Alexandre magában elküldte a francba az egész művészeti tagozatott, tanári karral együtt. Minek kell neki valami beszívott hipster kölyökkel összekerülnie? Persze, hízelgett neki, hogy a tanárnő kapásból őt emelte ki, de most inkább mérges volt. Száz jobb időtöltést el tudott volna képzelni, mint egy helyben üljön, míg lerajzolják valami elborult módon. Akár a saját szemének kikaparása is ezen a ponton már. Agresszióját mégis inkább legyűrte és a hétköznapok során jól begyakorolt póker arccal lépett be a terembe, ahol már ott volt pár művészetis és a saját osztályából is. Ahogy körbe nézve észrevett egy ismerős vörös hajat elindult felé.
Nadine intett neki a mellette lévő pad felé ahogy észrevette, ő pedig ledobta a táskáját a lány melletti rajzasztalra. Nadine-nak vörösesszőke festett haja virított az erős LED fényben, amit csak azért színezett ilyenre, hogy könnyebben kitűnjen a sok kontyos lány közül. Barna erősen sminkelt szemét most a fiúra emelte és elmosolyodott mindentudóan.
- Utálod már most az egészet mi? – vigyorodott el – én is baromira, de ez elismerés Madame Quinaulttól. Először téged szólított, de aztán engem – mondta teljesen megelégedve magával, ha étoile* nem is lehetett, az első sorban még táncolhatott. Nadine lassan átpillantott a szemben lévő művészeti tagozat diákjaira.
- Te már jártál itt? – kérdezte kissé elgondolkodva.
- Nem, ha lehet elkerülőm a művészlelkeket – fintorgott kissé Alexandre.
- Azt hittem furábbak. Mármint érted, ha áttévednek a mi épületünkbe olyanok, mint a zombik, festékesek meg olyan fura ruhákat hordanak meg minden. Most meg... most meg egészen emberiek. Sőt van köztük nagyon jók is – legeltette szemét pár fiún. Igaza volt. A St. Vitus Akadémia kész építmény komplexum volt. Az egész életedet leélhetted benne. Egészen óvodától volt tehetséggondozójuk emellett külön galériájuk és három színpadjuk is. Az óvodától kezdődött a besorozás a három tagozatra. Volt a tánc tagozat, ahova Alexandre-ék is jártak, ami az A nevet viselte. A művészetisekkel, akik a B-k voltak, illetve a zene-drámás C-kkel is. Ennek megfelelően minden tagozatra négy épület jutott egy csomóban óvodától egyetemig, amik háromszög alakban fogták közre az iskola szívét, ahol a St. Vitus Intézmény volt, ami magába foglalta a három tagozatot a színpadjaival, galériájával és hasonló termeivel, ezek mellett válaszfalat is képezett a szakok között, akik így igen ritkán látták egymást. Ez pedig remek táptalaja volt a tévhiteknek.
Így lettek hipster, narkós zombik a művészekből, anorexiás hülyék a táncosokból, és szex mániás alkoholisták a zene-drámásokból.
- Ne is foglalkozz velük Nadine, inkább vedd úgy, van esély rá, hogy valami értelmes is kisül a sztoriból, plusz jól mutat az önéletrajzodon. Támogatod a művészeteket – támasztotta meg öklével állát unottan Alexandre.
- Te mindig olyan ambiciózus vagy Alex... azt hiszem, igazad van – hagyta rá a lány majd visszafordult a művészetisekhez – de azért van köztük jó pasi.
- Nadine! –pillantott lesújtóan barátnőjére a fiú, aki csak kajánul rá vigyorgott. Pár pillanat múlva befutott Monsieur Le Petit is, aki a megemelt katedrához sétált.
- Nos, mindenki itt van? – nézett körbe jég kék szemeivel a tanár.
- Raphael hiányzik még uram! – emelte magasba a kezét egy szőke fiú a művészetisek közül.
- Úgyis csak idő kérdése mikor fut be – legyintett a tanár mire Alexandre csak a szemét forgatta. Bezzeg, ha valaki késni merne Madame Quinault órájáról teljesen jogosan le lenne szidva! Sőt! Monsieur Le Petit épp csak belekezdett a felvezető szövegébe mikor hangos trappolás majd a kivágódó ajtó hangja zavarta föl a bent ülőket. Alexandre még pont időben kapta hátra a fejét, hogy lássa az, aki kivágta az ajtót megcsúszik és az ajtó felső keretében kell megkapaszkodnia, hogy el ne essék.
- Nem késtem el! – kiáltotta az épp megérkező szinte ellenmondást nem tűrően.
