A temetés sokkal egyszerűbb lett volna, ha rossz idő van. Már jócskán benne voltak a december közepében mire megrendezték a temetést. Az elmúlt hetekben hatalmas havazások, és rossz idő volt, de ma ezen a vasárnapon hiába volt fogvacogtató hideg hétágra sütött a nap és még a hó nagy része is elolvadt. Az ilyen vasárnapokon az ember legszívesebben elment volna valahova a családjával vagy a barátaival, de mindenképp csak jól akarta volna érezni magát ezen az utolsó verőfényes napon. De nem Alexandre-ék. A Chateaubriande család elegáns fekete Rolls Royce-a épp csak megállt a temető parkolójában. Nem látszott úgy, hogy szívesen szállnának ki a kocsiból. Madame Chateaubriande kinézett az autó ablakán a már gyülekező fekete ruhás alakokra. Ma még ő is teljes feketében díszelgett, mint egy viktoriánus hölgy még fekete fátylat is erősítet kalapjához mellette a vezető ülésen Henri Chateaubriande katonákra jellemző kétsoros fekete öltönyt viselt. Hátul fiúk, mellettük már-már hétköznapinak tűnő fekete öltönyt viselt sötétkék csokornyakkendővel fekete szövetkabátja alatt.
- Nos, ideje menni - paskolta meg férje combját a nő majd hátra mosolygott a fiára - a Beauvoir családnak minden támogatásra szüksége van - mondta majd ösztönzésül ő szállt ki először majd családja is követte példáját. Szótlanul indultak el az apró református templom felé ahol maga a szertatás fog fog folyni, és amihez a temető tartozott. A templom alig pár utcára volt a tengertől, a kék égen vitorlázva repültek a sirályok a messzeségben vagy épp a templom tetején verődtek csapatokba. Maga a templom fehérre meszelt dísztelen kis kápolna volt a régi városnegyedben, bár magát az épületet csak pár évtizede építették. Théo nagymamája ebben a templomban házasodott meg és ezért akart itt is elbúcsúzni, hogy férje mellé kerülhessen majd a családi sírboltba. Alexandre egy ideig csak cipője orrát bámulta majd végül rászánta magát, hogy körbe tekintsen. Sok ismerős alakot látott, akiket gyerekkora óta ismert. Azok az emberek, akik ilyen-olyan partikon csipkedték meg az arcát vagy faggatták, hogy megy az iskola, most lehorgasztott fejjel ballagtak a templom felé. A sok szomorú feketébe burkolt ember egy groteszk festményre emlékeztették a fiút. Alexandre életében most másodszor volt csak temetésen így számára túl idegen volt a helyzet. Ahogy előre fordult meglátott a kovácsoltvas kapunál két jól ismert alakot. Raphael és Veronique a kaputól pár lépésre cigarettázott egy fa árnyékában. Raphael ismét nem viselt kabátot a hideg időjárástól függetlenül. Csak egy egyszerű fekete inget és farmert viselt, amin a sok mosás ellenére is halványan festéknyomok látszódtak. Veronique földig érő fekete tüll ruhát viselt felállított magas körgallérral. Szája a szokásosnál is égőbb vörös volt, bár lehet csak a tinta fekete ruha tette. Mint egy gótikus regény két főszereplője, gondolta Alexandre.
- Menj, csak oda hozzájuk, mi apuval előre megyünk - mosolygott hátra fiára Madame Chateaubriande majd a férjébe karolt. Alexandre csak hálásan visszamosolygott majd az apja beleegyező bólintása után odaszaladt barátaihoz. Raphael egy temetéshez képes ragyogó mosollyal köszöntötte.
- Sziasztok - köszöntötte őket Alexandre.
- Szia - intett neki Veronique majd cigarettájával a fiú háta mögé bökött - a szüleid mindig ilyen... drámaiak? - a fiú hátra fordult az említett személyek felé. Valóban, a szülei egymásba karolva felszegett fejjel vonultak be a kapun mondhatni két sorba kényszerítve a többi embert ezzel sorfalat alkotva két oldalt. Mintha egyenesen Viktória királynőt temetnék, és annak felravatalozására indulnának.
