Alexandre csak ült az ágya szélén és az apró könyvet nézte mintha attól félne, menten rátámad. Lassan egy hete kapta meg Veronique-tól a kulcsot, de azóta, még nem mert belenézni. Az apró kulcs a könyv mellet hevert az asztalon biztos távolságra tőle. Mikor karácsonykor megkapta a könyvet szinte égett a keze, hogy szétszedje a zárat és belenézzen. Most a legkevésbé se akart arra gondolni mi lehet benne. Mik derülhetnek ki Raphaeltől? Mármint kiderülhet bármi olyan, amitől megutálhatja? Nem hitte, hogy létezik olyan dolog a világon, amitől másképp nézne rá ezután. De ez mind nem gátolta meg abban, hogy elképzelje a lehető legrosszabb dolgokat. Mi van, ha a könyvben ott szerepel, hogy megcsalta? Hogy valójában pótléka volt egy régi gyerekkori szerelmének, mint a filmekben? Az, hogy kiderül a srác egy darabolós gyilkos még a legjobb forgatókönyvként szerepelt a fejében. Tényleg akarja ő ezt tudni? Még szép. Mi van, ha Veronique írt a fiú anyjáról? És az apjáról? Mi van, ha megtud valamit a kollégiumról? Raphaelnek annyi olyan témája volt, amiről nem volt hajlandó beszélni vele, és Alexandre pedig nem merte erőltetni. De most a kíváncsiság eluralkodott rajta. Csak azt olvassa el, ami érdekli, de nem fáj neki. Amikhez nincs köze. Semmit a szégyen falról, a szerelmekről, párkapcsolatokról. Csakis a múltról, amiben ő még nem szerepelt. Igen így megvédheti magát. Csak el kell hitetnie magával, hogy egy egyszerű könyvet, olvas nem pedig Raphael memoárját. Még egy ideig csak ücsörgött magát biztatva, hogy most már tényleg álljon fel és olvassa el. Aztán megelégelte a nyápicságát és felkapta a könyvet és a kulcsot majd elterült az ágyán. Egy ideig vacakolt a parányi kulccsal és a lakattal, mert félt eltöri őket. Aztán szépen letette őket egymás mellé az éjjeliszekrényére és felült, hogy hátát az ágy támlájának vethesse. Még nem nyitotta ki a könyvet. Először végig húzta a könyv gerincén az ujját, ahol Veronique és talán Adoncia összefűzte a lapokat. Majd végig rajzolta ujjbegyével a borítón lévő nevetségesen morcos rajzfilmfigura Raphaelt ahogy egy cserépben ül. Mikor kibontotta az ajándékot karácsonykor Raphael először nevetett rajta majd kissé aggódva megkérdezte tényleg ennyire ráncolja-e a homlokát. Alexandre furcsállta miért nem sértődött meg a fiú. Azért mégis csak a titkai voltak beleírva. De Raphaelt a legkevésbé se izgatta a könyvecske talán már nem is emlékezett a létezésére. Jobb ötlet híján kinyitotta az első oldalon. Veronique éles, de könnyen olvasható kézírása volt a lapon alatta Adoncia meglepően szabályos gyöngybetűivel. „Boldog Karácsonyt Alexandre!" Írta mindkettő. Adoncia még egy integető pálcikaembert is firkantott neki. Alexandre halványan elmosolyodott majd lapozott még egyet. Ezen az oldalon már csak Veronique szálkás betűi álltak: „Minden, ami a könyvben fel van tűntetve Raphael szájából hangzott el, aki engedélyezte a könyv megjelenését. Bizonyos tényeket tovább gondoltunk (én és Adoncia) de ezt fel is fogjuk tüntetni az adott részeken." Majd kicsivel alatta: „Köszönet az információkért a következő embereknek: Eliot Charriére, Xavier és Macerio Cannavaro illetve azon emberek, akik továbbra is szeretnének az árnyékban maradni (itt megjegyzem, hogy néhányuk nem maradt... bocsi srácok – az író mgj)." Alexandre-nak nem kellet sokat törnie a fejét, hogy tudja a volt szeretők azok, akik nem szeretnék, ha fel lennének tűntetve. Vajon tudták mire és kinek készül a könyv? El se tudta képzelni, ahogy Veronique egyesével levadássza őket és kifaggatja, mit tudnak Raphaelről. Ez biztos nem történt meg. Vagy legalábbis remélte, hogy nem. Talán ő is tudott olyan dolgokat, amiket mások nem? Titkokat, amelyeket csak ketten tudtak, amiket Raphael bizalmasan egyes egyedül vele osztott meg? Talán csak egy ilyet tudott.

