A diákok szinte futva érkeztek meg kisebb csoportokban a gyakorlóterembe. Kint az ablakok párkányát hó fedte és az üvegen is néhol finom pókhálószerű jég látszott. De a teremben jó meleg volt, amit a kintről érkező diákok azonnal meg is éreztek és a melegítőjük fölösleges darabjait, szinte dobálták is le. A helyiséget sápadt LED égők világították be hisz reggel hét előtt még mindig sötét volt. A tél végérvényesen beköszöntött hamarabb, mint hitték, még csak október vége volt. Alexandre még bőven félálomban volt, fülében félig telefonja fülhallgatója, amit teljes hangerőn hallgatott annak reményében, hogy felébred rá. Az már rég nem esett nehezére hogy csukott szemmel is be tudjon melegíteni így mindeközben még a karjaival is nyújtott. A mellette lévő Nadine-ban kevesebb volt az élénkség, a lány egyszerűen csak feküdt az oldalán edzőtáskáját párnának kardigánját takarónak használta miközben erősen arra koncentrált, hogy elhitesse, magával otthon van az ágyában. A terembe most Yvonne érkezett meg bár ezt a másik kettő addig észre se vette, míg oda nem ért hozzájuk egy halk „jó reggelt"-et köszönve. A kis vörös most már szintén projekt tag volt miután mindkét tanár beleegyezett. Ahogy Alexandre hallotta ebben sokat segített, hogy Madame Quinault megtudta Eliot Raphael barátja, akivel mostanság a nyugdíjat közelítő nőt a világból is ki lehetett kergetni. Alexandre gondolni, se mert arra mi lesz, ha a tanárnő megtörik és enged az ördögi spanyolnak, hogy becsörtessen az órára. Ő biztos felakasztja magát. Sok eséllyel Madame Quinault is. Esetleg a gyengébb idegzetűek is. Hál' istennek még Raphaelnek is kemény falat volt megtörni a hadsereget is megjárt nőt.
Yvonne megszokott rózsaszín tornadresszére húzott egy legginset illetve ott himbálózott kezében az elmaradhatatlan spicc-cipő. Míg a gyakorló órák többségén nem volt kötelező a hordása addig a meghallgatáson minden lánynak el kellet viselnie. Alexandre tudta a balett a nők világa, ami miatt a férfi táncosok mindig valamelyest perifériára fognak szorulni, de a spicc-cipőt nem irigyelte. Elég volt csak végignéznie, ahogy Nadine gondosan körbetekeri mindegyik lábujját gyakran plusz ragtapasz is rak rájuk, majd hosszasan elpepecsel a cipő előkészítésével, hogy tökéletesen a lábára passzoljon. A balett táncosok nem járnak nyitott cipőben. Még a fiúk se. A nagylábujj körme gyakran lejött az intenzív hetekben, a horzsolások, rándulások, sőt törések lassan felemésztették a testet. A balett volt az a tánc, amiben úgy kellet táncolniuk, hogy a saját testüket, törik vele össze. A lábujjak eldeformálódtak a bokájuk gyakran feldagadt a nap végére így még nyáron is zárt cipőbe kényszerültek. Alexandre még a strandra se szívesen ment le a gyakorló hetek után a rengeteg kék-zöld folttal. Mindezek fájdalmát gyógyszerekkel mérsékelték, ha már az elviselhetetlenségig fokozódott. Fájdalom csillapítok, ragtapaszok, kenőcsök egész hada volt mindegyik balett táncos táskájában. Most is a teremben nem egy ember halászta elő a kis pirulákat, hogy bevegye. Milyen gyönyörű tánc mégis felemészti a testet, gondolta szórakozottan Alexandre. Arról nem is beszélve, hogy életüknek csak egy rövid szakaszában lehetnek, professzionális balett táncosok hisz harminc után egyre kevésbé lesznek képesek tovább gyötörni a testüket. A hirtelen lesérülés veszélyéről nem is beszélve.
Nadine is már felhagyott az alvással való próbálkozással. Túl ideges volt. Ahogy mindenki más is beleértve Alexandre-t is. Nadine is előszedte a maga cipőjét illetve a hozzá való kellékeket. Ollót, szalagot, kötéseket. Mind két lány fásultan látott neki puhítani a rózsaszín cipőt. Minden mozdulat benne volt a kezükben talán csukott szemmel is képesek lettek volna előkészíteni a tánccipőjüket. Mintha bombát hatástalanítanának, gondolta a fiú folytatva a nyújtást. Halkan csevegtek, mint mindenki a teremben. Érezhető volt a feszültség. Néhányan gyilkos pillantást vetettek a másikra, valahol pedig halk fojtott hangon szólalkozott össze két lány. Alexandre és Nadine csak unottan nézett össze. Ők ebben a világban nőttek fel. Életre barátok vagy ellenségek, szinte csak ez a két lehetősége volt a táncosoknak. Egy pengeélen táncoló világ ahol könnyekkel mostak fel és összetört karrierekkel. A táncos A-sok megvetették gyakran tagozatuk többi táncosát is. A gimnasztikások nem kedvelték a modern táncosokat, mert betolakodónak érezték őket a modernesek sznoboknak vélték a baletteseket és így tovább. Csak egy ember lehetett szóló táncos, így míg egy galériában több művész is megfért, míg a zenészek összeállhattak zenekarrá a táncosok egymás lábán tapostak, hogy hosszabb időt kaphassanak a reflektorfényben. De mindez új volt Yvonne-nak, az egyszerű gimnáziumból érkezett lánynak. Mint bárány a farkasok között a lány ijedten pillantgatott körbe és nem találta magát kedves tekintetekkel szembe. Szinte összetörni látszott a teremben harapódzó feszültség alatt.
