A közös kantin a megszokott zsivajjal égett. Épp csak visszaérkeztek a diákok az őszi szünetről máris mindenki belevetette magát a munkába. Nadine és Veronique hevesen egyeztetett Théoval, aki segítette őket a ruha elkészítésében, és akit Agathe próbált megvédeni a néha túl követelőző másik két lánytól. Tekintve hogy egy óriási festményt akartak csinálni Alexandre el se tudta képzelni minek a ruha. Bár lehet Nadine csak élni akart a lehetőséggel, hogy szerezhet egy eredeti designer ruhát ingyen. De végülis nem tudhatta milyen is lesz az ő projektük tekintve, hogy Veronique némasági fogadalomra kötelezte Nadine-t, mert a lány erőteljes vetélytársnak tekintette Raphaelt, akit, mint mondta bármennyire is szeret, nem akarja segíteni, hogy eszébe jusson valami jó ötlet. Alexandre pedig szinte sajnálta Nadine-t akiről tudta mennyire nehezen képes tartani a száját bármiről is. De inkább magát sajnálta tekintve, hogy Raphael még mindig nem állt elő semmivel. Persze a fiú folyton ecsetelte, hogy valami van a fejében, egyszerűen csak nem tudja elkapni. Alexandre erősen gyanította, hogy ez a dolog Raphael utolsó agysejtje lehet, aki élet-halál harcot vív a kietlen pusztában, amit egy biológus agynak hívna, Raphael barátai meg vesztő veremnek. Most is Raphael zavartalanul hadonászott a villájával lehetetlen testhelyzeteket felvázolva, amiket ki kéne csavarnia magából tánc néven.
- Raphael, értsd meg lehetetlenséget kérsz! – vetette el a fekete hajú a többedik kérést is.
- Miért? – nyafogta a fiú morcosan villájára tűzve egy sült krumplit, hogy megmártsa a ketchupben.
- Talán mert képtelen vagyok száznyolcvan fokban kitekerni a felsőtestemet és a lábaimat. Egyszerre! – magyarázta türelmetlenül Alexandre.
- Ti olyan szerencsések vagytok srácok – sóhajtott fel Eliot. Ő maga soha nem invitálta meg Hugot, a projekttársát a kis ebédlői találkozásokra. Ha Alexandre-ék rosszul haladtak a kijelölt feladattal Elioték egyenesen rettenetesen. A szőke hajú elmondása szerint egyáltalán nem találták a közös hangot és átkozta Monsieur Le Petit, amiért nem egy csinos balerinát osztott mellé vagy legalább egy fiút, akit nem akar rögtön képen törölni amint találkoznak. Alexandre hiába volt évek óta Hugo osztálytársa soha nem beszélgettek valami sokat. A magas tagbaszakadt srác hiába balettozott mégis mindig a BMX vonzotta, amit sosem titkolt. Ha választania kellet inkább kimaradt az iskolából, hogy egy másik városba menjen versenyezni, így hiába volt tehetséges ritkán lehetett látni az órákon. A kívülállóságát megtetézte rémes modora, amivel mindenkit elküldött melegebb éghajlatra. Nem volt a barátkozás mintapéldánya így megértette, ha Eliot sem rajongott a vele való a közös feladatért.
- Lassan két hete nem láttam azt a mogorva alakot!- turkált curry-ében a fiú mérgelődve.
- Én mondtam, hogy menj, és zaklasd addig Monsieur Le Petit-t, amíg mást nem ad melléd – vont vállat Raphael aki már időtlen idők óta hallgatta a barátja panaszkodását a projekttársáról.
- Tudod az emberek őrületbe kergetése nem mindenkinek az életcélja – szúrta közbe Alexandre – de kivételesen egyetértek Raphaellel, menj és beszélj a tanárral hogy, ez tűrhetetlen.
- Mindig egyetértünk – villantotta meg legcsábítóbb mosolyát a mellette ülő fiúnak a latin miközben beletúrt a hajába.
- Hát persze – forgatta szemeit Alexandre.
