Raphael elégedetten sétált át a St. Vitus udvarán. Ma reggel még úgy volt vele be se jön, de végül csak bekeveredett az utolsó két művészetis órájára. Persze nem a szobrászat óra érte meg ennyire, hanem, hogy még pont belefutott Alexandre-ba. Az elmúlt időszakban kénytelen volt kissé elhanyagolni a táncos fiút. Alexandre nagyon elfoglalt volt és nem akarta zavarni. Ráadásul ahányszor rámosolygott a fiú csak még nagyobb szemétnek gondolta magát, mint általában.
- Hé! Raphael! – kiáltott utána egy jól ismert hang. A spanyolnak hátra se kellet néznie, hogy tudja Eliot épp vadul integetve rohan felé és minden bizonnyal az aprócska Yvonne ott lohol a nyomában. Az utóbbi időben, de valójában amióta csak ismerték egymást a két gerle elválaszthatatlan volt. Eliot hosszú órákat töltött azzal, hogy istenítse Yvonne-t és egyszerre fenyegesse Raphaelt, hogy rá se nézzen a lányra. Egy kedves idióta pár voltak.
- Hello – köszöntötte a párt a latin mikor beérték miközben ráérősen rágyújtott egy cigarettára – mit szeretnétek?
- Ja, semmit – fújtatott Eliot térdeire támaszkodva. Yvonne szégyenlős mosollyal üdvözölte a spanyolt. A páros, hiába volt már február közepe, vagy hat rétegnyi ruhát viselt. Ezzel szemben Raphael már rég a bőrdzsekijét hordta.
- Haver, hanyagolsz! – vékonyította el hangját Eliot megjátszott kétségbeeséssel – menjünk moziba, vagy kajálni. Oké, hogy ott vannak a csajok meg minden, de na – magyarázta érthetetlenül a szőke. Raphaelnek kellet pár pillanat, míg megértette a csajok a barátnőket takarta.
- Alexandre nem lány – jegyezte meg mélyet szívva a cigiből.
- Ja, de kettőtök közül ő a lány nem? – erősködött tovább Eliot.
- Szerintem ez nem így működik – csipogott közbe Yvonne aki bélelt kabátja mellet is vacogott.
- Fúj – húzta el száját Eliot.
- Ne legyél pöcs – rázta meg fejét bosszúsan Raphael – értem, hogy nem szereted a melegeket, de Alexet ne basszogasd.
- Bocs – morogta Eliot – csak tényleg nem vágom mi olyan jó egy srácban. De elfogadom, tényleg. Mármint kezdetben kivert tőle a víz meg minden, de Veronique és Yvonne – itt rá vigyorgott a lányra – telebeszélte a fejem mindenféle elfogadásról szóló szöveggel. Szóval ti nem vagytok, fúj – de azért hozzá tette – de az összes többi az maradt.
- Kösz – nevetett fel Raphael majd elnyomta a közeli szemetesen a cigarettáját és újra gyújtott – amúgy bocs, de elég erősen spórolok. Gyere majd át valamikor. Megnézünk egy mecset vagy valami.
- Ah, ne is mond a projekt minden zsebpénzemet felemésztette – sóhajtott fel Eliot. A fiú összes bevétele a munkájából származott, ami a szülei zöldségesének pénztáros melójából állt. A szülők nem fizettek valami sokat mondván így is úgy is családban marad.
- Tényleg ti, hogy álltok vele? Alexandre nem mesél sokat róla – kérdezte Yvonne közelebb bújva Eliothoz némi meleg reményében. A fiú jobb karjával átölelte. A nagy kabátokban olyanok voltak, mint két összebújó pingvin. A kis pingvin meg a nagy. Raphael cigarettája mögé rejtette mosolyát.
- Hmm – billentette oldalra fejét Raphael a kérdésre. Már rég nem gondolt a projektre. Az volt épp a legkisebb gondja.
- Mindegy – vont vállat végül – nem érdekel már.
Eliot erre összehúzta szemöldökét és egy pillanatig csak méregette Raphaelt.
- Miért nem? – majd hozzá tette – vagyis tudom, téged nem érdekel a suli, de ez művészet. És te imádod a művészetet, és eddig végig arról áradoztál milyen fantasztikus modell Alexandre. A fél mappád belőle áll. Nehogy már nem tudsz valamit kiszenvedni magadból!
- Mondtam. Nem. Érdekel. Már. Nem számít többet – felelte gorombán Raphael.