- Nem lesz semmi baj -próbálta nyugtatni Yvonne-t Alexandre. A lánynak valóban nem igen kellet aggódnia mivel bármennyire is próbálták felzárkóztatni még nem állt technikailag egy szinten a többiekkel, vajmi kevés esélye volt a legkisebb szerepre is. Persze kegyetlenség lett volna ezt elmondani neki így ezt gondosan elhallgatta. Yvonne megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de hirtelen teljesen lesápadt, amitől számtalan szeplője szinte leugrani látszott arcáról. Szája elé kapta kezét majd kirohant. Mögötte hangosan csattant a teremajtó, és több helyről is kuncogás vagy lesajnáló illetve gúnyolódó mormogás harsant.
- Fantasztikus, egy hányós - forgatta meg szemeit Nadine elvégezve már lábán lévő cipőjének utolsó igazításait.
- Nadine! - pisszegte le rosszallóan barátnőjét a fiú.
- Most mond azt, hogy nem az a legrosszabb fajta! - folytatta a lány töretlenül - fogadjunk, hogy bulimiás is vagy anorexiás. Te láttad már enni?
- Nem tudom... nem szoktam nézni, hogy esznek-e az emberek vagy sem! - védekezett elgondolkodva Alexandre. Mi van, ha valóban van valami igazság Nadine szavaiban? Yvonne nagyon vékony...
- Oh, édes kis herceg - mosolygót finoman gúnyolódva Nadine - épp csak elkezdtél letekinteni kastélyod ablakából ránk, a pornépre. Nem is várjuk, hogy rögtön ezzel kezd - nevetett fel kitárt karokkal utalva a többi „pornépbelire".
- A kisebbségi komplexusodat ne rajtam éld ki - bökte meg kedveskedő gúnnyal a hangjában Alexandre mire a lány felnevetett. Egy kis oldódás a megmérettetés előtt mind kettőjüknek jót tett. A szorgosan bemelegítő diákok közé megérkezett a zongorista egy halom kottát egyensúlyozva kezében, ami mögül épp csak kilátott. Ugyan sokan hozták magukkal zenét így is sokat tudott könnyíteni a dolgukon, ha élő zenére táncolhattak. Pár táncos szinte rávetődött a zongoristára segítséget ajánlva. Valójában csak már előre tudni akarták ott van-e a zenéjük kottája illetve felmérhették nagyjából milyen előadásokkal rukkoltak elő a többiek. Újabb ember lépett a terembe mögötte rendezett sorban az osztálya. Agathe királynői eleganciát sugározott. Sötétkék toppot és fekete rövidnadrágot viselt szintén kék lábmelegítőkkel. Haját feszes kontyba rendezte. Szinte megfélemlítő kisugárzása volt. Agathe hűvös nyugalommal sétált oda hozzájuk majd hanyagul ledobta edző táskáját.
- Jó reggelt - köszöntötte őket megengedve magának egy apró mosolyt a jégkirálynői álca megtörésére. Alexandre és Nadine is eldünnyögött valami köszönésnek beillőt. Ölni tudtak volna ezért a nyugalomért.
- Gyomorgörcs és hányinger? - kuncogott fel Agathe miközben nyújtani kezdett.
- Lábremegés és izzadó tenyér - grimaszolt Nadine.
- Ha a legjobbat nyújtod, nem csalódsz - vont vállat Agathe örök igazságát mondva.
- Ha ez ilyen egyszerű lenne - sóhajtott fel Nadine. Agathe is neki kezdett a cipőjével való bíbelődésnek. Erre az alkalomra nem az akadémiai ingyen igénybe vehető rózsaszín spicc-cipői közül hozott el egyet, hanem saját sötétkéken csillogó cipőjét. Alexandre elismerő bólintással adózott a lány felkészültségére. Ezzel is csak azt akarta kiemelni a szőke lány mennyivel profibb a hozzáállása.

Fél órával később megjelent Madame Quinault is. Az általában összeszedett ötvenes évei végén járó nő mindig letagadhatott volna tíz évet, de nem ma. Ma legalább húsz évvel tűnt idősebbnek. Száját lehelet vékony csíkba préselte ezüstös haja borzosan meredt az égnek. Mint a boszorkány a mesében, gondolta Alexandre. El se tudta képzelni mi dúlhatta így föl a hadsereget és a bolshoi színpadát is megjárt nőt. A Madame ingerülten tekintett körbe. Pillantása alatt bárki könnyedén megtört volna, de mindenki fellélegzésére csak futó pillantást vetett diákjaira.