- Áh - legyintett szórakozottan Raphael - egész visszafogottak. Hiányzik a zenei kíséret. Lebetegedett az orchestra? - vigyorgott a spanyol felidézve azokat a kevéske alkalmakat mikor volt alkalma megnézni a Chateaubriande házaspár színházba illő belépőit.
- Mondjuk úgy, elég sokat kellet könyörögnöm ahhoz, hogy ne szereltessenek a kocsihoz hangfalat, amiből bömböltethetik Mozart Requiem-ét - vont vállat Alexandre csak félig viccelődve. Kissé hosszúra sikeredett a mai reggeli készülődés a szüleivel. Pláne hogy az anyja egy fekete szőrős boát akart a nyakára tekerni, illetve egy hatalmas pávatollas legyezőt akart magával hozni. Végül sikerült Bapisten közreműködésével meggyőzni, hogy biztos van legalább egy ember a temetésen, aki allergiás a pávákra.
- Édes - mosolygott minden gúny nélkül Veronique majd felcsillant a szeme - ott jön Eliot és Nadine! - vált szélesebbé mosolya majd intett az érkezőknek. Eliot nyakig beöltözve érkezett. Csizmát vett, bélelt fekete széldzsekihez kesztyűt, sálat és sapkát hatalmas bojttal a tetején, teljes feketében, mint aki nagyon komolyan veszi a temetések öltözködési kódexét, nem mintha a ruhatára olyan sok más színt tartalmazott volna. Nadine a másik irányból érkezett a parkoló felől szüleivel, ő már inkább hajazott egy iskolai szavalóverseny különdíjazottjára. Fekete szoknyát és fehér blúzt viselt masnikkal, lábán magas sarkú és combig érő fekete zokni. Vöröses szőke haja masni formában kontyba rendezve. Nagyon divatos volt. A lány egy gyors intéssel ott is hagyta a szüleit és a nővérét Claudiát majd feléjük vette az irányt, míg Eliot már oda is ért. Csak az orra látszott ki a sálból, ami már erősen vörös színű volt. Fázósan ölelte át magát majd láthatóan megborzongott, ahogy az egy szál ingben ácsorgó Raphaelre nézett.
- Haver komolyan megölsz az öltözködési stílusoddal! - vacogta Eliot.
- Nos, mindig is jó volt a stílusérzékem - villantott meg egy csábos mosolyt Raphael.
- Ja, a stílusod neve pedig „hogy a szarba nem fagy be a segged mínusz tíz fokban"?! - morogta Eliot bele a sáljába mikor odaért Nadine és gyorsan ölelésben részesítette a társaságot majd mikor a fiúhoz ért az ijedten ugrott arrébb - Jézusom rajta harisnya sincs! - fordult el fájdalmasan Eliot mintha a puszta látványtól tüdőgyulladást kaphatna - nyugtass meg Veronique, hogy legalább te vettél fel bugyit! - nyafogta remegve Eliot.
- Az ilyen állapotok mindig váltózóak - jegyezte meg kajánul vigyorogva Raphael mire Alexandre és Veronique szinte egyszerre forgatta meg szemeit majd össze is néztek jelentőségteljesen - mármint a fehér neműk vándor ruhadarabok.
- Ja, például az alsógatya, ha beesik az íróasztalod mögé és így anyád nem veszi észre és nem mossa ki - bólogatott némi gondolkodás után Eliot mire a társaság lánytagjai fújolni kezdtek.
- Ember azt hiszem, nekünk máshogy vándorolnak az alsógatyáink - veregette meg a szőke vállát a spanyol némi együttérzéssel.
