Alexandre kábultan bámulta ágyán fekve a plafont miközben egy zacskó mirelit borsót nyomott még mindig duzzadt arcához. Vasárnap délután volt és nem volt semmi dolga. Végre a szülei sem voltak otthon, mert valami jótékonysági partira mentek. Ezért végre nem ugrálták őt körbe aggodalmukkal. Mikor pénteken szétvert arccal és még sírástól vörös szemekkel beállított a nappaliba majdnem szívrohamot kaptak. Az apját alig tudták visszafogni, hogy ne induljon el azonnal megverni Jacopoékat. Végül Alexandre rengeteg ígérgetés és könyörgés után lebeszélte őket a feljelentésről. Ha engedi, hogy a szülei oldjanak meg mindent helyette azzal csak igazat ad Jacoponak. A sztoriból jótékonyan azt is kihagyta, hogy Raphael alaposan ellátta a fiúk baját helyette arra finomította, hogy kimentette onnan. Persze most a spanyolra akart a legkevésbé gondolni. Végre Raphael folytonos hívásai is megszakadtak. Egyszer se merte felvenni a telefont.
Kopogtak mire Alexandre meg se moccanva kiszólt, hogy szabad. Az ajtóban ott állt a család komornyikja Bapisten és Nadine. Bapisten igazi családi relikvia volt, még a nagyapja fogadta be mikor alig tizennyolc évesen elszökött a katonaságtól. Később is a családdal maradt, mint komornyik és mind Alexandre-ra, mind az apjára ő vigyázott gyerekként. Mára már megidősödött a bajszos alacsony és vékony alak, de továbbra is tisztelet parancsolónak tetszett mindig rendezett öltönyében. Ráadásul ragaszkodott az etiketthez és a formaságokhoz.
- Úrfi megérkezett Rameau kisasszony – jelentette be Bapisten majd egy meghajlás kíséretében távozott.
- Komolyan Alex mi volt ilyen fontos? Clauval vásároltunk karácsonyra! – morogta Nadine rá se nézve a fiúra, ahogy letette a táskáját a fiú íróasztalára.
- Bocsi Nadine – ült fel Alexandre. Tudta, hogy milyen ritkán lehet együtt a lány a nővérével mióta Claudia elment egy amerikai egyetemre tanulni. Sosem zargatná a lányt ilyenkor, ha nem lenne éppen teljességgel kétségbeesve. Így bármennyire is volt kellemetlen számára és hiába érezte férfiatlanak muszáj volt valakinek elmondania vagy beleőrül.
- Jézusom mi történt az arcoddal?! – termett azonnal a fiú mellett Nadine. Két kezébe fogta Alexandre arcát, de a fiú gyorsan kihátrált az érintésből. Túl ismerős volt neki a helyzet. Nadine nem tette szóvá a mozdulatot mintha tudta volna, nem neki szólt.
- Azok az idióták voltak igaz? – mordult fel Nadine. Utálta Jacopoékat. Alexandre csak szégyenteljesen bólintott.
- Nem tudtam magam megvédeni - vallotta be miközben letette a szétázott mirelit zacskót a szekrényére.
- Még szép hogy nem! Túl erőben voltak! – fakadt ki Nadine. Szíve szerint most azonnal megverte volna azokat a szemeteket.
- Mindegy... - legyintett Alexandre majd ismét elfeküdt az ágyon – Raphael elintézte őket – nehezére esett kimondani a másik nevét, ami nem kerülte el Nadine figyelmét. A lány is félig elfeküdt az ágyon. Hátát párnákkal polcolta fel, míg lábait kinyújtotta. Végül pedig Alexandre fejét az ölébe hajtotta. Hosszú ujjai óvatosan túrtak bele a tinta fekete tincsekbe. Vörösre körmei remekül mutattak benne, gondolta szórakozottan. Gyerekkorukban is órákat elücsörögtek így. Alexandre, ha szomorú volt, ha félt vagy ha csak biztonságot keresett mindig Nadine mellet találta meg. A lány volt az ő kősziklája, aki tökéletesen átlátott rajta.