- Nincs... itt - suttogta haragosan a nő. Bárki is volt az, akit keresett a halál fia. A tépázott idegű nő finoman elkezdte masszírozni halántékát. Ekkor, egy Alexandre számára túlontúl ismerősen dörömbölő láb zaját hallotta meg. Pillanatok múlva pedig Raphael Navarro korcsolyázott be a terembe. Tekintettel léve a küszöb hiányára, a frissen takarított terem padlóra, és a fiú még hótól vizes bakancsára ez nem is tűnt olyan nehéz feladatnak. Az már annál inkább, hogy a fiú egy hang nélkül mintha csak szándékosan akart volna ilyen hatásos belépőt nekiment a kottatartó szekrénynek majd arra rákönyökölve villantotta meg legelragadóbb mosolyát, amitől még az öngyilkos merénylők is élni akarnának. Madame Quinault ijedten pördült a becsusszanó fiú felé. Mindeközben Alexandre hátul megpróbálta leállítani a szívét puszta akaraterejével, hogy meghalhasson. Nem jött neki össze.
- Monsieur Navarro! - csattant fel Madame Quinault.
- Szép kellemes jó reggelt Madame! - fordult most édes mosolyával a nő felé hátha felolvasztja jég szívét. De a tanárnő szíve minden bizonnyal kőből volt az elől ülő lányokkal ellentétben, akik összevihogtak.
- Időtlen idők óta pokollá teszi az életem, mert ön be akar jutni az órámra! Most miután a lakásomban tört rám, beengedem, erre van mersze elkésni!? Megtanították önt az óra használatára? - oktatta fennhangon a spanyolt, aki erre, mint valami rosszcsont gyerek lehajtotta a fejét bűnbánóan, csak az rondította el a képet hogy közben végig vigyorgott.
- Én úgy sajnálom Madame.
- Sajnálja egy fenét, na, kotródjon hátra, és ha meglátom, hogy bárkit is zaklatni merészel a diákjaim közül, kitekerem a nyakát! - dörrent rá a nő egy katonatiszt hangján. Raphael még egy utolsó lehengerlő mosolyt küldött a tanárnő felé inkább csak, hogy bosszantsa mintsem másért majd Alexandre-ra pillantott. Erre a fekete hajú fiúnak felállt a karján a szőr, de ezt inkább csak a nyitott ajtónak akarta betudni. A tanárnő is észrevette a fiú tekintettét.
- Projekt társa vagy sem, nem engedem meg, hogy az egyik legjobb táncosomat is az őrületbe kergesse! - kelt azonnal Alexandre védelmére a nő mire a fekete hajú megkönnyebbülten felsóhajtott - menjen csak leghátra és rajzolgasson. Ha meglátom, hogy össze-vissza fecseg a táncosaimmal, kizavarom a teremből - hessegette el ingerülten a Madame Raphaelt mintha csak valami idegesítő kutya lenne. Raphael csak felnevetett majd magabiztosan végig sétált a táncosok félkörén át leghátra egészen a tükrökig, beülve a rudak alá. Már-már Alexandre érezte magát rosszul a fiút követő, pásztázó tekintetektől. A lányok éhesen pillantottak felé ajkukba harapva. Még pár fiú is utána fordult és ezt mind Raphael úgy kezelte mintha teljesen normális lenne. Talán számára az is volt, tűnődött el Alexandre. A spanyol kényelmesen elhelyezkedett majd hátizsákjából előszedte rajz felszerelését és leplezetlen várakozással pillantott előre a tanárnő felé. Madame Quinault felsóhajtott majd köszöntött mindenkit és megkérdezte, hogy bemelegítettek-e, már bele is fogott a fölösleges szóáradatba mi is fog történni.
- Hol a kis vörös, akit úgy imád az a hülye? - kérdezte közönyösen Raphael kicsit közelebb araszolva a majdnem leghátul ülő Alexandre-ékhez. Alexandre felismerte, hogy a hülye szó minden bizonnyal Eliotot takarta. Raphael összeveszett vele? Veronique miatt, mert nem bírja nézni, ahogy a lány, szenved Eliot után? Vagy csak pont olyan kedve volt, hogy lehülyézze? Alexandre majd meghalt a kíváncsiságtól mi is lehet a három barát között most.
- Az izgalomtól elment hányni - felelte a fiú helyett Nadine. A spanyol elfintorodott.
- Gyakran előfordul - vont vállat Agathe mereven előre tekintve. Madame Quinault épp a szövege végére ért mikor észrevette az egészen közzel settenkedett Raphaelt.
- Hátrébb, ha kérhetem Monsieur Navarro!- kiabált rá mire a fiú megadóan visszaült a tükörhöz. Ezután pedig elérkezett a meghallgatás. A legfiatalabbak kezdték és így haladtak feljebb osztályonként. Két osztály között pedig húsz perces szüneteket tartva.

Raphael unottan forgatta kezében ceruzáját. Épp csak pár vázlatos firkát készített eddig. Ahogy tenyerében nyugtatta fejét és csak bámulta a táncosokat szidta magát, hogy ennyire el akart jönni. Majd meghalt az unalomtól. A legtöbb növendék unalmas, vagy fantáziátlan volt, esetleg ha volt is bennük valami különleges az csapni való technikai tudással párosult. Úgy érezte be lett csapva. Mikor az operában látta az előadást ott mindenki olyan csodálatos volt, hogy akár száz vázlatfüzetet is meg tudott volna tölteni. Ha pedig Alexandre táncolt, bár a fiúnak ezt nem mondta volna soha, szinte le se tudta venni róla a szemét. De hol voltak ezek a kóró kölykök az ő Alexandre-jához képest? Már a tizenhat évesek végénél jártak szóval idő kérdése volt, hogy a következő osztály jöjjön. Az osztályok közötti különbség elég éles volt még Raphael szakavatatlan szeme is képes volt ezt megállapítani.