- Miért? – kérdezte most cérna vékony hangon Yvonne. Már megint zöldes színben játszott az arca. Rosszul bírta a stresszt, számára viszont szinte minden azzal járt. Raphael inkább csak hallgatott és szívott még egy nagyot a cigiből hátha addigra kitalál valamit. De lassan már nem aludt, és nem evett így az agya egy pépesre klopfolt krumplival egyenértékűen működött.
- Nem tudom – mondta végül. A pingvin duó összenézett.
- Figyelj, tudom, hogy én nem vagyok olyan jó a pszicho beszédben, mint Veronique de én is észreveszem, ha gáz van. Mármint azt is látom, hogy Théo és Agathe nagyon rossz passzban vannak vagy, hogy Veronique szomorúbb mostanság. De azt is látom, hogy veled is van valami gáz. Nem mondom azt, hogy lelkizzünk meg minden de – idegesen a hajába túrt – bocs, tényleg, ebben szar vagyok. A lényeg csak az, hogy itt vagyok. Mármint, ha panaszkodni akarsz, vagy tanácsot kérni. Mondjuk, ahhoz túl hülye vagyok, de figyelj, tényleg próbálkozom – vakarta meg zavartan tarkóját Eliot mire Yvonne megsimogatta kesztyűs kis kezével az arcát. Raphael érezte, hogy teljesen elgyengül. Próbált haragudni a fiúra, amiért összetörte Veronique szívét, de képtelen volt rá. Eliot is volt annyira közel a szívéhez, mint a lány és épp ezért boldog is volt, hogy megtalálta Yvonne-t. Belegondolva, hogy ez a barátság úgy kezdődött, hogy füvet árult épp és mikor Eliot vett tőle szemet vetett rá. Persze a srác kapásból visszautasította és még egy monoklit is beszerzett tőle, de később valahogy megint egymás mellé vetődtek mikor elkezdett iskolába járni. Eliot hülye volt, mint az anyaföld, de legalább őszinte és remek barát.
- Elmegyek – mondta ki egészen halkan a spanyol. Eliot és Yvonne közelebb hajoltak hozzá mintha csak nem értették volna, mint mond. Valójában tökéletesen hallották.
- Mármint haza látogatsz? – kérdezte Yvonne aki belekapaszkodott Eliotba. Kezdett szédülni.
- Nem. Végleg – Raphael szinte érezte, ahogy lebomlanak a béklyói, végre rendesen kimondta. Erre viszont minden robbant. Eliot először valami artikulátlan hörgésszerű jajszót hallatott majd sértett arccal nézett a spanyolra.
- Mégis miért?! – faggatta.
- Családi gondok. Leginkább anyagi.
- Küldj haza hát akkor pénzt. Nem kell rögtön haza rohannod. Mármint tudom, hogy gázul álltok otthon, de basszus Raphael neked is van életed – mondta Eliot, de egyből kegyetlennek érezte magát a szavai miatt. A legkevésbé se akarta, hogy Raphael lelépjen innen. Mi lesz akkor Alexandre-val? Vagy Veronique-kal? Mi lesz akkor vele?
- Azt csinálom – tárta szét karjait Raphael és minden elkeseredettsége kiült az arcára – nem eszek. Nem alszok, csak dolgozok és ezért iskolába se járok. Eladtam a kanapém. A tévém. Eladtam a motorom – Eliot ismét a furcsa szarvasbőgésszerű hangot hallatta. Valami ilyesmi volt nála a sokkolt nyögés. Mellette Yvonne vészesen fehéredő arccal állt lesokkolva. Nála még bőven feldolgozásra vártak az információk.
- Eladtad Bobby-t? – suttogta Eliot. Ez volt a motor neve. Valójában ő nevezte el így hülyeségből aztán belsős poén lett belőle. Raphael mindennél jobban szerette a motorját. Vagyis majdnem mindennél. A családja még mindig a legfelső dobogót birtokolta.
- El. Nincs pénzem bérletre vagy jegyre, gyalogolok az iskoláig, a munkahelyemig, Adonciaig. Amint egy kisebb összeg összegyűl, már küldöm is haza. A számlák, az uzsorás, a rendőrök, anyám fél Madridnak tartozik. Miattunk – sóhajtott Raphael majd ismét rágyújtott – a cigivel is le kell állnom, lassan de most kb. ezen élek.
