Alexandre feszengve ácsorgott a többiekkel Raphael bérháza előtt. Még soha nem volt igazi buliban. Már írt a szüleinek hogy későn ér haza, mert kiruccan a barátaival, amire ők rá is bólintottak, de Alexandre azt kívánta magában bárcsak nemet mondtak volna. Anélkül hogy valaha egyre is elment volna tudta a bulik nem igazán az ő világa. Hangos zene sok ember és mérhetetlen alkohol. Egyik se vonzotta túlzottan, de mégis csak itt állt most és várta, hogy Théo és Agathe megérkezzenek. Nadine és Veronique a hívás után elrohantak az ázsiai lány lakására hogy gyorsan átöltözzenek valami csinosabba. Veronique végül kék földig érő ruhát vett fel szokás szerint és prémes dzsekit. Nadine rövidnadrágot és egy has villantós toppot kért kölcsön egy pár mintás harisnyával. Most is fesztelenül beszélgetett Veronique valami iskolai pletykán csámcsogva. Ő nem öltözött át bár Raphael felajánlotta a ruhatárát. Ő bőven elégnek érezte a bézs pulcsit és farmert csizmával. Viszont a latin kezdett ismét normálissá válni miután megebédelt és lezuhanyozott. Látszólag visszanyerte teljes épelméjűségét. Már amennyi alapból volt neki.
Most a fiú ott ült a lépcsőn vészesen ingó fejjel, amit hajába kapaszkodó kézzel próbált tartani. Nagyjából amint egy kicsit is kényelmesebb pózt talált az elalvás veszélye fenyegette. De legalább tényleg kiöltözött. Valami furcsa mintás inget vett föl, ami nem volt festékes. Vagyis nagyon kiöltözött. Bár azért a kissé viseltes bakancs és szaggatott nadrág kombó maradt. Meg persze hogy nem vett fel kabátot. Alexandre biztos volt benne, hogy ha a fiú elalszik valahol és nem találják meg halálra fagy reggelig.
- Raphael kérlek, menj vissza egy kabátért! Legalább egy pulóverért! – kérlelte Alexandre fázósan toporogva már sokadjára. A spanyol felkapta a fejét és meg is rázta, mint valami kutya majd felnézett a másik srácra.
- Mondtam már. Elszakadt – mondta lassan kimérten mintha valami kisgyerekhez beszélne nem túl barátságosan. Alexandre erre nagyon mérges lett. Ő csak aggódott erre ez meg hülyét csinál belőle?! Akkor fagyjon csak rá egy fekvőrendőrre! Már arrébb is állt volna jól láthatóan duzzogva mikor Veronique oda kiáltott nekik, hogy megérkeztek Théoék. A pár egy vörös Renault Sanderoval érkezett meg. Furcsa volt most újra együtt látni őket. Alexandre egyszerűen nem tudta kiverni Agathe arcát a temetésen. Most viszont a lány mosolygott Théo pedig jókedvűen integetett nekik. Veronique magabiztosan csattogott oda vészesen magas sarkain és kitárta a hátsó ülések ajtaját majd arrébb lépett az ajtót fogva. Látszólag ez egy bevett szokás volt, mert Raphael szégyentelenül bevetődött és a lábrésznél feküdt el. Tekintve óriás méreteit kénytelen volt egészen összetöpörödni és felhúzni lábait, de látszólag ahhoz elég kényelmes volt a hely, hogy alig pár pillanaton belül szuszogva elaludjon.
- Mint egy nagyra nőtt bernáthegyi – kuncogott Agathe. Csinos arany ruhát viselt ezüst ékszerekkel. Akár egy igazi díva.
- Lehet Beethoven rokona – mondta Théo majd grimaszolt egyet – ugye nem nyáladzik annyit?
- Passz – vont vállat Veronique majd az ülésen bemászott. Cipőjét óvatosan befúrta Raphael feje alá, mint valami párnát. Ruhájának kék anyaga úgy fodrozódott Raphael körül, mintha víz lenne.
