Raphael számára a reggel túl korán jött el. Ahányszor csak többet ivott a kelleténél hajnalok hajnalán kelt. Ilyenkor mindig arra gondolt lehet, jóval kevesebbet késne el, ha minden este jól berúgna. Aztán jött a reggeli szomjúság és rossz közérzet, ami helyrerakta a gondolatait. Most is, ahogy feküdt az ágyában érezte, hogy zsong a feje a szája pedig cserepesre száradt. Mégis boldog volt. Először nem is értette miért majd, ahogy tudatosabbá kezdett válni érzékelte, hogy fekszik mellette valaki, aki ráfeküdt a karjára ezzel teljesen elzsibbasztva a végtagot. Az illető mocorgott egy kicsit mire a feje pont Raphael nyakának hajlatába esett. A meleg levegő iszonyatosan csiklandozta a fiút, de fogságba esett karja miatt aligha tudott arrébb húzódni. Felháborodottan pillantott le az illetőre. Mégis ki a francot hozott ő haza?! Majd döbbenten látta, hogy egy túlismerős fekete hajú fiú szuszogott a nyakába. Alexandre Chateaubriande. Az ő ágyában. Meztelenül. Lassan Raphael elméje felidézte a tegnap esti emlékeket. Szóval kivételesen nem csak álmodott. Még egyszer lepillantott Alexandre-ra mintha csak félne, a másik hirtelen eltűnik mellőle. De nem határozottan ott feküdt a karjaiban. Egészen bájosan festett így aludva. A fekete szempillák néha megremegtek, az általa sebesre csókolt száj pedig finoman szétnyílt. Még szuszogott is. Raphael pár pillanatig csak elégedetten vigyorgott a plafonra majd körbenézett a szobán. A ruháik szétdobálva hevertek a földön, de egyébként egész rendezett maradt a hálószoba. Tekintetve végül megakadt a földön heverő szétszaggatott vásznon. Majd el is felejtette a portrét, aminek kudarca mély letargiába sodorta még tegnap. Hogy pont ezt a portrét nem tudta elkészíteni a lehető legnagyobb csapásként érte. De most végre visszaköltözött az ujjaiba a megszokott lázas bizsergés, ami alkotásra ingerelte. Muszáj volt ecsetet ragadnia. A világ helyre zökkent ismét és az alkotás iránti vágy annyira hajtotta, hogy még ha nehéz szívvel is, de otthagyta Alexandre-t aludni. Óvatosan kiszedte a fiú alól jobb karját majd egy pillanatig csak fölé hajolva próbálta emlékezetébe vésni a másik gyermeki gondtalanságú alvó arcát. Végül nyomott egy finom csókot a fiú homlokára vigyázva ne hogy felébredjen. A combja ahol tegnap Veronique olyan kegyetlenül megrúgta iszonyatosan sajgott. Oda se kellet néznie, hogy tudja, egy méretes kékes-lila folt sötétedik ott.
Gyorsan felkapott egy alsónadrágot és egy pólót a szekrényéből majd indult is kifelé. Arról viszont teljesen elfeledkezett, hogy tegnap este az olajos üveget egyszerűen csak a földre dobta, ami ugyan nem tört el, de méretes tócsát hagyott a padlón, amibe sikeresen belegázolt. Szinte azonnal fenékre is esett. Két kézzel kellet befognia a száját nehogy egy hangot is kiadjon. Dobogó szívvel pillantott az alvó felé, de Alexandre csak szuszogott tovább hasra fordulva. Raphael egy kis ideig csak ült a földön hál' istennek nem a tócsába esett majd miután az ijedtségtől nem kalapált a szíve tovább indult. Ott hagyva az olajt csak legyintett, hogy majd feltakarítja. Kint a nappaliban gyorsan kivett a hűtőből egy ásványvizes palackot és kiitta majdnem a felét. Ezzel letudta a szomjúságát. Csak ekkor látta meg a kanapéra dobva Alexandre kabátját, a dohányzó asztalon a még tegnap este Veronique által elkobzott telefonját és egy kis papír fecnit rajta Nadine és Veronique üzenetével. Gyorsan átolvasta és elvigyorodott.
