Alexandre őrült módjára keringett a gyakorló teremben. Egyszerre volt iszonyatosan dühös és ijedt, míg a körbe-körbe való sétálástól szédülni kezdett, de túl ideges volt egy helyben állni. Minden a mai átlagosnak induló táncórával kezdődött. Múlt héten volt a bemutató, de már mindenhonnan hallani lehetett ilyen vagy olyan spekulációkat. Persze leginkább Agathe leszereplése volt a téma, de a gonosz kis suttogások napról napra halkabbak lettek. Még jó is volt az óra kezdete. Madame Quinault megdicsérte, hogy milyen jól haladnak Yvonne-nal. A dolgok ott kezdtek elromlani mikor a Madame óvatosan felvezette lenne még pár diák, akikre ráférne a korrepetálás. Mire Alexandre észbekapott a pénteki korrepetáláshoz még három fiú csatlakozott. Ezzel még nem is lett volna baja, ha nem olyanokat kap, akik csak fájdalmat okoztak neki az évek alatt. Általános iskola óta ismerte a fiúkat. Jacopo, Leon és Luka, akik rendszeresen terrorizálták kiskora óta. Az egész még gyerekkorában kezdődött mikor még elég esetlen volt. Rögtön céltáblája lett a három srácnak. Kigúnyolták, mert ügyetlen volt, kicsi félénk és szeplős. Vagyis nagyjából mindenért, amit csak találtak rajta. Később mikor megnőtt meg már azért csúfolták, hogy olyan, mint egy zsiráf, aki félig fennakadt egy fán. Ezt megtetőzték még a pénzbehajtásokkal. Jó pár eurótól fosztották meg különböző adók címén. Hétfőadó, nagyszüneti adó, mosdó adó, öltöző adó és így tovább, amiket ha nem fizetett ki bizony akár ki lett zárva egész nap a mosdóból és hasonlók. Nadine ugyan mindig elüldözte őket, de ha a lány csak egy pillanatra is levette róla a szemét a fiúk rögtön felbukkantak és tovább szekálták. Ő meg beijedt tőlük. Nem mert szólni senkinek se, mert iszonyatosan szégyellte magát, hogy nem csak, hogy fiú létére nem tudta megvédeni magát, de még egy lány szoknyája mögé is bújt. Aztán minden rosszabbra fordult miután eljött a felsőközép. A fiúk belefogtak a testi fenyítésbe. Nem egyszer verték el jó alaposan, hogy utána Nadine-nak kelljen őt hazavinnie. Persze ekkor már a szülei is rájöttek valami nincs rendben. Az anyja be akarta őket perelni és ki akarta őket csapatni az apja ennél bosszúvágyóbb volt, ő maga akarta ellátni a fiúk baját, amiért hozzá mertek érni a fiához. Végül a srácok szülei közösen visszafizették az összeget, amit a gyerekeik elvettek és hosszas bocsánatkérések és könyörgések után Alexandre szüleiben alábbhagyott vérszomj. Ezek után a három fiú végképp elkönyvelték Alexandre-t apuci kicsi fiának, aki kilóra megvette az iskolát. A fiú mégis egyik legnagyobb kudarcának tudta be hogy nem volt képes megvédeni akkor magát. A másik nagy kudarca pedig az volt, hogy mai napig félt tőlük. Végül egy ideje már nem vágták tönkre az életét és kezdett fellélegezni. Erre tessék, az élet képen törli.
Már most erős volt benne a késztetés hogy egészen hazáig rohanjon és a fejére húzva a párnát addig aludjon, amíg el nem felejti ezt az egészet. Kétségbeesésében még az is átfutott a fején mennyivel nyugodtabb lenne ha Raphael vele lenne. Megrázta a fejét. Ez már tarthatatlan volt. Ennyire nem lehet gyáva, hogy a fiú mögé akarjon bújni!