- Gyertek csak – intett a kint ácsorgó Alexandre és Nadine felé – ha rá is léptek nem érzékeli... nos, egy pontján kívül, oda azért ne. Isten tudja, lehet, egyszer még családot akar – majd grimaszolt egyet – az ég összes szerencséje kevés lesz annak, akit ő a gyerekének mondhat.
Alexandre-nak jött meg először a bátorsága. Óvatosan négykézláb bemászott a középső ülésre majd jobb ötlet híján a lábait Raphael mellkasára tette valamivel a múmia stílusban elrendezett karjai alá. Végül Nadine is bemerészkedett és lábait a spanyol felhúzott lábaival támasztotta meg. Kissé szűkösen, de meg voltak. Théo nem is várt tovább azonnal gyújtást adott és elindultak.
- Biztos minden rendben van Raphaellel? – pillantott a nyugodtan szuszogó spanyolra Nadine.
- Persze, mindig ilyen – legyintett Veronique – depresszióba esik, ha leblokkol az agya.
- Leblokkol? – vonta össze értetlenül szemöldökét a lány.
- Ilyenkor egyszerűen nem tud rajzolni. De ő mindig rajzol – vette át a szót Théo szemét az úton tartva – mármint tényleg MINDIG. Egyszer mikor késett a Madridba tartó gépe négy órán keresztül rajzolt egy szemetes kukát. Negyvennyolc nézetből. Mániákus.
- De azért ahányszor csak így látom, mindig a találkozásunk jut eszembe – mosolyodott el szelíden Veronique.
- Tényleg, ezt még sose volt alkalmam megkérdezni, de ti mégis hogy letettek Raphael barátai? Mármint elég különbözőek vagytok – kérdezte Alexandre.
- Megpróbált felszedni! – vágta rá egyből a másik három egyszerre majd felnevettek.
- Ne már! – mondta Nadine kacagva – kamuztok.
- Én Raphaellel egy bulin találkoztam először. Kicsit kevésbé volt elázva, mint most, de ahhoz elég pia volt benne, hogy gond nélkül felkérjen táncolni. De Raphael mozgáskultúrája, nos... jobban hasonlít egy háromlábú kecske biciklizésére a Tour de France-on. Nem igazán vett le a lábamról így csókolóztunk egy kicsit majd otthagytam. Nem vette zokon pár pillanaton belül már egy másik lány szoknyájában kereset vigaszt – legyintett Veronique jót kuncogva az emléken – végül másnap kiderült osztálytársak vagyunk. Jót nevettünk rajta és végül egészen összebarátkoztunk. Most meg már dajkálom, mintha a gyerekem volna.
- Hogy-hogy nem tudtad, hogy osztálytársak vagytok? – ráncolta szemöldökét Alexandre.
- Ah, Raphael az ez utáni félévben kezdett el rendesen iskolába járni. Az nap épp bent volt, mert egy tanárral kellet egyeztetnie egy vizsga miatt. Majdnem kicsapták, mert soha nem adta le a munkáit ezért letette az összes gimis vizsgát, amit addigra mi letettünk. Ez nagyjából egy éve volt. Akkor költözött ki a koleszből is – majd a lány grimaszolt egyet – már ha azt kiköltözésnek lehet nevezni – Alexandre hirtelen nem is tudott mit kezdeni a túl sok információval. Ismét csak úgy érezte valójában szinte semmit sem tud a fiúról. De ő annyira szerette volna, ha ez másképp lenne.
- Ha engem kérdeztek jót tett neki, hogy ott hagyta – vetette oda nem túl jókedvűen Théo – amúgy engem akkor akart felszedni mikor elkezdődött a szobrász szakkör. Elkezdtünk beszélgetni és mire észbe kaptam már beleegyeztem, hogy modellt állok neki. Raphael nagyon manipulatív tud lenni. Végül ott maradtunk suli után, és nos, tette a szépet. Majd mikor már kezdett rámenős lenni kapott tőlem egy jobb horgost – majd nem túl büszkén hozzá tette – jól be is dagadt a szeme tőle, de egyébként tetszett neki ez a reakció. Ha a meghódításomról le is mondott valahogy barátok lettünk. Bár lehet csak azért kedvelt meg, mert én is szeretem a focit. Nála sosem lehet tudni – nevetett fel végül. Alexandre fejében ismét megjelent a fiú szobájában lévő rengeteg kép a volt szeretőkről. Úgy tűnt Raphael barátai azok közül az emberek közül lettek kiválasztva, akik elutasították őt. Ez mit mondhat el róla?
