Nem telt sok időbe, hogy Veronique elérje Raphael házát. Csak pár utcára lakott tőle, de ezt a rövid, távot is futva tette meg. Nem tetszett neki Alexandre hangja a telefonban. Egészen halk volt és mintha csak félig figyelt volna oda rá. Mikor elérte a kopottas vörös téglaépületet a bejáratnál ismerős alakot pillantott meg. Nadine épp csak megérkezett. Hát persze hogy itt volt. Veronique tudta jól Nadine mennyire imádja a fekete hajú fiút. Ahogy Raphael is. Ezt Veronique nem értette. Ugyan elismerte Alexandre kedves és bájos fiú, sőt még kedvelte is barátként, de egyszerűen nem értette, hogy a fiú közelében élők miért akarják őt bálványként imádni. Szerinte elég átlagos srác volt, még ha valóban szép vonásai is voltak nem volt Veronique esete.
Nadine is felfigyelt rá mikor felfutott mellé a lépcsőn.
- Szia Nadine – puszilta arcon a lányt mosolyogva Veronique – téged is Alexandre hívott mi?
- Aha – viszonozta az arcra puszit a vörös – valamit motyogott arról, hogy Raphael leitta magát egy létráról? Meg hogy most alszik. Te tudod mi történt? – kérdezte miközben beléptek a lépcsőházba. Innentől Veronique vette át a vezetést. Ahogy baktattak felfele Veronique elgondolkodott. Valóban tudta mi történik? Raphaelnek mindig voltak egyszerű kiszámítható indokai, de minden könnyű válasz mögött úgy tetszett ezer van, amiről még csak fogalma se volt magának Raphaelnek se.

Eszébe ötlött egy nyári emlék. Raphael, Eliot, és ő elmentek a tengerpartra. Théo és Agathe csak pár nap múlva csatlakoztak a kis vityillóba, amit kibéreltek két hétre. De addig még volt hátra néhány nap. A kis ház pont a tenger parton volt messze a strandoktól csak a horgászok jártak ki oda hajnalban. Igazi hőségriadós idő volt. Eliot ki se mozdult, valami röhejes latin szappanoperát nézett, amire ott szokott rá. Raphael pedig eltűnt. Ez egy szokása volt valójában. Az ember pördült-fordult egyet és ő már nem volt sehol. Most is már egy jó ideje nem látta és mikor végképp megunta a szenvelgős műsört otthagyta Eliotot, hogy megkeresse a spanyolt. Még csak messzire se kellet mennie. Raphael pár méterre a háztól egy fa alatt ücsörgött és bámulta a tengert. Nem úgy nézett ki, mint aki igazán magánál van. A felhúzott térdein támaszkodott és csak egy fürdőnadrág volt rajta. Veronique ahogy mögötte állt jól megnézhette a hátán lévő tetoválást. Szerette a fekete madarat a fiú hátán. Illet hozzá. Igazán sajnálta, hogy nem mutogatta gyakrabban, de a fiú valahogy önző módon kevés embernek engedte, hogy lássa. Veronique halkan lopakodott a fiú mögé majd belefújt a nyakába. Raphael ijedten nyelte le kiáltását és megugrott majd összerázkódott. Jót nevetett a jeleneten. Imádta, hogy Raphael csiklandós volt. Olyan emberivé tette. Raphael remekül értett ahhoz, hogy vigyorgással, fecsegéssel, és jókedvvel építsen maga köré bástyát. A közvetlen természete volt a fal, ami mögé nem engedett belátatni.
- Hülye – morogta hátra nyakát vakargatva Raphael de azért mosolygott.
- Min gondolkodsz? – faggatta Veronique.