- Kérj segítséget – motyogta Yvonne. Raphael úgy nézett a lányra mintha azt kérte volna, ültessen pénzfát.
- Nem tehetem – túrt bele hajába a fiú – szemétség lenne. A család emberszámba se vesz minket, minden más ismerősömnek pedig legalább annyi anyagi gondja van, mint nekünk.
- Na azért ott vannak a gazdag barátaink is – emelte fel kezét Eliot – mármint ne mond nekem, hogy Alexandre nem tudna minden nap pénzfürdőt venni, ha ahhoz lenne kedve. A fogtündér nagyjából foganként a szüleim havi fizuját passzírozhatta be a párnája alá – majd összehúzta szemeit – valld be, egyáltalán nem akarsz segítséget kérni.
- Nem hát! – vágta rá Raphael – felnőtt vagyok, képes vagyok gondoskodni a családomról!
- De nem te vagy az apjuk! – ordított vissza felbőszülten Eliot – te is csak egy gyerek vagy! Ne játszd itt meg magad! – mondta felbőszülten. Ha nem lenne Raphael olyan makacs minden sokkal egyszerűbb lenne. De a spanyol inkább bevarrta volna a száját mintsem, hogy segítséget kérjen.
- De tartozom nekik! Anyám felnevelt pedig száz jobb dolga lett volna mintsem egy kölyökkel nyüglődnie! A testvéreim se tehetnek arról, hogy pont ebbe a családba születtek! Majd mindent megoldok, köszönöm szépen! Egyedül! – kiabálta vissza Raphael. Szerencsére már szinte senkise volt az udvaron, hogy fültanúja legyen ennek a veszekedésnek.
- Te hülye vagy! Te egyszerűen rohadt hülye vagy! – mondta tovább Eliot semmit se veszítve a hangerejéből. Tudta jól, hogy Raphael fejében valami nagyon nem volt rendbe család téren. Valahogy a srác egyszerűen úgy vélte egy életrevalónyi tartozása van a családjának, ami mindennel szemben elsőbbséget élvezett legfőképp a saját érdekeivel, mert azokat aztán nagyon könnyen a semmibe vette. Bezzeg, ha bármelyik öccsének akár csak a haja szála görbült még ha a saját ostobaságából is menten népfelkelést indított.
- Köszönöm – gúnyolódott Raphael vicsorogva – mindig is imádtam az éles meglátásaidat.
- Mi lesz Alexandre-val? – kérdezte halkan Yvonne nagy barna maci szemeiben szomorúsággal. Raphaelbe egy pillanatra beleszorult a levegő. Eliot megérezve a gyenge pontot még inkább kikelt magából.
- És mi van Veronique-kal? Hogy teheted ezt vele? – faggatta könyörtelenül a szőke.
- Szerintem inkább ne beszéljünk, arról ki mit tesz éppen Veronique-kal – húzta össze szemeit barátságtalanul Raphael próbálván elnyomni a fejében lévő kis hangot, ami azt ismételgette mekkora egy szemét, hogy ezt kimondta. Eliot értetlenül nézett vissza rá, de Yvonne bűntudatosan lehajtotta fejét. Szóval észrevette. Ezzel Raphael elkönyvelte az idióta páros értelmesebbik felének.
- Akkor is. Raphael neked is megvan a saját életed. Mit fogsz te csinálni Madridban? – folytatta tovább Eliot.
- Dolgozom. Mi mást? Beállok egy gyárba vagy valami – vont vállat a fiú.
- És a festészet? Nem akartál építészetet tanulni? Haver neked nincsenek álmaid? – esett kétségbe Eliot. Mégis mivel tarthatná itt Raphaelt?
- Nincsenek – felelte csöndesen Raphael. Yvonne egyre közelebb volt ahhoz, hogy elsírja magát.
- Jó, rendben, te beéred a semmi kis élettel, hogy alárendeled magad a családodnak. És Alexandre? Vele mi lesz? Mert oké kibaszol Adonciaékkal. Veronique-kal. Théoval és Agathe-val. Velünk és Nadine-nal. De ki tudnál ennyire tolni Alexandre-val? Az a gyerek szeret téged és tudom, hogy szereted játszani a jégpicsát, de nagyon jól tudom azt is, hogy te is szereted őt. Még ez sem tudna itt tartani? – Eliot lassan már könyörgött és nem veszekedett – nem azt mondom, ne segíts a családodnak, de ne öld meg a jövődet, azért mert úgy érzed, tartozol nekik – ez láthatólag hatott a fiúra. Yvonne lenyelte a gombócot a torkában.
