Alexandre gyomra szinte szaltókat vetett, ahogy ott ácsorgott a St. Vitus főbejáratánál. Itt beszélték meg a találkozót Raphaellel mikor az ebéd után számot cseréltek. A végtagjai az utolsó óra gyakorlásától még kellemes fájdalommal bizseregtek, de a keze izzadt, ahogy a táskájának pántját szorította. Még egyszer előkapta a telefonját, és ahogy bekapcsolta felvillant az édesanyja SMS-e, amiben azt írta mennyire örül, hogy kiruccan egy kicsit lazítani és reméli, jól fogja magát érezni. Igen hiába volt tizenhét a szülei nagyon is szigorúan elvárták, hogy jelentse, ha később ér haza, vagy ha elmegy valahova. Persze mindig elengedték pusztán csak 0-24-ben szükségét érezték, hogy aggódjanak egyetlen szemük fényéért. Az órára pillantva pedig bosszankodva vette észre, hogy lassan már húsz perce várakozik a fiúra. Hirtelen megint felidézte, ahogy az ebédlőben Raphael biztosítja, hogy elintézi Madame Voisine-t. Majd pedig kellemetlenebb és sokkal pucérabb képek sejlettek fel előtte és csak remélni tudta ő értette félre az egészet, és semmi féle akt nem készül a szobrásznőről. De mielőtt elmerülhetett volna a kellemes és kellemetlenebb gondolatokban egy motor hangos duruzsolása ütötte meg a fülét, majd leparkolt előtte valaki. Lassan emelte fel fejét majd meglátta az elégedett arcot vágó, mosolygó Raphaelt.
- Gyere, pattanj fel! – intett a fiú majd egy bukósisakot nyújtott felé, ami sok eséllyel a sajátja lehetett, mert rajta nem volt.
- Ez egy motor- mondta elhaló hangon Alexandre.
- Tetszik mi? – vigyorgott elégedetten Raphael majd végig simította a műszerfalat – az én drágaságom Bobby – az értetlen pillantásra lemondóan megrázta a fejét – Eliot nevezte el így.
- Én fel nem ülök erre a pokolból szalajtott vastákolmányra – Alexandre hangja szinte az egekig szökött.
- Hékás megsérted! – simogatta meg sértődött apuka módjára járművét a spanyol – mi bajod a motorokkal?
- A legtöbb halálos baleset a közforgalomban a motorokkal történik. Mi lesz, ha elvonja, a figyelmedet egy túl rövid szoknyát hordó lány, ami miatt nem veszed észre, hogy piros a lámpa, amin áthajtasz, de közben egy popcorn árus tolja éppen a kocsiját át a zebrán, amit még időben észreveszel, ezért elrántod a kormányt. Már fellélegeznénk, hogy túléljük, ezért te hátra fordulnál valami baromságot mondani, ami miatt elveszted a kormány fölötti uralmad, és rossz helyen befordulva lezúgunk egy lépcsőn, majd lerepülünk a motorról be egy horgász verseny közepén pont bele a tóba. Tüdőgyulladást kapok vagy eltörik a lábam. Vagy meghalok! Téged pedig beperelnek a horgászok – zárta le mondandóját, teljes komolysággal a fekete hajú fiú – biztos vagyok benne, hogy felelőtlen vezető vagy – húzta össze szemeit bizalmatlanul végigmérve a fiút.
- Miért pont popcorn árus? – kérdezte hasonló komolysággal Raphael.
- Mert a mozinál képzeltem el a jelenetet, amihez közel van a park – vont vállat a fiú.
- Mázli pont nem arra lakom – vigyorodott el a fiú – na, gyere már, ígérem, olyan szabálybetartóan fogok vezetni, ahogy még a jogsi megszerzésénél se vezettem – nyújtotta még egyszer felé a sisakot, amit most a fiú elfogadott.
- Ezzel nem nyugtattál meg – vette fel a bukósisakot kissé nehézkesen Alexandre majd felült Raphael mögé – hol a biztonsági öv vagy valami afféle? – kérdezte bizonytalanul körülnézve.
- Sosem ültél még motoron? – kérdezte a másik, mire Alexandre megrázta a fejét – én vagyok a biztonsági öv, ölelj át – emelt el fel kissé karjait törzsétől, hogy a fiú kényelmesen hozzá férhessen.
- Muszáj, pont átöleljelek? – kérdi, Alexandre miközben érzi, kissé elpirul – nincs más lehetőség? Határozottan emlékszem mást is szoktak fogni a filmekben – kutatott lázasan emlékei között, de nem sok motoros filmet látott életébe. Raphael egy pillanatra hátranézett, és mintha elgondolkodott volna, de mégis szinte azonnal válaszolt.
- Ez a legbiztonságosabb, ha tényleg a motoron akarsz maradni és nem akarsz egy tóban kikötni – mosolygott rá, mire Alexandre kelletlenül átölelte hátulról. Maga is meglepődött milyen zavarba ejtőnek találta Raphael hátának hirtelen közelségét. Orrába kúszott a fiú illata. Festék, benzin és furcsa mód szegfű. Olyan álmosítóan hatott rá a fiú melege és a furcsa illat keveréke, hogy mire feleszmélt a fiú két szárnya közé hajtotta fejét, amitől a fiú szívverése is hallhatóvá vált számára. Szórakozottan gondolt arra egy ennyire pörgős embernek még a szíve is egy kicsit hevesebben vert, mint neki.
