor hívat anyu és apu? – fordult vissza harmadszorra is Alexandre felé hátha végre egyszer ő is felel a kérdésére.
- Hm, azt mondták bármelyik délután jó nekik szerda és szombat között – válaszolta elgondolkodva Alexandre – de ha tényleg nem akarsz jönni, kitalálhatok valamit, hogy kimentselek – tette hozzá.
- Nem, elmegy – felelte anyáskodóan Veronique – nem árt, ha ráragad valami jó modor. Te pedig jó lenne, ha végre másról is informálódnál, nem csak arról, ami érdekel! Mondjuk, kezdhetnél az iskolánkban történő dolgokkal! – intett Raphael felé.
- Igenis – felelte engedelmesen Raphael – jó fiú leszek, csak mondd meg, mit ne mondjak anyukádék előtt és mintagyerek leszek.
- Hát ne dohányozz, a motorról tudnak, de biztosítsd őket, hogy nem vezetsz veszélyesen. Legyél kedves és próbálj meg intelligensnek tűnni, lehetőleg a párkapcsolataidról se hencegj, a tetkód se mutasd meg nekik – vette számba ujjain is a dolgokat a fiú – oh és ugye nincs priuszod? – nézett bizonytalanul a fiúra.
- Természetesen nincs! – majd elgondolkodott – biztos vagyok benne hogy nem írtak fel, amikor néha bekerültem még Madridban – majd bólintott – igen, mármint túl fiatal voltam – majd elmosolyodott – akkor ma be is ugorhatunk hozzád és nálad haladunk a projekttel.
- Oh Raphael ne rontsd ezt el – sóhajtott Théo – mármint a szülők kérhetik, hogy Alexandre-t vegyék ki a projektből és akkor Monsieur Le Petit téged is kirak és oda a pénz nyeremény – nézett a spanyolra.
- Mi?! – nyögött fel Raphael teljesen sokkolva.
- Basszus – nevetett fel Eliot, aki az egészet jól szórakozva figyelte – neked annyi haver!

Raphael idegesen járkált fel-alá alig egy saroknyira a Chateaubriande háztól. Alexandre pedig némán figyelte a motornak dőlve, ahogy a másik sétálás közben motyog, majd újra és újra beletúrt vöröses barna hajába, ami minden alkalommal egyre inkább egy rosszul ápolt oroszlán sörényére emlékeztette.
- Eddig azt hittem nem vagy idegeskedő alkat – szólalt meg csöndesen végül a fekete hajú – ennyire félsz a szüleimtől?
- Nem... vagyis igen... de nem ettől a legjobban – majd látva a másik értetlen pillantását felsóhajtott – sosem... még sosem voltam ilyen díszes házban – felelte végül és olyan elveszettnek tűnt, mint egy kóbor kutya – nem tanultam semmi illemet egész életemben. Az anyám egy ruhagyárban dolgozik! Én nem tudok semmit erről a fényes világról, amibe te bele születtél ezért... - végül kelletlenül kimondta – ezért ez nekem idegen. Mi van, ha bemegyek és a szüleid egyszerűen hátat fordítanak nekem, mert lerí rólam, hogy azt se tudom, hogyan kell megfelelően társalogni. Utálom, ha lenéznek – fintorgott majd újra beletúrt hajába ezúttal már két kézzel így még inkább kihangsúlyozva mennyire nem tudja kezelni a helyzetet. Annyira távol állt tőle ez a szabályokkal körül bástyázott díszes világ, hogy a születésétől adott hátrányára még inkább csak rávilágított, és ez már túl sok volt neki. Túl büszke volt ahhoz, hogy az emberek átnézzenek rajta túl arrogáns volt, hogy beismerje félelmét az ismeretlentől. Ezért csak tovább körözött hátha hirtelen egy egész életnyi tudás beléívódik, ettől a gazdag környéktől. Alexandre egészen ellágyult, ahogy nézte a másik szenvedését.
- A szüleim nem nagyképűek. Anyám egyszerű családba született, az anyja szakács, az apja pedig tanár volt, az apám pedig lecsúszott, címétől megfosztott nemesi családba született. Ha úgy vesszük, újgazdagok vagyunk – próbálta vigasztalni a fiút – semmit nem várnak el tőled csak azt, hogy ne vigyél bele rossz dolgokba és legyél kedves – majd bátorítóan rá mosolygott – szerintem kedvelni fognak.