- Mi az igazi baj? – kérdezte Nadine miközben egy rakoncátlan tincset igazított a fiú füle mögé – gondolom nem a sebeidet akartad megmutatni nekem. Mi történt? – majd egy pillanatra elgondolkodott – Raphael? – Alexandre összerezzent.
- Nadine mit tudsz az álmokról? – kérdezte a fiú miközben takaróján lévő csíkos mintával játszadoztak ujjai.
- Hmm – töprengett el a lány – a pszichológusok szerint az agyunk a napközbeni eseményeket dolgozza fel, illetve gyakran visszatérnek benne olyan dolgok, amik nagyon foglalkoztatnak bennünket – majd összehúzta szemeit – mit álmodtál?
- Semmit – hazudta Alexandre – csak gondolkodtam.
- Aha – felelte Nadine akit egyáltalán nem győzött meg – akkor máshogy kérdezem. Mi történt közted és Raphael között?
- Megmentett – nyögte ki végül Alexandre – pénteken ő küldte padlóra Lukaékat. Aztán – egy pillanatra elhallgatott – aztán haza hozott.
- Értem... és csak haza hozott mi? Nem mondott vagy tett semmit, igaz? – kérdezte bizalmatlanul Nadine ahogy a fiú haját elsöpörte annak arcából, hogy jobban lássa.
- Hát... sírtam egy kicsit – vörösödött el Alexandre.
- És ő csak állt ott és bámult rád vagy mi? – kezdett türelmetlenkedni a lány.
- Nem, megölelt.
- Ilyet azért bárki csinál, aki előtt épp sír a barátja.
- Aztán bocsánatot kért.
- Miért? Azért meg megölelt? – értetlenkedett Nadine aki majd belehalt a kíváncsiságba – felállt neki vagy mi? – kérdezte félig viccelődve, mire Alexandre megint összerezzent és még vörösebb színt vett fel – neked állt fel? – hitetlenkedett Nadine. Alexandre annyira volt szexuálisan túlfűtött, mint egy antarktiszi székláb. Sőt még prűd is volt. Ha valaha is egy arab csodavilági hárembe került volna az összes Victoria Secret modellel összezárva, akkor is inkább állólámpának álcázta volna magát a fiú.
- Dehogy is, fúj, miket gondolsz te rólam!? – ütötte meg egy párnával a lányt felháborodottan Alexandre.
- Akkor mondd már el összefüggő mondatokkal mi a franc történt és mi köze ezekhez az álmoknak?! – kiabált rá mérgesen Nadine.
- Jól van, na!- ült fel morcosan Alexandre – tegnap haza hozott, sírtam, ő megölelt, köszönetet mondtam, aztán elkezdte össze-vissza csókolni az arcom és egyfolytában bocsánatot kért tőlem – hadarta, majd kezeibe temette arcát – ma pedig volt egy álmom róla – hullott vissza a lány ölébe a feje miközben jobb karjával eltakarta szemét.
- Milyen álmod? – hajolt előre Nadine teljes értetlenséggel.
- Szerinted? – nézett jelentőségteljesen Alexandre a lányra karját elemelve szeme elől.
- Jaaa – értette meg végül Nadine és visszahanyatlott a párnára – szóval volt egy „olyan" álmod – majd töprengett egy kicsit – egy nedves álmod – majd vállon veregette vigyorogva - gratulálok, lassan férfivá érsz Alex – nevetett fel mire ismét kapott egy párnát az arcába.
- De ez olyan gusztustalan! Raphael egy fiú! És én is az vagyok! Mármint tudom, hogy ő mindkét csapatban játszik, de azért mégis undorítónak érzem magam, hogy segített én meg ilyen förtelmes vagyok – fakadt ki a fiú.
- Dehogy vagy förtelmes – simogatta meg a fejét Nadine – néha mindenkinek vannak ilyen álmai. Mármint, egyszer azt álmodtam Madame Quinault meztelenül jött be órára, aztán mégse vagyok leszbi vagy ilyesmi – von vállat.
- De akkor is olyan... olyan zavarba ejtő. Soha nem fogok tudni a szemébe nézni anélkül, hogy ne érezném úgy, hogy elárultam – mondta Alexandre.