Délután volt, de a Napot borús felhők takarták. Épp csak lezuhanyoztak. Alexandre a hasán feküdt köntösbe bújva. Karjait összefonta maga előtt és arra tette állát. Pont rálátott az ágynak háttal vetetten ülő Raphael rajzára. A fiú egy szál törölközőben még víztől csöpögő hajjal ült a földön. Őt rajzolta, mint mostanában minden reggel. A hátát, ahogy ívesen görbül, mint a macskáé. Puha grafitja halkan sistergett a papíron. Alexandre bódultan követte a ceruza szédítő mozgását. El se tudta képzelni mi olyan izgalmas egy hátívben. Mindenkinek van.
- Miért van az, hogy csak rólam rajzolsz mindig? Szinte soha senkit sem rajzolsz le rajtam és a szégyenfal szereplőin kívül. Mit szólnál, egy önarcképhez mondjuk? Azokat szeretik a festők, nem? – kérdezte, ahogy könyökére támaszkodva feljebb tornázta magát.
- Minek akarnám magamat megörökíteni? Arra ott a tükör. A fényképezőgép. Minek akarnék embereket rajzolni? Nem mérhetem fel őket – válaszolta egy pillanatra se szakítva meg a rajzolást.
- De engem folyton lerajzolsz...
- Te más vagy. Nem ember.
- Te is tudod, hogy ez nem így van – sóhajtott Alexandre. Utálta mikor így beszélt Raphael. Mintha nem róla beszélne igazából. A spanyol hirtelen abbahagyta a rajzolást és válla fölött a fiúra meredt.
- Egy nap talán megszűnünk létezni. Nem lesz többé Raphael Navarro vagy Alexandre Chateaubriande. De azt, hogy megfeledkezzenek rólad, nem engedhetem. Ha soha semmi mást nem hagyhatok magam után csak rajzokat. Akkor az szóljon mind rólad. Általad lássanak engem is – majd elmosolyodott – másképp talán nem is láthatnak. Általad vagyok az, aki.
- Túl szépeket gondolsz rólam és túl keveset magadról. Tudod te is hogy nem vagyok olyan, mint a reneszánsz festők gyönyörű múzsái. Csak egy fiú vagyok. Még csak nem is a szépek közül. Csak te látsz gyönyörűnek.
- A lényeg lát gyönyörűnek. Az én múzsám vagy. Nem kell, hogy más szépnek lásson. Én se tartozóm a jóképű srácok közé, sőt meglehetősen goromba képem van. De azt hiszem, te nem undorodsz tőlem.
- Soha nem tenném! – kelt ki magából Alexandre – nincs semmi baj az arcoddal! Szeretem a mosolyod! A szemed! Minden teljesen rendben van veled. Nagyon szeretem, ahogy kinézel! – kelt azonnal a védelmére. Raphael felnevetett majd felkönyökölt az ágyra és megcsókolta a fiút.
- Látod. A lényeg lát gyönyörűnek. Csak én láthatlak téged szépnek, igazán szépnek, és csak te láthatsz engem viszont. Ez természetes. Szerelmesek vagyunk. Ha portrét készítek hatalmas a felelősség. Másolni azt, amit látok? Az nem művészet. Az imitálás. De hogy lehet valakinek megfogni egy arcban a személyiséget? Hogy lehet egy szemöldök ívben visszaadni a tulajdonosa valóját? Téged ismerlek hétmilliárd ember között a legjobban. Nem azért mert egész életünkben együtt voltunk vagy, mert annyit beszéltünk magunkról. Hisz egyik se igaz. De szeretlek. Az irántad való szeretettem engedi, meg hogy lássalak. Téged le tudlak rajzolni. A hátad íve, a mosolyod vonala, az árnyék a combodon mind egy történet rólad. Ha kétszáz év múlva megnézik, a képeket megismernek téged. Az arcod százezer vonalát. Általad megismerik azt, mit szerettem benned. Nem véletlen, hogy a művészek legnagyobb alkotásai gyakran a szerelmükről készülnek – magyarázta mélyen a kék szemekbe nézve. Alexandre-t már csak egy dolog érdekelte.
- És az önarcképek? Miért nem alkotod meg magad?
- Ahhoz szeretnem kéne azt, aki vagyok.