- Ne hajts, túl gyorsan kérlek – kérte félig a bőrdzseki ráncai közé mormolva. Úgy tűnt túl halkan, mert Raphael szinte azonnal teljes gázt adott a járgánynak és szinte kilőttek. A hirtelen gyorsulástól olyan erősen kapaszkodott a fiúba hogy csodálkozott, hogy kap még Raphael levegőt. Arcát teljesen beletemette a fiú dzsekijének hátába, hogy még csak azt se lássa, hogy rohan velük a táj. Úgy érezte sosem lesz vége a folytonos morajlásnak, alatta a rezgésnek, Raphael szívverésének, és meg-megránduló izmainak, ahogy kormányozta a motort miközben fülét ezernyi hang feszítette szét. Egyszerre volt a legszabadabb és a legijesztőbb élménye. Tetszett neki a szél csípőssége a csukott szemek mögött is érzékelt folytonos suhanás Raphael biztonságot jelentő háta. Megvolt benne a kellő kiszolgáltatottság és a teljes szabadság. Az óráknak tűnő percek mégis lassan elteltek, és ahogy lassult a motor Alexandre megkockáztatta, hogy kinyitja a szemét. Fél szemmel kukucskált ki és meglepődve vette magán észre, hogy ő, aki még a rövidebb utazásokra és egy marék hányáscsillapított szedett be, nem érezte rosszul magát. Körbe tekintetve felismerte a környéket. Raphael a kikötők környékén lakott a messziségben sirályok szálltak néhol a házak között a tenger is felbukkant csillámló kékségében. A kikötő közelében általában az ottani munkások laktak így nem volt az egyik leggazdagabb környék és teljesen ellentétes irányban volt, mint ahol Alexandre lakott. Nem volt egyébként egy lepukkant városrész. Több generációs családok otthona volt, itt mindenki ismerhetett mindenkit a boltok aprók, de rendezettek voltak valahol gyerekek játszottak a közelben, mert hallotta a kiáltozásaikat. Raphael lassan megállt, a motor megborult majd kiakasztotta lábával a támasztó kart.
- Na, elaludtunk ott hátul vagy mi történt? – kérdezte halkan nevetve, amitől megremegett a háta. Alexandre lustán mászott le a motorról majd lekapta sisakját, hogy a másiknak nyújtsa. Álmosan dörgölte meg szemét miközben a másik is leszállt a motorról.
- Nos? – kérdezte Raphael és szemében valódi kíváncsiság csillant.
- Iszonyatosan vezetsz – hagyta rá a fekete hajú majd felnézett a házra ahol a spanyol lakott. Ötemeletes régi épület volt, itt-ott szépséghibákkal. Régen akár karmazsin vörös is lehetett most már inkább az elhaló pipacsok vörösét idézte. Alapjában véve rendezett, tiszta háznak tűnt. Talán egyike lehetett azon kevés épületeknek, amik megúszták a második világháború bombáit.
- Ne már, imádtad! Úgy kapaszkodtál belém mintha azt akarnád, sose legyen vége!- vigyorgott a fiú vállán megigazítva a bőr oldaltáskájának pántját. Alexandre meg se várva felszaladt a pár fokos lépcsőn a bejárathoz majd visszafordult, a csípőre tett kezű Raphael felé. Ajkán kissé bizonytalan, de pajkos mosoly játszott.
- Honnan tudod nem a te közelséged miatt nem akartam azt, hogy vége legyen? – kérdezte kihívóan, amit maga se értett, de élvezte, hogy egy teljesen másik oldalát is megmutathatta a fiúnak, ha csak egy kicsit is. Raphael egyik szemöldöke egy pillanatra felszaladt majd diadalmas mosolyra húzta száját.
- Tekintve hogy a lakásom felé tartottunk gondoltam oda jobban vágysz - majd a felfutott a fiú mellé – tudod nagyon édes vagy, ha mosolyogsz- pillantott le a mellette álló feketére.
- Ne flörtölj, fölösleges – forgatta meg szemeit Alexandre – amúgy is melyik fiú akarja, hogy aranyosnak tartsák? – figyelte, ahogy a másik kinyitja, az ajtót majd előre engedi.
- Hát te balettozol, ami alapból egy aranyos dolog szóval gondolom te – felelte a fiú, ahogy becsukta mögöttük az ajtót. A lépcsőházban hatalmas, öreg, és meglehetősen csúszás veszélyesre járatott csigalépcső volt. Lámpa nem égett csak a hatalmas ablakokon szűrődött be némi fény, ami így is félhomályban tartotta a helyiséget. A napsugarakban por táncolt valahol valaki éppen vacsorát főzött nyitott ajtónál, mert érződött az illata és a rádió halk moraja. A kő csinos virágmintás volt, amin hangosan kopogott Raphael bakancsának sarka, ahogy a fiú fölfele indult a lépcsőn.
- Óvatosan elég egy rossz lépés és végig bucskázol az egészen – majd fájdalmas grimaszt vágott – hidd el, hiába gyorsabb, a lila foltok hetekig tartanak.
- Nem hittem volna, hogy ennyire béna vagy – mosolyodott el ismét Alexandre meg is feledkezve az előző beszélgetésükről. Egyszerűen túl nevetséges volt a lépcsőn lefelé bukfencező Raphael gondolata.
- Nem is – vágott durcás arcot a másik – csak reggelente mindig késésben vagyok – majd hirtelen gonoszkás mosolyt villantott – nehéz a tegnap esti maradékot kirakni néha.
Alexandre megremegett mintha hirtelen megcsapta volna egy hideg fuvallat majd lehunyta a szemeit egy pillanatra, ami elég is volt, hogy megcsússzon. Raphael biztos kézzel kapott utána.
- Jól vagy? – rántotta vissza a fiút és csak akkor engedte el mikor biztos volt, hogy megmarad a lábán – megszédültél? – kérdezte és Alexandre meglepődve hallotta ki hangjából az aggodalmat ezért gyorsan megrázta a fejét – többet kéne enned – vonta össze szemöldökét Raphael majd ismét elindult – csak óvatosan! – szólt, még hátra se nézve. Alexandre még egy pillanatig egy helyben maradt leginkább, hogy ijedt szíve egy kicsit alább hagyjon zakatolásában. A fiú szavai hirtelen annyira megrázták, hogy nem is tudta azonnal felfogni mi is zajlik le benne. Mindig is kellemetlenül érintette mások magánélete hát, még ha a hálószobai szórakozásaikat ecsetelték. Pedig úgy tűnt Raphael egyáltalán nem rejti véka alá, hogy fél Marseille sok eséllyel visszatérő látogatója. Hirtelen teljesen ideges lett és még a keze is izzadni kezdett. Lehet le fog betegedni. Mélázásából a harmadik emelet korlátján könyöklő Raphael hangja rángatta ki.
- Rosszul érzed magad? – hangja egészen más lett, sokkal kedvesebb mintha valóban aggódna Alexandre-ért, amit a másik azonnal ki is vert a fejéből. Ostoba gondolat volt.
- Nem csak elgondolkodtam – pillantott fel a spanyolra majd ő is sietve elindult – a szüleid nincsenek itthon? – kérdezte mikor Raphael mellé ért, aki el is indult a négy ajtós bal oldali folyosó felé.