- Raphael én azt hiszem megértem milyen az, amikor azt érzed nem szabad gyengének lenned. De Alexandre, a jövőd, és azok az emberek, akik annyira szeretnek, hogy még gonoszságokat is mondanak csak, hogy jobb belátásra térítsenek – itt halványan rámosolygott Eliotra, aki enyhe pírral elfordult – ezek rendkívül fontosak. Gyerekkoromban nem voltam túl népszerű, de mióta a St. Vitusba jöttem. Mióta megismertelek titeket. Azt hiszem jobb ember lettem. Azt hiszem megtanultam, álmodni. Nagyokat. Merészeket. Kérlek, gondold át – fejezte be remegő hangon a lány. Raphael meglepetten bámult az előtte álló két alakra. Mikor lettek az ostoba kis vihogó iskolatársaiból, akiket sorra megvetett hirtelen pár igazgyöngy, akiket a barátainak nevezhetett? Egy pillanatig szíve szerint elkiabálta volna magát, hogy itt marad. Hogy egyetemre megy. Hogy festő lesz. Lesznek kiállításai. Itt marad Alexandre-val és boldogok lesznek. De aztán felsejlett előtte az édesanyja képe. Az apjáé. Majd sorra a testvérei arca. Nem lehet önző. Ezt ő nem érdemli meg.
- Sajnálom – rázta meg a fejét majd elnyomta a harmadik csikket – haza megyek. Még egy hét. Vagy annyi se – majd görcsösen felvillantott egy mosolyt – ma elmondom Alexandre-nak.
Eliot és Yvonne szomorúan összenéztek.
Vesztettek.

Raphael hosszan szenvedett az ajándékkal. De minden hiába, még nem készült el. Még nem adhatja oda. De talán nem is volt baj. Nem akarta látni az arcát mikor kinyitja. De még így is újra és újra elképzelte a sápatag fiút. Vajon elpirul? Mérges lesz? Vagy boldog? Sírni fog? Ki fogja dobni a szemétbe?
Nem tudta.
Most csak annyit tehetett, hogy várta mikor érkezik meg és addig is elrejtette az ajándékot egy biztos helyre.
Soha nem volt az az idegeskedő fajta. Most, is mint a lövészárokban a katona a közelgő atombomba előtt olyan nyugodtan várta Alexandre-t. A végső beletörődés nyugalmával.
Kanapé és tévé híján, a földön ült és szegényes megmaradt könyvtárja darabjait olvasgatta. Azokat a könyveket, amiket még nem olvasott és jó állapotban volt eladta egy antikváriumnak. A többit talán haza viszi. Bár nem lesz sok ideje lesz olvasni majd mikor teljes munkaidőben fog dolgozni. De majd esténként. Vegyes érzései voltak a hazautazással. Egyrészt boldog volt. Hogy ne lett volna? Mióta csak elhagyta Madridot lehetetlenül próbált visszajutni. Aztán megszokta Marseille-t, de akkor is a gyerekkori otthona maradt Az Otthon. Örült, hogy végül visszafogadják a fészekbe és együtt lehet a családjával. Másrészt ott volt az önző énje, aki azt akarta maradjon. Az az énje, ami minduntalan felordított, hogy maradni akar. Alexandre, a barátai, a művészet mind itt volt ebben a városban. A családja, a szeretett, a tartozásai mind Madridban. Mélyet szívott a cigarettájából. Ez már a második doboza volt aznap. Reggelire és vacsorára pár szál ebédre Adonciatól pár szendvics. Madame Fleur elutazott a városból meglátogatni a húgát így rá nem számíthatott most odavetett ételmaradékok terén. Mindegy, már úgyis kevesebb, mint egy hét aztán Otthon lesz. A tészta illatú konyha az alacsonyan lengedező csupasz égőjével a megviselt szintén kissé alacsony étkező asztalával, ahol annyi órát ült, míg próbálták rávenni, hogy megírja a leckéjét. Az udvaron a testvérei duruzsoló veszekedése. Labdapattogás. Az anyja a tűzhellyel bajlódik, míg a rádióból valamelyik tévésorozat felkapott főcímdala szól. Illatok. Hangok. Színek. Az Otthon.