Így hát tovább járkált fel s alá kezeit tördelve. Már csak az tartotta benne a lelket, hogy Yvonne is itt lesz, és ha van szemtanú, csak nem verik péppé. Na meg azt se szabad kizárni, hogy a fiúk megjavultak vagy eléggé tartanak az apjától, hogy nem akarják majd bántani.
A három fiú egyszerre futott be a terembe. Valamivel alacsonyabbak voltak ugyan, mint Alexandre, de erősebbek. Jacopo és Leon testvérek voltak alig pár percnyi különbséggel. Elméletileg kétpetéjűek voltak, de a hasonlóságuk bárkit megtévesztett volna. Mindkettőnek fekete göndör haja volt barna bőre és tagbaszakadt testükhöz képest egészen apró fejük. Arcuk egy szobor szögletességére és éles vonalaira emlékeztették az embert. A harmadik barát, Luka elütött a két testvértől, jóval világosabb volt. Ő volt a legmagasabb hármuk közül. Egyenes szálú szőkésbarna hajjal arcán jó pár anyajeggyel. Ugyan vézna fiú volt, Alexandre a saját bőrén tapasztalta, hogy igazán nagyokat tud odacsapni ha, kell.
- Chateaubriande! – vakkantotta Jacopo akit engedelmes kutyaként követett a másik kettő. A fiúk félkörben bekerítették Alexandre-t, aki így a rúdhoz passzírozódott. Hogy megőrizze, méltóságát a tőle telhető lazasággal rákönyökölt a rúdra mintha el se tudna képzelni barátságosabb időtöltést, mint a három volt terrorizálója alkotta körbe szoruljon. A menekülés legcsekélyebb lehetőségét is porrá tiporták ezzel az egyszerű stratégiai lépéssel.
- Még meg kéne várni Yvonne-t. Őt is korrepetálom – jegyezte meg Alexandre félszegen.
- Kell a szarnak a segítséged – dörrent rá Jacopo mire a fekete hajú ijedten rezzent meg – a Madame csak azért nyalja a segged, mert apád pénzel itt mindent – mosolyodott el gúnyosan.
- Nem kell ahhoz pénz, hogy lássa, jó vagyok – húzta ki magát Alexandre minden büszkeségét összeszedve.
- Elég könnyű apuci kicsikéjének bevágódnia bárhova befér egy kis megkenéssel – köpte Luka – fogadjunk, hogy apád találta ki a bemutatóra a táncod is – majd nem bírta türtőztetni magát és hozzá tette – jó szar is volt. Látszik, hogy apád is csak a pénze miatt került be az iparba. Csak egy gazdag... - majd hirtelen elhallgatott. Luka meglepődve kapta kezét az arcához miközben Alexandre-ra meredt. A fiú legalább ilyen döbbenten nézett vissza rá.
Alexandre képen törölte a fiút.
Ő Alexandre Chateaubriande életében először megütött valakit. Ugyan az ütés nem volt túl erős és ügyetlenre is sikeredett attól még egy rendes maflás volt. Alexandre-nak eszébe jutott a Harcosok klubja és elmosolyodott. Egy kicsit keményebbnek érezte magát ettől. De nem hagytak neki sok időt, hogy örüljön a nagy előre lépésének.
- Mit vigyorogsz te kis görcs?! – fröcsögte Luka majd, BUMM. Alexandre arcába éles fájdalom nyílalt és félt, hogy kiszakadt az állkapcsa, de csak kattant. A sajgó érzésre könnyek gyűltek a szemében, de legyűrte őket. Nincs az a pénz, hogy ezek előtt sírjon. Összeszorította a száját és megpróbált a fiú hasába bokszolni, de Luka kitért előle. Mind hárman felnevettek a gyenge próbálkozás láttán mire Alexandre minden harci vágya elpárolgott. Leon testvére utasítására fejbe vágta, ami elől ki se tudott térni az állát fogó Alexandre így a telibe kapott ütéstől fél térdre esett. Már szinte csillagokat látott és majd széthasadt a feje.