- Ha engem kérdezel Raphaelnek vagy egy tucat olyan álma lehetett, amiben te vagy benne aztán mégis túlteszi magát rajta – majd hirtelen elvigyorodott – amúgy meséld már el miről álmodtál! – nevetett fel. Alexandre nem szólt semmit. El sem tudta volna képzelni, hogy kiejti azokat a szavakat. Reggel óta számtalan kép sejlett fel benne az álomból. Raphael hátán a tetoválás. A gyerekes rosszcsont mosolya, ahogy fölé hajol. A hosszú ujjak tele bőrkeményedésekkel, ahogy szinte karistolják a bőrét. A festék, a benzin, és a szegfű hipnotizáló illata, ami az egész álmot belengte. Túl bensőséges volt, túl intim, hogy puszta szavakkal írja le.
- De uncsi vagy – duzzogott Nadine mikor rájött a fiú nem fogja megosztani vele az álmot. Halványan égett benne a féltékenység. Eddig ezen a világon nem volt rajta kívül senki más, akiben a fiú igazán megbízott volna. Minden kis titkos összesúgásuk, jelszavuk, és emlékük erősebbé tette köztük a köteléket. Ha egy történetben lettek volna biztos ő lett volna a lovag, a herceg hű fegyverhordozója. Mindenét odaadta volna érte. De azt is tudta egyszer eljön ez a pillanat. Mikor jön valaki, aki elrabolja tőle Alexandre-t és neki engednie kell. Mert eléggé szereti ahhoz is, hogy elengedje. De nem gondolta volna, hogy egy fiú lesz az.
Nem gondolta volna, hogy Raphael lesz az.
Az a kissé nyers, magabiztos és talán sötét alak, akitől a szülei, ha tudnák, milyen ember féltenék Alexandre-t. Nadine is féltette. A szeme előtt cseperedett fel. Vele. Még élt benne a kép a kisfiúról, aki annyira szégyenlős volt, hogy a játszótéren úgy csinált mintha olvasna. Egy láthatatlan könyvet mikor még olvasni se tudott. Először még csak trófeaként tekintett rá. Alexandre olyan volt, mint egy játék baba. Túl kék szemekkel, túl fehér bőrrel, túl fekete hajjal, minden túl, túl, túl, volt rajta. Nem is kedvelték sokan. Halkan beszélt mindig sírt és sokszor a saját lábában is orra esett. Kivéve mikor táncolt. Ha Alexandre valaha táncra perdült, akkor mindenki őt nézte csodálva, imádva. Vajon tudja majd ezeket értékelni Raphael?
Hamarosan szembe kell néznie azzal, hogy nem ő lesz az első. Örökre ott marad ugyan, de megfosztják a díszes páncéltól és az érdemrendektől. Hamarosan lesznek majd titkok, amiket Alexandre megőriz magának, mert ezek majd Raphaelről szólnak. Tessék itt volt az első. De ez nem fog változtatni a tényen, hogy megvédi a fiút.
Ha Raphael összetöri a szívét, ő összetöri a csontjait.
- Bocsáss meg – mosolygott rá szégyenlősen a fiú.
- Áh, hagyd csak – simogatta meg az arcán lévő hegeket, amiktől neki kellet volna megvédenie – de mond, csak Alex mi van, ha meleg vagy?
- Remetének állok, és soha többé nem láttok – vágta rá Alexandre mire kapott egyet a homlokára – au! Sérült vagyok!
- Ilyet még viccből se mondj – torkolta le Nadine – szerintem aranyosak lennétek együtt.
- Nem értem miért hiszi azt mindenki, hogy az akarok lenni – fintorgott Alexandre – amúgy se lenne belőle semmi, ha szerelmes lennék Raphaelbe. Ő nem akar rendes kapcsolatot, és ő csak a felnőttes, szép embereket szereti – idézte fel a szégyen fal szomorú látványát maga előtt. Vajon bővült az óta? Még rágondolni is rossz volt.