- Na is téged hogy cserkészett be, Agathe? – hajolt előrébb kíváncsian Nadine.
- Én ott szúrtam el, hogy rossz terembe mentem be – mosolyodott el a lány – Théot kerestem és erre ő csapott le rám. Meghívott ebédelni én pedig belementem. Nem volt rossz egyébként. Megnevetettet majd a végén bevallottam, hogy van pasim ő meg azt mondta se baj úgyis ismeri Théot majd fussunk össze megint ebédelni – majd a lány vállat vont – és most itt vagyunk.
- Miért nem mondtad meg már a legelején hogy foglalt vagy? – kérdezte Théo furcsa éllel.
- Mit tudjam én – vonogatta vállát Agathe gondosan kerülve a másik tekintetét – más is vagyok azon kívűl hogy a te barátnőd.
- Értem – bólintott különös nyugodtsággal Théo. Az autóra kellemetlen némaság telepedett, amit csak Raphael egyenletes szuszogása tört meg néhol.

A szórakozó hely Marseille új városrészének közepén volt, mint megannyi hasonló hely. Már besötétedett mire odaértek, de a villózó neonok bőven elég fényt adtak. A hely ahova jöttek a Fekete Bárány névre hallgatott és a hatalmas cégéren sötétkék színű birkák ugráltak a neonfényben. Már az utcán is számtalan fiatal ücsörgött vagy állt bandákba verődve körbe adva a bemelegítő italokat.
- Barátságos – fintorgott Alexandre miközben a leparkolt autójuk előtt egy csapat punk sétált el egyenesen be a Fekete Bárányba ahova ők is készültek.
- Sajnálom kis hercegem, hogy nem volt alkalmunk meghívni Harry herceget. Így esik a buli színvonala – paskolta meg a vállát Veronique vigyorogva, ami pár pillanat múlva már el is tűnt – most csak szívattok ugye? Mit keres itt a vörhenyes hobbit? – húzta össze szemeit barátságtalanul a lány. Alexandre is kipillantott az ablakon így láthatta, ahogy Eliot és Yvonne nyakig beöltözve közelednek feléjük. Eliot fülig érő vigyorral nyitotta ki a kocsi ajtót.
- Hali! – integetett be az autóba majd tekintette lesiklott a múmiaként alvó Raphaelre – haver már megint jól be van állva – röhögött fel – na de komolyan legalább egy sálat adhattatok volna rá...
- Nem említetted, hogy hozol még... valakit – vágott közbe élesen Veronique miközben elkezdte taszigálni Alexandre-t, hogy szálljon már ki az autótól. Théo és Agathe már kint várták őket Nadine útját viszont Eliot állta el, aki még mindig félig a kocsiba hajolt. A szőke arrébb lépett így Alexandre-nak és Nadine-nak végre volt lehetősége elszökni mielőtt robban a Veronique nevű bomba.
- Hát Yvonne épp nálunk volt mikor hívtál és azt mondta ő is szívesen jönne – pirult el halványan Eliot majd egészen gondterhelt arcot vágott – baj?
- Nem – szorította össze ajkait Veronique majd hessentett a szőke fiúnak, hogy menjen, arrébb míg ő lehajolt és tőle szokatlan gyengédséggel megcirógatta Raphael arcát.
- Édesem meg érkeztünk – felelte gyengéden mire Raphael pillái megrebbentek majd feltűnt a fekete szempár.
- Máris? – kérdezte álmosan mire a lány bólintott – akkor nincs mit tenni – ezzel egy meglepően könnyed mozdulattal kicsusszant a kocsiból. Nyújtózott párat mire a tagjai hangosan megreccsentek de Raphael ez után a kis pihenő után egészen kipihentnek látszott.
- Lemaradtam valami érdekes eseményről? – kérdezte Raphael ahogy körbetekintet a társaságon – nem? Remek akkor induljunk is! – vette át a vezetést.