- Egy szerelmes pár örök problémái – jegyezte meg gonoszkás mosollyal Veronique mire mind két fiútól kapott egy csúnya pillantást. Talán tovább is próbálták volna jó tanácsokkal ellátni a lehangolt Eliotot, ha nem sétál oda hozzájuk egy srác. Alexandre őt is ismerte tekintve hogy osztálytársak voltak. A fiút Jean- nak hívták, és pont a fent említett Hugo azon kevés emberek közé tartozott, akiket megtűrt a közelében.
- Te vagy Eliot? – nézett Raphaelre a rágózó Jean zsebre dugott kézzel. Hangjában az elégedetlenség éle hangzott és az egész srácon látszott semmi kedve sincsen itt lenni. A barátságtalan hangnemtől Raphael rosszallóan húzta össze szemeit és már a száján volt a nem túl kedves válasz mikor Eliot kedvetlenül felemelte a kezét.
- Én vagyok – majd sóhajtott – gyerünk csezd el még jobban a hangulatom.
- Hugo eltörte a lábát három helyen és kórházba került – Jean nem köntörfalazott – vagy két hónapig ki se jön onnan. A sulit is itt hagyja.
- Azt mondtam csezd el, nem azt, hogy öld meg, aztán még erőszakold is meg! – őrjöngött Eliot.
- Haver ne a hírhozót üsd! – emelte maga elé Jean a kezeit, akit meglepett a hirtelen kirohanás.
- Mindjárt eltöröm még pár csontját annak a szemétnek! – állt volna fel Eliot, mint aki tényleg elindul a kórházba megverni Hugot de Veronique a karjánál fogva visszahúzta.
- Nyugodj meg! – simított végig a kiborult fiú vállán a lány – köszi hogy szóltál! – pillantott a fiúra finoman utalva, hogy ideje lenne lelépnie. Jean úgy látszott veszi az adást, vagy csak attól félt végül Eliot rajta vezeti le dühét, mindenesetre gyorsan távozott.
- Megverem, aztán megölöm, majd felélesztem, hogy újra megverjem!- dühöngött Eliot, aki úgy tűnt teljesen elvesztette az eszét. Raphael érzékelvén a kialakuló káoszt nemes egyszerűséggel tarkón vágta a habzó szájú őrült módjára viselkedő fiút. Még ha csak egy baráti tockos lett volna, Alexandre megérti de Raphael elég erőt vitt bele, hogy Eliot majdnem visszakézből megfejelje az asztallapot alig pár centivel elvétve tányérját. Ez a spanyolt nem igazán zaklatta fel teljes nyugalommal ivott pár kortyot, de még csak az asztalnál ülök sem tűntek meglepetnek. Egyedül Nadine és Alexandre nézett össze értetlenül és kissé ijedten.
- Lenyugodtál? – kérdezte pár pillanat múlva a békésen falatozó Raphael a még mindig az asztalon félig fetrengő Eliottól.
- Azt hiszem betörted a koponyám... - dünnyögte Eliot-, de ja, halál laza lettem.
- Akkor hogy oldod meg a problémát? – kérdezte Veronique aki gondoskodóan simogatta a fiú hátát.
- Mi lenne, ha egyszerűen csak felkérne valakit Hugo helyett? – ajánlotta fel Nadine félénken mintha csak attól félne egy rossz ötlet miatt ő is kap egy tockost – mármint ha már alapból úgy keresed fel a tanárt, hogy már van helyette egy másik jelölted, akkor elkerülheted, hogy megint egy rossz embert fogjál ki.
- Ez nem is rossz ötlet! – kapta fel Eliot a fejét így látható vált a már most vörösödő méretes pukli a homlokán – mondjatok nekem valakit, aki jó lenne társnak! – a balettosok összenéztek tanácstalanul.
- Lehetnél egy kicsit pontosabb is – említette meg Alexandre kis idő után – milyet szeretnél?
