Alexandre idegeskedő mozdulatokkal melegített be. Homlokát térdének nyomta, ahogy két kezével megérintette a földet. Hogy a második helyezés örömétől, vagy a közelgő fellépés miatt liftezett-e a gyomra azt el se tudta már dönteni. Szeretett volna harmadszor is elmenni a mosdóba, hogy vizet locsoljon az arcába, hátha attól végre egy kis élet költözik belé, de már nem volt elég ideje rá. Pár perc és elkezdődik az előadás. A szülei, a barátai, és Adonciáék mind-mind ott ültek már közönség soraiban. Ahogy belegondolt, hogy pár hónappal ezelőtt még attól félt, hogy a madarász szerepét kapja és Raphael kigúnyolja érte, szinte nevetségesnek érezte magát. Most örült volna még annak is. Lenyelte a gombócot a torkában. Felegyenesedett majd hosszan kifújta a levegőt. Nincs mit tenni. Körülötte nem sok ember lézengett. A sárkányt alakító három fiú még a jelmezükhez tartozó hosszú tollakkal bajlódtak az öltözőben. Nadine-t még sminkelték, Yvonne pedig a szokásos gyógyszer dózisát tömte magában valahol a folyosón miközben Eliot próbált lelket önteni bele és bátorítani még mielőtt a lány idegösszeroppanást kap. Tőle pár méterre a többi udvarhölgy valamin fojtott hangon csevegett. Aztán hirtelen belefagytak a mozdulatukba. Kihúzták magukat és komoly arcot öltöttek fel. Vagy Madame Quinault vagy Agathe jött be a színpad mögé. Ahogy Alexandre arra fordította a fejét amerre a lányok meredtek ijedten Agathe-t pillantotta meg. Agathe fekete és sötétkék taftruhát viselt, aminek tülljén ezüst csillagok tündököltek. Karján és nyakán, furcsán felcsavart vékony fekete selyemsál volt, míg szőke haját bal oldalt kontyba fogták a másik oldalt pedig egy ezüst félhold volt gyöngydíszítéssel. Arcán erős sötétkék smink volt, míg orcájára csillogó csillagokat festettek. Valóban ő volt a sötét éjszaka úrnője. A királynő. Hiába vesztette el a meghallgatást, hiába kapott mellékszerepet, megcsorbult büszkeségében is rémisztő volt. Amikor először jött vissza az iskolába a temetés után páran megpróbálták kigúnyolni és a porba tiporni, de Agathe nem engedte magát és csak még ridegebb és fensőbbségesebben viselkedett. Ma már ismét hibátlan volt az étoile álarca. Alexandre ilyenkor el se hitte ez-e az az Agathe, aki Nadine elmondása szerint kisírta a szemét egy szakítás miatt. De láthatólag mióta nem vonta el a lány figyelmét a szerelem még inkább megszállottja lett a táncnak. Ahogy Nadine-tól hallotta Agathe-nak a sok edzéstől nem sok lábkörme maradt. Most szerencsére fekete harisnya takarta sebhelyeit és lilába forduló horzsolásait. Agathe rá emelte zöld szemeit, amik a macska íriszeihez hasonlóan villogott a fekete smink alatt. Alexandre hátán egy röpke pillanatra végigszaladt a hideg. Olyan üres volt a lány tekintette. Majd visszaköltözött a bele a fény, és ismét a megszokott Agathe nézett vissza rá. A lány ajkának szeglete felkunkorodott mosoly gyanánt.
- Kijössz beszélgetni Alex? – kérdezte halkan a lány, hisz minden hangos szót lehetet hallani a jól akusztikált színpad mögötti folyosón. A fiú bólintott mire Agathe intett neki és elindultak az egyik hátsó folyosó felé, ami az öltözők és az aula felé vezettet. Ki se értek még mikor a mögöttük lévő két udvarhölgy már vad suttogásba kezdett. Ahogy kiértek Agathe szembe fordult vele, ahogy a falnak dőlt. Alexandre zavartan toporgott. Olyan érzése támadt mintha Agathe valami távoli nagynénje lenne, és nem tudta eldönteni éppen meg fogja szidni, vagy cukorkával jutalmazza meg.
- Hogy érzed magad? – kérdezte a lány minden csúnya vagy édes szó helyett, ami teljesen kizökkentette a fiút. Nem gondolta, hogy ennyire egyszerű kérdést tesz fel.
- J-jól – majd feszengve rá pillantott a lányra – és te?