A teremben idegesítő neonvillanások hasítottak át a végelláthatatlan cigaretta füstön. Alexandre úgy érezte attól tüdőrákot fog kapni, hogy lélegzik. Idegesen dörgölte meg szemét, amit csípett az erős füst.
- Mi van azzal, hogy beltéren nincs dohányzás? – kérdezte a fekete hajú miközben kezével hessegette el az őt körül ölelő füstöt. Haza akart menni. Láthatólag telt ház volt. Ahol a táncparkettet sejtette ott most heringként ringatóztak a testek számára elviselhetetlen intimitással. A terem szélén asztalok álltak ahol mindenki össze-visszafetrengett a már benyakalt piától. A zene pedig valami electropop volt, ami szinte megerőszakolta a fülét. Biztos volt benne, hogy ha beállít egy kereszttel mindenki sziszegve tódult volna a sarokba minél távolabb tőle. Mint valami bűnbarlang, gondolta Alexandre.
- Áh, ez a hely még csak nem is legális – legyintett nevetve Eliot majd előre mutatott – uh! Egy asztal! – ezzel előre vetette magát és rávetődött az épp csak felszabadult üres asztalra.
- Ez az haver! – röhögött fel Raphael és azonnal ott is termet és lepacsizott a szőkével – hozom az első kört! – azzal eltűnt az ember tömegben arra amerre minden bizonnyal a pult lehetett.
- Várj! Mi? – kapott észhez Alexandre is miközben helyet foglaltak a sikeresen meghódított asztalhoz. Théo rögtön kezébe vette az itallapot és elemezni kezdte. Veronique még le se ült már a telefonja első kamerájának segítségével tökéletesítette vörös rúzsát mellette Nadine újra húzta tussal a szemét egy apró kézitükörrel, amit minden bizonnyal barátnőjétől kérhetett költsön. Eliot és Yvonne striptíz táncosokat megszégyenítő gyorsasággal kapkodták le magukról a temérdek ruhát. Végül a vörös hajún csak egy rózsaszín masnis ruha maradt fekete leggigsel míg a szőkén egy fehér hosszú ujjú póló és farmer. Alexandre csak feszengve ücsörgött fejben pedig már otthon volt és a laptopján nézett valami sorozatott. Úgy tűnt Agathe is észrevette a másik feszélyezettségét, mert szelíd mosollyal a fekete hajú füléhez hajolt.
- Ha nagyon rosszul érzed magad, kimenthetlek bármikor. Nálam van a jogsim, simán hazaviszlek.
- Elég gáz lenne rögtön lelépni nem igaz? – kérdezte szégyenlős mosollyal Alexandre – csak annyira nem én vagyok ez a hely – pillantott a furán táncoló és részeg alakokra.
- Semmi baj – paskolta meg a fiú combját Agathe – én az első bulimon elbújtam a lány wc-ben – majd grimaszolt egyet – nem volt a legjobb ötlet. Felért egy felvilágosító órával – majd rápillantott a megszeppent Alexandre-ra – te talán ki se menj. Vagy ha nagyon kell, kérj meg valakit, hogy kísérjen el.
- A fiúk nem járnak párosával a wc-re! – pirult el erre a másik.
- A fiúk nem isten legokosabb teremtményei – vont vállat Agathe. Talán folytatta volna, még de ekkor megérkezett Raphael egy tálcával.
- Mit hoztál? – hajolt előrébb Veronique miközben elrakta telefonját.
- Tequila, gondoltam ettől felmelegedtek egy kicsit – osztotta ki az apró pohárkákat Raphael majd felemelte a magáét – nos, mire igyunk?
- Igyunk Yvonne első szerepére! – kurjantotta büszkén Eliot mire a mellette ülő lány arca felvette a haja árnyalatát.
- Azért történtek drámaibb dolgok is az életben – jegyezte meg halkan szemeit forgatva Veronique.
- Ihatnánk a projektre – vetette fel Nadine.
- De mi abban nem vagyunk benne – biggyesztette le ajkát Théo megjátszott szomorúsággal.
- Talán – szólt közbe félénken Alexandre – talán csak igyunk a barátságunkra?