Felsóhajtott a régi emléken majd tovább lapozott és innen már gépelt oldalak következtek. Sehol egy tartalomjegyzék. Alexandre gyorsan pörgette az oldalakat csak bele-bele pillantgatva némelyikbe. Volt egy rész a volt szeretőkről, akik közül csak párat ismert fel. A szobrász tanárnőt Madame Voisine-t, akiről Veronique meglepően csípősen írt, illetve a pizzéria, ahova néha jártak egyik pincérnőjét Michelat a raszta lány. Jó azt még ő is ki tudta találni, hogy köztük volt valami. De volt ott egy fiú is, akit először lánynak nézett, róla csak azt tudta Théo osztálytársa. Az unokahúga Lottie nem volt benne. Mindenesetre a rajzokkal illusztrált apró elemzéseknél nem maradt sokáig és tovább lapozott. Aztán megakadt a szeme egy fotón. Először nem értette mit lát rajta aztán végül megismerte. Az a festmény volt, amit Raphael széttépett és eredetileg az édesanyja portréja lett volna. A képen egy részt külön kinagyítva betett a lány, a nő nyakában lévő keresztről. Veronique-nak mikor volt lehetősége egyáltalán lefotózni a képet? Raphael másnap kivágta a szemétbe a tönkre ment vásznat. Alexandre homályosan emlékezett Raphael egy elejtett mondatára, hogy elvesztett egy keresztet. Ez lett volna az? Ez állt a fénykép mellet:

A kereszt
A történetet pontosan se én, se Adoncia nem ismeri. Mind a kettőnk csak egy csúnya részeg buli után elmotyogott mondatfoszlányokból raktuk össze.
Raphael vallásos családban nevelkedett, vagy legalábbis az édesanyja hívő ember, ami valamelyest Raphaelre is hatott. Ha nem is hisz Istenben, és még ha tagadja is, de babonás (péntek tizenharmadikán sehogy se lehet kikergetni a házból egyébként) és ez a vallásos tárgyakra, mint a keresztre is érvényes. Az édesanyjának minden bizonnyal volt egy meglehetősen drága keresztje, amit valamilyen fontos embertől kapott (hogy ez egy egyházi ember vagy családtag volt nem tudjuk, de nagyon hangoztatta, hogy értékes volt). A kereszt elvesztése egyrészt szégyen másrészt rossz ómen. Azt is jelentheti, hogy Isten elfordulhat tőled. Raphael pedig sikeresen elvesztette ezt a drága keresztet mikor első áldozó volt. Erről nem beszélt sokat, de amennyire összetudtuk, rakni hazafelé tartott az elsőáldozása előtti óráiról, vagyis a templomba tartott, hogy megerősítse az esküjét. Az édesanyja csak erre a napra odaadta neki a keresztet.
Verekedésbe keveredett a csatornák mentén és a kereszt vékony aranylánca elszakadt majd belesett a csatornába. Hosszú órákon át kereste kétségbeesetten még az elsőáldozásáról is lemaradt. A szülei keresték, mindenhol míg az apja meg nem találta a csatornában. Az apjától rendesen kaphatott, de az anyja négy napig nem szólt hozzá. Raphael amennyire tudom soha nem lett elsőáldozó.
A kereszt elvesztése azt hiszem Raphael számára az egyik legnagyobb árulása az édesanyjával szemben. Megígérte, hogy egyszer ad neki egy még szebb és értékesebb keresztet.

Alexandre meglepetten pislogott. Gyerekként ő is rengeteg fontos dolgát hagyta el a szüleinek. Egyszer még a kocsi kulcsát is elhagyta az apjának, vagy az anyja egyik apró gyémántos fülbevalóját mikor véletlenül a kávézó asztalon maradt, ahol játszott és lesöpörte a földre majd a házvezetőnő felporszívózta. De a szülei egy kis dorgálásnál tovább sosem mentek a szidásnál. Persze a kocsi kulcsa vagy a fülbevaló nem volt az egyik legfontosabb tárgya a szüleinek, de akkor is. Négy nap az négy nap! Raphael édesanyja talán túl szigorú a fiaihoz. Mégis leginkább Raphael bűntudata volt a legszomorúbb. Lehetet vagy tizenhárom éves és egy kicsit túl heves volt. És akkor? Alexandre megcsóválta a fejét és lapozott tovább. Mégis milyen emberek Raphael szülei? Kedvesek? Undokok? Az édesanyja minden bizonnyal csak igen szigorú volt, de szerette a fiát, hisz Raphael is kötődött a nőhöz. A testvérei talán pont olyan problémások, mint a bátyjuk. Az apját nem tudta hova tenni. Néha eljárt a keze ettől még nem volt feltétlenül szemét apa. Bár ahogy Raphael állt hozzá nem lehetett tudni. Ahogy lapozott megpillantott egy egész oldalas fotót. Felismerte, hogy a fotón Raphael rajza van. A kép kissé homályos volt és szemcsés a nagyítástól ráadásul néhol áthúzták vonalakkal és a lap láthatóan gyűrött volt, sőt két helyen csak a cellux tartotta egyben. De ezen a képen Raphael állt oldalt görnyedt vállakkal hajlott háttal csak egy farmerben cigarettával a szájában. A haja hosszabb volt valamelyest és még az eddig ritkán látott borostája is megvolt. Raphael utált borostás lenni. Alexandre értetlenül pillantott le a kép aljára. Ez meg mi, kérdezte magától. Alatta ott állt: „Angelo Navarro". Alexandre szemei elkerekedtek. Nincs az az isten, hogy Raphael ennyire hasonlítson az apjára, gondolta. De jobban megnézve a férfi a képen valamelyest mégis öregebb volt Raphaelnél. Egy szénrajz az apjáról. Vajon felidézte az apja kinézetét miközben rajzolta? Vagy csak elég volt a tükörbe néznie, mert tudta, hogy a hasonmása? Éhesen lapozott a következő oldalra, de szomorúan látta nem írtak róla valami sokat.