- Szerintem mindjárt kezdődik a ravatalozás. Induljunk el befelé - jegyezte meg gyorsan Alexandre még mielőtt a kelleténél még többet tud meg bárki fehérneműiről. Az öt fiatal egészen a leghátsó sorban foglalt helyet ugyanis már csak ott volt szabad szék. A Beauvoir család nem aprózta el a temetést, nagyjából mindenkit meghívtak, akik az ügyész családdal bármilyen összeköttetésben állhatott. Alexandre vagy Nadine szülei egészen elől ültek tekintettel léve magas társadalmi helyzetükre, a család közel akarta őket ültetni. De Agathe szülei is alig pár székkel ültek odébb. Madame Renoir igazi ékszer kiállítást nyújtott. Agathe édesanyja, aki még ex modellként is gyönyörű és nagyon fiatalos maradt. Maga Agathe sötétkék koktélruhában ült a magába roskadt Théo kezét szorongatva legelöl. Alexandre-ban csak most tudatosult, hogy a párt lassan több mint egy hete nem látta mégis mintha évek választották volna el őket most. Kicsit kijjebb hajolt, hogy jobb rálátása lehessen barátaira mikor Raphael finoman köhintett, hogy magára vonja a másik figyelmét. Tekintve hogy a spanyol ült a legszélén a sorban és mellette Alexandre a fekete hajú már majdnem a másik ölében feküdt a nézelődéstől.
- Ha elfáradtál nyugodtan használhatod a vállamat alváshoz, de szerintem kissé túlzás egy temetésen az ölemben aludnod, tudod, az emberek a szájukra vesznek minket még a végén - Raphael elvigyorodott - de persze ha kettesben lennénk...
- Jaj hagyj már! - ült vissza rendesen szemeit forgatva a finoman elpiruló Alexandre - csak Théo-ékat akartam jobban látni.
- Nincs nagyon rajtuk mit nézni - biggyesztette le ajkát unottan Raphael - sírnak, szomorúak, és krízis helyzetben vannak. Általában ilyenek a temetések.
- Szívtelen vagy - vonta össze szemöldökét Alexandre rosszallóan. Nem szerette ha Raphael így viselkedett, mintha kívül állt volna a történéseken. Túl távoli volt és ez nem tetszett neki.
- Csak kicsit érzéketlen - mosolygott a fiú, de a mosoly nem érte el a szemeit. Alexandre inkább előre fordult, mert elkezdődött a búcsúztató.

A pap beszéde végtelennek tűnt Alexandre számára. Persze jó páran megkönnyezték a hosszú gyászbeszédet, de ez inkább annak volt betudható, hogy mégiscsak egy temetésen voltak. A gyászolók tömege lesújtva cammogott a fekete ravatalozó autó mögött, ami lassan vitte az urnát a kijelölt parcella felé, a Beauvoir család sírhelyéhez. A virágokat szerencsére előre el lehetett küldeni így azok nem kókadtak le a több mint egy órás búcsúzató alatt. Alexandre és Raphael egészen hátra keveredtek valahol félúton elveszítve a többieket. A két fiú némán előre bámulva lépkedett a gyászmenet után. A kocsiból valami iszonyatosan szomorú zongora zene szólt, amitől Alexandre a temetés kezdete óta először akart sírni. Azért hogy mégse kezdjen el bőgni gyorsan az előtte haladó emberekre fordította a figyelmét hátha kiszúr valamilyen ismerőst a tömegből. Nem kellet sok idő, hogy egy ismerős fekete hosszú hajat pillantson meg. A nem túl magas gyerek alkatú lány sötétlila ruhában és fekete dzsekiben tipegett kissé túl magas sarkain, bizonytalanul. Lottie volt az, az unokahúga. Vele se találkozott már a gála óta.
- Kit látsz? - kérdezte Raphael nem nagy érdeklődéssel mikor felfigyelt, ahogy Alexandre nyújtogatja a nyakát, hogy jobban lásson valamit vagy inkább valakit.
- Az unokatesómat - fordult a spanyol felé Alexandre - talán emlékszel rá ott volt a Halloween-i gálán. Lottie.
- Ah, valóban dereng valami - felelte unott hangon Raphael de közben kezei ökölbe szorultak nadrágja zsebeiben, bár ezt a másik nem láthatta.
- Várj egy kicsit, köszönök neki, rég nem láttam - vetette volna bele magát a tömegbe amikor Raphael egyszerűen visszarántotta maga mellé. Alexandre értetlenül pillantott fel a vállát szorongató fiúra.