- Ez az térdelj csak te kis pöcs! Tanuld meg hol a helyed – nevetett fel Jacopo és rálépett a fiú fejére és így kezdte a földre nyomni. Alexandre felnyögött fájdalmában, ahogy erővel lenyomták a földre. Hiába próbált ellenszegülni, kapálódzhatott és fészkelődhetett a három láb teljes erejével a földön tartotta.
- Hol van most anyuci és apuci, hogy megmentsenek? – gügyögte neki gúnyolódva a nevető Luka, aki a verbális megaláztatásokat élvezte a legjobban. Alexandre összeszorított fogakkal tűrt. Szemeit szorosan lehunyta.
Csak akkor pattantak ki szemei ijedten mikor hallotta a nyíló ajtó hangját. Yvonne kővé dermedve állt az ajtóban, edzőruhájában.
- Alexandre! – sikkantott fel a lány pár lépéssel közelebb araszolva. Yvonne sápadtságában virítottak szeplői még a szája is elfehéredett ijedtében. A három alak felé fordult.
- Francba – mordult fel Jacopo és Alexandre érezte, ahogy egyre erősebben tapos fején – Leon kapd el! – intett öccse felé aki parancs nélkül soha nem cselekedett semmit. Leonnak még csak elindulni se volt lehetősége Yvonne már szélsebesen szaladt ki. Pillanatokon belül már csak a hűlt helye volt a lánynak. Elmenekült.
- Jó kis barátaid vannak – röhögött fel Luka. Alexandre még csak nem is tudott rá haragudni. Hogy is szálhatott volna szembe három megtermett fiúval a pici törékeny Yvonne? Leon parancsra várva fordult vissza Jacopohoz.
- Hagyd, a fenébe úgy se köp be minket. Szerintem már rég hazafele rohan! – nevetett fel magabiztosan az idősebb testvér – inkább tanítsuk meg Alexnek milyen is az élet anyuci szoknyáján kívül – fordult vissza gyilkos mosollyal a földön fekvő fiúhoz.
Alexandre számára kezdtek összefolyni az események. A fiúk felváltva verték, gúnyolták és kinevették. Már nem is ellenkezett csak méltóságát őrizve csöndben maradt. Tapasztalatból tudta úgy hamarabb unják meg, ha nem mutat ki semmit. Még csak segítségre se várt. Nadine már rég otthon volt nem is tudva mi történik. Yvonne is minden bizonnyal félelmében haza futott. Errefelé pedig pénteken tanítás után senki se járt. Raphael... Raphael meg vagy három épülettel arrébb szobrász szakkörön volt, ami lehetetlenné tette, hogy csak úgy itt teremjen. Még túl is lépett volna a reménytelenségen, ha nem fájt volna neki ennyire. A szégyen, az ütések fájdalma már-már a sírás határára sodorták. Hát férfi ő, hogy mindig mások mögé bújik, ha baj történik? De mégis most csak imádkozni tudott, hogy megmentse valaki. Nadine. Bárki. Raphael!
Az ajtó fülsüketítő robajjal csattant ki. A három fiú ijedten ugrott hátra majd fordult a hang irányába. Alexandre a fájdalmak ellenére is felkapta a fejét. Az ajtóban ott állt Raphael, aki olyan dühös volt, hogy jobban hasonlított egy elszabadult bikára, mint emberre. Mögötte a halálra rémült Yvonne kukucskált ki. A lány segítségért rohant, jött rá Alexandre. Ugyan végtelen hálás volt, de tudta ekkora túlerőt még Raphael számára is lehetetlenség győzni. A spanyol felbőszülten indult meg a csapat felé és Alexandre meglepődve látta azok megrezzennek a közeledő fiútól. Jobban megnézve Raphael fekete szemei teljesen elsötétedtek száját vékony vonallá préselte, állkapcsa megfeszült így már nem is csodálkozott annyira. Iszonyatosan dühös volt, ami bárkit megrémített volna.