Angelo Navarro – az apa
Rossz sorsú gyerekkora volt. Legalábbis minden jel arra mutat nincsenek rokonai. A húszas évei alatt jöttek össze Raphael édesanyjával Mariaval. Munkája ismeretlen, ahogy a tartózkodási helye is. Raphael legutáltabb témája és sok eséllyel több éve semmit sem tud a férfiról.
A legkevésbé sem apának való szemét! – írói megjegyzés Adonciatól.
Nagyon fiatal volt Raphael születésénél. Nem támogatta, hogy tartsák meg a gyereket. Később gyári munkásnak állt, hogy eltartsa a családját. Viselkedését tekintve túl büszke és sokban hasonlít Raphaelre, amit ő rendkívül utál.
A legmegdöbbentőbb tény róla, hogy Raphael egy félig elejtett mondatából megtudtuk sokkalta tehetségesebb művésznek tartja, mint ő valaha is lesz.
Személyes véleményem szerint Angelo Navarro ridegen állt fiához és Raphael bizonyos féltékenységgel tekintet az apjára. Apa-fia kapcsolatról valószínűleg soha nem volt szó.

Alexandre kétszer is átfutotta a rövid kis szöveget. Szóval kölcsönös utálat volt köztük? Alexandre jobban örült volna, ha legalább azt el lehetet volna mondani az apjáról, hogy szerette, de nem tudta kimutatni. De ezt semmi se bizonyította. Talán az volt a legjobb, hogy lelépett. Mégis milyen lehetett Raphael gyerekkora egy olyan apa mellet, aki úgy nézett rá mintha nem is lenne egymáshoz semmi közük? Talán soha nem is mondták neki, hogy szeretik. Talán az anyja néha, de az apja biztos nem. A következő oldalon az a festmény állt, amit Raphael karácsonyi ajándékként szánt az anyjának. Alexandre félve lapozott tovább és szurkolt, hogy legalább az édesanyjában ne kelljen csalódnia. Ismét egy rövidke szöveg volt a túloldalt.

Maria Eloisa Navarro
Leánykori neve ismeretlen. Egy vallásos család lánya legalább egy nővére van ez biztos. Nagyon szigorú és komoly asszony, aki keményen dolgozik. Nagyjából tizenöt és tizennyolc éves kora között hozhatta világra Raphaelt, de csak a második gyereke előtt kicsivel házasodtak össze Angeloval. Egy ruhagyárban dolgozik. Raphael nagyon szereti és Maria jó szülő lehet.
Ismeretlen okok miatt küldte el Raphaelt Madridból Marseille-be tanulni. A mai napig nem engedi meg neki, hogy visszaköltözzön.
Fura nő... - írói megjegyzés Adonciatól (ő egyetlen egyszer, de beszélt vele telefonon).
Ő fizette ki a tetoválást Raphaelnek, amiért a fiú nagyon hálás. Raphael elmondása szerint, ha egész életében minden pénzét és értéktárgyát odaadná, az se lenne elég, hogy visszafizesse az anyjának, amit érte tett. Anya komplexus? Talán...

Alexandre megkönnyebbült. Legalább tényleg törődött vele az anyja. Még ha azt nem is értette miért nem engedte meg, hogy egészen eddig hazaköltözhessen a fiú. Akkor azért mégis jó kezekben van most Raphael ugye? Az anyja szereti. A testvéreivel elmondása szerint jól kijött, még ha nagy is volt köztük a korkülönbség. Az apja pedig nem volt már ott rég. A családjának tényleg szüksége volt Raphaelre. Ez persze nem tette könnyebbé a szívét, de fontos volt számára. A testvérekről nem volt rajz vagy kép és róluk se volt sok információ, sőt még kevesebb, is mint a szülőkről. Majd végre megtalálta azt, amiről még hallani akart. A kollégiumi eset.