Végül csak sorra kerültek a táncosok jobbik fele a fél órás ebédszünet után, ami már inkább uzsonna időbe csúszott át.
Raphaelt meglepte, hogy majdnem minden diák, aki igazán jó volt az a projektben is szerepel. Szóval a Madame tényleg a legjobbakat adta oda.
Pillanatokon belül sorra került Nadine is. Raphael eddig nem igen tudta megítélni a lány tánctudását tekintve, hogy nem látta. Veronique szerint felettébb ügyes volt és a tény, hogy Alexandre barátja volt, igazolta, hogy valóban kellet lennie benne valaminek. Raphaelnek mindenképpen el kellet ismernie, hogy a lánynak szép teste volt, kissé körte alkatú, még a nyári napnak színét őrző bőr, és okosan megválasztott vöröses-szőke hullámos haj. Bár az ő ízlése szerint túl erősen sminkelt főleg a szemeken, és ugyan az alapozóval próbálta eltakarni azt a pár himlőhelyét, amitől pont karakteressé vált volna arca. Szép volt, de még megvoltak a gyerekesen lágy vonásai. Mint ahogy szinte mindenkinek a balett táncosok között. A vékony alkattal szinte konzerválták magukat a fiatalságban. Agathe-nak már nőies erős vonásai voltak, bár ő nem is tartozott a legvékonyabbak közé. Alexandre-nak pedig egészen bájosan rögzültek a kisfiús vonások. A szája finom puha íve a pisze orra, amit ráncolt, ha nem tetszett neki valami vagy a már-már arannyal pettyezett orcái, amik édes cseresznyepirosra fordultak bármely mondatára. Rajongott a fiú arcáért talán még jobban is, mint ahogy a többi szép emberéért szokott, de ezt csak Alexandre különlegességének tudta be. De erős fog maradni ezt megfogadta.
Nadine az Aida indulójára táncolt. Jól adta a szomorú szolgasorba taszított hercegnőt. A karjai újra és újra a magasba lendülnek a lába tökéletes mozdulataival összhangban. Raphael felskiccel pár kezet is lábat, amik megtetszenek neki, ha nem is állt szándékában felhasználni szórakoztatónak találta megpróbálni ugyanazt a könnyedséget belevinni a rajzba, amit a lány táncában látott. A dallam a végére ért és Nadine meghajolt. A Madame elégedetten bólintott, miközben a többiek megtapsolták a lányt. Raphael tekintette a még sorára váró Alexandre és Agathe duójára esett. Alexandre finoman dobolt a lábával idegességében míg Agathe a telefonján nézett valamit. Talán egy jó kívánság üzenetet Théotól. Raphael elmosolyodott magában. Ha van a világon igaz szerelem, ami örökké tart akkor annak lángjában égett Agathe és Théo. Egy egészen kicsit féltékeny volt. Ő képtelen volt pár alig néhány hónapnyit megérő párkapcsolaton kívül mást felmutatni. Néha-néha eljátszott a gondolattal hogy keres valakit hosszú távra. De hát olyan sok volt a gyönyörű hal abban a bizonyos tengerben, hogy képtelen lett volna valaki mellet örökké ott maradni. Ő egyszerűen csak szerelmes volt mindenbe, ami szép volt, mint ahogy a művészek általában. Arról nem is beszélve, mi van, ha a másik egyáltalán nem akar mellette maradni? Azt a fájdalmat talán el se tudta volna viselni. A gondolataiból csak az rázta ki hogy Alexandre felemelkedett és kisétált a félkörben ülő diákok által kialakított színpadra. Végülis erre várt egész végig. Mondhatni ezért törte fel módszeresen a tanárnő lakásának zárját, hogy lássa a fiút táncolni. Nem mintha nem kérhette volna meg bármikor, hogy csak neki táncoljon valamit, de így más volt, a tudat, hogy mások is látják a fiút plusz feszültségként nehezedett rá. Alexandre összekötötte a telefonját a hangfalakkal, amik a kottaszekrény tetején álltak és beállította a megfelelő számot majd beállt a félkör közepére, míg a Madame a telefonhoz sétált, hogy elindítsa a számot. Alexandre felvette a tőle megszokott révült arcot, ami a legnagyobb koncentrációval járó dolgoknál vágott. A spanyol szinte jobban ismerte a másik arc mimikáját, mint a sajátját. Minden érzelem, ami a fiú arcán átsuhant valaha meg volt neki örökítve valamelyik rajzán. Majd hirtelen felharsant a zongorajáték. Liszttől a La Campanella. Raphael csak egészen véletlenül ismerte fel a számot, hisz életében csak párszor hallotta. Alexandre ezt a számot használta csengőhangnak, ha ő hívta.