- Madridban születtem az édesanyám és az öccséim ott élnek még most is. Én felköltöztem a felső tagozat befejezése után mikor felvételt nyertem a St. Vitusba – foglalta össze röviden, miközben megállt saját ajtaja előtt. A kék kopottas bejárati ajtó előtt pár rosszul gondozott kókadt növény foglalt helyet, illetve egy teli hamutálca a földön, és a cserepekben is néhol kerítésszerűen sorba rendezve meredtek ki a csikkek. Alexandre fejében felsejlettek gyermekkora képei. Az édesanyja ölében ülve gyakran nézett híradót, amiben ha megjelentek a kétes fiatalok vagy akár csak alkoholizáló vagy cigiző tinik az anyja szelíden cirógatta a fejét és a legédesebb mosollyal okította, hogy az ilyen, fiatalok rosszak és később mind bűnözök lesznek ezért neki mindig jó gyereknek kell maradnia és ha valaki cigivel kínálná utasítsa vissza. Persze szándékosan erősen túlzott a nő, de mindennél fontosabb volt, hogy megőrizze csemetéje biztonságát, még ha kicsit ferdítenie is kell a dolgokon. Ma már csak mosolygott ezeken az emlékeken, de eléggé belevésődtek, hogy kicsit mindig tartson azoktól az emberektől, akik dohányoznak, még ha tudta is hogy butaság. Raphael pár pillanatig bíbelődött a kulccsal. Kulcscsomója kisebb fegyvernek is bizonyulhatott volna annyi kulcs volt rajta. Alexandre el se tudta képzelni miket nyithatnak a számtalan, különböző kulcs. A megfelelő megtalálása után elfordította a zárat és egy határozott váll lökéssel be is jutottak a lakásba.
- Nehezen adja meg magát a zár - magyarázta a fiú majd egy jól irányzott mozdulattal behajította a táskáját majd maga is belépett. Alexandre engedelmesen követte. Ekkor a lakás illata is megcsapta. Tömény festék és benzin keveréke légies szegfűvel pont, mint a lakás gazdája. Raphael otthona tágas volt, ha nem is túl nagy. Régen csiszolt ma már helyenként erősen koptatott hajópadló futott végig a konyha és a nappali közös helyiségén. A konyhát, ami egy kis rozoga hűtőből, gáztűzhelyből és fali mosogatóból állt egy magas bárpult választotta el félig a szobától. A falak halványkékre voltak mázolva és rengeteg festmény takarta, amik közül, ahogy Alexandre felismerte jó pár híres alkotás mása volt. A bejárati ajtóval szemben volt a hatalmas hármas ablak, amik egyenként elfoglalták a fél hexameterből álló kis félkört. A szobában nem sok bútor volt egy hatalmas fekete bőrkanapé előtte több hamutálcával és könyvel megrakodott fa kávézóasztal előttük kicsit távolabb egy egészen modern plazma tévé. A szoba többi részén embernél is magasabb könyves kupacok tornyosultak illetve szinte a teljes fal mentén neki támasztva festmények hada volt, és itt-ott a földön hatalmas vásznak papírok és rajzeszközök. A szoba sarkában hatalmas szobor állt, ami minden bizonnyal az olaj szagért volt felelős ugyanis körülötte kocsi alkatrészek tömege volt szétdobálva és ezen, darabokból állt a szobor is, ami egy kagylóban álló nőt ábrázolt. Alexandre a Vénusz születését ismerte fel benne meglepődve. Kissé arrébb pillantva meglátta a minden bizonnyal a hálószobába vezető ajtót, de szinte azonnal el is fordult tőle. A szegfű illatért egy hatalmas csokor volt a felelős, ami a pulton állt több kávé foltos bögre mellet.
- Bocs, hogy nem takarítottam ki jobban, de érezd magad otthon – tárta szét karjait a fiú – ha nem baj át öltözöm – pillantott rá majd eltűnt a hálószobájának ajtaja mögött, amit nyitva is hagyott mintha nem is hozott volna vendéget. Alexandre kissé feszengve tette le táskáját az ajtó melletti esernyőtartó mellé. Szórakozottan megsimogatta a szegfű csokrot, ami hála a gondos szárításnak sokáig fogja ontani magából az illatot. A fiú csak most eszmélt rá mennyire szomjas. Kissé sután körbe nézett, de úgy volt vele hiába mondta Raphael érezze, magát otthon inkább tőle kér inni. Érdeklődve kukkantott be a nyitott hálószobába ahol nyitva volt az ablak így felhangzódott az elsuhanó autók hangja. A szobában egy hatalmas ágy volt az ajtó mellet, ami nem is egy, hanem legalább öt embernek is elegendő lett volna. A szoba különböző pontjain itt is könyvek és művész eszközök voltak, de pár ruha és hanyagul ledobott cipő is kapott helyett. A sarokban, több méretben is súlyzókat dobáltak egymásra hanyagul. Ebből a szobából nyílt fürdőszoba is. Alexandre mégis először a beépített nyitott ajtajú szekrény előtt álló Raphael tűnt fel.
- Váó – szaladt ki a száján őszinte döbbenettel. A szekrényajtón lévő tükörnek hála Raphaelnek meg se kellet fordulnia, hogy a fiúra, nézzen. Apró mosolyra húzta a száját.
- A honvágy ellen csináltattam. Persze hülyeség a hátra hisz így nem látom –majd könnyedén vállat vont – de jó a tudat, hogy ott van. Mint egy takaró – nevetett fel halkan, de hangja egészen szomorúan csengett. Raphael hátának szinte teljes felső részét tetoválás fedte. A spanyol zászlón régen látható Ibériai sas tárta szét szárnyait egészen a fiú tricepszéig. A madár alatt kanyargó szalagon Plus ultra szöveg futott, vagyis a nemzet mottója: tovább előre. A madár hatalmas fekete alakja az utolsó tollig aprólékosan volt kidolgozva remekül simult a fiú hátára, és ahogy mozgatta karjait a lapockái mozgásával szinte szárnyalni látszott a madár. Alexandre nem rajongott túlzottan a tetoválásokért bár több táncos társának is volt. Nadine is egy időben akart, kissé közhelyesen, balettcipőket varratni a bokájára, de végül letett róla. Mégis a fiún nézve a remek munkát, egy érvet se tudott volna felhozni miért lett volna hülyeség magára varratni.
- Szerintem nagyon szép – felelte sután a fekete hajú nem is értette igazán minek mondta, ahogy közelebb ment a még mindig háttal álló félmeztelen latinhoz.