- Bőven rá érsz még vele fecsegni a temetés végén - okította ki enyhe gúnnyal Raphael mire Alexandre csak megadóan letett minden próbálkozásáról, hogy köszönjön Lottie-nak. Raphael nagyszerűen értett ahhoz, hogy úgy vegye rá az embert arra, amit ő akar, hogy közben még rosszul is érezze magát az illető, hogy valaha mást akart csinálni. Raphael pár pillanatig csak nézte Alexandre arcát, amitől a másik feszengeni kezdett.
- Mi van már? - kérdezte kissé mérgesen Alexandre.
- Az arcod. Sokkal jobban néz, ki mint pár nappal ezelőtt. Elmúltak a duzzanataid és a horzsolásaid is alig látszanak - mondta végül vállát vonogatva Raphael akinek már rég nem volt ragtapasz a homlokán a seb pedig egészen apró volt már - nézd, csak tisztul a tömeg - bökött állával a lassan szétváló gyászmenet felé előttük. Valóban az emberek óvatosan a sírokat kerülgetve kezdték körülvenni a felparcellázott falat, amiben elhelyezik majd az urnát. Végül Alexandre-ék egészen előre keveredtek közel a Beauvoir családhoz.
Théo édesanyja apró katalán nő volt. Most fekete szőrmébe bújt és férje karjaiban zokogott édesanyja sírjánál. Monsieur Beauvoir magas bajszos ember volt göndör barna hajjal hibátlan tweed öltönyben ölelte át síró feleségét. Théo az édesanyjára hasonlított és amennyire emlékezett Alexandre azon kevés alkalmakra mikor látta az elhunytat a nagymamájára is. Most a fiú a szüleitől pár lépésre lehajtott fejjel állt. Csak a rázkódó vállain látszott a zokogás. Théo lefogyhatott az utóbbi időben és bár alacsonyabb volt, mint Alexandre most mégis egy szomorú fűzfára emlékeztette a hórihorgasnak tetsző alak. Alexandre tekintette elhomályosodott a felbukkanó könnyektől, ahogy érezte majd megszakad a szíve a szenvedő fiú láttán. Senkinek nem kéne így szenvednie. Nem értette, hogy lehet ennyire kegyetlen az élet. Az már meg sem fordult a fejében hogy végül mindannyian erre a sorsra jutnak. Nem akart arra gondolni, hogy mindenki, aki most itt áll egyszer szintúgy meghal. Meg fog halni az édesanyja, az édesapja, ő maga, de még Raphael is. Kézfejével sután megtörölte a szemét és felpislogott a mellette cövek módjára álló latinra. Raphaelt látszólag a legkevésbé se hatotta meg a jelenet. Közönyös arccal bámulta a síró családot, és ahogy az urnát lassan a saját kis cellájába tették és elkezdték befalazni. Mintha nem is igazán lett volna jelen a történésekben. Hirtelen túl távolinak tűnt a mellette álló alak, ami megrémisztette így finoman meglökte a könyökével. Raphael pislogott párat majd meglepetten pillantott Alexandre-ra. Látva a fekete hajú egészen kétségbeesett arcát, szelíden elmosolyodott és megsimogatta a hátát megnyugtatásként.
- Csak Agathe-t kerestem - hazudta Raphael - itt kell lennie valahol. Théo szomorú és ő majd megvigasztalja - Alexandre nem igazán értette, de azért bólintott. Valóban hol lehetett Agathe? Théonak most pont a mindig nyugodt és magabiztos barátnőjére volt szüksége. Alexandre hiába forgatta a fejét nem látta a tömegben. Végül hátra fordult ahol megpillantotta Agathe-t és finoman megbökte Raphaelt, hogy megtalálta. A lány fekete gyapjú kabátot viselt, aminek nyakánál és ruha ujjainál fekete szőrme volt. Kezeivel idegesen babrált miközben a szél kontyából kiszabadult hajszálait mind az arcába fújta. De még így is látható volt a teljes rettegés és tehetetlenség, ahogy bámult előre egyenesen Théora. Magas sarkas lábai ingatagon léptek előre hogy szinte azonnal hátra is tántorodjon. Láthatólag a lány erősen vívódott magával mintha nem tudta volna eldönteni, oda merjen e menni Théohoz. Alexandre értetlenül összevonta szemöldökét. Nem értette mitől fél ennyire a lány. Már éppen oda fordult volna Raphaelhez hátha ő többet tud mikor a mellette álló fiú hirtelen eltűnt mellőle. Ijedten kapta a fejét előre, amikor meglátta, hogy a spanyol határozott léptekkel indul el Théo felé, akit vállon ragad és hátrébb rángat. A fiú csak kezeivel kalimpálva és ijedt arccal követte őt egészen eltávolodva a tömegtől egy fa alá. Alexandre gondolkodás nélkül sietett oda hozzájuk.