- Én, vagy az évfolyamom szóba se jöhet – szállt ki azonnal Agathe – mi nem vagyunk benne a projektben.
- Legyen lány! Legyen szép! És különleges! Nem baj, ha nem ő a legjobb táncos, csak legalább kedves legyen. Esetleg lehetne aranyos és remek lenne, ha jól állna neki a vörös. Az a kedvenc színem – sorolta Eliot. Nadine és Alexandre tanácstalanul összenézett. Hiába volt sok lány az osztályukban a legjobbakat már kiosztották a projektben, és többi, így vagy úgy de kieset a rostán.
- Lucie – ötletelt Nadine.
- Nem hogy nem a legjobb táncos, de közveszélyes, ha felemeli a lábát. Mindig lesérül, hamarabb kerül kórházba, minthogy Eliot elvinné Monsieur Le Petithez – vetette el Alexandre.
- Matheo – vetette fel Nadine.
- Ő meg mégis hol lány? – vonta össze szemöldökét Alexandre.
- De meleg – érvelt Nadine – szóval legalább az érdeklődése azonos a lányokéval.
- Az hogy ő is a pasikat szereti erősen túlzás, hogy már egyezik is az érdeklődése a lányokéval – ellenkezet Alexandre.
- Kíméljetek meg a homokosoktól legyetek szívesek – szólt közbe Eliot. Ezek után sorra jöttek a nevek, de vagy Nadine vagy Alexandre vetette el őket.
- Mi van a kis cukisággal? – szólalt föl Raphael – azzal, akitől eltiltottál. Yvett vagy, hogy is hívják. A kis vörös.
- Yvonne. Ő csak most jött – húzta el száját Nadine aki nem kedvelte különösebben a lányt tekintve, hogy az ő legjobb barátján lógott egyfolytában.
- Nem is tudom. Kicsit zárkózott – tűnődött el Alexandre.
- Soha nem is fog megnyílni, ha nincs rá lehetősége – vont vállat Raphael.
- Milyen lány ez az Yvonne? – kérdezte kíváncsian Eliot.
- Egy agyonszeplőzött vörhenyes törpe – vágta rá azonnal Nadine barátságtalanul.
- Egy pici vörös lány, aki eléggé félénk, de tehetséges, ha még vannak is technikai malőrjei – helyesbített Alexandre.
- Botlábú- vetette közbe ellenségesen Nadine. Csak az kellet volna még, hogy a kis penészvirág itt is Alexandre-n lógjon, sőt még a végén Veronique is megkedvelné!
- Nem értem miért utálod – pillantott barátnőjére Alexandre- tényleg az a bajod vele, hogy szeplős? – kérdezte kissé letörten saját szeplőire gondolva. Ettől már Nadine fagyos szíve is csöpögni kezdett.
- Szerintem inkább a jövőben való elhanyagoltság tartja távol a lánytól, mint a bájos pettyek – válaszolt segítségként Raphael mire Nadine hálásan mosolyogott rá.
- Oh – kapott észhez Alexandre – természetesen nagyon szeretlek Nadine, nem hinném, hogy helyettesíteni tudnának valaha – mosolygott rá a lányra, aki boldogan viszonozta azt.
- Csak így ennyi? Simán kimondod, hogy szereted? – kapta oda a fejét Raphael.
- A szüleim mindig is azt mondták fontos, hogy mindig biztosítsuk a számunkra fontos embereknek, hogy szeretjük őket – vont vállat a fiú.
- És ezt csak úgy hangoztatod? – kérdezte zaklatottan a spanyol.
- És engem szeretsz Alexandre? – kérdezte gonosz vigyorral Agathe.
- Persze – felelte naivan a kérdezet - miért ne szeretnélek?
- Oh, és engem? – csatlakozott Théo a játékhoz figyelve hogyan sápad egyre jobban el Raphael miközben tökéletes poker arcot vág.
- Téged is szeretlek – felelte Alexandre enyhe pírral.
- Álljunk csak meg, és nekem eddig még miért nem mondtad soha? – fordult nagy hévvel projekt partneréhez Raphael.