- Egyetlen kérésem volt anyámtól mikor elmentem otthonról – mosolyodott el kissé keserűen a fiú – azt hiszem, sosem leszek elég gazdag, hogy visszafizethessem neki azt, amit értem tett – felelte és hangjában egészen messzi fájdalom csengett. Alexandre félve húzta végig ujjbegyét a sas jobb szárnyának ívén mire érezte Raphael megrándul alatta. Ijedten kapta el a kezét.
- Bocsánat – motyogta kissé álomittasan.
- Semmi baj csak csikis vagyok – villantott rá egy mosolyt Raphael mintha minden szomorúság elszállt volna belőle majd végül magára kapott egy fekete trikót. Alexandre is bátortalan mosolyra húzta száját majd még egyszer körbepillantott a szobán. Csak most látta meg, az eddig az ágy takarásában lévő képhalmot. Több tucatnyi különböző méretű rajz és festmény volt neki támasztva a falnak. Mind pucér embereket ábrázolt gyakran nagyon is intim helyzetekben. Alexandre hirtelen a szeme elé akarta kapni a kezét, hogy elbújhasson a meztelen alakok látványától, de félt, hogy a másik kinevetné.
- Ezek az aktok... - kezdett bele, de maga se tudta hova akar kilyukadni. Talán azt akarta, hogy Raphael rácáfoljon minden eddigi aktokkal kapcsolatos megjegyzésére.
- Az esti maradék művészi haszna – húzta száját gúnyolódó mosolyra a spanyol – ezt kapják. Egy estét, egy aktot, egy éjszakányi hazug szerelmet – tárta szét karjait mintha csak bemutatót tartana.
- Ez olyan szomorú – hajtotta le fejét a fiú, ahogy kémlelte a mosolygó, kihívó és csábos testeket. Nők és férfiak halma volt a falnak vetve mintha csak trófeái lettek volna egy éjszakán át tartó vadászatnak. Raphael egy képet, ők egy álomnyi boldogságot kaptak. Átverés volt az egész. Szinte látta, ahogy a fiú az ágytámlának veti a hátát és szenet ragadva papírra veti a félájultan kába alakot, aki még bőven a szerelmes szavak bűvöletében, a múzsa szerepében tetszeleg. Vajon már akkor tudták, hogy csak színjáték? Vagy egész végig ezt is akarták?
- Az, aki csak egy éjszakáig szerelmes megérdemli – felelte szinte megvetően Raphael – mindig megkérdezem őket, hogy lerajzolhatom-e, ahogy most vannak. Mindnek felcsillan, a szeme rögtön megjelennek a fejükben a csábító gondolatok. Ha egy művész megörökít, olyan mintha halhatatlanná tenne. Ez tetszik nekik – int a képek felé mintha csak minden volt szeretőjének szelleme a képükben rejtőzne és meghallhatná – de én nem vagyok művész. Ezért hát minek tartana sokáig? A szerelemtől mind halhatatlanságot várunk. A szeretett személyben fenn maradni vagy akár családot alapítani mind csak azért, hogy ne felejtsenek el. Ők ezt egy éjszaka alatt megkapják – ismét gunyoros mosoly ragadt a szája szélére – fölöslegesen ne rabolják az időmet.
- Ez nem csak kifogás? – szaladt ki Alexandre szájából, miközben valahogy megszakadt a szíve a volt partnerekért, rájuk se bírt most már nézni – te nem vágysz velük lenni, de rájuk fogod. A szerelem nem a halhatatlanságról szól – megvonta a vállát – csak a jelenről – felelte, és teljesen zavarba jött.
- Mégis hányszor voltál szerelmes, hogy te ezt olyan biztosan állítod? – dőlt neki a szekrénynek a spanyol majd összefonta karjait a mellkasán.
- Se hányszor. Még sose voltam – ismét csak megvonta a vállát – csak én így gondolom. Ha szerelmes lennék, valakibe nem arra vágynék, hogy számára sose legyek elfelejthető, hogy halhatatlan legyek, csak arra, hogy legyek vele most. Mert a sok mostból egyszer múlt lesz és minél több a most annál biztosabb a jövő – egészen elvörösödött kis szónoklata végére.
- Akkor még szűz vagy? – kérdezte Raphael felvont szemöldökkel.
- Azt hiszem nem ragadtad meg a lényeget – harapott alsó ajkába a fiú. A legutáltabb témája.
- De-de felfogtam – legyintett rá a fiú, úgy tűnt ráharapott a témára – csókolózni azért csak csókolóztál már – mikor Alexandre megrázta a fejét arcán furcsa vigyor terült szét – ez egyszerűen túl aranyos – nevetett fel a fiú miközben hitetlenkedve rázta meg a fejét.
- Bocsánat hogy nem keresem folyton az alkalmat, hogy valakit berángassak, az ágyamba majd megszégyenítsem egy firkával – fújtatott dühösen a fekete hajú. Utálta, ha kinevetik. Ha nem vették komolyan, ha gyereknek nézték és Raphael mind hármat megtette egyszerre.
- Na, na, nyugalom – csitította Raphael de arcán groteszknek hatott az erőltetett mosoly – ne rajtam vezesd le a felgyülemlett szexuális frusztrációdat – majd hirtelen igazi, de egyben nagyon is hideg mosoly jelent meg az arcán – vagy legalábbis kevesebb ruhában tedd – mérte végig számítóan. Alexandre megremegett a dühtől.
- Nem veszel komolyan – sziszegte a fiú miközben kezei ökölbe szorultak.
- Nehezen lehet egy édes kis balerinát – lökte el magát a szekrénytől, hogy a másik fölé magasodjon. Alexandre ezt csalásnak vélte. A másik egyszerűen túl megfélemlítő volt.
- A balett nem olyan könnyű, mint hiszed – szedte össze minden bátorságát Alexandre és megemelte a hangját – minden napomat ennek szentelem, ne merészeld lekezelni azt, amiről az életem, szól! – húzta ki magát a fiú. Raphael vonásai hirtelen elvesztették minden hidegségüket sötét szemei felmelegedtek, engedett fenyegető testtartásán és bűnbánó félmosolyra húzta száját. Hirtelen még Alexandre haragja is elszállt. A büszke spanyol most úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt kölyökkutya, aki szétszedte a házat, amíg gazdái távol voltak. Nem akart ő rosszat csak elszaladt vele a ló.