Alexandre hihetetlen erővel táncolt. A dallam feszes ütemeire puhán dobbantak a lábai. A spanyol nem értett a táncokhoz, sőt még botfülű is volt kissé, de még ő is meg tudta állapítani mennyire az ütemre táncolt a másik. A lába finom rezdülései, az arca ami mozdulatlan, mert ő maga már eltűnt egy másik világban. Ha Caravaggio szerelme egy táncos lett volna minden angyala úgy táncolt volna a vásznán, mint ahogy Alexandre tette. Az ugrásai gyönyörűek voltak. Magasak, merészek, bámulatosak. Míg a lányok finom porcelán babákra emlékeztető táncokat lejtettek Alexandre a férfi táncosokra oly jellemző erőt és energiát sugározta. Hol volt az az édes kissé suta gyerek mikor táncolt? Mint a harcba induló Mars olyan volt a fiú. Raphael nem is figyelt oda igazán milyen vonalakat húz csak rajzolta és rajzolta teljes rajongással beleveszve a másik táncába. A közegében Alexandre még jobb volt. A feszültség a figyelő tekintetek terhe még jobb és jobb teljesítményre sarkalta. Ha ezek után sánta féllábú kalózok fognak is keringőzni a maradék időben már megérte eljönni. Majd pillanatokon belül vége szakadt. Alexandre belefagyott az utolsó pillanatba. Jobb lába hátul nyújtva kezei előre és hátulra kitárva. Mellkasa szaporán emelkedett a bő fekete pulóver alatt, ami félig lecsúszott válláról. Megizzadt, amitől az arcát keretező fekete tincsek egészen begöndörödtek. Raphael teljes részletességgel rajzolta meg az arcát finoman árnyékolva a piros orcákat. Miután pedig végzett leplezetlen büszkeséggel nézett egyenesen Alexandre szemébe. A fiú arcán egészen apró mosoly suhant át majd finoman meghajolt. Raphael el volt ragadtatva. Voltak itt szép számmal tehetségek, de egy se volt olyan éteri, mint az ő Alexandre-ja. Egy se.

Alexandre alig kapott levegőt. De elégedett volt és boldog. Jól ment minden nem tévesztett ütemet, minden lépése helyes volt. Gyorsan elvette a telefonját majd a helyére sietett, hogy átadja a következő diáknak a színpadot. Kicsit mégis zavarban volt. A szám, amit választott, egészen a véletlenül, de a csengőhangja volt, méghozzá Raphaelé. Helyet foglalt Nadine és Agathe között, akik bátorítóan megdicsérték, de ő csak fél füllel hallgatta bókjaikat. Nem mert hátra sandítani a latin fiúra. A táncában is volt pár egészen spanyolos flamenco táncot idéző lépés. Az ötlet akkor jött mikor Adonciával találkozott, aki említette ő is táncolt régen. Csak ki akarta próbálni. Valahogy mégis olyan érzése volt a tánca mondhatni Raphaelnek szólt. A végén pedig találkozott a tekintetük és Raphael büszke volt rá. Egy pillanatra még azt se bánta volna, ha szerepet se kap a darabban. Túl boldog volt, nem kapott még rendesen levegőt, és a szíve is csak úgy dübörgött. Félt, hogy menten elájul. Nadine átölelte, ami valamelyest visszahozta a jelenbe.
- Szerintem levetted a lábáról - suttogta a fülébe és rá se kellet néznie, hogy tudja a lány mosolyog. Alexandre viszont semmit se értett. Már meg is kérdezte volna a lányt, mire gondol, mikor Yvonne settenkedett vissza hozzájuk, akit reggel óta nem láttak mióta kirohant. Nagyon rosszul festett. A végtagjai remegtek, teljesen lesápadt, szája cserepesre száradt, és a kontyát is csak a szentlélek tartotta egyben. Nem látszott úgy, mint aki menten táncra perdül.
- Istenem! - engedte el Nadine Alexandre-t, hogy közelebb araszoljon térdein a vörös lányhoz - rémesen nézel ki, rendbe kell hoznunk téged! - azzal kiszedte a lány hajából a számtalan hajtűt és hajgumit majd ügyes kezeivel tökéletes kontyot készített neki se perc alatt. Agathe jó pár gyógyszert halászott elő táskájából.
- Gyomorfogó, fájdalomcsillapító, hányáscsillapító és nyugtató - adogatta a pirulákat - ezeket beszedve nagyjából mindent képes leszel túlélni a leánybúcsútól kezdve az apokalipszisig bezárólag - közben Alexandre vizes palackot adott a lány másik kezébe. Yvonne könnyes szemekkel rebegett hálát majd mindent egyszerre gyűrt le a torkán.
- Hajrá kislány - csapott keményen két lapockája közé bátorítóan Agathe - csak az első pár száz meghallgatás a szar - mondta mire Nadine és Alexandre csak helyeslően bólogatott. Ekkor felvillant Agathe telefonja, ami eddig a lány mellet pihent. Agathe tőle szokatlan kapkodással nézte meg a kapott SMS-t. Egy pillanatra kifutott a szín az arcából majd lehunyta a szemét és vissza is tért a jégkirálynői maszk mire újra felvillantak a zöld szemek. Alexandre el se tudta képzelni mi történhetett. De már következett is Yvonne aki még mindig remegő térdekkel sétált előre majdnem orra is esve saját lábában. Alexandre magában imádkozott a lányért, ha nem is azért, hogy kapjon szerepet, de legalább ne égjen le. Mellette Nadine megfogta a kezét a másikon keresztbe rakta ujjait és erősen lehunyt szemekkel motyogott, hogy ne alázza meg magát Yvonne. Ha nem is volt a lány Nadine szívének csücske sosem szerette látni mások leszerepelését.