- Amikor ilyen édes dolgokat mondasz, szívem szerinte egyszerűen csak felfalnálak – vigyorgott rá Raphael mire a fiú ijedten húzódott hátrébb.
- Raphael! Komolyan, fúj! Ezt idd meg, aztán menj és fektess meg egy csajt! Még mielőtt hányok! – grimaszolt nyelvét nyújtogatva Eliot mire a latin csak felnevetett – de egyébként jó ötlet igyunk ránk! – lendítette ő is poharát a magasba. A koccintások után mindenki még egy pillanatig a magasba tartotta a poharát majd egyszerre felhajtották. Alexandre érezte a kellemetlen bizsergést és égető érzést, ahogy a tequila szinte lesavazta a nyelőcsövét. Szemébe akaratlanul is könnyeket csalt az érzés. Mellette Nadine prüszkölt halkan. Legalább nem csak ő egyedül nem bírta az alkoholt.
- Na, jó, én mentem ti meg csak igyatok! – intett Raphael és ezzel el is tűnt.
- Ennyi? Többé nem is látjuk? – krákogta Alexandre és még ő is hallotta a bosszúságot a hangjában. Hát ezért jött ő ide, hogy utána le se legyen tojva?!
- De majd felénk jön néha, hozz egy kis innivalót, megissza, majd mikor felszed valakit, jön, elköszön, és ja, majd valamikor a héten újra látjuk – vont vállat Veronique – mi meg addig maradunk, míg valaki csatak részeg nem lesz.
- Az emberek komolyan ezt csinálják kikapcsolódásként? – kérdezte leplezetlen rosszkedvvel Alexandre.
- Lelazít – mondta Eliot miközben felállt – majd meglátod pár ital után. Na, hozom én a következő kört. Mit kértek?
Mindenki leadta a rendelését és Alexandre már csak puszta tiltakozásból is narancslevet kért. A franc fogja így halálra inni magát, dohogta magában.

Már egy órája lehettek partin mikor Alexandre, Agathe rémmeséi ellenére, kimerészkedett a mosdóba. Valójában nem volt olyan szörnyű. Persze büdös volt és a szomszédos fülkéből merő véletlenségből egy női hang is kihallatszódott, de túlélte. A kezdő löket óta nem is ivott semmi alkoholt a tequilának pedig már csak a kellemetlen utóízének emléke maradt meg. Most viszont csak megszeppenten állt a mosdók felé vezető folyosó végén. Egyáltalán nem emlékezett arra merre lehet az asztaluk. A cigi füstöt és a lassan epilepsziás rohamot okozó stroboszkopótt már egészen megszokta, de hiába volt magasabb, mint az átlag, túl nagy volt a tömeg hogy ellásson a terem túloldalán lévő asztalokig. Már ha a terem túloldalán vannak egyáltalán. Elkeseredetten próbált átlátni a tömegen, de az emberek szinte egybefolytak, ahogy táncolva vonaglottak a zenére. Végül sikerült egy ismerős magas alakot kiszúrnia a falnál félrehúzódva. Raphael pohárral a kezében támasztotta a falat miközben beszélgetett egy afro frizurás fekete lánnyal. A lányt elég messziről ki lehetett szúrni a csillogó tigrismintás ruhájában és hatalmas fülbevalóival, ami olyan volt, mint egy álomcsapda. Nagyon szép volt. Magas és karcsú, igazán Raphael esete. Ha nem lett volna ennyire kétségbeesett biztos békén hagyja őket, de tényleg vissza akart jutni a többiekhez, hogy aztán megkérhesse Agathe-t vigye haza. Nem túl magabiztosan elindult a beszélgető páros felé és alig ment csak pár métert mikor Raphael felpillantott és jókedvűen integetett neki. Ezen felbátorodva gyorsan oda sietett.
- Szia, Alex – köszöntötte Raphael – mit szeretnél? – majd lepillantott a csinos lányra és elvigyorodott – oh, ő itt Leah. A közeli egyetemen tanul mérnöknek. De vendéghallgató, csak spanyolul tud – majd a lány felé fordult és elhadart valamit spanyolul, amiből a fiú csak a balett szót és a nevét értette. Leah bólintott párat majd kedves mosollyal Alexandre felé fordult és integetett neki.