- Tényleg? – kérdezte Raphael, majd önelégült mosoly terült szét arcán – mondjuk engem elég nehéz nem kedvelni – húzta ki magát – na, gyere, már biztos várnak! – intett majd elindult az úton.
- Azt hiszem, igazad van – nevetett fel Alexandre majd megfogta a fiú karját – gyere, a házunk erre van, nem arra – kezdte el finoman húzni az ellenkező irányba a spanyol pedig engedelmesen követte. Egészen addig, míg el nem érték a vörös impozáns házat nem is engedte el mintha csak attól tartana talán meggondolja magát és inkább elrohan. Alexandre beütötte a kódot majd gyorsan átmentek a kerten és a bejárati kétszárnyú ajtó előtt álltak már csak meg.
- Ki itt belépsz hagy fel minden reménnyel – grimaszolt szemeit forgatva Raphael saját félelmét figurázva ki.
- Túlélhető, ígérem, nem hagylak egyedül – engedte el a fiú karját Alexandre.
- Plus ultra – suttogta Raphael a spanyol nemzet mottóját majd kinyitotta a bejárati ajtót. Bent senkise fogadta őket, csak az üres csarnok, amit a délutáni nap világított be az ablakokon át. A csarnok közepén egy széles lépcső állt, ami felvitt a második emeletre és onnan kétfelé ágazott. A lépcső fehér márványból készült kapaszkodóját virágok borították és lámpák, amit a szorgos személyzet takarított minden nap illetve a virágokat is ők cserélték. A falak a rózsák vörösére volt mázolva fehér díszítő elemekkel illetve mind a lépcsőn mind a fönt és lent lévő kétoldali folyosón vörös szőnyeg volt terítve mintha csak egy film gála estjéről lopták volna. Fönt hatalmas kristály csillár függött tizenhat égővel. Hirtelen teljes sötétségbe borult a szoba. A függönyök automatikusan elhúzódtak mivel valaki megnyomta a megfelelő gombot. A teljes sötétségből csak Alexandre elhaló nyögése hangzott fel.
- Ne már megint!
Amint ezt kimondta a lépcső tetején lévő két lámpa kigyulladt így megvilágítva a két alakot a tetején. Angelique Chateaubriande vörös kleopátra frizurás, vékony, magas, de tekintélyt parancsoló alak volt a negyvenes évei végén járhatott. Ruhája, hajával és rúzsával egyezően rózsa vörös estélyi volt, amit merészen felslicceltek így formás lábai és vörös magas sarkúja is láthatóvá vált. Férjébe karolt, aki szorosan mellette állt. Henri Chateaubriande fiánál valamelyest magasabb volt és látszott, hogy fekete haját, amit gondosan hátrafésült tőle örökölte illetve szeplőit. Az ötvenes évei elején járó férfinak körszakálla volt, és egyszerű öltönyt viselt vörös nyakkendővel. Tartása katonás volt, alakja izmos, arca szigorú, míg felesége kedvesen mosolygott a kőbálvánnyá vált érkezőkre. A két alak olyan jól összepasszolt, hogy Alexandre azt sejtette egész nap a drámai belépőjüket tervezték, és gyakorolták, illetve ruhát próbáltak. Minden bizonnyal hűséges komornyikjuk Bapisten szemét forgatta valahol a terem sarkában, mivel neki kellet mindent elrendeznie a belépőre, mint midig.
- Örülök, hogy eljöttél Raphael Navarro! – köszöntötte zengő hangján édesanyja a fiút, amit általában a gála estek beszédeihez szokott alkalmazni. Alexandre aggódva pillantott a megszólított felé. Raphael háta mögött az összekulcsolt kezei szinte versenyeztek melyik képes hamarabb elszorítani a vért a másikból. Alexandre először azt hitte idegességében, de amint meglátta a fiú remegő száját, rájött, éppen próbálja visszafojtani a nevetését. Tudta gyorsan közbe kell lépnie, mielőtt a fiú elveszti minden önfegyelmét.
- Anyu! Apu! Már megint túlzásba estettek! – fakadt ki megjátszott a felháborodással – muszáj mindig ilyen gáz dolgokat csinálnotok? – nyafogott mire Raphael elképedve tekintett felé. Szóval ilyet is tud Alexandre, gondolta meghökkenve. Hirtelen egészen szelíden mosolygott a mellette állóra. Úgy látszott a szülők a szidástól megilletődtek.
- Ilyen szörnyű lett volna? - pillantott férjére Madame Chateaubriande.