Ahogy ott állt a rögtönzött színpadon még mindig reszkető térdekkel és márvány fehér arccal, de már eltökélten csillogó szemekkel olyan volt, mint egy szirombontás előtt álló virág. Még nem pompázott színeiben, de már ott volt az ígéretes jövő. Alexandre érezte, hogy hamarosan szemtanúja lehet talán az egyik legtehetségesebb táncos születésének. De egyelőre még csak egy kis virág volt. Egy ígéretes, bátor, de még félénk tehetség. Yvonne nyelt egy nagyot majd bólintott a zongoristának mire játszani kezdte a dallamot. Alexandre még csak nem is ismerte a darabot. Furcsán pattogó akadozó melódia volt túl szomorú egy olyan lányhoz, mint Yvonne. Alexandre rádöbbent, hogy nem csak a dal ismeretlen de Yvonne tánca is. Improvizált. De nem egy előre kitalált darabbal, hanem egyenesen ott helyben találta ki őket. Alexandre összenézett a hasonlóan sokkoltnak tűnő Nadine-nal. „ Itt helyben találja ki!" Tátogta mész fehér arccal a lány. Alexandre helyeslően bólintott nem kevésbé rémülten. El se tudta képzelni mi játszódhatott le Yvonne fejében, hogy arra jutott a maga szegényes technikai tudásával tánc közben találja ki az egészet. Ilyen szempontból viszont a dal tökéletes volt, jött rá Alexandre. A dallamban hangsúlyos volt az ütem könnyen követhető és lassú, elég időt hagyva arra, hogy kitalálja a következő lépést. Maga a lány tánca is remek volt. Yvonne úgy hajlongott a zenére mintha nála szomorúbb embert nem hordott volna a még hátán a föld. A lépései, ha nem is voltak mindig szinkronban és még a könnyű ütem ellenére is vétett összességében kiemelkedő volt. Alexandre egy egészen kicsit féltékeny is volt. Tehetség szempontjából Yvonne legyőzte. Ha a lány elsajátítja a technikai részeket megállíthatatlan lesz. Alexandre eldöntötte amint haza megy, újult erővel kezd bele a gyakorlásba. Mostanság talán túlságosan elpuhult. Sokkalta többet kell dolgoznia. Mire végére ért önmagának tett fogadalmának Yvonne is meghajolt. Úgy remegtek a lábai, hogy félő volt összecsuklik ott helyben. Végül hátra botorkált hozzájuk. Alexandre már nyitotta volna a száját, hogy megdicsérje mikor a vörös hajú lány szája elé kapta kezét és színe a jól megérett articsókáéba fordult. Yvonne egy részeges imbolygásával futott ki a teremből kis híján halálra rémisztve Raphaelt, aki körül csak gyűltek a telerajzolt lapok.

Már hat óra is elmúlhatott mire Agathe sorra került. A lány egész nap szokatlanul csöndes volt és csak a telefonjával babrált. Alexandre-nak kellet meglöknie, hogy észre vegye, a Madame őt hívatja. Agathe felkapta a fejét egy pillanatra a teljes zavar ül ki arcára mintha nem is tudná, hol van, majd visszavette tökéletes rideg maszkját. Kisétált ő is mindenki elé. Oda adta a tanárnőnek a CD-jét majd megállt mindenki előtt. Felvette kezdő pozícióját, de valami nem volt rendben. Arca szomorúságot sugárzott és látszólag teljesen máshol járt fejben. Alexandre nem értette mi történt a lánnyal. Madame Quinault elindította a CD-t mire a termet hirtelen betöltötte Bach 5. szimfóniája. Agathe a pörgő Allegro részre táncolt. De nem volt az igazi. A lépései darabosak voltak a koncentráció hiányától. Nadine finoman megrázta Alexandre karját választ várva mi történt a príma balerinával. De Alexandre csak tanácstalanul rázta meg fejét majd hátra pillantott Raphaelre. A spanyol értetlenül, összevont szemöldökkel meredt a lányra. Ha nem is értett hozzá még ő is látta valami nincs rendben Agathe-val. Még a Madame is teljes tanácstalansággal szemlélte legtehetségesebb diákja lelketlen kusza lépéseit. Majd egy hatalmas csattanással mindenkit lesokkolva Agathe a földre esett egy túl gyorsra vett egy tour piqué-t*. Agathe még csak fel se kiáltott csak összeesett, mint egy marionett baba, aminek elvágták a zsinórjait. Ilyen egyszerűen nem történhet meg, gondolta Alexandre, ahogy a földön fekvő lehajtott fejű lányra nézett. De látszólag ez kellet. Agathe izzó haraggal és vérző térddel perdült újra táncra ezúttal tökéletesen. A lány sosem táncolt nőiesen vagy lágyan, de most még a szokottnál is erőteljesebb volt. Mint az őrjöngő Siva istennő úgy pörgött. Majd vége szakadt. Agathe még csak meg sem hajolt csak kimérten kisétált a teremből érezhetően dühtől forrva. Raphael nem is gondolkozott, azonnal utána eredt mindent otthagyva.