- Szeretlek téged is – adta meg neki a választ Alexandre értetlenül.
- De ne mond már ki ezt csak úgy!- oktatta ki felzaklatott latin.
- Oh, ez édes – vigyorgott Théo – mégis mit vártál Raphael?
- Virágokat és zenét, talán egy holdfényes éjszakát? – nevetett fel Agathe – sosem hittem volna, hogy tini regényként akarod majd élni az életed!
- Ne röhögjetek már – mordult az asztal túlsó végén lévő röhögő párra, akik túl messze voltak ahhoz, hogy kárt tegyen bennük – te meg csak ne osztogasd ilyen könnyen az érzelmeidet! Legközelebb már arra jövök be, hogy odaadtad a veséd valakinek, mert kinyitotta neked az ajtót! Ez érzelmi prostitúció!
- De hát én így gondolom – sértődött meg Alexandre – mi bajod van azzal, ha szeretlek?
- Ne hangoztasd már! – takarta el kezével a másik száját. A szíve egyszerűen csak túlságosan meglódult.
- Hagyjuk már ezt srácok mielőtt Raphaelt elviszi a mentő – legyintett békítően Veronique, aki eddig Eliot homlokához nyomott egy vajazó kést hátha a pukli lelohad, hogy most másik barátja mellé álljon.
- Most képzeld el, ahogy elmagyarázzuk a doktornak mitől állt le a szíve – kacagott Théo oldalba bökve szintén nevető barátnőjét.
- Jaj, doktorúr iszonyatos volt! Azt mondták neki, hogy szeretik! Ez annyira meglepte, hogy leállt a szíve! – felelte megjátszott ijedséggel majd elkezdte törölgetni könnyeit a kárörvendő Agathe ahogy meglátta a Raphaelnél szokatlan vörös arcszínt.
- Kerüljetek csak egyszer a kezem közé gerlepár frissen sültet csinálok belőletek – mormogta Raphael sértetten. Alexandre csak az értetlenek szelíd mosolyával, de szintén pirosodó orcával figyelte a jelenetet.
- Ugyan mindig szívesen részt veszek Raphael szerelmi életének kigúnyolásában, de jó lenne, ha végre ide hívnátok ezt az Yvonne-t hogy megkérdezhessem a projekttel kapcsolatban – szólt közbe Eliot is miközben a homlokán lévő dudort Veronique újra egy vajazó késsel próbálta lelohasztani. A művelet a fiú arcából ítélve elég fájdalmas lehetett. Alexandre megszánva a fiút, aki röpke negyedóra alatt kész tortúrán ment át előhalászta telefonját lábánál heverő táskájából, hogy SMS-t küldhessen Yvonne-nak. A rövidke üzenetére villámgyorsan érkezett a lány válasza.
- Úton van – pillantott fel mobilja kijelzőjéről Alexandre – azt írja, szívesen vesz részt a projektben, ha lehet.
Az elkövetkező percek nyugodt várakozással teltek. Veronique felhagyott a próbálkozással, hogy eltüntesse a jókora dudort a fiú homlokának közepéről. Ettől az amúgy is nyomorult hangulatban lévő Eliot fenn hangon panaszkodott arra, hogy Raphael haza vágta a csinos arcát mire Raphael csak kiröhögte.
Végre befutott Yvonne is. Először Alexandre szúrta ki a lányt az ebédlői forgatagban és bátorítóan intett neki. A vörös macskák bundájának színével egyező haja karika göndör fürtökben ölelte körül bizonytalan arcát. Hatalmas bő pulóvert viselt leggings-szel ami kiemelte rettentő vékony alakját. Egy betegen repdeső kismadárra emlékeztette Alexandre-t, amitől szíve szerint csak átkarolta volna a lányt, hogy elrejtse a figyelő szemek elől. Yvonne tanácstalanul állt meg az asztalnál majd egyesével mindenkit jól megnézve körbe tekintett.