- Ez meg ki a halál? – kérdezte Luka kissé idegesen. Gyanús volt számára a fiú.
- Ez az a srác, aki bejött a bemutatóra – bökte oldalba Jacopo – a kis görcs projekt társa.
- Oh de édes! Hallod Alex jött a pasid megmenteni – röhögött fel Luka, de hamar elhallgatott, ahogy Raphael megállt előttük. Úgy látszott mintha a latin meg se hallotta volna őket. Izzó szemei összehúzta, ahogy végigmérte a fiúkat.
- Tényleg azt hiszed, hogy leversz minket egyedül? – nevetett fel idegesen Luka, de hátrébb lépett párat. Biztosra akart menni elég távolság van közte és e között a holdkórosnak tűnő srác között. Úgy tűnt ez rossz stratégia volt. Raphael egyetlen lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot és teljes erejéből megfejelte Lukat. A fiú hátra tántorodott és a homlokához kapott, ami felszakadt egy részen így apró vércsík indult le a szemöldöke felé. Raphael fején szintén megjelent egy vágás valamivel kisebb, de ugyanúgy vérzett. A spanyol nem szentelt különösebb figyelmet neki. Luka szinte azonnal visszatámadt. Ökle alig pár centivel suhant el Raphael arca mellet, ahogy a latin ellépet majd a közelséget kihasználva beletérdelt a másik gyomorszájába. Raphael pontosan tudhatta hova kell csapást mérni, mert Luka hasára szorított kezekkel kapkodott levegőért majd térdre ereszkedett és öklendezni kezdett. Alexandre csak imádkozni tudott, hogy ne hányjon, mert akkor biztos, hogy ő is fog. A testvérek nem igen törődtek földre küldött társukkal inkább Jacopo parancsára egyszerre támadtak Raphaelre. Alexandre ezt nem nézhette tétlenül bármennyire is fájtak a tagjai. A közelebb álló Leon bokája után kapott majd teljes erejével megrántotta. A fiú majdnem orra bukott, de még időben kapcsolt így csak fél térdre esett. Eközben Raphael belekönyökölt a másik mellkasába majd földre taszította Jacopot. Leont se hagyta ki egyenesen a mellkasa közepébe rúgott súlyos bakancsával mire az hátra esett és beverte a fejét. Alexandre szinte érezte mennyire fájdalmas lehetett ez. Jacopo kihasználva hogy a spanyol nem figyel rá ököllel fejbe vágta Raphaelt hátulról. Raphael arcán fájdalmas fintor futott végig egy pillanatra majd megfordult és orrba verte támadóját. Jacopo orrából vízesés szerűen ömlött a vér. Alexandre ijedten arra gondolt Raphael most törte szilánkosra a srác orrát. Ezt már nem tűrhette tovább.
- Raphael kérlek, hagyd őket! – kiáltott rá a fiúra, aki vészjóslóan megindult a már hányó Luka felé. Gyorsan elkapta onnan a fejét, de még így is érezte, ahogy felfordul a gyomra. De lenyelte a késztetést és lassan megpróbált feltápászkodni minél kevesebb fájdalommal. Raphael pillanatokon belül ott termet, hogy segítsen neki mintha nem az előbb akarta volna még véresre verni a többieket. Yvonne aki eddig az ajtófélfába kapaszkodott szintén hányni kezdett. Hogy az idegességtől vagy Luka produkciójától abba már bele, se mert gondolni Alexandre. Amint ő is ülőhelyzetben volt érezte az ő gyomra is felfordul már pusztán csak a hangoktól is.
- Ember, ha te is kidobott a taccsot én biztos sikítok – mondta Raphael de közben finoman simogatta a másik hátát. Alexandre amint úgy érezte képes hányingerét visszaszorítani végig nézett mindenkin. Raphael mellette guggolt és a hátát dörgölte. Jacopo erősen vérző orral ült a földön mellette Leon tapogatta fájó mellkasát. Luka pulóverébe törölte száját és Raphaelre meredt hátha a fiú még egyszer nekik ront. Yvonne nem túl biztos lábakkal indult el feléjük még zöldes árnyalatban. Megviseltnek tűnt.