- És te mi vagy? Kerti slag? – mosolygott rá Nadine majd nyomott egy puszit a fiú homlokára ahol az előbb megütötte – ha szerelmes vagy belé és nem viszonozza, akkor huzatosabb a feje, mint első ránézésre lehet hinni – mondta mire Alexandre megkönnyebbülten nevetett fel. Hiába Nadine tökéletesen megértette őt.

De végül minden bátorító szó ellenére is megfutamodott. Nem is egyszer. Reggel az iskola kapuban majdnem összetalálkoztak, de végül szégyenszemre inkább bevetődött egy kuka mögé. A telefonján volt vagy egy tucat nem fogadott hívás Raphaeltől és ezek után csak még kínosabbnak érezte volna, ha összetalálkoznak. Később látta, ahogy Raphael Veronique-kal szlalomozik a folyosón minden bizonnyal őt és Nadine-t keresve. Ekkor már a mosdóba zárta be magát egészen szünet végéig, hogy biztos legyen benne, nem találkoznak össze. Aztán jött a testnevelés, természetesen, pont, akkor volt kinti festőórája a latinnak. Ekkor Alexandre szép számmal lévő kék-zöld foltjaira utalva inkább elmenekült a nővérszobába. Majd mikor elkövetkezett a szokássá vált közös ebédszünet gyáva módon megkérte Nadine-t találjon ki neki egy kifogást majd a könyvtárba rohant, hogy kutatást végezzen a Vörös és feketéről, amiről majd írniuk kell. Jövő félév közepén. De Nadine nem hagyta békén. Egyfolytában a nyomában volt és próbálta rávenni találkozzon Raphaellel. „Nem erőszakoltad meg! Csak volt egy érzéki álmod vele! Ez semmit se jelent!" mondogatta újra és újra, de Alexandre-nál süket fülekre talált. Számára már ez is túl ment minden határon. Egy ilyen szégyenteljes helyzet, amit a saját agya kreált ráadásul egy másik fiúval! Ez nonszensz!
A nap másik legkellemetlenebb részét a záporozó kérdések a tanároktól, és osztálytársaitól hogy mégis mi a fene történt vele. Hiába volt minden igyekezete a szeme alatt még mindig be volt duzzadva az egyik véraláfutása és bár Nadine felajánlotta a legújabb matt púderét, de a fiú ellenállt a kozmetika csodájának használatától. Bele se mert gondolni mi lenne, ha az emberek rájönnének „sminkeli" magát. De végül egy egyszerű hiperaktív unokaöccssel magyarázta a sebeket, akivel eldurvult a játék. Egy lány meg is jegyezte milyen kár egy ilyen csinos arcért. Ezt ugyan mások is mondták, de jóval gúnyosabb hangsúllyal. Legalább Jacopoék nem jöttek iskolába. Ahogy Agatha se. A nap vége fele Alexandre csak imádkozni tudott legyen vége az iskolának minél előbb, hogy hazamehessen és aludjon egyet. Már az utolsó balett órájukra indult Nadine-nal ahol végre Madame Quinault kihirdeti kik fognak szerepelni az előadáson.
A lány hirtelen megragadta a csuklójánál fogva így kényszerítve, hogy megálljon. Alexandre-nak még csak ideje se volt megfordulni mikor a lány már elengedte és elsietett mellette. A teremajtóból még visszanézett vigyorogva, amitől Alexandre-nak rettenetes gondolatai támadtak.
- Évekkel később hálás leszel nekem – tátogta Nadine majd eltűnt a teremajtóban, amit gondosan be is csukott maga után. Alexandre egy pillanatig csak értetlenül állt ott majd érezte, ahogy egy ismerős nagy tenyér ránehezedik a vállára.
- Te kerülsz engem!- vádolta meg kertelés nélkül Raphael maga felé pördítve a sokkos Alexandre-t.
- Nem is – pillantott oldalra zavartan Alexandre hogy ne kelljen a morcos fekete szemekkel harcba szállnia. Érezte a vesztét.
- Ma reggel láttalak, de amint elindultam volna feléd te eltűntél – jött elő az első esettel Raphael.