- De igen – vágta rá az előbbi szőke fiú halálos nyugalommal, mintha nem először látná a mutatványt, ahogy a többi művész, de még a tanár is békésen szemlélte, a betoppanó fiút miközben a táncosok megszeppenve ültek a terem másik oldalán. A késősrác csak megvonta a vállát. Alexandre végig mérte. Nagyon magas bőven több mint százkilencven centi volt. Kellemes barna színe mediterrán éghajlatra utalt rozsdabarna haja hullámos majd egészen göndör volt álla vonalánál, ahol véget ért. Fekete szeme minden fényt magába szívott a teremből, arcra és termetre már inkább férfi, mint fiú volt. Ruhája fekete farmer és fekte ing, de festéktől csöpögtek. Alexandre elhúzta a száját, a fiú, aki minden bizonnyal Raphael névre hallgatott, tökéletesen az a srác volt, akit ki nem állhatott. Ha van Isten nem ő lesz a párja, persze ehhez alapból kevés esélye van, gondolta magában.
- Raphael egyszer talán vehetnél egy órát... vagy egy órarendet – felelte apró mosollyal Monsieur Le Petit – megérdemelnéd, hogy kitegyelek a projektből – fenyegetőzött, de látszott, rajta egy pillanatig sem gondolja komolyan. Pedig, ha Madame Quinault-tal történt volna ez!
- És lemaradjak az élményről, hogy pucér embereket rajzoljak? Ígérem, megjavulok tanár úr - válaszolta olyan mosollyal a srác, mint egy rosszcsont gyerek, aki már most keresi az alkalmat, mikor törheti el a nagyi kedvenc vázáját.
- Megbeszéltük, hogy az aktok iránti szeretettedet a tanórákon kívül éled ki – köszörülte meg rosszallóan torkát a pocakos alak – na, foglalj helyet, hogy végre elkezdhessük a megbeszélést - intett a padok felé, ahova a fiú le is ült egy fekete hajú lány és a szőke fiú közé, akik ezt nagy örömmel fogadták.
Monsieur Le Petit pedig hosszas szónoklatba fogott a művészetről majd a projekt általános tudnivalóiról miközben Alexandre csak arra gondolt hányszor bemelegíthetett volna már otthon és már rég gyakorolhatna. Persze nem utasíthatja el ezt a projektet hisz a Madame nevezte ki őt.
- De talán ne is szaporítsuk tovább a szót hisz gondolom, mindenkit az érdekel ki is lesz a partnere! Na, lássuk csak – keresgélt asztalán a papírjai között, inkább csak a feszültség növelése miatt, hisz a fejében már ott volt az egész terv. Alexandre csak arra tudott gondolni, hogy csak valami egyszerű gyereket kapjon, aki lehetőleg nem akarja pucérra vetkőztetni és gyorsan túl legyen rajta. Közben pedig mantraként mondogatta csak ne a későt kapja, csak ne a későt!
- ... Nadine Rameau és Veronique Seong – a mellette ülő lány izgatottan mozgolódni kezdett. A késő fiú mellett ülő fekete hajú ázsiai lányt kapta, jött rá, ahogy a lány felemelte a kezét.
– Raphael Navarro és Alexandre Chateaubriande – a fekete hajú fiú felkapta a fejét, és ahogy felemelte a kezét szinte érezte, hogy lesápad. Szeme összetalálkozott a másik fekete szempárjával, ahogy az is felemelte a kezét. Raphael lustán elmosolyodott majd csak ujjait mozgatva integetett Alexandre-nak. Ha a fiú nem gyakorolta volna olyan hosszú ideig a néma szenvedést Madame Quinault óráin biztos felsikít. A névolvasás és további beszédet már nem is hallotta csak az asztalt tudta fókuszálni, hogy ki ne adja az ebédszüneti müzli szeletét.
Csak arra eszmélt fel, hogy lassan mindenki pakol. Nadine rámosolygott és megsimogatta a vállát.
- Ha tudnék, cserélnék veled, te vihetnéd a csini csajt én meg a dögös spanyolod – villantotta meg huncut mosolyát.
- Ha akarod, elviheted, és a sajátodat is megtarthatod – morogta a fiú. Nadine már válaszolt is volna mikor megkocogtatta valaki a vállát. Veronique, az ázsiai lány volt az.
- Nadine ugye? – mosolygott rá – mikor érnél rá, hogy ötleteljünk a projektről? – kérdezte. Alexandre ismét érezte, hogy lesápad, ahogy körbe kémlelve látta mindenki odasiet a partneréhez egyeztetni. Csak pár pillanata volt és már ott is magasodott fölötte a késő fiú. Talán ez idegesítette legjobban, a magassága. Ő maga is túl volt a száznyolcvanon ötön, ami egy időben eléggé kihatott rá tekintve, hogy könnyen észrevehetőnek érezte magát, és a túl gyors növekedés miatt esetlen lett a mozgása, ami miatt majdnem oda lett a tartása. Ő szenvedett vele, erre ez meg itt feszített, mintha az lenne a normális, ha majdnem lefejeled a repülőket.
- Szia – morogta barátságtalanul, csak azért mert nem akart illetlen lenni, de közben föl is állt, hogy jól kihúzhassa magát. Amit azonnal meg is bánt, hiába volt jó izomzata, emellett a fiú mellett szinte kiskamasznak érezte magát. Amit utált. Szintén.