- Semmin– vont vállat a fiú – csak arról, hogy nem szeretem annyira a meleget. Tudod, télen mindig felvehetsz magadra plusz egy pulcsit, ha fázol, de nyáron nem veheted le a bőrödet, ha egyszer majd megsülsz. Furcsa egy spanyoltól hogy nem szereti a meleget? – fordult nem nagy érdeklődéssel a lány felé. Valójában csak ki akarta tölteni az űrt közöttük anélkül, hogy Veronique-nak lehetősége lenne kérdezni. Végül nem is válaszolt rá tudta úgyis fölösleges lenne. Raphael egyszerűen tényleg csak nem szerette a meleget. De később este felbontották azt az ütős wiskey-s üvegüket és jó alaposan berúgtak. Eliot mindig is az alvós részegek közé tartozott. Jó sok piát benyakalt majd elment szundítani valami lehetetlen helyre. Ha jól emlékezett, akkor épp az egyik konyhaszekrényt választotta eltörve az összes ott lévő tányért. Utána vágódeszkán ettek. De lehet az csak később történt meg a nyaraláson. Mindenesetre Eliot már rég aludt mikor Raphael elterült a földön. Ő maga is eléggé szédült, de jól bírta az italt egyébként, egy kicsit oldottabb volt részegen, de azért nem fordult ki magából. Raphael mindig jól bírta a piát, de ha egyszer elérte a határt vészesen megzuhant. Iszonyatosan sokat volt képes beszélni részegen. Ital mennyiségtől függően bármiről képes volt fecsegni. Néha latinul szavalt, azokat az apróságokat, amiket az iskolában tanult, néha híres könyvekből idézett. Veronique szerette, ahogy a Hamletet szavalta pár üveg vodka után. Néha pedig magáról beszélt. Ilyenkor volt a legrészegebb. Valójában nem is beszélt, nem érzékelte, hogy kik vannak igazán körülötte. Olyan volt mintha magával beszélgetne. Valójában csak az össze-vissza csapongó gondolatait mondta ki szervezetlenül. Ezen az estén félkómásan a padló repedésein futatta végig az ujjait majd fölpillantott a csupasz égőre, ami megvilágította őket. Ő a kanapén ült maga alá húzott lábakkal vészesen közel az elalváshoz, de azért figyelt. Raphael a hátára fordult majd sóhajtott egyet.
- Olyan, mint a Nap. Utálom a Napot – nyögött fel szemei egy pillanatra végig cikáztak a szobán majd visszatértek az égőre – unalmas. Szeretem a kéket – erre felnevetett – valójában, ha a Napra nézek, az jut eszembe milyen volt gyereknek lenni.
- Milyen volt? – kérdezte majd csuklott egyet. Menten elaludt ülve, de annyira érdekelte a másik szavai. Lehet, mégsem bírja olyan jól a piát, futott át akkor az agyán. Sosem gondolt úgy Raphaelre mint akibe szerelmes tudna lenni. Neki az egyszerű fiúk tetszettek. Ő Eliotot szerette. Raphael komplikált volt és fura. Milyen sok probléma egyetlen egy emberrel, vélekedett róla mindig is. Összehúzta a szemeit és úgy nézte a fiú profilját. Még emlékezett rá hogy arra gondolt milyen szép arcéle van Raphaelnek. Valójában nem találta a fiút túlzottan jóképűnek, de megértette azokat, akiknek tetszett a túl hamar megérett erős vonások. Szerettet arra gondolni, hogy Raphaelnek mennyi nyűge származhatott abból az időből mikor még mondhatni nem nőtt bele ezekbe a vonásokba. Soha nem látott róla gyerekkori képet, de tudta, hogy Raphaelt közel sem nevezhették aranyosnak gyerekként.
- Hmm – rezzent össze, mint aki csak most eszmélt rá nincs egyedül – nem szerettem gyerek lenni. Tehetetlen érzés. Jössz és mész, de nem te mondod merre, meddig – zagyválta – aztán drogoztam. Nem szerettem. Untam. Ezért verekedtem. Szerettem. De azt is untam. Aztán dugtam. Azt már nem untam, de még nem szerettem meg – majd lehunyta a szemeit mintha elbújt volna a gondolatai közé.
- Mit szeretsz te az életben Raphael Navarro? – dőlt el a kanapén miközben lelógott a keze. Még az is átfutott az agyán hogy nem zárták be az ajtót. De ő már rég nem volt olyan állapotban hogy felkeljen. Raphael meg sosem zárt semmilyen ajtót. Ezzel is csak az erejét akarta fitogtatni, mint mindig. Akkora egy hülye. Hirtelen iszonyatosan hiányzott neki Eliot. Ez néha csak úgy rátört. Hiányzott neki, de hallotta a horkolását valahonnan szóval itt volt. Elmúlt a pánik és lehunyta a szemét.