- Szia – intett neki vissza Alexandre mosolyogva bár nem érezte túl őszintének – amúgy csak azért zavarlak meg, mert egyáltalán nem tudom, hol vagyok.
- Jézusom – nézet rá döbbenten Raphael – Alexandre épp csak egy órája vagy életed első buliján és már befüveztél? Melyik idióta nyomta a kezedbe?
- Jaj, nem úgy! Ne legyél hülye! Csak nem tudom, hol van az asztalunk! – forgatta szemeit Alexandre.
- Ja! Arra – bökött a terem túloldala felé Raphael – arra meg a bár – bökött pár méterrel arrébb – de hé, ne keressünk neked is egy lányt? – karolta át kajánul vigyorogva a fiút – vagy ha ő jön be neked – bökött a még mindig mosolygó Leah felé – akkor átpasszolom én meg keresek másikat.
Erre Alexandre iszonyatosan dühős lett. Lerázta magáról Raphaelt és már indult is tovább.
- Ne már Alexandre! Ha akarod, keresünk neked egy helyes srácot! – kiabálta utána Raphael mire a fekete hajú hátra se fordulva beintett neki. Alexandre minden félénkségét félredobta majd mérgében inkább a bárpult felé indult. Jól látható feldúltsággal rákönyökölt a bárpultra mire a csapos csak felvonta egyik szemöldökét.
- Kérhetnék valami nagyon... alkoholosat? – kérdezte feldúlt fújtatással Alexandre.
- Kisfiam elmúltál te tizennyolc? – kérdezte a férfi, de azért előszedett egy vodkás üveget és töltött neki – aztán el ne mond anyuéknak – vigyorgott rá. Alexandre csak morgott valamit majd fizetett. Egy ideig csak próbálta lenyomni az italát. Közben pedig rájött soha nem lesz alkoholista. De lassan minden egyes korty után lazábbnak érezte magát. Már a harmadik poharánál tartott mikor hirtelen egy kéz simult a fenekére, aminek a hüvelykujja beakadt az övtartójának egyik lyukába. Pillanatokon belül pedig egy barna loboncos fej könyökölt fel mellé. A fiú láthatólag nem volt teljesen józan, zöld szemei ködösen néztek Alexandre-ra arcán csábosnak szánt mosollyal.
- Most taperolsz vagy próbálsz kizsebelni? – vonta fel szemöldökét Alexandre belekortyolva italába. Az elméje mélyén valahol tudta, hogy normális esetben megszeppenve botladozott volna arrébb, de most valahogy egyáltalán nem érezte szükségesnek. Ha egy részeg Raphaelt tud kezelni ezt a srácot is tudni fogja.
- Szia, cica van gazdád? – kérdezte kásás hangon a srác. Talán még jó képűnek is lehetett volna nevezni, ha nem vágott volna ennyire hülye képet.
- Uramisten! – döbbent le Alexandre – tényleg léteznek emberek, akik ezzel a szöveggel akarnak felszedni valakit? – majd csalódottan megingatta fejét – csalódtam az emberiségben – azzal kért még egy pohár vodkát és otthagyta a fiút.
- Hé, várj már édesem! – kiáltott utána a fiú, de Alexandre csak egy könnyed mozdulattal beintett neki. Úgy látszott ez egy ilyen este. Valójában meglepően nehezére eset az egyenes menés, de még nem is volt részeg. Csak az emberek imbolyogtak természetellenesen. Végül valahogy csak odaért a barátaihoz. Lerogyott a székre majdnem magára öntve pohara tartalmát.
- Raphael egy seggfej – mondta mikor észrevette, hogy mindenki őt bámulja.
- Ja, hát ez Raphael. Ez a középső neve is. Raphael Seggfej Navarro – bólintott rá Eliot, aki már szintén nem volt teljesen józan és erősen küzdött az elalvás ellen.
- Én azt hittem Angelo – kapta fel fejét Théo akinek eddigi teljes koncentrációját lekötötte, hogy az asztalon lévő martinis pohara ne táncoljon magától.
- Szerintem te egy másik Raphaelről beszélsz – vonta össze szemöldökét hitetlenkedve Eliot.