- Siettem. Nem volt kész a leckém – hárított a fiú mire érezte a vállán lévő kéz szorítása erősödik.
- Ne hazudj, te mindig csinálsz leckét.
- Az iskolában hagytam a füzetem ezért nem tudtam megcsinálni – folytatta a füllentést Alexandre.
- Rendben. Akkor amikor Veronique-kal jöttünk meglátogatni, hogy lássuk mennyire durvák még a sebeid. Az osztályterem előtt vártunk rád Nadine-nal de nem kerültél elő pedig a csöngetésig ott ácsorogtunk.
- Elkapott a földrajz tanár hogy segítsek neki elrakni a térképeket.
- Tesin láttalak még az elején, de aztán megint köddé váltál.
- Fájt a hasam, a gyengélkedőre mentem – a fekete hajú lassan kezdett leizzadni a hazudozástól és láthatólag egy cseppnyit se győzte meg a másikat.
- Nem jöttél ebédelni. Mindig jössz ebédelni – mondta Raphael mintha csak végítéletet nyilatkoztatna ki.
- A könyvtárba kellet mennem. Irodalomból házi beadandót fogunk írni... hamarosan – nyögte Alexandre. Egyre kellemetlenebbül érezte magát.
- De most tényleg – eresztette el Alexandre vállát a spanyol – komolyan mit csináltam? Mondd, el mekkora barom vagyok, hogy bocsánatot kérhessek – adta meg magát gyászosan Raphael. Alexandre-nak összeszorult a szíve. Azt hitte csak neki kellemetlen ez az egész, mert nem tud úrrá lenni a túlbuzgó fantáziáján, de valójában csak Raphaelt bántotta meg vele. Nyomorultul érezte magát egész nap, de ez volt a csúcspont.
- Sajnálom –mondta végül – nem csináltál semmit, én voltam a hülye- Raphael értetlenül nézett rá – igen, kerültelek, de csak mert szégyelltem magam.
- Miért? – lépett közelebb Raphael kíváncsian. Alexandre elvörösödött. Olyat csak nem mondhat, hogy volt egy álma amiben szexeltek és mikor felébredt gyanúsan nyirkos volt a nadrágja. Ilyet senki sem mond a barátjának, pláne ha fiú! Raphael várakozóan bámulta őt, Alexandre érezte, hogy izzad a tenyere. Nem, kész, soha, de soha, az életben nem fogja kimondani, hogy ez megtörtént, magával viszi a sírba, soha nem említi meg senkinek, Nadine-t pedig hipnotizálni fogja, hogy elfelejtse, amit mondott. Raphael Navarro soha nem tudhatja meg hogy volt egy röpke álom erejéig tartó időszak, amikor teljesen bele volt esve.
- Azért mert sírtam – mondta lehajtott fejjel, hogy minél kisebb legyen az esélye a lebukásra.
- Oh, ja, az –lélegzett fel Raphael. Eddig észre se vette, hogy visszatartotta a levegőt.
- Én meg már sorra vettem minden ellened elkövetett vétkemet – nevetett fel – ettől ne érezd magad rosszul, mindenki szokott sírni – vont vállat könnyedén mintha megszabadult volna a láncaitól.
- Még te is? – kérdezte halvány mosollyal, felvont szemöldökkel Alexandre.
- Persze – helyeselt Raphael bőszen – például mikor 2012-ben megnyertük a világbajnokságot. Az összes testvéremmel sírtam együtt a himnuszunk alatt – merengett el vigyorogva az emléken a spanyol. Alexandre halkan felnevetett a fejében felbukkanó képen. Raphael ahogy a tévé előtt ül az akárhány öccsével és sírva ordítják a spanyol himnuszt. Ez valahogy annyira, a fiúra vallt. Ekkor megszólalt a csöngő és Alexandre elköszönt, hogy bemenjen a terembe. Már az ajtóban állt mikor Raphael halkan megjegyezte.