- Megvagyok – bólintott a lány majd spicc cipőjének orrát kezdte finoman a padlóhoz ütögetni, inkább csak pótcselekvésként – figyelj csak Alexandre. Nem akarok én lenni a szemét barát, aki érzéketlen meg minden de... szerintem jót fog tenni, hogy szétmentetek. Tudod a karrierednek – magyarázta. Alexandre csak pislogott rá. A távoli nagynéni, aki elmondja neki, hogy sokkal jobb lesz minden most, hogy a zavaró szerelmi tényezők kiestek? Ez új.
- Én... én nem tudom – motyogta zavartan Alexandre. Nem akart erről beszélni, főleg nem pont Agathe-val. Még Nadine-nal is nehezére esett nem, hogy egy olyan lánnyal, aki a szerelmet az első feláldozni valók közé sorolja. Egy időben ő is úgy gondolta majd valamikor összeszed egy barátnőt lehetőleg egy táncost, mert mindenki más mindig panaszkodott volna, hogy sosincs velük. Egy táncos viszont megértette volna milyen fontos is ez számára. Egy Raphael-féle alak soha szóba se jött a terveiben.
- Persze most még nagyon fáj... – bámult el a fiú mellet majd pislogott párat és ismét Alexandre-ra nézett – de mi táncosok vagyunk. A szakmánk nem az átlag élethez illik. Későn alapítani családot, nehéz pártalálás, ez mind keresztje a profi táncossá válásnak. Egy burokban élünk. A színpad burkában – mondta demagóg módon – mindegy. Bocs, összevissza fecsegek, mint egy idióta – túrt bele óvatosan a hajába, hogy ne rontsa el frizuráját, még ebben a pillanatban is előbb volt táncos, mint ember – nem szeretném, ha szomorú lennél. Remek srác vagy Alexandre. Néha csak... nem jönnek össze a dolgok. Senki se hibás. Csak megesik az ilyen – vonogatta vállait mintha minden szavát félig meddig magának is célozná.
- Mint te és Théo? – kérdezte szomorúan Alexandre. Talán Agathe-nak nagyobb szüksége volt ezekre a mondatokra, mint neki. Agathe szája megremegett és egy pillanatra Alexandre látni vélte a tökéletesség álarca alatt azt az ijedt lányt, akit a temetésen látott. Agathe rettegett most, hogy egyedül maradt a világban, Théo nélkül. A nélkül, aki átlátott mindenen, és aki mellet csak egy lány volt. Nem egy gazdag örökösnő, nem a balett tagozat étoile-ja. Csak Agathe Renoir a lány, aki néha nagyon is elveszetten állt a világban.
- Igen... persze, mint például Théo és én – bólintott – szóval érted? Nem vagyunk alkalmasak az ilyen kapcsolatokra. Egyszerűen nem engedhetjük meg ezt magunknak – rázta meg a fejét majd szomorúan elmosolyodott – bocsánat, hogy így teletömőm butasággal a fejedet. Menj, siess vissza, pár perc és indul a darab – intett neki. Alexandre megértette, hogy Agathe egyedül akar maradni. Alexandre magát is meglepve odalépett hozzá és átölelte a lányt. Agathe megengedve magának egy pillanatnyi gyengeséget hosszú karjaival átölelte Alexandre-t. Csak egy röpke pillanat volt az egész majd szétváltak. A fiú bátorítóan rámosolygott majd visszasietett a színpad mögé. Alexandre megértette a lány szavait. De valóban ilyen egyszerű lenne? Csak úgy elzárkózni az egész elől?

Adoncia és Veronique idegesen toporogtak a St. Vitus Intézmény előtt. Veronique cigarettáról cigarettára gyújtott míg Adoncia fél percenként az óráját nézte. Xavier az intézmény lépcsőjén ült és szokott lehangoltságával bámult bele a sötétségbe. Nem beszélgettek. Csak várták, hogy végre felbukkanjon Raphael. Ha egyáltalán felbukkan. Vajon ideérhet még egyáltalán időben?
-Ez' ne' hisze' e'! – fakadt ki Adoncia idegességtől erősebb akcentussal – látni akaro' Tootsy táncá' – dobolt lábával, olyan erővel, hogy félő volt magas sarka letörik. Xaviernek minden erejét össze kellet szednie, hogy ne kezdjen bele pesszimista károgásába. Az anyja ebben a pillanatban biztos nem lett volna vevő rá. Veronique leírt egy nagy kört kedvenc kék ruháját idegesen rugdalva, amitől úgy nézett ki mintha tajtékos tengerrel hadakozna. Vékony fekete cigarettát szívott, amin szikrázva világított a sötétben a vörös rúzsnyom akár a parázs a végén. Xavier visszafordította tekintetét a sötétségbe maga elé. Egy egészen apró alak rajzolódott ki belőle, ami rohamosan nőtt. Xavier felugrott, amitől mindkét nő meghökkenve fordult felé.