- Jól vagy? – kérdezte halkan Yvonne ahogy közelebb merészkedett. Alexandre aprót bólintott. Valójában mindene iszonyatosan fájt még mindig émelygett és szíve szerint sírva fakadt volna, ahogy remegett. Még mindig sokkos volt. Mégis talán saját magát szégyellte legjobban. Látszólag teljesen rászorult Raphael dajkálására, sőt egyelőre ülni se lett volna képes, ha a másik nem tartja meg fél kézzel. Raphael finoman tarkón vágta. Nem úgy, mint ahogy Eliotot szokta vagy, ahogy az előbbi verekedés alatt. Olyan volt, mint egy atyai tockos ami rendre utasít, hogy ne gyerekeskedj. Alexandre teljes megalázottsággal tűrte.
- Ne hazudozz. Szarrá vertek – morogta Raphael két keze közé fogva Alexandre arcát, hogy jobban szemügyre vegye – kicsit felszakadt a szád illetve tele vagy zúzódásokkal főleg itt – érintette meg a szeme alatti kissé vérző horzsolást mire Alexandre fájdalmasan elfintorodott – bocs – mosolyodott el bocsánatkérően Raphael.
- Nem kellet volna ilyen messzire menned – pillantott Alexandre a földön ülő fiúkra, de elcsuklott a hangja. Még mindig remegtek a tagjai. Ez Raphael figyelmét se kerülték el. A spanyol hirtelen felállt, amitől Alexandre majdnem el is dőlt, de még időben támasztotta meg magát két kézzel.
- Na, jó ezt még nem rendeztük ám le – pillantott Alexandre-ra – de először azt hiszem, inkább rátok férne egy orvosi vizsgálat – pillantott elsősorban Jacopora és Lukara, akik nem látszottak túl egészségesnek – Yvonne rád bízhatom a nagy bunyóst? – mosolyodott el gúnyosan egy utolsó pillantást vetve a földön remegő fiúra majd visszafordult a banda felé.
- Persze – felelte azonnal reszkető hangon Yvonne aki még mindig erős hányingerrel küzdött, de leült Alexandre mellé. Raphael megajándékozta egy hálás mosollyal majd arca ismét megkeményedett, ahogy felsegítette a kis csapatot és kitessékelte őket a teremből, akik nem mertek ellenszegülni neki. Alexandre csak megrökönyödve nézte a távozó fiúkat. De Raphael még az utolsó pillanatban megálljt parancsolt nekik.
- Fiúk – kezdte dorgálóan – nem kéne valamit mondanotok Alexandre-nak? – húzta össze barátságtalanul szemeit. Egy ideig csak morgolódtak, de aztán Lukán újra erőt vett a hányinger így kinyögött egy bocsánatot, amit a testvéreké követett. Raphael elégedetten bólintott. Nem is igazán a bocsánatkérés volt a cél inkább csak meg akarta őket alázni. Végül távoztak magukra hagyva Yvonne-t és Alexandre-t a kellemetlen szagú teremben. Yvonne az edzőtáskájából előszedett egy ragtapaszt remegő kézzel.
- Úgy sajnálom Alexandre – motyogta a lány könnyes szemekkel – ha hamarabb ideérünk.
- Ugyan – fogta meg a lány remegő kezét, ami a ragtapasszal bajlódtak – fiú létemre igazán megtanulhatnék verekedni – erőltetett mosolyt arcára Alexandre.
- Az nem a te stílusod – mosolyodott el Yvonne is, de szája széle remegett.
- Hogy találtad meg ilyen hamar Raphaelt? – kérdezte meg végül Alexandre azt, ami egész végig a fejében kavargott. Yvonne erre valóban elmosolyodott, mint aki olyan titkokat tud, amiket mások elképzelni se tudnak.