Ez után fogta az ablak alá dobott festőállványát és a szoba közepén be is rendezkedett. A festő állványa lába rég eltörött ezért ki kellet támasztania egy halom könyvvel. Előszedte a terpentint majd az olajfestékeit, palettát, ecseteket és keverő papírokat majd a konyhaszekrény tupperes edényeiben keverte ki színeit, hogy legalább felhasználhassa őket valamire. Egy pillanatig csak bámulta az állványra rakott vásznat majd belefogott.

Alexandre erős fejfájásra ébredt. Először csak azt fogta fel, hogy nem a saját ágyában fekszik. Majd amint megérezte az olajszagot minden bevillant neki. Vörös arcát belefúrta a párnába és megpróbálta leküzdeni a feltörő emlékképeket meg a másnapossággal járó hányingert.
Megtette. Lefeküdt valakivel, vagyis nem is valakivel egyenesen Raphael Navarroval, aki egy fiú. Mégse bánta meg. A testén még mindig érezte a furcsa kellemes bizsergést.
Ahogy oldalra pillantott hiányolta a másik jelenlétét. Homályosan emlékezett rá hogy a másik homlokon csókolta. Talán elugrott cigiért. Ami viszont most kitöltötte az agyának legnagyobb részét az a fürdés volt. Le kellet zuhanyoznia. Így hát pucéran hangosan csattogó meztelen talpakkal birtokba vette a másik fürdőszobáját. Ugyan Raphaelt közel sem lehetett rendszeretőnek mondani mégis a fürdőszoba már majdnem tisztának volt mondható, ha nem vette figyelembe a rengeteg festék nyomot. Szinte mindenhol meg található volt, sőt néhol egész kézlenyomatok voltak, és Raphael bár sose mondta el mi okból a tükörre rajzolt egy mosolygós fejet. Az ember kicsit többet várna a St. Vitus által zseninek állított művészétől. Alexandre csak rávigyorgott most a tükörre mázolt fejre majd belépett a kádba és megnyitotta a meleg vizet.
A zuhany eléggé felébresztette ahhoz, hogy felmérje a testén keletkezett „károkat". Raphael tegnap este mindent elkövetett, hogy el ne felejthesse ezt az estét. A testén alig volt olyan négyzetcentiméter ahol nem volt egy harapás egy kiszívás vagy karmolás nyoma. Ráadásul fájtak is rendesen, ahogy a forró víz végig szaladt rajtuk. Végül egy sóhaj kíséretével ellopta Raphael fekete fürdőköntösét, aminek emblémája arról árulkodott, hogy egy bizonyos Bianca Hotel is kevesebb lett egy köntössel még régebben. Még mindig fájt a feje és kellemetlenül mozgolódtak a falak is. Épp mikor Alexandre kilépett volna a vizes lába megcsúszott és a másnaposságának hála a reakcióideje is eléggé lelassult ahhoz, hogy ideje se legyen megkapaszkodni valamiben. Hangos csattanással és a fenekébe nyilalló fájdalommal még egy kiáltás is kiszaladt belőle. Raphael pár másodpercnyi késéssel bukkant föl a fürdőszoba ajtajában. A látvány, amit a földön fetrengő wc-be kapaszkodó Alexandre nyújtott egyszerűen túl nevetséges volt, hogy ne röhögje ki a másikat.
- Kösz szépen – fújtatott sértődötten a földön ülő fiú.
- Bocs – fogta vissza nevetését Raphael miközben megpróbálta arrébb söpörni kezével egy szemébe logó hajtincset, amitől egy széles vörös festékcsík lett az arcán. Valójában az egész fiú tocsogott a festékben mintha saját magát használta volna ecsetnek.