Raphael és a kollégium
Ezt a történetet Eliottól ismerem és tekintve, hogy abban az időben ritkán volt igazán magánál nem tudom mennyire hihető mindenesetre a Raphael által elejtett mondatokból kiindulva jól tudja.
Raphael ösztöndíjjal került Marseille-be. Egy több fordulós versenyen első helyezést ért el bár ő maga erről nem tudott, mert az anyja szó szerint a tudta nélkül suttyomban küldte be az újabb és újabb képeket. A St. Vitusnak csak egyetlen ösztöndíja van, ami nem nézi a jegyeket és nagyjából két-három évenként egy versenyen döntik el és adják oda. Ezt bővebben egyébként az iskola honlapján elolvashatod én is onnan informálódtam. Az összeg elég, hogy kifizesse a tanulmányait, illetve ingyenes lakhatóságot biztosít az iskola közelében lévő kollégiumok egyikébe. Raphael nem jóba került. A St. Vituson kívül két egyetem és egy gimnázium osztozik még ezen az épületen és elég rossz hírű. A kollégiumnak van egy kemény belső magja, amik összeköttetésben állnak a kikötői kisebb bűnbandákkal/csempészekkel. Tudtommal csak drogot árultak másban nem voltak benne. Ebben az időben Raphael épp csak átlépte a francia határt és már fordult is volna vissza, hogy hazamehessen. De nem engedték. Nem tudom, mennyit tudsz Raphael drog ügyeiről. Amennyire Adoncia ki tudta szedni belőle, otthon is élt vele, de csak füvet szívott és nem keveredett bele az árusításba. Ezzel szemben most egyenesen odaállított, hogy be akar szállni. Elkezdett durva anyagokat szedni. Még el se kezdődött a tanév, de már akkor kijelentette, hogy nem hajlandó bejárni hátha így hazajuthat. Az anyja nem engedte csak átíratta magántanulónak, míg megjön az esze. Raphael nagyjából másfél évig volt magántanuló. Gyűlölt itt lenni. Eliot az egyik vevője volt egyébként (mára ő is leállt – írói megjegyzés Veronique-tól) és így lettek barátok. Persze előtte még ágyba akarta vinni... csak a szokásos sztori. Végül elkezdett dolgozni feketén egy motorgyárban, ahol megismerte Xaviert majd Adonciát és Maceriot. Adoncia ezután elbeszélgetett a fejével és lassan belátta, hogy ez nem mehet így tovább (az egyik legnehezebb dolog volt életemben rábeszélni, hogy hagyja ott a kollégiumot és kezdjen iskolába járni – írói megjegyzés Adonciatól). Mikor ki akart lépni a drog bizniszből elmondása szerint „véletlenül" kórházba jutatott két embert (egy székkel! Beteg – közbeszólás Eliottól). Majd kiköltözött a koleszből be a mostani házába, ami egyébként a St. Vitus tulajdonában lévő egyik lakás szóval kedvezményesen lakhat benne az ösztöndíja miatt. Amint beköltözött leállt az anyaggal és egy hónapra bezárta magát a lakásába, mert nem volt hajlandó elvonóra menni. Persze egyszer még beköszöntek a volt munkatársai és másfél hónapra kórházba küldték visszonzásul.
Ma, már ha hinni lehet, neki nem drogozik. Szerintem lehet.

Alexandre becsukta a könyvet. Ennyi mára elég volt. Csak úgy zsongott a feje. Szépen visszakattintotta az apró lakatott majd a könyvet letette az éjjeli szekrényére. Szóval ilyenek történtek Raphaellel. Nem voltak hatalmas dolgok, talán csak a kollégiumi eset, mégis mennyit formálhatták a fiút. Vajon mennyi mindent nyomhatott el magában évekig Raphael ha ma már csak részegen tudott ezekről beszélni vagy épp csak pár mondatot. Alexandre-ban ott mocorgott a bűntudat. Mit ért el azzal, hogy szerette? Ez is csak fájdalmat szült neki. Okosabbnak kellet volna lennie. De mégse tudta azt mondani hiba volt. Egy egészen kicsikét mégis azt kívánta bárcsak azt mondta volna Raphaelnek hogy nem engedi. Hogy ne menjen. De nem lehetett ilyen önző.
Ugye?