- Sziasztok – csiripelte halkan majd szeme Eliotra tévedt – jézusom! Mi történt a homlokoddal?! – lepődött meg annyira az óriási vörös duzzanaton, hogy még félénkségét is levedlette.
- Iszonyatos volt – lehelte elhűlten Raphael – ide jött egy alak és kegyetlen módon megragadta a fejét és belevágta az asztalba. Borzasztó volt! Annyira megijedtünk, hogy reagálni se volt időnk. Aztán az illető elrohant rémületes gonosz kacajt hallatva azt kiabálva most már beállhat Lucifer seregébe. Hiába szaporodnak a sátánista klubok, reneszánszukat élik a bolondok – ingatta fejét csüggedten. Alexandre biztos volt benne, ha a fiúnak nem jön össze a művész élet a színház világot jelentő deszkái bele fognak remegni jöttébe. Yvonne arca teljes döbbenetet tükrözött és lerítt róla nem tudja, a fiú megbolondult vagy csak viccelődik. A többiek arca sem segített az eligazodásban.
- A tragédiák ma mindig Eliot sarkában vannak – szólalt meg Théo elfojtott nevetéstől rázkódó vállakkal. Mellette Agathe és Nadine eltakarták arcukat, hogy ne látszódjon vigyorgásuk. Alexandre minden arcizmát megfeszítette nehogy kitörjön belőle a nevetés. Egyedül Veronique volt a gyenge láncszem, aki felröhögött majd szája elé kapta a kezét és engesztelően megsimogatta Eliot szőke hullámos fürtjeit. Eliot csak erős arcpírral és befeszített állkapoccsal bírta ki, hogy ne küldje el a francba az egész társaságot, akik megtévesztő módon a barátainak nevezték magukat.
- Csak ülj le – legyintett végül Alexandre mikor úgy érezte képes vigyorgás nélkül kinyitni a száját - Eliot szeretne neked valamit mondani – Yvonne engedelmesen odahúzott az asztalukhoz egy széke és leült Théo és Eliot közé. Eliot pár pillanatig csak nézte a lányt.
- Nagyon szép vagy. Gyönyörű a hajad – bökte ki végül alapos mustra után a sokat gyötört fiú elpirulva. Yvonne erre még Alexandre heves vörösödéseit is leköröző pirulást mutatott be. Arcán a számtalan szeplő egyszerre tűnt el a cseresznye vöröses színben, amit felvett. Théo halkan elkezdte énekelni, az „Une jolie fleur"- t amihez kacagva csatlakozott Nadine. Agathe csak tőle szokatlan szeretetteljes mosollyal nézett barátjára. Raphael nem ismerte a dalt csak értetlenül hallgatta a dallamot valamit morogva arról, hogy ma mindenki milyen szabatos az érzelmeivel. Erre már Eliot is jobban elvörösödött, amit eddig talán még nem is látott Alexandre a fiútól. Csak nem tetszett neki „úgy" is a lány? Mégsem kerülhette el a figyelmét, ahogy Veronique saját fekete tincseihez nyúl mellkasánál mire Raphael az asztal alatt finoman megveregeti a combját feltűnés nélkül. A két barát néma társalgást folytatott csak a szemükkel, amiből Alexandre kimaradt. Talán egy szerelmi sokszöggel állt szemben? Fejében rémült kép állt össze. Eliotnak tetszik Yvonne, Eliotot szereti Veronique, Veronique-ba pedig szerelmes Raphael. Összevonta szemöldökét. Nem, képtelenségnek tetszett, hogy Raphael szerelmes legyen, nem hogy Veronique-ba, bárkibe. A spanyol láthatólag teljesen uralta szívét és annak zűrjei fölött állt. Meg hát Veronique számára olyan lehet, mint számára Nadine. Nagyon jó barátnő, de semmi több. Semmi személyes. Bár ismervén a fiú szabatos szexuális életét nem lehetett biztos abban soha nem is volt köztük semmi „személyes". Erre a gondolatra Alexandre már kezdte rosszul érezni magát. Ő ebbe nem akart belegondolni, köszöni, jól elvan megfigyelőként is.