- Valójában amint meghallottam, hogy zuhanyozol rohantam, hogy csatlakozzak hozzád, de úgy látszik elkéstem – biggyesztette le ajkát csalódottan a spanyol.
- Legalább tíz percig zuhanyoztam mégis honnan rohantál? A Marsról? – ráncolta szemöldökét Alexandre.
- Ja, nem, elestem a kint felejtett olaj tócsán. Kétszer aztán mérges lettem és feltakarítottam – vakarta meg fejét Raphael majd leült a fürdőszoba csempézett padlójára.
- Jézusom az olaj! – takarta el szégyenteljesen vörösödő arcát Alexandre.
- Annyira kreatív vagyok – vigyorgott elégedetten Raphael – amúgy milyen életed első részeg reggele?
- Komolyan? Azok után, amiket tegnap csináltam először pont ezt kérdezed meg? – pillantott hitetlenkedve a másikra a fekete hajú – amúgy olyan mintha egy fakopáncs költözött volna az agyam szomszédságába, szomjas vagyok, és néha mozognak a dolgok. Túlélhető.
- Ugye nem fogsz hányni? – fintorgott Raphael.
- Nem hiszem.
- Akkor –Raphael előrehajolt ezzel átszelve a köztük lévő kicsiny távolságot és megcsókolta Alexandre-t. A fiú lelkesen csókolt vissza fél karjával átkarolva a spanyol nyakát. Mikor szétváltak egy ideig csak bámulták egymást majd Raphael visszaült az ajtóba Alexandre legnagyobb bánatára.
- Most mi lesz? – nyújtotta ki lábait Alexandre miközben a lábujjain lévő ragtapaszokat nézegette, amik lassan elkezdtek lejönni a víztől.
- Hát – hajtotta fejét hátra az ajtófélfának döntve Raphael – szerintem a tegnapi szavaink elég őszinték voltak – sandított a kipirult arcú fiúra.
- Még soha nem csináltam ilyet senkivel.
- Most aztán megleptél.
- Ne gúnyolódj.
- Nem tettem. Théora céloztam. Őt szeretted nem?
- Hmm – döntötte oldalra fejét elgondolkodva Alexandre- talán egy kicsit. Nagyon kedves volt velem mindig. De eddig úgy kezeltem a dolgot, hogy biztos Agathe-ba vagyok szerelmes nem belé.
- De most már egyikükbe se – Raphael hangjában magabiztosság csengett mire Alexandre lehunyta szemeit és elmosolyodott.
- Szóval most járunk? Te vagy a pasim én meg a tiéd?
- Ja – mondja Raphael majd elvigyorodik – ezek szerint most már lefesthetlek kompromittáló pózokban?
- Ne is álmodozz róla. Az hogy szeretlek, nem jelenti azt, hogy úgy élünk majd, mint a nyulak.
- És ha nem mutatom meg senkinek sem? – kérdezte a spanyol. Valójában, ha engedné is, hogy meztelenül lefesse, akkor se mutogatná senkinek.
- Most mit festesz? – terelte inkább a témát Alexandre.
- Anyám ajándékát – állt fel majd segítő kezet nyújtott a fekete hajúnak – megnézed?
- Persze – fogadta el a segítséget, de amint felállt ismét belenyilallt a fájdalom pár sebébe mire elfintorodott – nem fogtad magad vissza tegnap – mondta, ahogy a másik kézen fogva vezetni kezdte a nappali felé.
- Még szép hogy nem – helyeselt bólogatva leplezetlen jókedvvel Raphael – annyi jelet hagytam rajtad amennyit nem szégyelltem. Vedd úgy, hogy szignóztalak, mint egy festményt. Amúgy meg te is ezt tetted, nézd csak – azzal feljebb húzta pólója ujját így láthatóvá vált a lapockájának egy része. Most a szép fekete ibériai sast itt-ott hosszú karmolások fedték. Mintha vérzett volna maga a madár is.