- Nem ez volt a baj igaz? – kérdezte egyenesen a fiú szemébe nézve. Alexandre egy pillanatra megijedt. Elgondolkodott vajon elmondja-e Raphaelnek az igazságot. De végül elvetette az ötletet. Ami most köztük volt az így jó. Végülis szembe került vele és nem mutatta annak jelét, hogy annyira halálosan bele lenne zúgva. Talán csak a képzelete játszott vele. Ezért tényleg fölösleges lenne eldobni, ami köztük volt. Lenyelte a gombócot a torkán és elmosolyodott.
- Nem, nem ez volt – rázta meg fejét.
- És nem is fogod elmondani – meg se kérdezte, mert tudta előre a választ.
- Nem, ez... - intett Raphael majd maga felé – ez jó. Annak kell maradnia – mosolyodott el szomorúan majd elköszönt és belépett a terembe.

Eliot dobogó lábakkal várta az SMS-t. Ma volt a nagy nap mikor kihirdetik ki milyen szerepet kapott a tavaszi balett előadáson. Őt magát annyira nem is a tánc érdekelte hanem Yvonne. Ha a lány akárcsak a legkisebb szerepet is kapja biztosan rettentően boldog lesz. Ha pedig ő boldog Eliot is a fellegekben járt. Lassan egy hónapja dolgoztak együtt és minden közös órával egyre jobban megkedvelte a lányt. Először csak a kinézete tetszett. Apró volt és cukin szeplős, amit imádott, de legjobban mégis a gyerekkori macskájára emlékeztető karika göndör vörös fürtökért rajongott. Majd rájött mennyire szeretnivaló személyiség a lány. A félénksége a törékenysége előhozta belőle a védelmező ösztönt, de ezek mellet okos volt, kedves, és barátságos. A tökéletes lány. Már csak elég bátorságot kellet összeszednie ahhoz, hogy ezt mind el is mondja Yvonne-nak. De majd egyszer.
- Eliot hagyd már abba – morrant rá Veronique majd lapozott egyet a magazinjában. Napok óta rémes hangulatban volt a lány minden bizonnyal ami Théo nagymamájával és Agathe meghallgatásán történt tette ilyen morcossá. Eliot csak Raphaeltől hallotta a sztorit, de őt is eléggé megviselték. A legutóbbi bunyóról nem is beszélve, aminek nyoma Raphael homlokán lévő ragtapasz volt. Azt a sztorit is csak félig meddig mondta el a spanyol. Eliot biztos volt benne hogy valamit titkolt előtte a legjobb barátja.
- Csak izgatott vagyok – motyogta a szőke miközben még egyszer megnézte a mobilja kijelzőjét – ma hirdetik ki – mondta ma már századszorra.
- Tudom – mondta Veronique fel se nézve az olvasásból – de akkor is lyukat taposol a parkettába. Vegyél példát Raphaelről. Szerinted ő nem izgul Alexandre-ért? Vagy én Nadine-ért?
- Szerintem Raphael még soha nem izgult semmiért azon kívül, hogy van-e elég ceruzája meg cigije hogy kihúzza a kövi fizujáig – mondta Eliot – amúgy hol van? – pillantott körbe mintha csak valamelyik rajztábla mögött bujkálna a spanyol.
- Alexandre után rohangált egész nap. A srác kerüli őt - pillantott fel Veronique de azonnal vissza is tért az olvasáshoz.
- Te figyelj – hajolt közelebb bizalmasan Eliot – szerinted már meghúzta?
- Tekintve hogy Raphaelről beszélünk, ha ez már megtörtént volna, fele ennyit se rohangálna utána – majd Veronique egy pillanatra elhallgatott – ez az Alexandre baromi okos – bólintott elismerően.
- Várj, mi? – lepődött meg Eliot – mindegy – legyintett – azért elég undorító lenne – grimaszolt – két pasi, fúj.
- Megjött – pillantott a terembe belépő Raphaelre Veronique figyelmen kívül hagyva a másikat. Raphael pár pillanatig nézelődött a teremben majd mikor rátalált a hátrébb ülő barátaira villantott egy szikrázó mosolyt. A világ rendje helyrebilleni látszott. A spanyol szórakozottan sétált oda majd ledobta táskáját, hogy leülhessen a rajzasztalához. A megszokott mozdulattal túrt a hajába, de ujjai majdnem leszedték a homlokán lévő ragtapaszt. Morogva igazította meg a tapaszt.