- Azt hittem kapok egy csinos lányt – jegyezte meg fél mosollyal a fiú – a nevem Raphael – nyújtotta oda kezét. Ahogy kezet fogtak Alexandre érezte a hatalmas tenyér érdességét mintha nem is egy tizenéves srác, hanem egy negyvenéves munkásember kezét fogná meg.
- Alexandre- mondta halkan elhatározva semmivel sem beszél többet annál, mint amennyit muszáj – hogy aktot készíthess? – csúszott ki mégis a száján, ami miatt azonnal össze is szidta magát.
- A tanár úr finoman így jelzi, hogy ne vigyem ágyba a modelljeimet mikor le kéne őket rajzolnom – húzta ismét csibészes mosolyra száját, ami rengeteget fiatalított rajta, majd szinte pofátlanul végig mérte az előtte álló fiút – persze ez a projekt tanórán kívüli szóval nem panaszkodhat ha... - halkan elnevette magát, miután sokatmondóan félbe hagyta a mondatot. Alexandre ijedten rezzent meg, majd hirtelen felkapta a táskáját, hogy magához szoríthassa. Persze nem volt nagy védelem, de túl meztelennek érezte magát.
- Csak azért mert balettozom, én még nem vagyok... olyan – sütötte le szemét a fekete hajú így észre se vehette, a másik elképedését.
- Várj, akkor ti mind balettosok vagytok? – döbbent le, mire Alexandre bólintott – még a fiúk is? – kérdezte – ez legális? – hüledezett majd röhögő görcsben tört ki. Erre már Alexandre se tudott csendben maradni, egészen a füléig vörösödött a haragtól.
- Szemét! – sziszegte majd elviharzott a teremből, ahol már így is csak kevesen voltak, de azokra a frászt hozta. Ekkor Raphaelt átkarolta szőke barátja.
- Na, mi van? Te is megszívtad mi? Én is srácot kaptam. De ahogy elnézem már megint paraszt voltál – nevetett a srác.
- Kösz Eliot, mindig tudod mit kell mondani – pillantott barátjára - de ja... azt hiszem most az voltam – bólogatott már-már helyeselve, ahogy karjait összefonta mellkasán a másik.
- Kiheveri – legyintett Veronique.
- Amúgy is jobb, ha siet, a szülei biztos aggodnak már érte – vont vállat Nadine maga is induláshoz készülődve Veronique-kal az oldalán – de jobb, ha bocsánatot kérsz, elég haragtartó- figyelmeztette még a spanyolt visszanézve az ajtóból.

Alexandre szinte viharként robbant be a nappaliba, ahol szülei épp békésen borozgattak. Gyorsan kutyafuttában arcon csókolta őket szokás szerint majd leplezetlen rosszkedvűséggel pillantott rájuk.
- Szervusz, szívem! Milyen napod volt? – pillantott rá édesanyja mosolyogva mire Alexandre-ból egy elfojtott nyögés és egy hosszú hörgés furcsa keveréke szakadt fel, ahogy ledobta táskáját majd lehuppant a szüleivel szembeni díványra.
- Oh, azt hiszem jó – pillantott feleségére Alexandre apja Henri Chateaubriande.
A házaspár teljes kiegyensúlyozottságban élt. Monsieur Chateaubriande koreográfus volt a marseille-i nagy operában, ahol felesége Angelique Chateaubriande táncolt egykor, de pár éve már ő is csak oktató volt, és legnagyobb örömükre minden percüket együtt tölthették. Most is meghittem fogták egymás kezét miközben várakozón tekintettek egy szem gyermekük felé.
- Iszonyatosan, borzalmasan rossz volt! – nyafogta a fiúk.
- Megsérültél? – kérdezte aggodalmasan Madame Chateaubriande.
- Megint rosszindulatúak voltak veled? – faggatta apja.
- Részt veszek egy projektben, amiben egy tapló a partnerem – kezdett bele a hosszas panaszáradatba majd kifulladva hanyatlott a gondosan hímzett perzsa díszpárnákra.
- Ne hagyd, hogy felbosszantson. Inkább örülj, hogy a Madame úgy véli tehetséges vagy – majd büszkén elmosolyodott az anyja – persze ezt mi is tudtuk, de az jó, ha a másokban is tudatosul. Inkább gyere velünk vacsorázni, menj, öltözz át, apu ma az új keleti étterembe visz minket! – váltottak rajongó pillantást a szülök mire Alexandre csak húzkodta a száját.
- Nem köszi, inkább megyek egy kicsit még gyakorolni majd eszek valamit a hűtőből - állt föl lassan.
- Oh, szívem nem kéne így megerőltetned magad – mondta az édesanyja szemét le se véve róla.
- Az órákon voltak lépések, amik nem mentek tökéletesen, szeretném őket átvenni párszor. Jó szórakozást! – indult el az otthoni gyakorló termükbe.
- Néha úgy aggódom e miatt a gyerek miatt – suttogta Madame Chateaubriande elmerülve gondolataiban.

Étoile:Egy tánctársulat legrangosabb vezető táncosa