- Ti ilyen sok Raphaelt ismertek? – csuklott fel Yvonne – én azt hittem ez nem olyan gyakori név – kortyolt bele borába a lány hátha elmúlik a csuklása, de csak még zöldebb árnyalatott vett fel az arca tőle.
- Ja, tök sokat – helyeselt Eliot – ott van ugye Raphael Navarro – számolta az ujjain a fiú – meg... meg... öhm... a fenét biztos rohadt sok Raphael ismerősünk van.
- Raphaelt már említetted? Mármint a Navarrot – húzta össze szemeit Nadine hátha így sikerül jobban hallania barátait. Érezte, hogy megártott neki a bor.
- Nem, igazad van ez már egy! Haladunk – bólogatott elégedetten Eliot. Veronique fájdalmasan eltakarta a szemeit. Ehhez ő még túl józan volt.
- Úgy érzem, esik a beszélgetés színvonala – jegyezte meg Agathe aki egy kínosan elsült szilveszter óta szigorúan viszonyult az alkoholhoz, és mert valakinek haza kellet fuvaroznia a társaságot.
- Másnak a színvonala is esik, de arról nem vagy hajlandó beszélni – jegyezte meg keserűen Théo nagyot húzva italából. Agathe úgy tett mintha nem hallotta volna és inkább Alexandre fele fordult.
- Történt valami? – kérdezte a finoman imbolygó fiútól.
- Hát egy lánnyal van – ötlött fel benne a fekete mosolygó lány képe – szép.
- Aha – bólintott türelmesen Agathe – nem keresnéd meg nekem Raphaelt? Csak mondj neki annyit, hogy beszélni akarok vele – mosolygott Agathe majd megpaskolta Alexandre vállát – menj csak!
Alexandre pár pillanatig gondolkodott majd felhajtotta a maradék vodkáját, amitől bekönnyezett a szeme, de acélos céltudattal vetette bele magát a tömegbe, hogy megkeresse a spanyolt.
- Mit akarsz neki mondani? – kérdezte mindentudó mosollyal Veronique.
- A fiúk egyszerűek – vont vállat Agathe szódás pohara mögül mosolyogva az ázsiai lányra – néha kell egy kis kezdő löket. Valld be, már te is untad. Meg azért így könnyebb lesz hazacipelni a többit.
- Nos, akkor igyunk ránk! – nevetett fel Veronique majd koccintott a szőke balerinával.

Alexandre vadászkutya módjára kereste a spanyolt. Végül ott találta meg, ahol hagyta. A vodkától nem túl biztos lábakkal sietett a másik felé.
- Szia, Alexandre, visszajöttél? – mosolyogott rá Raphael. Láthatólag ő is túl volt már jó pár poháron. Alexandre agya vészesen kattogott, hogy miért is jött ide. Volt valami, amit tennie kell. Mi is volt? Ja, persze, Agathe. Agathe beszélni akart Raphaellel. Egy lépéssel közelebb lépett Raphaelhez, így már majdnem egymáshoz értek. Meg kell mondania, hogy Agathe keresi. Végül Alexandre agya ezt a parancsot úgy fogta fel, hogy meg kell csókolnia fiút. Ezt lehet nevezni Freudi elszólásnak? Minden eddigi gátlását ledobva karolta át a spanyol nyakát és éhesen kapott az ajkai felé. Raphael kertelés nélkül csókolt vissza miközben karjaival átkarolta az alacsonyabb derekát. A csók vodka ízű volt és égette Alexandre-t. De ezúttal egy sokkal kellemesebb láng égett benne. Raphael nem volt a kedveskedő csókok híve. Dominánsan ő vezette a nyelv táncot és itt-ott nem restellet beleharapni a másikba. Alexandre életmentő övként kapaszkodott a nyakába miközben finoman belenyögött újra és újra a csókba, ahogy testük összepréselődött. Ha itt és most nem hagyják abba félő volt itt helyben fogják csinálni. Végül Alexandre maradék józaneszét felhasználva elszakította magát a másiktól. Megnyalta feldagadt ajkát és érezte, hogy arcát egyre jobban elönti a forróság.