- Na? – vonta fel szemöldökét várakozóan Eliot. Annyira még ő se volt vak hogy tudja Raphael egész nap ideges volt. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a kis balerina fiú miatt, akinek mostanság erőteljes behatása volt Raphael hangulatára. Ez pedig egy igen veszélyes fegyver volt.
- Minden a legnagyobb rendben van – vont vállat Raphael majd kivette a táskájából egy bizánci művészetekről szóló könyvet, amiből számtalan lap állt ki saláta módjára. Olvasni kezdett finoman jelezve nem áll szándékában beszélgetni. Eliot így két olvasó ember között maradva már csak pusztán lázadásból is a telefonján játszott inkább.
Raphael nem olvashatott többet pár oldalnál mikor egy kissé affektáló hang megszólította.
- Raphael lenne rám egy perced? – kuncogott fel az illető. Raphael felismerte a hangot, és ahogy hátra fordult meg is győződhetett igazáról. Enzo állt alig pár méterre tőlük háta mögött összekulcsolt kezekkel vigyorogva. A fiú mintás rikító ruhákat hordott és felettébb kétes ízlése volt ahhoz képest, hogy szintén divattervezőnek tanult, mint Théo. Enzo halotti sápadtságában világított fekete haja és kék szeme. Még egész szép is lehetett volna, ha nem vett volna fel egy sokaknak visszatetsző nőies attitűdöt nagyjából egy éve, ami egészen odáig terjedt, hogy nyávogva beszélt szemceruzát és szájfényt és egyebeket viselt. Egy szóval meleg volt, mint a kályhacső. Ezekkel még nem is lett volna baj a St. Vitus eléggé szabados emberek gyűjtőhelye volt, de a fiú csak ki akart tűnni azzal, hogy lassan már transzneműnek tetette magát. Raphael maga is elég szabad szellemű volt tekintve a saját szexuális tevékenységeit is, de azt ki nem állhatta, ha valaki csak páváskodni akart, míg másoknak valóban ezzel kellet együtt élniük. De az enyhe ellenszenv sose gátolta meg abban, hogy bizonyos időközönként ágyba ne bújjon vele, ha a másik hívta.
- Persze, menjünk ki – állt fel Raphael majd kiterelte a teremből a még mindig vigyorgó fiút. Mögöttük Eliot néma öklendezést imitált mire Veronique megcsapta a magazinjával, de azért mosolygott. Kint a terem előtt Raphael szembe fordult Enzoval.
- Na, mit akarsz? – kérdezte a falnak dőlve mellkasán összefont karokkal a spanyol.
- Ne légy ilyen undok! – vinnyogta Enzo miközben a fiú ingjének legfelső begombolt gombjával játszott. Raphael egyszerűen csak rá hagyta hadd nyúlkáljon.
- Na, mindegy – húzta vissza kezét a fekete hajú mikor rá jött ezzel nem puhítja meg a másikat – Sergei kidobott, vagyis nem igazán szakítottunk. Haza ment Oroszországba és csak Újév után jön haza – majd unottan vállat von –szóval- vette elő legcsábosabb mosolyát pilláit megrebegtetve – nem lenne ma este egy kis szabad időd rám esetleg? – kérdezte negédesen. Raphael pár pillanatig csak nézte a fiút, elemezte. Az arcán a smink, az ő ízlésének már túl sok. Régen tetszett neki a fiú kinézete. Imádta a sötét hajat és a túl fehér bőrt. Mindig úgy képzelte el, hogy addig-addig sápadnak, míg üveggé nem válnak lassan. Gyönyörű áttetsző üveggé. A fekete hajjal pedig már olyan hatást kelltettek ezek az emberek mintha most ugrottak volna le egy grafit rajzról. Enzo is olyan szép volt régen, míg el nem kezdte ezt az öncsúfítást. Persze legjobb formájában se érné utol Alexandre-t. A balett táncos maga volt Leonardo egyik angyala. Enzo tetettet hímnőssége undort váltott ki belőle.