- Kellet volna zene – felelte erre teljes nyugalommal Monsieur Chateaubriande.
- Igazad van – csettintett ujjaival bosszankodva a nő majd ismét a két fiúra nézett – menjünk át a szalonba – majd kettőt tapsolt mire a függönyök elhúzódtak így ismét megvilágítva a termet – köszönöm Bapisten! – azzal lassan még mindig férjébe karolva elindult jobbra a folyosón a szalon felé. A két fiú összenézett.
- Köszönöm – felelte vigyorogva Raphael – a szüleid haláliak.
- Inkább halálosak - forgatta szemeit a fekete hajú majd már siettek is a két felnőtt után. A szalon is vörös volt emellett jobban hajazott egy barokk festmény társalgójára, mint egy rendes nappalira. A kandalló elektromos volt és a szekrényben is plazma tévé bujkált, de ha nem lett volna a kis asztalon telefon illetve a sarokban az íróasztalon egy laptop szinte olyan lett volna mintha visszaugrottak volna az időben. Alexandre megmert volna esküdni rá, a szülei valójában XIV. Lajos idejében születtek csak valahogy ide keveredtek. Az ízlésük viszont sajnos megmaradt. Alexandre szülei egymás mellett foglaltak helyet a díványon egymásnak préselődve mintha nem is lehetne őket szétszedni. Persze alapból ritkán lehetett őket külön látni, legalább egy teremben voltak a nap huszonnégy órájában, de ha tehették egymáshoz is értek. Egyszerűen túlságosan imádták egymást. Raphael és Alexandre velük szemben ült le egymástól egészséges távolságra. Egy szobalány lépett be, Loretta, aki szintén spanyol származású volt. Kezében egy tálcán süteményt és kávét szolgált fel illetve egy palack fehér bort négy pohárral. Raphael próbálta nem kimutatni az elképedését. A lány alig valamivel lehetett nála idősebb. El sem tudta képzelni, hogy kerülhetett ide. Szíve szerint kikérdezte volna a lányt miért nem tanul még vagy, hogy mit keres itt. Azok a régi történetek jutottak eszébe, amiket az édesanyja mesélt a munkatársairól, akik megpróbálkoztak Franciaországban munkát találni, de csak szegényes cselédi munkát kaptak és lenézést. Szinte vérig sértette, hogy egy azonos származású épp csak idősebb lány cselédmunkát végez, amit a hallottakból levonva éhbérért végez. Ha rákérdezett volna Alexandre vagy Loretta felvilágosíthatta volna, hogy részmunka időben dolgozik csupán, hogy tudja fizetni a kollégiumot, de mivel ezt nem tudta Raphaelnél szerzett egy rossz pontot a család.
- Örülök, hogy tudtál időt szakítani a tanulmányaid mellet is a találkozásra Raphael – kezdeményezte a beszélgetést a vörös hajú nő miközben magának és férjének is öntött bort – bort esetleg? – ajánlotta fel csak a spanyolnak.
- Kérek, köszönöm – felelte szinte azonnal Raphael – én örvendek a találkozásnak – villantott egy megnyerő mosolyt a szülők felé.
- Hol születtél? – kérdezte Monsieur Chateaubriande.
- Madridban uram.
- Mit tanulsz?
- Művészetet azon belül grafikát és festészetet illetve külön órákat veszek szobrászatból.
- Hány éves vagy?
- Tizennyolc.
- Mit akarsz dolgozni a jövőben?
- Festő szeretnék lenni, illetve ha módom van, rá építészetet szeretnék tanulni.
- Van valami káros szenvedélyed?
- Nincs uram.
- Jogosítványod?
- Motorra és gépjárműre.
- Mit akarsz a fiamtól?
- Leginkább lerajzolni.
- Miért?
- Mert ez a projekt feladatom.
- Jól van – lágyult meg hirtelen az eddig rideg arc – okos gyereknek látszol.
- Próbálkozom uram – vont vállat bájos vigyorral a fiú majd hátra simította az arcába logó tincseket – átmentem? – pillantott a mellette ülő fiúra.
- Azt hiszem színjelesre vizsgáztál – mosolygott rá Alexandre majd belekortyolt a kávéba.
- Na és mesélj Raphael van, már valami ötletetek mit csináltok a kiállításra?- kérdezte Madame Chateaubriande.
- Nem igazán rajzolódott még ki bennem mit is akarok csinálni – kortyolt bele borába Raphael - de még rengeteg időnk van.