- Szeretek rajzolni – nyögött fel Raphael miközben az oldalára fordult. Ez után még sok mindent fecsegett össze de Veronique már elaludt addigra. Csak az maradt meg benne hogy a fiú nem is igazán a meleget utálta. A Napot nem szerette, de erre meg egymillió oka volt. Túl, túl komplikált. Ezt annyira nem szerette.

- Hát majd meglátjuk – zökkent vissza a valóságba Veronique rámosolyogva a lányra.
Raphael ajtaja nyitva állt. Belépve Veronique-ot az a látvány fogadta, amire számított. Hatalmas kupleráj minden szanaszét. Ez még rendben is volt hisz mégis csak Raphael élt itt. A szoba közepén az a félkész Venus szobor állt, amit azóta készített a fiú mióta csak ismerte. Sőt hamarabb is elkezdte. De úgy látszott soha nem fogja befejezni. A szobor mellet szétvetett karokkal és lábakkal aludt Raphael, fejét Alexandre ölében nyugtatva. Teljesen az a kép fogadta, amire számított, biccentett már-már elégedetten Veronique. Csak abban reménykedett, hogy Raphael nem mondott semmi olyat, amivel Alexandre kis fejében beindította a fogaskerekeket. Bár az is legalább haladás lenne.
- Sziasztok – köszöntötte őket Alexandre. Szinte látszott rajta mennyire kényelmetlen neki a helyzet, de mégse hagyta ott Raphaelt. Ezt értékelte benne Veronique. Nadine gyorsan oda sietett és puszit nyomott a fiú arcára majd az alvó fiú fölé hajolt.
- Hát jó pia szaga van – fintorgott hátrébb araszolva Nadine majd leült a földre. Veronique módszeresen kezdte végignézni a lakást. Tudta mit kell keresnie. Jó pár üres cigis dobozt talált a konyhapultra dobva. Ott voltak a Jack Daniels-es üvegek a fiú körül és a szobában több helyen is temérdek darabokra szaggatott papír és széttört ceruza. Bepillantva a fiú szobája meglátott egy szétszabdalt vásznat, amire előzőleg egy nőt festhettek bár már nem lehetett kivenni az arcát csak a hosszú fekete hajat és a nyakában függő keresztet. Veronique agyát birizgálta a kép, de nem tudta honnan ismerős. Végül annyiban hagyta és oda sétált az alvó fiúhoz és csípőre tett kezekkel fürkészte nem túl barátságosan. Alexandre úgy pillantott fel rá király kék hatalmas szemeivel mintha elhozta volna az isteni kinyilatkoztatást. Raphael imádta volna, ha rá nézett volna így de Veronique-ban nem mozgatott meg semmit egy kis együttérzésen kívül.
- Mondott valamit? – kérdezte végül Veronique és nem kerülte el a figyelmét, ahogy a másik lesüti a szemét zavartan.
- Hát össze-visszabeszélt. Valamit az ágyáról meg hogy sokat gondolkodik és hasonlók – felelte zavartan a fiú mire a két lány összenézett. Veronique fejében nagyjából összeállt a kép, de azért biztosra ment. Meg, mert élvezte ezt csinálni.
Belerúgott Raphael combjába. A fiú erre felszisszent és felült combját fogva fájdalomtól eltorzult arccal. Alexandre ijedten simította meg a vállát de Veronique kegyetlenül leszedte és felállította a fekete hajút.
- Ne sajnáld, vagy dajkáld nincs rá szüksége – magyarázta Veronique majd intett a kezével, hogy üljön le a kanapéra. Alexandre ugyan aggódott Raphael miatt, de úgy tűnt számára, hogy Veronique tökéletesen uralja a helyzetet így végül lehuppant a bőrkanapéra. Nadine is azonnal csatlakozott hozzá, mintha csak filmet akarnának nézni. Végülis valamilyen szinten azt is tették.
- Ez most mire volt jó te ördögi szuka? – forrongott Raphael majd hadart valamit spanyolul. Alexandre ugyan nem értette mit mond, de látszólag a lány igen, mert úgy tetszett Veronique csak morcosabb lett tőle.