- Ott – bökött Xavier a feléjük igyekvő alak felé. Adoncia vehemensen fordult a még kiismerhetetlen ember felé.
- Ő? Ő a'? – faggatta a fiát. Veronique-ot. A világegyetemet.
Valóban Raphael volt az. Az alak lassan kivált a sötétségből és a megszokott hórihorgas alak sejlett fel. Szakadt farmer, bakancs és kék festékes ing. A jól megszokott Raphael. Ahogy a fiú megállt velük szemben diadalmas mosolyt villantott, ahogy finoman zihált. Orcái majdnem olyan pirosan izzottak, mint Veronique rúzsnyoma a cigarettán. Adoncia szülői tockost adott neki majd egy medveöleléssel ropogtatta meg a fiú csontjait. Krokodilkönnyek hullottak alá a nő barna szemeiből, amin Raphael csak nevetett ahogy visszaölelt.
- Nino! – mondta érzésektől elfúló hangon Adoncia. Veronique közben a fiú kezében szorongatott cserépre meredt.
- Mi van a csokorral? A tigris és kardliliomokkal? – faggatta a fiú miközben úgy bámult a gémkapcsos-csikk virágokra mintha csak ők tehetnének mindenről.
- A futár túl hamar vitte ki. Elszáradtak Madame Fleurnél. Ezt a buszon dobtam össze egy kedves lány segítségével – nézett a kezében lévő cserépre.
- Pedig gyönyörűek voltak – biggyesztette le ajkát Veronique. Ő segített választani és szerinte tényleg gyönyörű csokrot rendeltek. Erre mit kap Alexandre? Szikkadt földből kiálló gusztustalan csikkekből és gémkapcsokból összeeszkábált kis kertet. Szégyen.
- Tudod nem bántásból, de nem néz ki valami jól – jegyezte meg Xavier – írtam pár szerelmes szonettet. Kéred? Szerintem tetszene Alexnek – szedett elő pár gyűrött papírt, amire sebtében idefele menet lefirkantott pár rímet. Ilyen címekkel születtek a szonettjei, mint „A kéjsóvár sötét verem" és „Szerelmem és a hamvak, amik maradt belőle" vagy „Segíts rajtam és én késsel csókolom nyakad vonalát". Raphael nem érezte éppen ideillőnek egyiket se így finoman elutasította a kedveskedő ajánlatott. A végén még Alexandre azt hinné beállt valami sátánista szektába.
- Komolyan gondolod Raphael? Ha újra elrohansz, ha megint eldobod. Akkor inkább ne is próbálkozz újra – mondta komolyan Veronique.
- Tudom. De tényleg nem futamodom meg újra. Rengeteg mindent tanultam Madridban. Kicsit jobb helynek érzem a világot – mosolygott Raphael.
- Akko' menj! – hessegette fél kézzel Adoncia míg a másikkal könnyeit morzsolta szét arcán némi szemfestékkel – így végre mi is bemehetün' megnézni Tootsy'! – mosolyodott el a nő.

Veronique-ék a nézőtér felé mentek, ahol Macerio márőrzött nekik ülőhelyet míg Raphael elindult a színpad mögötti backstage felé,ahol ha ügyes elkaphatja Alexandre-t mikor épp nem a színpadon pörög. Raphaelakarva akaratlanul is azon kezdett el fantáziálni milyen lehet a fiú fellépőruhája. A balettben az volt a legjobb, hogy a harisnyák mindent gyönyörűen kirajzoltaka maguk pornográf módjukon. Ő pedig mindezt teljes nyugodtsággal nézheti végig.De még mielőtt maga elé idézhetett volna bármilyen kellemes képet, egy ismerősalakot látott meg falnak vetett háttal állni. Agathe.
- Szeva Aggie! – intett neki Raphael. Agathe felkapta a fejét majd döbbenten afiúra meredt. Végül még mielőtt teljesen átadta volna magát a kérdezősködésnek,hogy mit keres itt, elkomorodott. Raphael magában szidta butaságát. CsakThéonak volt meg az a kiváltsága, hogy Aggie-nek szólítsa a mélyen tiszteltAgathe-t.
- Bocs – mondta mire a lány biccentett egyet kimérten.
- Hát te Raphael? – kérdezte Agathe.