Alexandre és Nadine fázósan siettek a havas iskolaudvaron át a bejárat felé. Már rég besötétedett ezért csak az utca lámpák segítették őket, hogy lássanak bármit is. Nem beszélgettek sokat még mindketten a bemutatót emésztették.
- Ez egy fura nap volt - jegyezte meg Nadine kezeibe lehelve, hogy megmelegedjenek elfagyott ujjai.
- Ja - mondta Alexandre, akinek gondolatai még Agathe tánca körül forogtak. A beszélgetés ennyiben is maradt. Nem merte egyik se bolygatni mi történhetett a szőke lánnyal.
- Hé! Várjatok meg! - kiáltott utánuk egy ismerős hang. Hátra fordulva megpillantották a feléjük futó Raphaelt. A fiú tényleg siethetett, mert még a kabátját se gombolta be pedig bőven fagypont alatti volt a hőmérséklet.
- Mi volt Agathe-val? - kérdezte kertelés nélkül Alexandre mikor beérte őket a spanyol.
- Szar nap - grimaszolt Raphael - Théo nagyanyja meghalt. Théo találta meg. Mikor meglátta elájult és beverte a fejét. Egy szomszéd hívta a mentőket mikor nem nyitottak ajtót. Théo sokkos egy kicsit és agyrázkódást is kapott. A jövő hetet a kórházban tölti. Agathe egy kicsit kiborult. Mindketten nagyon szerették a nagyit. Anno még ő hozta őket össze valami kerti bulin - hadarta el Raphael.
- Mennyire van kiborulva? - kérdezte Nadine.
- Áh - legyintett Raphael - csak kitépte az egyik öltöző szekrény polcait majd bőgött egy sort. Ebből mire gondolsz? - kérdezte csöpögő gúnnyal a fiú, de a lány csak elengedte a füle mellet.
- Mit kerestél te egy lány öltözőben - vonta össze barátságtalanul szemöldökét Alexandre.
- Kiabálást hallottam - vont vállat a másik - csak nem hiheted azt, hogy kukkolni mentem egy ÜRES öltözőbe - tárta szét karjait értetlenül.
- Agathe bent volt - jegyezte meg Nadine.
- Ne hülyüljetek már, hiába van most kicsit kiütve, Théo biztos tűpárnát csinálna belőlem - veti el a puszta ötletet is Raphael.
- Szegény Théo - sóhajtott szomorúan Alexandre, aki előtt megjelent a gyászoló fiú képe. Raphael egészen különös arcot vágott mire Nadine arcát elrejtve a sáljába mosolygott.
- Szerintem sajnáld inkább a nagyit vagy Agathe-t. Nekik ma biztos rosszabb napjuk volt - bökte ki végül Raphael.
- Ne legyél ennyire érzéketlen te is szomorú lennél, ha meghalna a nagymamád! - csattant fel Alexandre saját hál' istennek még élő nagyszüleire gondolva. Ő biztos rémesen szomorú lenne, ha meghalna a nagymamája.
- Nem mintha valaha is ismertem volna bármelyiket - felelte ellenségesen mire a másik fiú elszégyellte magát. Ezt mégis honnan kellet volna tudnia?
- Szerintem meg mindenkinek nehéz napja volt. Inkább menjünk haza. Apa kocsija már biztos a bejárat előtt vár. Hazavigyünk titeket? - terelte a témát Nadine békítőleg a két fiú közé állva.
- Én motorral vagyok - jegyezte meg Raphael majd Alexandre-ra nézett - majd én haza viszem Alexet is - mondta mintha nem is veszekedtek volna még egy perce.
- Hát, ahogy gondoljátok, csak ne öljétek meg egymást...- vont vállat Nadine.

A két fiú még integetett egy ideig az elhajtó kocsi után majd végül elindultak a parkolóban hagyott motor felé.
- Nagyon ügyes voltál ma... - jegyezte meg közönyösen Raphael ahogy egymás mellet baktattak.
- Oh... köszönöm - pirult el halványan a másik - a lányok is jók voltak.
- Ja, a kis picuri meglepett azért rendesen - majd grimaszolt egyet - csak ne hányná el magát folyton.
- Yvonne. Igazán megjegyezhetnéd már a nevét - dorgálta meg Alexandre majd halkabban hozzátette - nagyon tehetséges. Kiemelkedő.
- Az - bólintott a spanyol az sötét eget bámulva - igazi egzotikus vadvirág volt a sok túltenyésztett üvegházi rózsa után - mondta. Alexandre-t szinte pofon vágta a hasonlat. Ennyire mű lenne ő is? A fiú mégse volt rá büszke? Pillanatokon belül pocsék hangulata lett.
- Én is? - kérdezte finoman remegő hanggal - én is csak egy génkezelt gyom vagyok? - állt meg. Raphael döbbenten fordult utána. Azt hitte rosszul hall.