- Bocsánat azt hiszem megint szemét voltam – majd engesztelően megfogta az alkarját és fekete szemei bocsánatkérően néztek rá a fekete pillák alól. Alexandre nem érzett magában elég erőt hogy tovább haragudjon a gesztusok egyszerűen megpuhították.
- Azt hiszem én se voltam túl kedves – majd csak hogy tartsa magát hozzá tette – de te voltál a nagyobb paraszt – szögezte le. Raphael felnevetett.
- Jó ezen túl megadom a kellő tiszteletet – felelte Raphael hogy meg legyen a teljes engesztelés.
- Helyes – bólintott helyeslően a másik – és most kérek szépen inni – mondta kissé sután – egyébként ezért jöttem a szobádba. Szomjas vagyok.
- Mondtam, hogy érezd magad otthon – indult ki a szobából Raphael – nem úgy értettem mintha a kiskutyám lennél és meg kéne várnod az engedélyemet, hogy kimenj mosdóba – mosolygott rá Raphael ahogy oda sétált a hűtőhöz – mit kérsz, van Cola meg Spirte és tej, ja meg csapvíz – pillantott be a hűtőbe - meg sör és vagy egy tucat más pia, de gondolom, olyat nem iszol.
- Tejet kérek – lépett oda a pulthoz Alexandre.
- Nehéz komolyan venni, ha ilyeneket mondasz – mondta, de kivette a tejet majd a pult egyik szekrényéből előkapott egy csíkos poharat és abba töltött a fiúnak – de komolyan még kávéhoz se iszok tejet olyan – kereste egy ideig a megfelelő szavat, de végül feladta – fúj – elégedett meg ezzel majd Alexandre elé tette a poharat – a süti elfogyott bocsi.
- Ha-ha-ha – nevetett fel szemeit forgatva a fiú, ahogy belekortyolt a tejbe – a tej amúgy egészséges, és ha nem szereted, minek veszed?
- Hát az éjszakai maradék néha engesztelésül kap egy kávét, mielőtt kiteszem. Régen cigit is kaptak, de túl költségesnek bizonyosult – Raphael egyesével elkezdte elrakosgatni a mosogatóba azt a pár kávés bögrét a pultról. Alexandre fején akaratlanul és átsuhant a gondolat, hogy vajon kik ihattak a bögrékből és hogyan is hagyták el a házat.
- Ah, ezt a folytonos szex témát nem hanyagolhatnánk? Mármint oké hogy neked erről szól az életed fele, de az emberek általában nem szívesen beszélgetnek ilyenekről – mondta majd felhajtotta egy szuszra a pohár tartalmát aztán letette a pultra Raphael pedig elpakolta ezt is a mosogatóba.
- Rendben akkor a szex tabu téma vettem – bólintott majd összecsapta tenyereit – de most már tényleg kezdjünk valamit a projekttel.
- Jó, és már gondolkodtál azon mit akarsz csinálni velem? – könyökölt rá a pultra Alexandre. Raphael egy pillanatig csak nézte majd megnyalta a száját.
- Oh, még nem sokáig jutottam a gondolkodással – majd félre nézett a szoba felé – általában alkotás közben jönnek meg, a legjobb ötleteim szóval lerajzollak párszor, és nos, ja, addig rajzollak, amíg ki nem pattan az isteni szikra – indult el a szoba felé, majd leült az ablakokkal szemben a földre.
- Szóval addig fogsz rajzolni, amíg ki nem, találsz valami? És az mégis mennyi idő? – indult el utána a fekete hajú is.
- Hát lehet, hogy még ma kigondolom a mesterművet, de lehet, hogy csak hetek múlva – majd elgondolkodott egy kicsit – az is lehet, hogy a kiállítás előtti éjszaka vagy az is lehet, hogy soha. A művészet már csak ilyen – vont vállat teljes nyugalommal.
- Oh, istenem hát ezért mondta Nadine hogy ha komolyan veszed, akkor van esélyünk. Gyakran csinálsz ilyeneket? – takarta el fájdalmasan szemeit Alexandre, ahogy visszaidézte Nadine szavait. Az rá is rossz fényt vethet, ha nem rukkolnak elő semmivel a kiállításon. Madame Quinault csalódni fog benne.
- Nem a projekt miatt csinálom, nem is az iskola miatt. Magam miatt. Te azért táncolsz, mert ez a tananyag? – pillantott rá Raphael majd kinyújtózott, hogy levegye a kávézóasztalról a cigarettásdobozát – zavar? – rázta meg a dobozt majd mikor a másik megrázza a fejét, kivesz egy szálat, a zsebéből pedig az öngyújtóját. Meggyújtotta majd hosszan szívott bele, látszott az arcán mekkora örömet okoz neki a nikotin, amit talán egésznap megvont magától.
- Nem, én nagyon szeretek táncolni – gondolt bele a fiú – ha sosem jártam volna tanárhoz, akkor is balettoznék, csak gondolom nem annyira jól – de azért hozzá fűzte még – de azért követem a tanár utasításait, mert ő azért csak jobban ért hozzá.
- Talán igen talán nem – felelte sejtelmesen Raphael, miközben kinézett az ablakon a cigaretta füstön át egészen elmélázva – hozz egy széket és ülj le velem szemben! - mondta majd a közelében lévő szétdobált cuccok közül előhalászott pár rajzeszközt meg egy vázlatfüzetet, amit egy kávéfolt pecsételt meg – Monsieur Le Petit kicsit morcos lesz, ha meglátja, hogy foltos, de tökéletes lesz a munka dossziémba, olyan életszagú – kereste a kifogásokat miközben Alexandre hozott egy széket és leült, ahogy a másik mondta.
- Ennyi? Csak üljek itt te meg lerajzolsz? – kérdezte kissé feszengve Alexandre.
- Pucéran is leülhetsz úgy kicsit izgalmasabb, plusz a szembe szomszédban lakó vén nőci is kap egy kis érdekes látnivalót – vigyorgott rá Raphael miközben keresztbe tette lábait majd arra fektette vázlatfüzetét. Levette csuklóján lévő jó pár karkötő között megbúvó hajgumiját majd rozsda szín hajának arcába logó tincseit hátra simítva kis lófarkat kötött magának.
- Részvétem minden szomszédodnak – sóhajtott fel a fekete hajú figyelmen kívül hagyva a javaslatot.