- Jézusom! – sápadt el ijedten Alexandre – annyira sajnálom! Tönkre tettem a tetoválásod! – söpört végig rajta a bűntudat.
- Nyugi már – nevetett fel Raphael – simán begyógyul és nyoma se marad, sőt még tetszik is úgyis csak én látom. Te az öltözőben viszont rosszabb helyzetben leszel már.
- Kösz szépen, és hogy magyarázom én ezt el az embereknek? – majd hirtelen lesápadt – hogy magyarázom én ezt el anyunak és apunak?!
- Hát majd felvezeted, hogy találtál magadnak egy helyes jó humorú fantasztikus srácot és most együtt vagytok – majd amikor kiértek a nappaliba elengedte a másik kezét és az állványhoz ment, hogy megfordítsa. Alexandre már épp válaszolt volna, amikor szembe találta magát a festménnyel. A festményen egy nő szerepelt vörös selyemruhában, ami szabadon hagyta vállait. A háttér királykék színű volt rajta aranyszínű növény mintha csak egy drága tapéta előtt festette volna le az asszonyt. A képen ülő hölgynek fekete göndör haja volt, ami selymesen omlott kerek apró vállaira. Arca szintén kerekded volt, amin bájos hatalmas barna szemek csillogtak. Apró szája vörösen húzódott félmosolyra. Kellemes mediterrán bőre Raphaelére emlékeztette a nyakában logó aranykereszt pedig szikrázott. Az bár még közel sem volt kész az egész festmény mégis inkább hatott ablaknak, mint képnek. Alexandre szinte várta mikor mozdul meg a nő.
- Raphael... ez fantasztikus! – kapkodott levegő után Alexandre.
- Gondolod? – kérdezte szórakozottan a fiú majd ő is jobban szemügyre vette a képet mintha most látná először. Alexandre nem tudta nem észrevenni a spanyol szeretett teljes pillantását a nőre.
- Ő az anyukád? - kérdezte majd leült a puha bőrfotelre.
- Bizony, Maria Eloisa Navarro – úgy mondta ki anyja nevét mintha pusztán szavakkal megidézhetné az asszonyt – végül azt hiszem sikerült – mosolygott hálásan Alexandre-ra mintha köze lenne a végeredményhez – oh, és ha a szüleid miatt aggódsz ott egy levél Nadine-tól – bökött a dohányzó asztal felé majd felemelte az ecsetét és tovább finomított a képen. Alexandre csak most vette észre az alig egy karnyújtásnyira lévő kabátját, amit tegnap a szórakozó helyen hagyott. A kis asztalon pedig valóban ott volt egy levél. Kezébe vette és olvasni kezdte.

Raphael!
Légy hálás nekem és Agathe-nak! Értesíts mi lett belőle.
Veronique

Kedves Alexandre!
Ne aggódj semmi miatt! Felhívtam anyukádékat és megmondtam nekik, hogy Raphael lebetegedett és ezért ott aludtál, hogy ápolhasd őt. Elvárom, hogy ezek után tudasd velem mi történt!
Csókol százszor is legjobb barátod Nadine
Ui.: Anyukád üzeni, hogy délre legyél otthon, mert jön a tánctanárod!

Alexandre pirulva elmosolyodott. Szóval mindenki tudja. Amint hazaér első dolga lesz felhívni Nadine-t ha már ilyen jó alibit biztosított neki.
- Igazán veszélyes nőket ismerünk mi? – mondta Raphael fel se nézve munkájából. Most hogy a kanapén ült Alexandre oldalra fordulva szemben volt Raphaellel de a festményt így nem láthatta.
- Hát igen – mosolyodott el Alexandre – amúgy karácsonyra lesz az a festmény?
- Aha. Mikor megkérdeztem mit akar azt mondta valami kézi készítésűt. Érted te ezt? Minden öcsém valami könnyen beszerezhető cuccot kért. Bűvészkészlet, legó, motoros kisautó meg tudom is én mit, ő meg valami otthon készültet! – rázta meg lemondóan fejét a spanyol – aztán rájötten kinőttem a makaróni nyakláncból szóval kitaláltam, hogy készítek egy portrét róla.