- Te? - kérdezte - ne legyél hülye - rázta meg a fejét a latin.
- De ezt mondtad - erősködött a fekete hajú. Szíve szerint sírva fakadt volna, de félt Raphael kinevetné. Mégis mit számít a véleménye? Nagyon is sokat. Ezt a megaláztatást.
- Alexandre-m - az említett beleremegett a megszólításba - ha Yvonne vadvirág Agathe a lehetetlen kék rózsa a kis barátnőd az édes Nadine a vörös egy új árnyalata, de te... - rázta meg fejét mintha nem értené mit kell ezen magyaráznia - te olyan vagy mint a Kis herceg rózsája. Az egyetlen. A különleges. Ha van tehetségesebb, ha van jobb, az se számít, mert nem te vagy.
- A Kis herceg rózsája csak egy egyszerű rózsa volt - kötözködött Alexandre, de már csak azért, mert azt akarta a másik folytassa.
- Hát te tényleg nem érted? - kérdezte türelmetlenül Raphael aki kezdett zavarba jönni, miközben a szavakat kereste - az ő bolygóján az volt az egyetlen - túrt hajába zavartan - az első. Láthatott száz ugyan olyan rózsát egy se ért fel hozzá. Mert tovább vágyakozott az első iránt. Sose szűnt meg szeretni azt és ehhez nem kellet különleges szín, forma vagy fajta ő maga volt páratlan - dörzsölte meg tarkóját. Alexandre már-már tényleg a sírás határán volt. Ha valaki elmesélné ezt neki, ha egy filmben látta volna, túl szentimentálisnak, túl nyálasnak ítélte volna. De nem Raphaeltől, aki valahogy az érzelmei fölött állt. Tőle ez egy felejthetetlen vallomás volt. De mégis mit vallott meg? Erre Alexandre, nem mert válaszolni.
- Tudod mikor anyu még táncolt - kezdett bele át nézve Raphael feje fölött a még épp csak pislákoló csillagokra - apu mindig egy hatalmas csokor virágot vett neki az előadásaira. Vérvöröseket, anyu kedvenc színét. A csokor mindig akkora volt, hogy anyu könnyes arca ki se látszott jóformán mögüle. Apu mindig az előadás után a színfalak mögött adta oda. Anyu sminkje ezért mindig el volt folyva és mindig elkésett a meghajlásról- nevetett fel halkan majd Raphaelre nézett - mindig is szerettem volna virágot kapni valamelyik előadásom után.
- És a szüleid gondolom elhalmoztak vele - mosolyodott el Raphael elképzelve a gyerek Alexandre-t nála is nagyobb csokrot szorongatva, mosolyogva. Milyen kedves emlék.
- Nem - rázta meg fejét Alexandre - csokit, gratulációt, csecse-becséket, de soha sem virágot - majd vállat vont - fiúknak nem szokás. Ezért soha nem is említettem senkinek se - zárta le a beszélgetést majd tovább ment. Raphael egy ideig még néz a fiú után majd ő is elindul.

Raphael még csak le se kapcsolta a motort csak lábával támasztotta ki a félig megdöntött járművet.
- Köszönöm - hunyta le szemeit mosolyogva Alexandre. A rohadt gáz rózsa monológra utal, gondolta magát szidva a spanyol. Raphael szíve szerint csak addig fejelte volna a legközelebbi villanypóznát, míg bele nem hal. Ha ez Veronique fülébe jut, nincs, olyan hely a földön ahova elbújhatna a lány csipkelődései elől. Eliotról nem is beszélve. A szőke srác még azt is elérné, hogy a sírkővére is ráírjanak valami röhejes gúnytól csöpögő mondatott. Még jó hogy a barátai. De mégse bánta annyira. Hogy is bánhatná, ha ennyire boldoggá tette ezzel Alexandre-t? A fekete hajú várakozóan megállt vele szemben. Mára megszokottá vált „ez" közöttük ami végülis csak Raphael majdnem végzetes szeszélyének indult. Persze mások előtt nem tették, de itt a kutya se látta őket a díszes villa előtt állva. Raphael szája szegletében mosoly bújt meg. Egy egészen kicsit engedhet a csábításnak. Ez csak egy játék.
Lehajolt a másikhoz és bal oldalt megcsókolta a szája legszélét majd áttért a jobb oldalra, de itt már majdnem a szája közepére nyomot, egyet. Alexandre száját a hidegtől és a folytonos harapdálástól apró sebek borították, de puha volt és meglepődve tapasztalta, hogy sós. Raphael ezért volt a leghálásabb. Utálta az édes dolgokat. Alexandre-ból furcsa hang szökött ki valahol a meglepődött nyikkanás és a nyögés között. Hatalmas királykék szemei ismeretlen fényben csillogtak, ahogy Raphaelre nézett. Raphael elmosolyodott majd intett neki és elhajtott mielőtt valami butaságra gondolhatott volna. Vagy ami rosszabb tett volna. Alexandre ott maradt egyedül a hidegben, de nem fázott. Sőt majd lángra kapott, úgy égett az arca.

*Féltalpon vagy spiccen, szimplán vagy duplán végezhető forgás, aminek emelt lába szabad állásban van.