- Visszajöttem.
- Mint a tékozló fiú? – vonta fel szemöldökét nem túl lenyűgözve a lány – ésmost mit fogsz csinálni? Még betartasz pár embernek, majd megint lelépsz?Barátok vagyunk, erre te ide-oda hajigálsz minket, mintha holmi könyvtárikönyvek lennénk, amiket újra és újra kikölcsönözhetsz, amikor csak kedved vanhozzánk. Ez szemétség velünk szemben. Ez szemétség Alexandre-val szemben –mondta hűvösen. Agathe csak most jött rá mennyire is neheztel a fiúra.
- Őszintén be kell valljam, van két könyvem, amit sose vittem vissza akönyvtárba – meresztette fekete szemeit bűnbánóan a fiút – az egyik a „Sixtusikápolna freskóinak képtára" a másik a „Picsi-Pocsi - a szellemek is járnakstrandra" című gyermekkönyv. Nem is tudom mit gondoltam mikor kivettem – Agathebármennyire is próbált komoly képet vágni erre muszáj volt elmosolyodnia –megvagy – nevetett fel Raphael – mi történt, amíg elvoltam? Valami rosszgondolom, ha ilyen passzban vagy. Théo melyik rokona halt meg most?
- Ne legyél gonosz – húzta össze szemeit Agathe mire úgy nézett ki, mint egyfújó macska – szétmentünk. Szakítottunk – nyögte ki végül miközben arcánmegjelent a valódi szomorúsága, de azonnal eltűnt ahogy visszaillesztettejégmaszkját – de ez így van jó. Professzionális balerina akarok lenni. Nincsidőm szerelmi életre. Ilyen komolyra legalábbis biztos nem- zárta le végül.Most Raphael döbbent le. Olyan nincs, hogy Agathe és Théo szétmenjenek. Hátakkor nincs igaz szerelem ezen a földön. Elment az eszük? Egy hónapra hagyja elaz országot és láthatólag a barátai megőrülnek.
- Agathe neked elment az eszed – mondta végül.
- Ez elég röhejesen hangzik egy sráctól, aki drótozott virágot ültetettcserépbe és azt hurcibálja. De most komolyan minek az? Alexandre-nak hoztad? Aszülei egy genfi nyaralót akarnak venni neki a tizennyolcadik születésnapjárate meg beállítasz elé egy cigarettából összeácsolt gyomkollekcióval? – húzta elszáját Agathe terelve a témát. Raphael sértetten húzta ki magát.
- Ez igenis egy gyönyörű virágcsokor szobor oké? Amúgy meg nem tehetek róla,hogy nekem nincsenek millióim a bankban, mint pénzeszsák apunak és anyunak. Engema gyengéd szívemért és nem a vastag kártyaegyenlegem miatt szeretnek – öleltemagához a szerencsétlen csálé virágokat, mint anya a púpos gyerekét. Agathe márépp szólásra nyitotta volna a száját mikor Yvonne ezúttal egyenesre vasalt hajjalbukkant fel az ajtóban.
- Agathe te jössz. Tamino mindjárt felébred – bökött az a színpadra vezető útfelé. Agathe bólintott. Ekkor Yvonne észrevette Raphaelt is. Vigyorogvaintegetett a fiúnak mire az visszaintett. Yvonne természetesen tudta, hogyvisszajön. Majd Eliot pont előtte fog ilyen fontos dolgokat eltitkolni. Na, nemmintha a fiú tudott volna egyáltalán titkot tartani. Agathe elindult befelé akis vörös pedig kissé lemaradva követte.
- Agathe! – szólt még utána Raphael ahogy utánuk eredt – ezt még átbeszéljük.Ezt a könyvtáras dolgot – mondta komolyan. Agathe arcán átsuhant egy fakómosoly majd hirtelen átvedlett a tökéletes príma balerinává, aki volt, ésszinte valóban elhozta a legsötétebb éjszakát a színpadra, ahogy megjelent aközönség előtt. Yvonne és a két másik lány hasonló öltözékben alázatoslépésekkel követték. Hogy az Éj királynőnek vagy magának Agathe-nak hódoltak beszinte összemosódott. Aztán elérkezett aharmadik szellem ideje, ahogy az a mesékhez illik.