- Nos, mindig jobb, ha hamarabb végzünk a feladatainkkal, mint később –szólt közbe Monsieur Chateaubriande is.
- A művészetet nem lehet siettetni, ha meg akar születni az ötlet, meg is fog – forgatta kezében poharát a spanyol miközben le se vette szemét a fehér borról.
- Milyen igaz- helyeselt a Madame – mindenesetre örömmel látom, hogy nem valami huligán került a gyermekem mellé –mosolygott szeretett teljesen fiára a nő.
- Igen valóban szerencsés – mosolygott önelégülten Raphael – na és most lássuk azokat a ciki gyerekkori képeket és sztorikat- csapta össze tenyerét egy gonosz mosoly kíséretében.
- Eszed be se jusson anyu!- kiáltott rá Alexandre a már éppen felállni készülő nőre, aki végre talált valakit, aki végig hallgatja az összes sztoriját a fiáról anélkül, hogy halálra unná magát.
- Ne már! Ez volt az egyik ok, hogy eljöttem! Megérdemlem a gyermekkorod legkínosabb emlékeit! – nyafogta a fiú mire a két szülő felvonta a szemöldökét.
- Nem, és most megyünk a projekten dolgozni! – állt fel majd felrángatta a fiút, hogy egyenesen az ajtó felé ráncigálhassa.
- Viszlát, Madame és Monsieur Chateaubriande! – intett még Raphael mielőtt eltűntek volna az ajtó mögött.
- Rendes fiú – integetett utánuk Madame Chateaubriande mosolyogva.
- Igen, csak kissé különc – kortyolt bele borába Monsieur Chateaubriande.

A két fiú szinte berobbant a szobába. Alexandre becsapta ajtaját majd elengedte a fiút.
- Nem igaz, hogy csak öt percen át tudsz csak normálisan viselkedni! – dörrent rá.
- Most miért? – védekezett a másik – csak pár maszatos, vagy karácsonyi képet akartam látni rólad gyerekként. Még csak nem is a pucér kisbaba képeid érdekelnek.
- Elég beteg lenne! – fujtatott Alexandre – de mindegy, jól csináltad – legyintett majd levetődött az ágyára, és elfeküdt rajta, amitől pólója a hasán felcsúszott. Raphael felvonta a szemöldökét.
- Megpróbálsz elcsábítani? – kérdezte.
- Fúj, hagyj már – morogta a fiú és megigazította hosszú ujjú pólóját. Raphael annyiban hagyta és inkább körülnézett. A ház többi szobájával ellentétben itt sehol sem volt fölösleges giccs, sőt a lehető legegyszerűbben nézett ki. A fiúnak fehér kétszemélyes ágya volt, amit tökéletesen bevetettek. A szobában még volt egy komód, két szekrény, egy hi-fi berendezés, és íróasztal is, illetve egy ajtó, ami Alexandre saját fürdőszobájába vezetett, mind olyan fehér, mint a fal. A padlón nem volt szőnyeg, de teljes rend uralkodott rajta, ahogy a szoba többi pontján is, egy balett cipő illetve egy csizma árválkodott a fal mellé állítva az ajtó mellet és egy pulóver volt dobva az íróasztal székének támlájára. Csak ennyi rendetlenséget engedett meg magának a fiú. A falon plazmatévé függött és számtalan poszter balett előadásokról. Raphael meglepődve vette észre nem egyen a fiú édesanyja és/vagy édesapja szerepel.
- A szüleid tényleg híresek mi? – nézegette a képeket, amik között orosz, angol, spanyol, és olasz fellépések is voltak.
- Ühüm – bólintott büszkén – az élő művészek közötti legnagyobbak. Az a kedvencem – bökött pont az ágyával szemben lévő poszterre. A Carmen posztere volt, amin édesanyja tizenöt évvel ezelőtti alakja van lekapva a levegőben. A vörös ruha és a nő vad tekintette, ahogy a kamerába nézett lúdbőrt idézett elő mindig Alexandre-n. Egy igazi profi képe volt.
- Az volt az első előadás, amire szín tisztán emlékszem pedig csak két éves voltam. Anyám legnagyobb szerepe a Carmen volt. Ezzel indította a karrierjét és ezzel is zárta. Mikor először láttam ebben a szerepben akkor döntöttem el, hogy én is táncolni akarok – majd elmosolyodott – apukám volt Don José ő is remekül szerepelt, bár akkor már nem volt a társulat állandó táncosa, inkább csak tanára, de ahogy együtt táncoltak... az fantasztikus volt. Egyszer én is szeretnék a Carmenben szerepelni.