- Bocs Enzo nincs időm... rád – mosolyodott el gúnyosan Raphael mire Enzo levedlette mézes-mázas maszkját. Grimaszolt egyet majd hátrébb lépett.
- Rád se ismerek Navarro. Remélem tényleg valami dögös dögért dobsz – mondta sértetten jóval mélyebb hangon minden affektálást maga mögött hagyva – na, mindegy ma úgyse volt hozzá kedvem – majd megfordult – szevasz – intett és minden nőiességét elfelejtve elviharzott. Raphael halkan nevetett az elfelejtett szerep láttán majd visszasétált a terembe barátaihoz, akik már izgatottan várták.
- Na, mi történt? – kérdezte egyszerre Raphael és Eliot egymástól mire felnevettek.
- Visszautasítottam Enzot – vont vállat Raphael majd visszaül a helyére. Eliot helyeslően bólintott.
- Komolyan leckét veszek ettől a fiútól – utalt Veronique Alexandre-ra, de a fiúk félreértették.
- Áh, buzi létére borzalmas az ízlése – legyintett Eliot majd ismét kiült arcára az izgatottság – Yvonne megírta a szereposztást!- újságolta mire Raphael is érdeklődve fordult felé.
- És? – kérdezte visszafogva magát. Alexandre úgyis főszerepet kap. Azt kell kapnia. Ezt még Raphael is meg tudta állapítani és nem csak büszkeségből gondolta.
- A parázsfuvolát adják elő –olvasta fel az SMS-t, amit még ő se látott.
- Az varázsfuvola – javította ki szemeit forgatva Veronique.
- Akkor az – hagyta rá Eliot – Alexandre kapta a főszerepet mármint a férfit, valami Tamino... - görgette lejjebb az üzenetet míg Raphael arcára büszke szeretetteljes mosoly ült ki – oh! – kiáltott fel diadalmasan – Yvonne is szerepet kapott! Ő lesz az Éjkirálynő egyik udvarhölgye! – bokszolt a levegőbe majdnem elejtve a telefont – az egyébként jó szerep? – pillantott körbe értetlenül.
- Fogjuk rá – mondta unottan Veronique – inkább Nadine-t és Agathe-t mondd! Őket is leírta?
- Aha, itt is van! – ugrott át pár sort a fiú – Nadine lett a... Pamina? Milyen név ez? – ráncolta homlokát a szőke – és Agathe lett az Éjkirálynő. Ja, ez az a nő, aki olyan furán énekel nem? – majd értetlenül meredt a két elképedt barátjára. Veronique lesápadva kapta kezét vörös szája elé míg Raphael két kézzel túrt hajába mintha nem értené a helyzetet.
- Most meg mi van? Ezek jó szerepek nem? – kapdosta fejét Eliot.
- Az Éjkirálynő nem főszerep – nyelt egy nagyot Veronique – Pamina a főszerep.
- Na és? Akkor Nadine táncolja a legtöbbet meg Alexandre és? Hol itt a baj? – kérdezte Eliot, aki még mindig nem fogta fel a helyzetet.
- Rontott - nyögte Raphael – ezért lehet. Sőt csak ezért lehet.
- Mi van már?!- fakadt ki végül Eliot.
- Hát nem fogod fel? – csattant fel Veronique – Agathe nem kapta meg a főszerepet. Sok eséllyel életében először! És nem is ez a legnagyobb baj, bár már ettől padlón lesz, azért nem sikerült a meghallgatás, mert elesett és azért bukott orra, mert Théo-ért aggódott! Mondhatjuk úgy is, hogy a fiú hibája! – majd a lány szemei tágra nyíltak mintha csak most jött volna rá mit mondott – szerinted így gondolja? Szerinted most mi lesz? Hivatalosak vagyunk a temetésre!
- Itt most nem is nekünk rossz. Azt nem tudom most mi lesz Théo és Agathe között. Agathe nem az a fajta, aki képes elviselni, hogy vesztett – felelte komoran Raphael – de majd meglátjuk mi lesz a temetésen.