Mint a Karácsonyi ének szellemei, úgy bukkant fel Nadine is előtte. Paminahosszú fehér virágokkal hímzett ruhája csak még kísértetiesebbé tették alacsonyvékony alakját. Arcán kivételesen csak leheletnyi smink volt még inkább fiatalítva a lányt. Himlő helye épp csak átsejlett az alapozón, de pont ez varázsolta éppen elég emberivé az arcát. Nélküle hibátlan lett volna. Mint a horrorfilmek ijesztő kislányai, gondolta csak félig viccelve Raphael.Kedvelte Nadine-t, mert sok közös volt bennük. Tudta jól, hogy legalább olyan szabatos, mint ő. Tetszetős játékszerek voltak számára csak a fiúk, de ezt titkolta Alexandre elől. Előtte makulátlannak akart látszani a lány. Nadine vidám volt, de könnyen lett féltékeny és édes vonásai ellenére egy vikinget is megfutamított volna. Szüksége volt erre a keménységre Alexandre miatt. Helyette is. A kedvence mégis a szeme volt. A törött sörösüvegek mélysége, amik mégis olyan élesen villantak meg, hogy szinte vágtak. Most is így villogtak.
Nadine messze volt a megbocsátástól, mert ott volt a legfontosabb közös pontjuk.
Alexandre.
- Visszajöttél – mondta a lány végig mérve Raphaelt, mintha nem is hitte volna el, hogy valóban ott állt. Raphael szinte várta, hogy odalépjen hozzá és megtapogassa, hogy biztosan nem csak hallucinál-e.
- Hülye voltam – kért bocsánatot sajátos módján Raphael. Nadine helyeslően bólintott.
- Bántottad. Nem tudott róla, de fájdalmat okoztál neki – nem kellet megneveznie kiről beszélt, tudták jól.
- Bánthatsz, ha akarsz – tárta szét karjait engesztelően Raphael. Nadine lassú, kimért léptekkel sétált oda hozzá. A spanyol felkészült a szitkokra, az ütésekre, amit elszenved majd a balerina lábaitól. Valahol azt hallotta egy balett táncos akkorát tud rúgni, mint egy kenguru. Remélte Nadine azért annyira nem haragszik rá. De a lány csak barátságosan belebokszolt a mellkasába. Csak annyira erősen mintha egy bontógolyóval ölelkezett volna össze. Raphael grimaszolva megdörzsölte az ütés helyét. Lehetett volna rosszabb is.
Nadine cinkosan elvigyorodott mire Raphael se állhatta meg és elmosolyodott.
- Egy esélyed van Navarro – mondta szigorúan – még egy ilyen és kiestél. Hidd el elég krimit olvastam, hogy megússzam.
Raphael bólintott majd tovább indult, hogy eljusson egészen a színpad széléig, de még visszafordult.
- Szeretted őt, ugye?
- Igen- bólintott a lány mosolyogva, összefonva karjait – általában csak, mint barát, néha, mint testvér, néha pedig másként is.
- Mi lett volna, ha...? – tette fel a kérdést Raphael, de nem fejezte be a mondatot. A fejében egy egész kisfilm állt össze. Ugyanazok a szereplők, de más a vége. Jobb? Rosszabb? Számít ez?
- Nem számít – legyintett Nadine mintha csak olvasna a fiú gondolataiban – én szeretem ezt a befejezést – nevetett fel majd elhaladt Raphael mellet a színpad felé – na, megyek, mert mindjárt jön a madarász kiszabadítani! – azzal egészen a színpad szélére ment, hogy amint lekapcsolódik a fény a jelenetváltáshoz, indulhasson is.
Ah, milyen veszélyes teremtmények a nők, gondolt bele Raphael mosolyogva, ahogy elnézte az apró vállú Nadine-t. Egy törékeny test egy lovag szívével? Micsoda tündérmese.
Aztán kialudtak a fények. Nadine előre szökkent, egy másik alakkal egyszerre, akin ezernyi színes toll repkedett. Besiettek a színpadra a többi karakter pedig le. Pár fiú a túloldalt, Alexandre pedig az ő oldala felé sietett. A sötétségben is látta a fiú kék középkorias zekéjét, ami sötétkék volt és a sötétkék harisnyáit. Alexandre, zakatolt ez az egyetlen szó Raphael fejében. Aztán a fiú leért a színpadról és már alig pár lépésnyire volt Raphael oldalt eső búvóhelyétől. A fények fájdalmasan villantak fel újra és ezzel együtt a zene is mintha ordítva öntötte volna magából a szólamot. A világosságnál végre Alexandre is megpillantotta Raphaelt. Ahogy ott álltak összevillant a szemük.

//Hűha skacok sokat gondolkoztam, és végül két fejezetet egybe olvasztottam, így ez az utolsó előtti. Izgultok? :D//