- Atyaég Raphael te nem fagysz meg? - kérdezte sírástól rekedtes hangon Théo mikor a fiú elengedte. Ekkora ért oda Alexandre is - szia, Alex - köszöntötte Théo könnyeit törölgetve. Alexandre csak sután mosolyogva intett neki üdvözlésül.
- De, iszonyatosan fázok - bólintott hevesen Raphael - de a kabátom elszakadt. Pár napja ki kellet másznom egy lány ablakán mikor beállítottak az unokatestvérei. Nem volt időm felöltözni csak a kabátomat kaptam fel, de az beakadt az egyik ablak szegbe és leszakadt a fél karja - magyarázta hevesen Raphael és Alexandre hirtelen el se tudta dönteni igaz-e a sztori vagy sem - rém kellemetlen volt és nincs pénzem újra.
- Ki a faszt érdekel?! - fakadt ki Théo halálra rémisztve Alexandre-t - meghalt a nagymamám - hirtelen ismét zokogni kezdett - a nagyi... miért?! - vett elő egy zsebkendőt és hangosan kifújta az orrát - olyan egy borzasztóan szemét ember vagy Raphael! A legrosszabb! Meghalt a nagyi! Ki nem szarja le a kibaszott kabátodat?!
- Tényleg olyan rossz lennék? - kérdezte könnyedén Raphael és Alexandre meg, mert volna rá esküdni egy kissé el is mosolyodott.
- Undorító! A legrosszabb! Miért nem a rossz emberek halnak meg?! Miért a jók?! A nagyi olyan kedves volt! Nem kellet volna meghalni. És ne gyere nekem itt a „mindig a jók mennek el korán" szöveggel, mert kurvára nem használ!
- Az élet szar - bólogatott Raphael.
- Az! Igazságtalan! - helyeselt abbahagyva a zokogást Téo majd még egy trombitáló orrfújás után szipogve megtörölte szemeit - és te komolyan képes vagy egy buzi kabáttal jönni egy ilyen napon? - kérdezte felháborodottan.
- Bocsáss meg - mondta Raphael. Alexandre úgy érezte már teljesen elvesztette a fonalat
- Önző voltam. Egy utolsó paraszt. De tényleg kellene egy új kabát.
- Értelek - bólogatott egyetértően Théo - nos - szipogott még párat - végülis egy hozzád hasonló szívtelen alak úgyse értheti ezt meg. Ah, de jó volt kikiabálni végre azért. Bocs talán durva voltam kissé - majd egy pillanatnyi gondolkodás után bólintott egyet - pár hét múlva úgyis téli ruhadarabokat kell leadnom osztályzásra. Ha hajlandó vagy elszenvedni a modell szerepét varrhatok rád egyet - majd végignézett a magas vállas alakon - bár rohadt sok anyagot igényelsz - majd jókedvűen Alexandre-ra pillantott - neked Alex nincs szükséged egy új pulcsira? A kórházban fekve elkezdtem meg tanulni kötni, de a szüleim utálják a gyapjú cuccokat, így nincs, akire csináljak egyet.
- Imádná - egyezett bele azonnal Raphael a másik helyett - legyenek rajta lajhárok. Imádja a lajhárokat - magyarázta lelkesen Raphael mire Alexandre értetlenül rázta meg a fejét. Nem imádta a lajhárokat. Mármint nem volt velük különösebben problémája, sőt még egész aranyosnak is találta őket, de azért az imádásuk erős túlzás volt.
- Azt hittem azok a te kedvenc állataid - vonta össze szemöldökét Théo.
- Is - vigyorgott Raphael - Alexandre is nagyon megszerette őket. Lajhár tesók lettünk - csapott az említett vállára hogy erősítse meg ebben.