- Szerintem nagyon fog tetszeni neki – mondta Alexandre majd hátradőlt a kanapén és fölrakta lábait a kisasztalra – ha nekem lenne egy gyerekem, aki ekkora tehetség én is inkább egy festményt kérnék, mint gyümölcscentrifugát.
- Az meg mi? – vonta össze szemöldökét értetlenül Raphael mire a másik csak legyintett – egyébként nem hinném, hogy egy tapéta nélküli lakásba pont festmények kellenének. Kérhetné inkább azt, hogy fessem ki a házat. Annak több értelme lenne. De bezzeg ha ezt hozom fel, rögtön leint, hogy ne erre költsük most a pénzt – eredt meg Raphael nyelve. Alexandre próbálta nem kimutatni mennyire boldog, hogy a fiú hirtelen ennyit megosztott vele. Ez a kis beszélgetés eddig többet felfedett belőle, mint az elmúlt hónapok során bármelyik.
- Milyen ember anyukád? – kérdezte végül.
- Olyan átlagos anyuka, gondolom. Sokat dolgozik. Sok gyereke van és kevés szabadideje. Elég apró nő, alig tíz évesen már túlnőttem rajta, bár én alapból elég hamar megnőttem. A keze érdes a sok munkától. Régen takarítónő volt egy hotelben majd mikor lerombolták a hotelt beállt varrónőnek egy gyárba. Nincs még harminchat éves se bár hiába a sok gyerek és munka elég jól tartja magát.
- És az apukád? – kérdezte félénken Alexandre csak szeme sarkából rápillantva a festő fiúra.
- Apám egy pöcs – vágta rá mogorván Raphael. Alexandre érzékelte, hogy túlfeszítette a húrt így csöndben maradt és csak bámulta Raphaelt, aki teljesen elmélyedt a festésben. Alexandre gondolatai el-elkalandoztak. Nézegette a szoba számtalan kiállított képét. A másolatokat, a tájképeket, azt a pár portrét. Mint egy reneszánsz kori mester műhelye gondolta szórakozottan.
- Raphael.
- Hmm?
- Mond csak miért lettél pont Raphael? A reneszánsz festő után lettél az nem?
- Nem, a teniszező után – vigyorgott lopva átpillantva a vászon fölött a döbbent feketére – be ne vedd! – nevetett fel – nem, az arkangyal után lettem Raphael. Azt jelenti Isten meggyógyított. Anyám így vezekelt, azért mert fiatalon házasság nélkül szült meg. Mind anyám mind a családja nagyon vallásos. A többi öcsémnek is hasonló neve van. Gabriel, Michael, Raguél, Ramiél a legkisebb öcsémet egyenesen Jesusnak nevezte el – ingatta fejét lemondóan Raphael – el tudod te képzelni mennyi szekálást kellet elviselnem ezért? Ráadásul ateista vagyok. Ez így duplán olyan nevetséges.
- Anyukád komolyan az arkangyalok meg Isten fia után nevezett el titeket? – hüledezett Alexandre.