- Mint Carmen? – vonta össze szemöldökét Raphael.
- Hát tekintve hogy fiú vagyok, inkább Don José szeretnék lenni. De például Agathe lehetne Carmen – döntötte oldalra fejét elgondolkodva – van annyi tehetsége, mint anyunak. Szeretek vele táncolni.
- Persze ügyes de... - mondta Raphael üres arccal – nem hinném, hogy illene hozzá a vörös – pillantott ismét a poszterre.
- Anyu is akkor kezdett el csak pirosban járni mikor nagyszínpadon adta elő a Carment annyira megtetszett neki. Ez nagyjából harminc éve volt, azóta rá is ragadt a Moulin Rouge becenév. Szóval van még esély rá, hogy Agathe is megszereti –mondta Alexandre.
- Nem, szerintem Agathe-hoz jobban illik a kék – fonta össze karjait Raphael – szerepeljen, csak a Diótörőben neked meg majd szerzünk egy piros szoknyát – vigyorodott el a fiú.
- Hagyjuk inkább ezt, és kezdjük el a projektet – húzta el száját a másik – már van valami ötleted?
- Ja, igen – kapott elő egy füzetet az oldaltáskájából a spanyol – kicsit utána néztem a balett mozdulatoknak, és ezeket akarom tőled látni – dobta a fiú ölébe a füzetet, aminek több oldalát is apró szinte kiolvashatatlan betűkkel írták tele, illetve pár gyors vázlat és egy kis paradicsomszósz is jutott rá.
- Vacsoráztál közben vagy mi ez? – kérdezte méla undorra lapozgatva a maszatos lapokat.
- Aha, a szomszédasszonyom hozott ragut és hát nehéz egyszerre gépezni, enni, és írni – vont vállat Raphael, majd leült a földre és kipakolta a felszerelését – a mozdulatokat ki tudod tartani nagyjából tíz percig? Vagy elég öt is – magyarázta.
- Néhányat, de a legtöbbet lehetetlenség ennyi ideig. Bár azt hiszem a legtöbb menni fog, de van, amit gyakorolnom kell szerintem – lapozta át gyorsan a pár oldalt. Végül miután alaposan áttanulmányozta és többször is segítséget kért, hogy ki tudja olvasni a csúnya írást ledobta kardigánját és pár gyors nyújtással bemelegített. A legjobb az lett volna, ha át is öltözik, de nem volt, azaz isten hogy Raphael előtt levetkőzzön.
Órákon át táncolt, amíg már a nap is lassan lemenőben volt. Teljesen leizzadt és kipirosodott az arca, ahogy szaporán lélegzett. Raphael pedig jógázókat megszégyenítő üléspózokban vázolta fel őt, az egyre csonkuló füzetébe, hogy újra és újra kitéphesse aztán a lapot egy gyors, de annál mérgesebb hajba túrással kísérve. Mind a két fiúnak kezdett elege lenni. Alexandre-nak már fájt a lábfeje Raphael keze és a ruhája pedig a széntől úgy nézett ki mintha a fiú most jött volna fel a bányából.
- Ez kudarc! Miért nem táncolsz, úgy ahogy tegnap? Az jó volt, de az eddigi ötleteim most mind mehetnek a kukába! – morgolódott egy újabb lap kitépésével. Arcán hatalmas szénfolt díszelgett jobb orcáján átívelve.
- Tökéletesen csinálom – fujtatott a másik – te vagy a hibás, ha nem találod benne, amit keresel! – majd csak hogy tovább feszíthesse a húrt hozzá tette - és baromi rondán írsz!
- Azt, hogy nem tanítottak meg olvasni ne rajtam verd le – emelte meg hangját a spanyol – amúgy is mit ér a technikai bravúr, ha olyan, vagy mint egy marionett baba? Kell nekem az a tegnapi szenvedély! Mutasd azt! Légy élő! – szántott bele ujjaival ismét hajába, amitől a homloka is csupa fekete folt lett. Alexandre mérgesen vetődött le ágyára és karjait mellkasa előtt fonva össze.
- Most meg mit csinálsz? – kérdezte nem túl kedvesen Raphael.
- Pihenek – vágta rá a másik – mert elfáradtam! – nyomta meg az utolsó szót mérgesen.