- I-igen - mosolygott Alexandre bár egyáltalán nem értette mi is történik éppen - olyan aranyosak... meg lassúak. I-imádom őket? - bizonytalanodott el a fiú. Théo végül csak vállat vont és helyeslően bólogatott.
- Valóban azt hiszem aranyos állatok - egyezett bele a divattervező - akkor majd egyeztetünk ruhaméretet okés? - mosolyodott el - még le kell rónom az utolsó tiszteletem a nagyinál - bökött hátra a már befalazott parcellára - sziasztok, majd találkozzunk valamikor, úgyis itt a téli szünet. Még azelőtt hogy visszamész az ünnepekre Madridba - intézte szavait Raphaelhez Théo, majd intett és leindult visszafelé. Egy pillanatra meglepődött a fiú szavain Alexandre. Haza menni? Majd végül rájött. Raphaelnek van családja. Igaz, hogy most messze tőle Madridban, de attól még van. Valahogy olyan távolinak tetszett a fiú számára a kép. Hogy Raphael is valakinek a fia, a testvére vagy akár csak a kuzinja. Alexandre fejében a spanyol mindig is egy egyedülálló személy volt. Raphaelnek nem kellettek az emberek, mert ő magában is helyt állt. De mégis volt családja és ez valahogy megnyugtatta a fekete hajút.
Alexandre pedig egyáltalán nem értette mi történt az előbb. Théo olyan szomorú volt és letört hirtelen pedig úgy tetszett új erőre kapott. Gyorsan Agathe irányába nézett, de már nem találta ott a lányt. Az egész egyszerűen érthetetlen volt. Elképedve pillantott Raphaelre aki elégedetten vágta zsebre kezeit.
- Lajhárok? - kérdezte végül Alexandre.
- Aha - bólintott mosolyogva Raphael - imádom őket. Mármint kevés az olyan vadállat, akiket nyugodtan leszedhetsz, a fáról megsimogathatod őket és nem akarnak érte megenni, aztán visszateszed őket a fára, és rohadtul leszarják, hogy megsimogattad őket csak csüngnek tovább. A lajhárok művészek. Az élet művészei - bólogatott értelmetlen büszkeséggel a spanyol apró lajhármonológján.
- Oké - bólintott lassan Alexandre miközben kétségbe vonta a másik épelméjűségét - és ez az egész mire volt jó?
- Nem látod? - intett a már sokkal élőbbnek tűnő Théo felé, aki épp hüppögő édesanyját nyugtatgatta - Théo szereti azt, amit csinál. A nagymamája is szerette a ruhadarabokat, amiket neki varrt. Ez az élete, azzal, hogy kiélhette a haragját és kapott egy új „célt" emlékeztettük, hogy van tovább, hogy lesznek, még vizsgái még van csomó dolga kicsit megkönnyítettük ezt az egészet. Az ember egy temetésen mindig arra gondol ő is ide jut egyszer. Csak azt felejti el milyen hosszú odáig az út. Ha most lehetőséget adunk rá neki hogy belevesszen a munkájába, hogy egyszer rázúdíthassa a haragját valakire, gyógyul a szíve. Ez így van rendjén - magyarázta Raphael. Alexandre végül csak megértette. A spanyol kirántotta Théot egy pillanatra a gyászból hagyta, hogy a fiú kiélhesse a hargját és ellátta egy feladattal, amibe belevetheti magát.
- Tudod Raphael bármennyire is vagy szívtelen. Vagy csak teszel úgy, azt hiszem jól megérted az emberek működését. Ha mindig ilyen lennél másokkal... - de Alexandre nem érhetett a mondata végére, mert Raphael egyszerűen csak befogta a száját nagy kezével. Raphael rámosolygott, mint akit tetten értek majd szája elé emelte mutató ujját így intve csöndre Alexandre-t.
- Shh. Ez a kettőnk titka. Rémes csapás lenne az emberiségre nézve, ha kiderülne kedves is tudok lenni - nevetett fel halkan.
- Velem mindig kedves vagy - jegyezte meg Alexandre.
- De te más vagy - vont vállat Raphael furcsán mosolyogva.