Ha lehunyta a szemét már látta. Már érezte. A szíve kettéhasadt a mellkasában. Az Otthon vagy Alexandre. Madrid vagy Marseille.
Félénk kopogás hallatszott. Ez csakis Alexandre lehet. Raphael rekedtesen kikiáltott, hogy nyitva az ajtó.
Pár ügyetlen próbálkozás után a fiú bejutott. A magas sápadt vékony testre pillantott. Alexandre arcát a hideg szél kicsípte így eltűntek a vörösségben az apró szeplők. Haja össze-visszaságát kezével próbálta megzabolázni, de mindhiába a tincseit teljesen elaludhatta ma. Vékony kék kabátot és fehér hosszú ujjú pólót viselt farmerrel és bakanccsal. Szerette ezt az egyszerűséget benne.
- Szia – mosolygott rá a fekete hajú mire a spanyol felállt és magához ölelte – mit szerettél volna? – kérdezte vidáman Alexandre, ahogy átölelte Raphaelt. Ha fel is tűnt neki a lakás üressége nem tette szóvá. Ez is része volt annak az idegesítő és egyszerre szeretnivaló udvariasságának.
- Bocsánat – csúszott ki Raphael száján minden átgondolás nélkül. Alexandre-nak gondterhelt ráncok jelentek meg homlokán. Aggódva pislogott fel a másikra.
- Gyere, menjünk beljebb – ragadta meg kézét, hogy bevezesse a hálószobába. Valójában csak aggódott, hogy Alexandre észreveszi az ajándékát. Mi van, ha mégse rejtette el olyan jól?
Alexandre engedelmesen követte. Mikor a szoba közepére értek Raphael szembe fordult vele. Pár pillanatig csak meredt a fiú arcára, aki tanácstalanul meredt vissza rá. Az alatt a fél év alatt mióta megismerte Alexandre megváltozott. Kicsit megnőtt a haja, az arca vesztett valamelyest a kisfiús vonásaiból. De a személyisége is fejlődött. Magabiztosabb lett. Kiállt magáért.
Raphael csak nézte és nézte a jól megismert vonásokat az imádott és rajongott előtte álló alakot. A szerelmét.
Ő képtelen volt erre. Nem törhette össze a szívét.
Raphael homályosan emlékezett rá, hogy egyszer a biológia tanára azt mondta az embert megnyugtatja szerettei szívverésének hangja. Főleg az édesanyáé. Raphael mindig is ki akarta, próbálni, de az ő családja nem volt ölelkezős fajta és szégyellte volna közel tízen pár évesen az anyjától ezt kérni. De ezek után nagyon elkezdték érdekelni a szívverések. Ha valakit megfélemlített annak a szíve felgyorsult és úgy vert, mint egy szárnya törött kismadár repkedése. Az izgalomtól a zakatoló vonat ritmusára dübörgött a szív. Alexandre-nak, ha vele volt, olyan volt a szívverése, mint a lejáró zenedoboz megbízható kattogása.
Milyen hangja van az éppen összetörő szívnek?
- Lefeküdtem az unokahúgoddal – nyögte ki végül Raphael magát is meglepve. Várta, hogy a fiú kiabálni kezd, hogy elhúzza a kezét tőle, de Alexandre csak felvonta szemöldökét. Nem utálta meg. Csak meglepődött.
- Lottie-val? – kérdezte mire Raphael bólintott – megcsaltál? – pillantott fel a fiú szomorúan. De ez a szomorúság nem az volt, amire a spanyol számított. Szinte látszott, hogy Alexandre vadul kutat a fejében vajon mit ronthatott el, hogy megcsalták. Ezt nem bírta Raphael.
- De ez még az előtt volt, hogy összejöttünk. A gála estéjén történt. Aztán soha se – magyarázta a latin. Alexandre arca egy pillanat alatt felderült.
- Oh! Akkor nem csaltál meg – majd halkan felnevetett – mi az, csak nem bűntudatod volt? Nem haragszom – majd zavartan oldalra pillantott – tudom, hogy Lottie nem egy szent.
- Én se – erősködött Raphael mire Alexandre elmosolyodott és megfogta a másik kezét is.
- Tudom. De nem baj. Ha kicsit szívtelen is vagy. Ha önző. Ha fura vagy idegesítő is maradsz örökké, rendben van. Én így szeretlek – mondta finoman elpirulva saját szavain. Raphael ordítani tudott volna.