- Én is fáradt vagyok, mégse hisztizek!
- Szerintem más azért két órán át táncolni, mint egyhelyben ücsörögni! – kiabálta Alexandre majd pont a végszavára kopogtak az ajtón. A két fiú összenézett majd Alexandre kikiabált az érkezőnek hogy szabad. A szülei arca jelent meg az ajtóban majd beléptek természetesen egymásba karolva csak a több éves gyakorlásnak volt köszönhető hogy nem akadtak fönn az ajtón. Alexandre édesanyja szívélyesen mosolygott, míg az apja a tőle telhető legkevésbé zord arcát vette fel, ami csak egy óvodányi kisgyereket késztettet volna sírásra. Alexandre már előre rosszat sejtett. Lehet az anyja mégis előhalászta azokat a kínos gyerekkori képeket.
- Baj van fiúk? Veszekedtek? – kérdezte a nő körülnézve mintha csak keresné a verekedésre utaló jeleket.
- Nézeteltérések minden csapatmunkában vannak. Túllendülünk rajta – felelte legbájosabb mosolyával Raphael. Alexandre bizalmatlanul összehúzta a szemeit. Micsoda nyalizós tud lenne ez a srác, fujtatott magában.
- Nos, igen, ez így szokott lenni – mosolyodott el halványan Monsieur Chateaubriande mire Alexandre teljesen elhűlt. A szülei tényleg kedvelték Raphaelt. Ettől valahogy teljesen megkönnyebbült és még az előbbi haragja is elszivárgott.
- Raphael szereted a tánc előadásokat? – vágott bele Madame Chateaubriande.
- Még életemben nem voltam egyen se – mondta a fiú rövid gondolkodás után – de szívesen megnéznék egyet.
- Remek! Akkor nagyon örülnénk neki és, persze csak hogyha van kedved, eljönnél a Marseille-i nagy opera gálájára. Mi ketten is fellépünk. Az előadás az Alice Csodaországban lesz utána egy kisebb díszest általánosságban az opera munkatársai és rajongói lesznek ott. November 1-jén lenne, és hét órakor kezdődik. Természetesen Alexandre is ott lesz – magyarázza a Monsieur Chateaubriande – talán jót tesz a projekteteknek is.
- Agathe és Théo is ott lesz – tette hozzá még Alexandre – Nadine is jött volna, de elutazik, mert a nagynénjét műtik éppen akkor.
- Persze nagyon szívesen mennék – felelte Raphael miután átgondolta – gondolom ki is kell öltözni meg minden.
- Igen a formális öltözék kötelező – mondta Madame Chateaubriande.
- Nem baj azt a dobozt is végre akkor lesz értelme kipakolnom – bólintott elmerengve Raphael mire az egész Chateaubriande család felvonta a szemöldökét, de ő erről nem is vett tudomást. Alexandre-ba azonnal visszatért a szorongás. Raphaelt elvinni az operába olyasmi élmény lesz, mint aligátort kutyaszépség versenyre vinni. Csak remélni tudta senkit se harap meg. Még pár szót váltottak a szülőkkel majd Raphael összeszedte a cuccait és indulni készült. Alexandre egészen a kapuig kísérte.
- Ha nem akarsz menni az estre, kitalálhatok valamit – mondta miközben a hideg rácsnak dőlt. Csak most kezdte érzékelni mennyire elfáradt.
- De, akarok menni – erősítette meg a fiú – tényleg jót tesz, ha élőben is látok másokat táncolni. Lesz összehasonlítási alapom – majd elgondolkodott – a gála esteken mindig jó a kaja – tette hozzá rosszcsont mosollyal.
- Tele van minden asztal süteményekkel – felelte a fiú.
- Nem szeretem az édes dolgokat – húzta el a száját Raphael – na, mindegy csak lesz valami ehető – lépett ki a kapun majd visszacsukta – oh és amúgy számíts rá, hogy valamikor beülök egy táncórádra. Holnaptól elkezdem megkeseríteni a tánctanárnőd életét – nevetett fel ördögien majd elindult amerre a motorját hagyta. Alexandre-nak még csak reagálni se volt ideje, mert mire felfogta a fiú szavait az már eltűnt. Arcára hirtelen kiült a páni félelem. Raphael bent. Egy órán. Ami az ő táncórája. Hirtelenjében a messzi gála gondolata egészen üdítő rémülettel fogta el a hamarosan bekövetkező katasztrófa tudatában.