- Ja, többször is ki akartak lakoltatni, de én nem hagyom magam – elővett egy nem túl hosszú és vastag szén darabot majd fölpillantott – mostantól ne nagyon mozogj, amíg azt nem mondom, ha baj van, akkor persze szabad – azzal nekilátott a rajznak. Kezei széles íveket írtak le a lapon hol egészen gyengéden, hol durván húzva vonalakat. Raphael úgy rajzolt amilyen a személyisége is volt, hol érdes és nehezen követhetően, hol egészen gyengéden és finoman mintha maga se tudná eldönteni melyik az igazibb. Alexandre nem látott rá a rajzlapra így fogalma se volt róla mi készülhet rajta. Hamar rájött mennyire unalmas modellt állni így a szobát kezdte el alaposabban szemügyre venni. Mindenhol Raphael munkái voltak, még talán a híres festmény utánzatok, amiket rendesen fel is aggattak a falra azok is az ő tökéletes másolatai voltak. A legtöbb kép város részleteket talán Madridot és pár helyen Marseille-t ábrázolták, de néhány ruhás portré is függőt gyönyörű emberekről, akik minden bizonnyal mind Raphael ismerősei voltak. Meglepődve ismerte fel az egyik képen Agathe-t, akit eddig talán azért nem azonosított, mert tizenhatodik századi portrévá maszkírozták. Alexandre kissé kezdett izgatott lenni. Kétség sem fért hozzá hogy Raphael tényleg az egyik legtehetségesebb diákja lehetett a St. Vitusnak, ha ő nyeri meg a projektet, minden bizonnyal bekerül a munkája egy galériába és mivel ő fog szerepelni a művön, így ő is a dicsőség része lesz. Hirtelen hatalmas szégyenérzet csapta meg. Ugyan azt csinálta, mint Raphael egy éjszakás szerelmei. Hirtelen nem a fiút látta, hanem az esélyt. Talán Raphael ebbe unt bele. Nagyon magányos érzés lehetett. A szobát belepte lassan a cigaretta illata amiből Raphael látatlanul szívott hatalmasakat, ami ránehezedhetett a tüdejére, de ő nem köhögött tőle, majd egy könnyed mozdulattal az oda húzott egyik hamutálcába pöccintette a hamut. Alexandre el tudta képzelni, hogy mindig így rajzolt, a földön, vagy akár ahol épp elérte az ihlet, és fel sem állt, amíg nem végzett ezért ilyen a lakása. Nem kellett neki asztal vagy kényelem valahogy az a hatalmas nyugalom és teljes önfegyelem, ami egyébként hiányzott a fiúból megvolt a rajzaiban, a művészetében. Alexandre felidézte, ahogy a fiú azt mondta nem művész. Vajon akkor számára ki az? Mert számára Raphael tökéletesen megfelelt a fogalomnak.
- Ne csavargasd a fejed – szólt rá szelíden, ahogy egy másik szén darabot kapott fel maga mellől a latin fiú. Alexandre erre megmerevedett és igyekezet, hogy még mellkasa se emelkedjen légzésközben. Az idő telt és néha pózt váltott de Raphael nem tűnt elégedetnek a vázlatfüzet lapjai sorra lettek kitépve, és most ott hevertek mellette, amelyeknek mindegyike majd a munka dossziéba kerül vagy, ahogy a fiú morogta eltüzeli őket.
- Kész, olyan inspiráló vagy, mint egy adag filézni való hal, sőt! – dobta le cuccait, amitől a szén hangosan törött ketté –egyszer csináltam egy nagyon jó festményt döglött halakról szóval rosszabb vagy.
- És mégis mit csináljak, hogy inspirációt kapj? – tárta szét tehetetlenül karjait a másik tanácsra várva.
- Egy merő görcs gombóc vagy, én viszont valami szenvedélyeset akarok rajzolni – felelte erre Raphael – mi az, ami lázba hoz? Nagy mellű lányok? Vizes póló verseny? Fehérnemű katalógus pasikkal?- faggatta – mit csinálsz, akkor mikor szabad akarsz lenni?
- Táncolok – vont vállat a fiú.
- Te mindig csak táncolsz? – kérdezte összevont szemöldökkel a másik.
- Általában igen. Ha fáradt vagyok, ha boldog vagyok, ha úgy érzem, nem tudok elmondani valamit, a testem tudja, mit kell tennie – felelte félszegen Alexandre összefűzött ujjait szemlélve ölében - mondtam ez az életem, ha butaság, ha nem, ha érted, ha nem.
- Értem – húzta mosolyra száját a fiú – akkor tessék csak, táncolj nekem valamit. Amit csak akarsz. A kedvenc mozdulataidat. Mutasd meg nekem milyen vagy – csillant fel a szeme, amitől Alexandre hirtelen zavarba jött. Nem volt számára idegen hogy mások előtt táncoljon. Indult versenyeken, amiken a zsűri és az ellenfelei is árgus szemekkel figyelték mikor hibázik. Az órákon és az előadásokon is mindig figyelték persze megvolt benne a félelem, de egyben élvezte is hogy megmutathatta mit tud. De ezernyi szem sem tűnt egyszerre annyira rémisztőnek, mint ez a lehetetlenül fekete szempár. De mégis egy hang a fejében biztatta, hogy most itt az alkalom, hogy kivívja a másik elismerését. Végül lassan arrébb vitte a széket majd a többi földön heverő cuccot is elpakolta, amíg elég tere nem lett. Félszegen még egyszer körbe nézett nincs-e semmi az útjában. Lenézett a lábára. Fekete tornacipő volt, rajta ami egyáltalán nem volt megfelelő táncolásra. Gyorsan lekapta magáról majd szépen egymás mellé rakva letette a fal tövébe egy kép elé, amin egy kis fehér templom és hatalmas akácfák fürdőztek a napfényben. Szíve szerint megállt volna még egy kicsit nézegetni a képet, de érezte magán a másik várakozó tekintetét. Raphael nem sürgette, ugyan de a szemei minden mozdulatát lesték. Általában rendesen bemegelegített de most nem volt rá elég ideje. Megforgatta kissé a fejét majd a karjait, a lábait és a bokáit még a lábujjait is átmozgatta. Hirtelen zene szólalt meg. Alexandre felkapta a fejét és csak most látta, hogy Raphael fölállt és valahonnan a szoba rejtekéből, mint valami bűvész egy kis rádiót húzott elő és most az szólt. A latin fiú rámosolygott bátorítóan majd eszközeivel kivételesen a kanapéra telepedett és várt. A kis rádióból valami ismeretlen melódia szólt zongorával és valami régi énekesnő hangjával. Talán egy sanzon pár évtizeddel ezelőttről. Pár pillanatig még hallgatta a ritmust majd egy nagy lélegzettel belefogott. Nem igazán gondolkodott mit is mutasson meg. Úgy tett mintha otthon gyakorolna magában. Csak egymás után következtek és folytak össze mozdulatai. Pár fordulat egy kissé merész ugrás, forgások, lábak és kezek ütemes összehangolt játéka. Mind-mind a zene ritmusát követték és Alexandre már csak azt vette észre mennyire élvezi. A kicsi tér, a félelem hogy kipördül a megtisztított körből, a festék, a benzin, és a szegfű illata, Raphael nehéz pillantása. Lábai finoman dobbantak a padlón teste meghajolt a zene ütemeire kezei a magasba csaptak, még egy forgás egy lábon miközben majdnem elesésig feszíti a sebességet, míg a terem is csak foltok sokasága nem lett. A levegőbe ugrott lábai váltották egymást majd fél lábra érkezett. Aztán mégis megfagyott a mozdulatban. A telefonja panaszosan üvöltötte Chopin egyik szimfóniáját, ami az édesanyja csengőhangja volt. Azonnal tudta mintha csak visszazökkent volna a hétköznapjaiba, hogy a magántánctanára minden bizonnyal félórán belül ott lesz náluk és azért keresik hazulról, hogy megtudakolják mikor ér haza. Raphael mintha csak elmerült volna a saját világában a tánc közben még egy cigire rágyújtott, de ahogy Alexandre a táskájához ment összerezzenve ébredt tudatára. A kanapén hátrafordulva figyelte, ahogy a másik kihalássza, a telefonját majd felveszi.