Miután a csúfolódó dal a végére ért Eliot újra felvette a beszélgetés fonalát. Hosszan, részletesen és szemkontaktust egy pillanatra se megszakítva mesélte el a lánynak a lényeget. Yvonne pedig szinte imádattal hallgatta a lelkes Eliotot, aki talán nem is a projekt miatt volt annyira boldog. Alexandre csak fél füllel hallgatta még mindig Veronique és Raphael létező vagy nem létező kapcsolatán agyalt és minden egyes mozdulatukban jeleket keresett. Vajon tévedett? Láthatólag Raphaelt se túlzottan érdekelte Eliot gyors beszámolója helyette Théoval beszélgetett a közelgő focimeccsről a tévében. Veronique ezzel szemben csöndben ette a málnás süteményét, de hosszú festett pillái alól Yvonne-t elemezte mintha csak a lány most szökött volna az elmegyógyintézetből és azt várta volna, mikor támad rájuk. Mindeközben háromszor is megigazította tökéletes vérszínben úszó ajkait. Idegesnek tűnt és Alexandre nem értette ezt miért nem veszi észre Raphael is. De mindeközben az említett csak valami csatár lesérüléséről és valaki más átigazolásáról tudott fecsegni az asztal túl felén ülő divattervezővel. Hirtelen finoman megérintették a vállát mire ijedten rezzent össze. Oldalra pillantva Nadine kíváncsi tekintetével találta magát szembe.
- Azt kérdeztük Agathe-val hogy már tudod-e mit adsz elő a meghallgatáson? – majd egy pillanatra egészen aggódóvá vált a hangja – jól érzed magad? Fáj a hasad?
- Ja, nem, csak elkalandoztam – erőltetett egy gyors mosolyt az arcára, ha tudta is ezzel nem verheti át Nadine-t de a többieket igen – már a legtöbb lépésem meg van, de még van rajta mit csiszolni – majd illedelmesen megkérdezte próbálván elvonni a gyanakvó arccal őt méregető Nadine figyelmét – és ti? – erre Agathe magabiztosan előadta nehéz mozdulatokkal teletűzdelt koreográfiáját. Ahogy Alexandre ő is saját improvizatív darabbal állt elő, és míg Alexandre egy Liszt zongoraversenyt választott Agathe egy Bach szimfóniát. Nadine biztosra ment és egy saját lehetőségei szerint nehéz, de még eltáncolható darabot választott az Aidából. Végül az eseménydús ebédelést a csöngő szakította félbe. Agathe és Théo szinte azonnal egy gyors köszönést odadobva sietett el, mindkettőnek fontos osztályozó órája volt. Eliot és Yvonne megbeszélték, hogy iskola után még átbeszélik a dolgokat majd mind Madame Quinaultnak mind Monsieur Le Petitnek előhozakodnak a projektpartner cseréről. Veronique sürgetően intett a két művészetis fiúnak majd eltűnt visszavinni az üres tálcákat, anyuka módjára mindenkiét. Nadine is sietősen kapta fel táskáját.
- Biztos jól vagy? Ha nem érzed, jól magad inkább menj le a gyengélkedőre – vetette oda Raphael miközben épp távozni készült Eliottal az oldalán. Alexandre azért mégis hallotta a hangjában a alaposan titkolt gondoskodást. Vagy csak, mint ahogy a mai nap többször is érezte csak beképzelte az egészet. Végül még mielőtt bármit mondhatott volna Nadine elrángatta, mellettük kissé csámpásan lemaradva Yvonne futott. Alexandre még látta, ahogy a rosszkedvűnek tűnő Veronique-ot beéri a két fiú az ajtóban. Eliot azonnal tovább is ment elhagyva az ebédlőt de Raphael még lehajolt a keresztbefont karokkal álló Veronique füléhez és súgott neki valamit, mire a lány lehunyta szemeit pár pillanatra, majd bólintott. Ez után ők is távoztak.