- Miért vagy ilyen?! – kérdezte inkább csak magába roskadva, ahogy összeérintette homlokukat. Alexandre nem értette mi baja van a fiúnak.
- Mást is el szeretnél mondani? Megcsaltál tényleg? Mármint amióta összejöttünk? – kérdezte miközben visszakúszott belé az aggodalom. Valami nagyon nem volt rendben ma Raphaellel. A spanyol mély lélegzetet vett. Hát akkor most. Kimondja.
- Elmegyek – suttogta.
- Vissza Madridba? Mennyi időre?
- Örökké. Már akkor eldöntöttem mikor anyám felhívott.
- Ah – Alexandre-ba belefagyott a levegő majd magát is meglepve halkan felnevetett.
Milyen hangja van az éppen összetörő szívnek?
- És te továbbra se hiszel a távkapcsolatokban, igaz? – suttogta végül.
- Nem – mondta Raphael. Talán percekig álltak ott a szobában. Már narancssárgává vált az égbolt ők pedig csak álltak ott a szobában összeérintve homlokukat. Nem néztek egymás szemébe. Raphael az egymásba kapaszkodó kezeiket bámulta, Alexandre lehunyta a szemeit. A csönd szétszakíthatatlannak tűnt, mint egy vastag függöny, ami közéjük és a világ közé állt. Az idő megállt az apró lakásban.
- Akkor most? – kérdezte rekedten a fekete hajú – ennyi?
- Szörnyű adósságaink vannak. Átveszem az öccséim gyámságát. Elkezdek dolgozni. Ellátom a családom – kereste a kifogásokat, hogy kitöltse a csendet. Közben fejében ott ordított a hang, hogy maradjon. Azt kívánta bárcsak kiabálna vele Alexandre. Bárcsak mérges lenne. Bár elég önző lenne, hogy azt követelje tőle, maradjon. De nem tette. Nem sírt csak lehunyta a szemeit és nem kért semmit. Elfogadta. Ez pedig a legszörnyűbb volt, amit csak tehetett magával. Vele.
Milyen hangja van az éppen összetörő szívnek?
- Segíteni akarok... de te sose engeded. Bár csak... bár csak segíthetnék. Ha minden gondodat átvehetném – suttogta Alexandre.
- Emlékszel még arra mikor a meghallgatás után a Kisherceg rózsájához hasonlítottalak? – kérdezte miközben úgy érezte béna sztorizgatással elcsépelté tehetné a búcsút. Kevesebbé. Kisebb jelentőségűvé. Mintha csak elég lenne pár múltbeli elejtett kínos szó, hogy akkorára zsugorodjanak a jelen történései, hogy elférjenek a zsebében, hogy olyan apróvá váljon az egész, hogy ne is lássa. Hogy ne is létezhessen. Alexandre csak némán bólintott még lehunyt szemhéja alatt is égett a szeme. De nem sírt. Nem mert, mert talán akkor Raphael maradna. Ő pedig nem szakíthatja el a családjától. Nem ő az első a listán és ebbe bele kell törődnie.
Milyen hangja van az éppen összetörő szívnek?
- Azt hiszem, ebben a történetben én vagyok a róka... - mosolygott fáradtan Raphael.
A rókát hagyta el a Kisherceg.
Őt hagyta el Raphael.
Bár tehetett volna, úgy mintha nem értené Raphael szavait. Pedig igaza volt. Raphael ambiciózusabbá, boldogabbá és nyugodtabbá vált Alexandre mellet. Békét talált és ez mind Alexandre felelőssége volt. Csakis ő lehet a hibás Raphael minden kételyéért. Fájt.
Milyen hangja van az éppen összetörő szívnek?
- Rossz volt az időzítés azt hiszem – motyogta Alexandre- túl hamar, túl későn, vagy talán rossz világban... nem tudom. Ennek nem így kéne lennie.
- Bocsánat – suttogta újra Raphael. Ezt már nem bírta tovább. Óvatosan elhúzta kezeit, majd felemelte fejét. Raphael csak nézte a hátrébb lépő fiút. Ennyi.
Még futotta egy halvány mosolyra Alexandre-tól, majd intett és elsétált. Raphaelnek el se kellett kísérnie a bejárati ajtóig, hogy tudja, mire odáig elért, a fiú már zokogott.
Áh, szóval ilyen hangja van az éppen összetörő szívnek.
De hogy a sajátját vagy, Alexandre-ét hallotta-e azt nem tudta eldönteni.