- Mindig – kezdett bele a magyarázatba – mindig mikor jövök a korrepra ott látom a bejáratnál lévő parkos résznél. Általában olvas vagy rajzol – majd a lány csak vállat von – ha engem kérdezel szerintem rád vár.
Alexandre hirtelen hálás lett az arcát borító sebekért, mert így Yvonne nem láthatta, hogy elpirul. Ő végig úgy tudta Raphael szobrászatra jár aztán mikor ott végzet csak mellékesen őt is fölszedi és haza viszi. Alexandre nem tudta hova tenni azt az érzést, ami betöltötte ekkor a mellkasát.

- Biztos minden rendben lesz? – kérdezte Yvonne sokadszorra, ahogy ott álltak a St. Vitus főbejáratánál. Ő csak eddig kísérhette őket, mert a másik irányba lakott.
- Persze már jól vagyok – mosolyodott el Alexandre csak hogy a lány lássa tényleg minden rendben. Végülis már nem fájt annyira minden tagja és nem is remegett. Csak a büszkesége hevert vérbe fagyva valahol a gyakorlóterem hányásos padlóján. Majd kiheveri.
- Ne aggódj, majd én vigyázok rá – erősítette meg Raphael Alexandre vállára téve kezét.
- És minden rendben lesz a fiúkkal? Mármint lehet, hogy felfüggesztenek – aggodalmaskodott tovább a lány.
- Az is el van intézve – mosolyodott el ridegen Raphael – elbeszélgettem velük és nem hiszem, hogy nagyon fel akarnának jelenteni – mondta sejtelmesen.
- Azért elég menő voltál- vigyorgott Yvonne, aki ezek szerint nem érezte túlzásnak a fiú cselekedetét – jártál valaha valamilyen küzdősportra? – kérdezte. Alexandre érezte, hogy a féltékenység felcsap benne. Elképzelte mi lett volna, ha ő veri el a fiúkat és Yvonne most rá nézne ilyen csillogó szemekkel. De rá sosem szoktak így nézni. Ennyire csodálva. Neki mindig a kedveskedő aggódó pillantások jutottak. Hirtelen mérges lett Raphaelre de még magára is. Magára mert irigyelte a fiú erejét, ahogy felnőtt módjára mindent a kezében tartott és Raphaelre, aki valójában majdnem átment vérengzésbe, de ezt látszólag Yvonne nagyon is méltányolta.
- Gyerekként elég sok bajba keveredtem. Nem voltam valami jó gyerek – mosolygott Raphael mire Yvonne felnevetett. Végül a lány búcsút intett nekik ők pedig elindultak a parkoló felé. Szótlanul sétáltak Alexandre lemaradva kullogott a másik után. A fekete hajú felidézte, ahogy a másik teljes hidegvérrel törte el Jacopo orrát és beleborzongott. Raphael nem ilyen volt. Nem ennyire sötét. Ahogy elnézte a másik széles vállait határozott lépteit minden olyan volt mintha nem is vert volna el majdnem három srácot. A megszokott Raphaelnek tűnt. Alexandre mégis - bár ezt magának se vallotta volna be- kissé megijedt tőle. Ha ekkora harag van a fiúban eddig, hogy nem vette észre a hónapok során? Talán Raphaelnek volt egy teljesen másik oldala. Egy sötétebb. Ennek már csak a gondolatára is elszorult a torka. Nem is érezte magát becsapva inkább csak szomorú volt, mert azt hitte lassan kiismeri a fiút. De úgy látszik tévedett.
- Ennyire fáj? – fordult hátra Raphael. Hangja aggódó volt.
- Nem csak elgondolkodtam – mondta gyorsan Alexandre majd felzárkózott mellé.
- Nem volt túl szép látvány mi? – mosolygott rá Raphael de hangja szomorú volt és talán szégyenkező? Alexandre meglepetten fordult felé.