- Te utálatos kiállhatatlan alak! – vágta fejéhez erre – itt részegeskedsz és ráhozod az emberekre a szívbajt! –majd dühösen hessegetni kezdte – kotródj enni valamit hogy, kijózanodj! - Raphael erre szikrázó tekintetett vetett az ázsiai lányra. Alexandre komolyan megijedt, hogy megüti a lányt de Veronique nem félt, sőt bőszen állta a tekintetét a spanyolnak és végül nyert. Alexandre nem tudta tagadni a hirtelen támadt tiszteletét a lány iránt. Raphael felállt majd, mint akinek nem épp most próbálták volna szétrúgni a combcsontját felszegett fejjel odament a konyhafiókjához és kivett belőle egy kanalat majd fogta a már kihűlt krém leveses edényt azzal fogta magát leült a földre és enni kezdett. Veronique elégedetten bólintott és összefűzte mellkasa előtt karjait. Pár pillanatig csak nézte a földön falatozó spanyolt miközben magas sarkújával valami pop szám ritmusát dobolta, aminek a címe nem jutott hirtelen Alexandre eszébe.
- Kérsz cigit? – vetette fel végül a lány.
- Már azt hittem sose kérded meg – morogta Raphael kanalazva a sűrű levest. Elméletileg utálta, de nem látszott rajta, sőt még csak részegnek se tűnt nagyon. Lehet kialudta, gondolta Alexandre. Veronique belenyújt tarisznyájába, amire ő maga rajzolt textil filccel egy régi freskókra emlékeztető Anyát és Fiút. Alexandre úgy tudta nem vallásos de Veronique-nál sosem lehetett tudni. Végül a lány kikapott egy fehér Marlborós dobozt majd odadobta Raphael kinyújtott lábai elé. A fiú letette erre az időre a lábast és felkapta a majdnem tele lévő cigis dobozt.
- Szégyen gyalázat, lány cigit szívók – grimaszolt a fiú, de azért kiszedte az öngyújtóját a zsebéből majd egy szálat a dobozból és rágyújtott. Pár pillanatig csak bámulta a cigaretta füstöt és jó mélyeket szívott a cigiből. Látszott rajta hogy percről percre józanabbá válik.
- Ez nagyon gyenge – pillantott a kezében lévő csikkre majd tovább evet.
- Leszokóban vagyok – jegyezte meg Veronique majd leült a dohányzó asztalra. Sötétbarna szinte fekete szemeit Raphaelen hagyta – mi történt? – kérdezte végül. Alexandre és Nadine kíváncsian fordult az egyszerre cigiző és evő Raphael felé.
- Nem tudok rajzolni – felelte két szippantás között Raphael. Alexandre értetlenül ráncolta a szemöldökét.
- És ez téged szomorúvá tesz – bólintott Veronique most rémesen hasonlítva Nadine pszichológus szüleire. Sejtette, hogy ez lesz a probléma. A rajz valami olyasmit jelenthetett Raphaelnek mint egy düh levezetési lehetőség, mint a drogosnak a legjobb anyag. Nélküle úgy látszott túl sok ideje maradt gondolkodni, ami rendszerint rémes hangulatba hozta a fiút. Ekkor különböző pótlékokhoz nyúlt, mint szex, cigi, alkohol, alvás.
- Nem! Kurvára boldog vagyok, hát nem látszik? – tárta szét karjait dühösen mire beverte a konyhapultba a karját. Fájdalmasan szisszent fel. Holnap tele lesz kék zöld foltokkal
- A pia mindig előhozza belőle a köcsögebbik énjét – mosolygott szinte bocsánatkérően Veronique a kanapén ülőkre. Alexandre fejében furcsán az ötlött fel hogy olyanok most, mint egy család. Raphael a részeges apa Veronique az anya, aki már beletörődött ebbe és ők Nadine-nal a gyerekek, akik egyáltalán nem értik a helyzetet. Furcsa volt és egyáltalán nem tetszett neki ez az egész. Bár ő tudott volna ilyen jól bánni Raphaellel.
- De nincs semmi baj – bólintott Veronique mintha csak magát akarná megerősíteni ebben. Ezzel fogta magát és elvonult telefonálni. A szobában ülők nem sokat hallhattak belőle Raphael pedig egyenesen figyelmen kívül hagyta a történéseket és tovább cigizett két falat között. Veronique pár perc múlva visszatért elégedett mosollyal.
- Okés srácok, ma bulizni megyünk – majd Raphael fele nézett – szedd elő a legjobb ruhád, ha ilyen elbaszott hangulatban vagy csak egy pár szép széttett láb tud rajtad segíteni. Théoék fél óra múlva itt vannak, hogy felszedjenek minket addigra pont sötétedni is fog.