- Szia, anyu! – szólt bele a fekete hajú – mindjárt indulok, haza még időben hazaérek, ne aggódj! – még váltottak pár szót majd a fiú egy sóhaj kíséretében kinyomta a hívást. Raphael érdeklődve figyelte, de magához képest még mindig elég csöndes volt.
- Haza kell mennem szóval majd valamikor, folytatjuk – majd kissé zavarba jött – már ha lesz hozzá kedved.
- Haza viszlek – nem ajánlat volt vagy felszólítás. Egyszerűen kijelentette teljes nyugalommal.
- Oh, igazán nem kell, azt hiszem, haza találok. Mármint még járnak a buszok – pillantott telefonja kijelzőjére.
- Nem baj. Haza akarlak vinni – majd halványan elmosolyodott – ez nem annyira barátságos környék, este minden részeges matróz és rakparti munkás itt lakik, vagy itt halad át. Engem is gyakran próbálnak kirabolni éjszakánként.
- Hát... rendben – egyezett végül bele a fekete hajú - csak akarnak? – eszmélt végül fel.
- Eddig még nem sikerült – felelte magabiztos mosollyal – bár hazudnék, ha azt mondanám nem voltam már az éjjeli ügyeleten egy jól bekapott ütéstől – azzal gyorsan eltűnt a szobájában. Alexandre is lassan visszavette tornacipőjét majd táskáját is magára kapva türelmesen várt az ajtónál. Raphael hamar megjelent egy bő pulóverben, amire azt írták hatalmas betűkkel REAL MADRID, kezében hatalmas kulcscsomójával és most már két bukósisakkal. Az egyiket Alexandre kezébe nyomta majd elhagyták a lakást. Alexandre még utoljára visszafordult, hogy körbe nézzen, és még belélegezhesse az egyedi illatot, ami ez alatt a pár óra alatt a szívéhez nőtt. A lépcsőházban már égtek a lámpák csupasz körtéi, amik a falból álltak ki, mint a kilincsgombok bár kint még csak épp besötétedett. A hosszú csigalépcsőn árnyékuk baljóssá magasodott, ahogy haladtak lefele. Pár lakásból fény áradt ki a bejárati ajtó üvegén, néhol zene és beszélgetések halk duruzsolása szűrődött ki. A két fiú csöndesen baktattak lefele, köztük a csönd elvesztette nyomasztó nehézségét, és csak kellemes némasággá alakult mintha nem kéne szólniuk ahhoz, hogy értsék egymást. Alexandre fejét kitöltötték a táncórán váló lépések felidézése és a várakózás édes türelmetlensége, hogy ismét táncolhasson. Eközben Raphael fejében különböző kompozíciók, tartások, és mimikák megjegyzése kavargott miközben már száz rajzott is megtervezett és szükségét érezte, hogy utána nézzen pár balett előadásnak, sőt már a tanárokat vette számba melyiket tudja megpuhítani, hogy beülhessen egy órára megfigyelni. Még nem volt meg a terve, de már érezte agyának hátsó zugában az új ötlet viszketését, ami csak idő kérdése volt mikor ölt alakot. Kiléptek az épületből és Alexandre megremegett, ahogy megcsapta a hűvös kinti levegő. Raphael felajánlotta, hogy visszaszalad neki egy dzsekiért, de így is késésben volt így inkább visszautasította. Most már látta, hogy a délutáni napsütésben még otthonos munkás negyed, estére a lehúzott rollos boltokkal és a kihalt csöndes utcájával már nem volt valami bizalomgerjesztő. Miután a lakcímét is megadta illetve elmagyarázta merre kell menni, felvették a bukósisakokat majd felszálltak a járműre. Alexandre az otthonosság érzetével dőlt neki a másik hátának miközben átkarolta ezzel is nyerve magának egy kis meleget a hideg estében. Raphael ismét teljes sebességgel hajtott a fiú mégse hunyta a le a szemét inkább a házak fölött nézett át az ég sötétkékjére és a horizonton feltűnő még sötétebb tengerre, amiben megcsillant az a pár csillag, ami az eget díszítette. A táj némán suhant el és alig kellet megállniuk a pirosnál mintha csak a felső akarat is azt akarná, ne késsen el a különórájáról. Ha néhol mégis meg kellet állniuk a sötétített ablakú autókba nem láthatott be, és úgy érezte így azok se láthatják őket. Raphael valamit dúdolhatott bár a széltől nem hallotta, de háta zöngésén át érzékelte az ismeretlen dallamot. A motor finoman szlalomozott a kocsik között mintha nem is érintené a földet, hanem egyenesen repülne. Alexandre csak arra tudott gondolni mekkora butaság volt ennyire félnie a motoroktól. Persze ez is a szülei egyik remek ötlete volt, hogy biztosan biztonságosabban fog közlekedni, ha minden közúti balesettel megpróbálják halálra rémíteni, és ezek közül főleg a motorok és az autók megbízhatatlan vezetőivel ijesztgették. Persze túlzás volt, hogy Raphael minden szabályt betart, de a gyorsaság mellet is biztos kézzel irányította a motort. Talán neki is kéne jogsit szereznie. Bár el nem tudta képzelni ezt, hogy mondaná el a szüleinek, akik nagyjából húszon pár évesen tervezték ezt megengedni neki. Eddig meg se fordult a fejében, hogy mennyi mindenben kell engedélyt kérnie tőlük. Talán túlságosan függ a szüleitől és ezért kezelik még mindig kisgyerekként? Mindenképpen önállóbbá