- N-nem – válaszolta majd előre fordult – inkább csak meglepett. Mármint egy pillanatra megijedtem, hogy tényleg addig vered őket, míg bele nem halnak – vallotta be vonakodva a fiú.
- Talán meg is tettem volna – tűnődött el Raphael – tényleg nagyon mérges voltam. Túlzásba estem. De szerencsére még időben leállítottál – vált igazivá a mosoly az arcán. Alexandre zavartan oldalra pillantott. Erre nem számított. Majd eszébe jutottak Yvonne szavai.
- Amúgy biztos nagyon kellemetlen lehetett, hogy Yvonne berontott a szobrász órádra – vetette fel Alexandre szeme sarkából nézve csak a fiúra. Raphael egy pillanatra teljes értetlenséggel meredt a másikra majd megrázta a fejét.
- Ja, - túrt hajába pótcselekvésként – ma elmaradt az óra. A tanárnak volt valami dolga. Nekem meg úgyse volt jobb dolgom így gondoltam megvárlak... titeket - mondta végül. Alexandre óvatos mosolyra húzta száját, hogy a másik ne láthassa. Tudta, hogy Raphael hazudik.

Raphael még egyszer alaposan végigmérte a jól helyben hagyott fiút, ahogy ott álltak a Chateaubriande kúria előtt. A fiú arcán aligha segített az a csámpásan felragasztott ragtapasz, de megfelelő kezeléssel a duzzanatok nagy része lelohadhat hétfőre.
- Ennyire borzalmasan néz ki az arcom? – kérdezte Alexandre.
- Eléggé – felelte Raphael majd jobbjával kinyúlt és megfogta a fiú arcát. Alexandre engedelmesen simult bele az érintésbe. A fiú nagy érdes, de jó hűvös keze igazi megváltás volt fájó arcának.
- Első bunyós szabály: nem te ütsz először, ha túlerőben vannak – okította Raphael el se véve kezét a fiú arcáról, hüvelykujjával az egyik horzsolást simogatva.
- Honnan tudod, hogy én ütöttem először? – borzongott bele a simogatásba a másik, de inkább csak a hidegre fogta a lúdbőrét.
- A fiúk ezt hozták fel mentségként, hogy ne daraboljam fel őket – majd pár pillanatig csak álltak mire Raphael összeszedte a bátorságát – nem ez volt az első eset igaz? – kérdezte szomorúan a másik megkínzott arcát nézve. Alexandre összepréselte ajkait és lenyomta a torkában növő gombócot majd bólintott épp csak észrevehetően.
- Felnőtt vagyok. Férfi. Meg kell tanulnom megvédenem magam... egyedül – dünnyögte el a magának százszor elmondott szavakat nem túl magabiztosan Alexandre.
- A felnőttek nem verekednek. A férfiak pedig tudnak uralkodni az indulataikon – felelte ridegen Raphael némi öniróniával. Alexandre összerezzent a hűvös szavakra. Ennyire elrontotta volna? Hogy lehet ekkora balfék. Pár pillanatig csak álltak míg Raphael végül megtört. A keze Alexandre arcáról a tarkójára csúszott majd magához ölelte az önmarcangoló fiút. Óvatosan szorította magához, hogy nehogy fájdalmat okozzon neki.
- És a felnőttek tudják, mikor kérjenek segítséget – mondta Raphael ahogy beletúrt az éjfekete tincsekbe. Alexandre végül engedett az egész nap során felgyülemlett feszültségnek és halkan megengedett magának pár könnyet. Majd egyre többet, míg végül nem tudta visszafogni a sírást. Nem kapkodott levegő után és még csak nem is szipogott, teljesen néma volt. Csak Raphael kabátjába kapaszkodott, míg a fiú kulcscsontjába fúrta az arcát. Raphael nem szidta meg, amiért eláztatja a ruháját csak csöndesen simogatta a fiú fejét, hogy lenyugtassa. Miután megnyugodott Alexandre kibontakozott a másik öleléséből és megtörölte vörös szemeit.