- És még azt is elvárta, hogy templomba járjunk, vagyis az öccséim, akik otthon vannak, még mindig járnak. Még tőlem is elvárja, hogy járjak az ittenibe. Képzeld, hogy hat évesen ülsz az esti misén és hirtelen meghallod a neved, egy kezemen nem tudom megszámolni hányszor álltam fel ijedten, mert azt hittem a pap rájött, hogy olvasok a mise alatt – kevert ki egy új árnyalatot mesélés közben a spanyol, míg Alexandre jót nevetett, ahogy elképzelte Raphaelt gyerekként egy istentiszteleten – de egyébként ez mind semmi! Szerintem csak azért olyan vallásos hogy kedvére szidhassa a Bibliát. Mindig hőbörög a beszédek alatt hogy hát Isten mekkora egy tapló és az egyház is milyen kapzsi és hülyeség a legtöbb tanítás. De azért bejár, mert szerinte sose lehet tudni, ha másért nem akkor, legalább ha összetalálkozik, Szent Péterrel a mennyországban felróhatja neki, hogy muszáj beengednie, mert elrabolták minden vasárnap délelőttjét az életéből. A népek egészen a leghátsó sorba száműzték a családunkat, mert elviselhetetlenek vagyunk. Sőt ez az egész neves baromság odáig fajult, hogy a legkisebb öcsém a kis Jesus egyenesen prófétának hiszi magát. Szónokol a kis elsősöknek, hogy aki ma odaadja a vaníliás pudingját holnap akár két csokisat is kaphat. Jól át is verte őket. Pénz, játék, édesség mindenüket odaadták neki. Kreatív gyerek, de anya mindig visszaadatja vele a cuccokat – mosolygott elégedetten Raphael – és te miért lettél Alexandre? Valami híres balett táncos után? Vagy akár egy gazdag nemes ős tiszteletére?
- Nem – rázta meg fejét a fiú mire elfogta a rosszullét így várnia kellet egy kicsit, hogy megszólalhasson – apám imádja Alexandre Dumas-t – erre Raphael hitetlenkedve felnevetett – tényleg, ezért lettem Alexandre. A kedvence a Monte Cristo grófja ezért a középső nevem Albert – sóhajtott – azt hiszem egyikünk szülei se gondolták át rendesen az indokokat, hogy miért és milyen nevet adjanak a gyerekeiknek.
- Az én középső nevem Angelo. Ez mennyire röhejes már? Raphael Angyal, ha bárki kérdezi, azt mondom nekik, hogy már születésemkor látszott, hogy nagy művész leszek ezért adták a Raphaelt Raffaellóra az Angelot pedig Michelangelóra utalva. Nem pedig egy fél ateista fél hívő anya és egy angyalinak közel sem nevezhető apa neve után lettem ez – bökött mellkasára méretes festék nyomot hagyva a fehér pólón – röhejes – mondta végül elégedetlenül. Alexandre nem is sejtette, hogy a fiú ennyire elégedetlen pusztán a nevével. Pedig szerinte remekül illet a spanyolhoz a neve. Nem azért mert angyali volt a külseje, hanem mert számára a Raphael név összeolvadt egy kellemes zavarbaejtő érzéssel. Bár igaz a fiú látszólag a legkevésbé se hasonlított a Bibliában szereplő kedves arkangyalhoz. Ha Raphael egyszer önarcképet festene magáról, akkor úgy tudná visszaadni leginkább saját magát, ha fekete szárnyakat festene, és bizalmasan közel hajolna egy angyalhoz, miközben a maga gyerekes rosszaságú mosolyával a fülébe súgna valamit. Raphael csak egy démon lehetne, aki megkísértené az angyalokat is és végül mindegyikük vele bukna.
- Nekem tetszik neved - mondta ki végül.
- Vagy csak a személy tetszik, akihez tartozik – vigyorgott elégedetten Raphael.
- A démoni Raphael Angelo és a jóval kevesebb írói vénával rendelkező Alexandre Albert. Akarhatnál ennél jobbat? – nevetett fel Alexandre. Raphael egy pillanatig csak nézte a nevető fiút majd veszélyes mosolyra húzta ajkait eldobta a kezében tartott ecsetet és palettát és pillanatokon belül ott magasodott Alexandre felé. Két nagy és festéktől csöpögő kezével megfogta Alexandre arcát majd lehajolt és megcsókolta.
- Soha – motyogta a másik szájába mikor egy pillanatra elválltak, majd ismét birtokba vette az engedelmes fekete ajkait. Alexandre boldogan dőlt bele a csókba ujjait a kócos festékes rézszínű tincsekbe fúrva.
Szóval ilyen mikor az ember szerelmes, gondolta szórakozottan Alexandre belenevetve a csókba.