szeretne válni. Bár ez se először fordult meg a fejében. A kezei kezdtek elgémberedni a hidegtől így még inkább közelebb húzódott a másikhoz. Raphael teste izzott hőtől, a pulóvernek pedig még mosópor illata volt. Alexandre, ahogy felpillantott a felettük elfutó lámpaoszlopokra, és belefúrta arcát a pulcsi puha anyagába elmerengett vajon a másik, hogy nem fázik és vajon nem találja-e Marseille-t túl hidegnek a mindig száraz Madrid után. Vajon milyen lehetett ott felnőni? Vajon milyen volt Raphaelnek ott felnőni, és most ilyen messze lenni teljesen egyedül? Ő nem lenne képes elhagyni az otthonát, a családját. Biztos volt benne hogy még az a tetoválás sem nyújtott teljes vigaszt a fiúnak. Szorosabban ölelte, már nem is csak azért mert fázott, inkább hogy megvigasztalhassa.
Végül mégis megérkeztek. A Chateaubriande rezidencia a város gazdag negyedében állt az új városrészben. Impozáns háromemeletes burgundi vörösre festetett téglaépület volt, ami mindent elkövetett, hogy réginek hasson ezért klasszicista stílusban építették. Ablakai hatalmasak voltak elő kertjében szökőkút és jól rendezett sövény illetve virágágyások. A házat körülvevő kerítés több méter magas volt, de ha valaki mégis be akart volna mászni a biztonsági rendszer azonnal működésbe lépett volna. Alexandre mindig a szüleihez illőnek találta a házat, az egész egyszerűen túlzás volt. A Chateaubriande család régi nemesi családnak számított, akik elszegényedtek és vagyonuk egy részét elkobozták a II. világháborúban. Az apja még polgári lakásban nőtt fel majd mikor táncos később pedig koreográfus lett kinőtt a polgárságból és ismét felvirágoztatta a családot. Először a tánccal alapozta meg a tetemes vagyont tekintve, hogy világhírre tett szert majd korai nyugdíjba vonulása után Hollywoodi filmeket koreografált majd a Broadwayén és az orosz balettben a Bolshoiban is tanított ezek után visszatért Marseille-be és elvette az édesanyját, aki szintén akkor már neves táncosnő volt, és bejárta a világot. Mindkettőjüknek lételemévé vált a túlzás, a monumentalitás, ha tehették volna egy rokokó stílusú házat építettnek, de azt nem engedte meg a városháza. Az édesanyja vörös mániáját még nem is említette.
- Csini vityilló – füttyentett Raphael ahogy leszállt a motorról – gondoltam, hogy otthon nem kell hagymát pucolnod, de erre azért nem számítottam. A szüleid valami királyi család leszármazottjai? – pillantott a másik felé.
- A közelben volt a családom régi grófsága, de az I. világháborúban elvették tőlük a nemesi címet, mert nem voltak hajlandók támogatni a háborút – mesélte a másik, ahogy levette a bukósisakját – de hát ez azért mégis csak Chateaubriande rezidencia szóval... – majd mikor meglátta a másik értetlen arcát zavarba jött – oh, még nem hallottál a szüleimről.
- Ha csak nem festettek már életükben valamit vagy őket le, akkor száz százalék, hogy soha – rázta meg a fejét Raphael.
- Néha adakoznak pár galériának – azt már nem említette meg, hogy az iskolának pedig egészen hatalmas összegeket – de mindketten elég híres táncosok főleg itt Marseille-ben. Néha fellépnek az operában is még, mármint táncolnak. Balettet – magyarázta ügyetlenül Alexandre.
- Soha az életben nem voltam még operában – felelte a fiú majd még egyszer ránézett a házra – de jó tudni, hogy ilyen is van – mondta végül – na, jó éjszakát – mosolygott még rá majd visszavette a bukósisakot, majd felült a gépre. Intett még Alexandre-nak majd elhajtott. Alexandre még ácsorgott kint egy kicsit, míg a motoros alak el nem tűnt egy kanyarban majd beütötte a kapukódot, amitől a kapu automatikusan kinyílt. Sietős léptekkel vágott át az előkerten. Már sok eséllyel ott volt a magántanára, de talán át tud surranni a lakáson a gyakorló teremig anélkül, hogy összetalálkozna a szüleivel, akik minden bizonnyal ki akarják majd hallgatni. A tőle telhető leghalkabban fordította el a kulcsot a zárban majd nyitotta ki egyetlen nyikordulás nélkül. Szép lassan besettenkedett a kivilágított előcsarnokba majd amint megfordult, hogy becsukja az ajtót felhangzott a legrémisztőbb hang életében.
- Alexandre Albert Chateaubriande! Jól láttam, hogy egy motorról szálltál le, amit egy idegen fiú vezetett?! És tudod te fiacskám hogy mennyi az idő!? Nem ezt beszéltük meg! – az édesanyja teljes tüdőkapacitását felhasználta ezekre a mondatokra. Alexandre-nak hátra se kellet néznie, hogy tudja az anyja ott áll a lépcső tetején az apja szorosan mögötte és nagyon szigorúan néznek rá. Így hát vett egy nagy levegőt és a lehető legártatlanabb mosollyal fordult meg.
- Szia, anyu, apu! – kezdte lassan egyikről a másikra nézve – az úgy volt, hogy...
Ezzel pedig kezdetét vette a hosszú magyarázkodás. A magánórája pedig elmaradt.