- Köszönöm- motyogta lehajtott fejjel. Raphael most két kézzel nyúlt a fiú arcáért. Finoman felemelte és lecsókolt egy könnyet a szeme sarkából. Majd a másikból. Végül módszeresen lassan minden könnyet és sebet végig csókolt, ahogy a fiú arcát tartotta.
- Bocsánat – suttogta két csók között újra és újra.

Eliot értetlenül nyitotta ki szobájának ajtaját vendége előtt. Mikor az édesanyja felrohant hozzá a családi zöldségesből hogy vendége jött először Veronique-ra számított, aki mindig szakított időt, hogy nővér módjára a körmére nézzen vagy Yvonne-ra, aki mostanság állandó vendég volt náluk. De aztán Madame Charriére megemlítette, hogy Raphael az. De Raphael sose jött át hozzá ez iratlan szabály volt a múltjukra nézve, még ha a szülei nem is tudtak róla hogy Raphael benne volt „abban" a körben, aminek a létezéséről való beszédet kínosan került mindenki a házban. Aztán ahogy meglátta az ajtaja előtt álló véres arcú spanyolt mindent megértett. Világfájdalommal teli arc, amit még Xavier is megirigyelhetne és vérző homlok.
- Gyere be, hozom az elsősegélydobozom – lépett arrébb az ajtóból Eliot. Raphael biccentett majd belépett az apró szobába.
Eliot annyira volt erős a rendrakásban, mint Raphael. Számtalan magazin és művészeti kellék feküdt kaotikusan a szoba minden pontján. A vékony egyszemélyes ágy az egyetlen fényforrás az ablak alatt volt bevetetlenül széttúrva. Az kék falakon filmplakátok néztek vissza rá leginkább régi cowboyok. Eliot imádta a cowboyokat. A sarokban egy halom túl régen cserélt újsárpapírhalmon volt Eliot szemefényének Puffancsnak a kiöregedett kopaszodó tengerimalacnak a ketrece. A ketrecben nagyobb rend volt, mint a gazda szobájában. Puffancs jó házőrző módjára nyaffogott jelezve vendég érkezett. Raphael egy pillanatra elmosolyodott, ahogy felidézte magában mikor egyszer megpróbálták megsétáltatni a rágcsálót a kikötőben, de Puffancs nem volt az a sportos alkat és betöltve a tizenkettőt már inkább gurult, mint járt.
Eliot az elsősegélydobozzal bajlódott, míg a latin elmélkedve ült az ágyon. A szőkének még csak meg se kellet kérdeznie miért pont ide jött. Veronique-hoz ilyenkor nem mehetett a lány fúriaként viselkedett ha Raphael verekedett és hosszas kioktatásba kezdett.
Másfelől Raphael valamin gondolkodhatott, amiben megerősítést várt. Eliot jó barátként megtanulta kivárni, míg a másik beszélni kezd.
- Majdnem valami baromságot csináltam – temette arcát kezeibe a latin, ami megnehezítette Eliotnak, hogy lekezelje a sebét.
- Alexandre? – kérdezte Eliot. Mostanság Raphael minden hangulatingadozásához köze volt a táncosnak.
- Alexandre – sóhajtott a másik mintha csak valami végzetes kórt ismertetne – ha róla van szó mint a bika a vörös lepeltől... idióta vagyok.
- Még szép, hogy az vagy – bólogatott Eliot miközben letörölte fertötlenítővel a sebet. Puffancsa a háttérben vinnyogva értett egyet belefurva magát a faforgácsba.
- De tudod, a bikát nem a vörös szín zavarja. Színvakok – okoskodott tovább Eliot.
- Ne vedd el az irodalmi élét a dolognak – emelte égnek drámaian szemét Raphael.
- Roszabb vagy mint Xavier – majd bosszankodva hozzátette - ne ficánkolj már!