A napfény vidám táncot járt a nyugodt, ébredező tengeren, majd végigsimított a kastélyon és bekukkantott a szobákba. Átmászott az erkélyen és belopódzott a szobába, hogy felkeltse az ágyon alvó párt.

A fiút felébresztette a cirógató napfény, ezért kinyitotta a szemét. Hason feküdt, fejét az ablak felé fordította, ahonnan besütött a nap. Miközben próbált magához térni, látta a már ismerős, fehér éjjeliszekrényt, a kék falakat, a szintén kék díszeket a szekrényeken. Semmiben sem különbözött a saját szobájától, amit kapott, amikor ideértek. Itt minden vendégszoba kék volt, fehér bútorokkal, fehér fürdőszobával és tengerre néző ablakokkal, erkéllyel. Félig álmosan, sóhajtva fordult a hátára, majd a bal oldalára. Tekintete megtalálta a lányt, aki éppen ekkor fordult a hasára és morgott valamit az orra alatt. Nem tudott betelni Rina látványával. Nézte a párnán és a háta egy részén szétterülő haját, kisimult arcát, hosszú, fekete szempilláit, amik puhán simultak az arcára. Figyelte háta finom, lassú mozgását, ahogy lélegzett. Pillantása sokáig elidőzött a lány hátán lévő tetováláson. Mindegy hányszor látta, még mindig el tudta varázsolni az ezernyi, különböző színű és szárnyformájú pillangó, amik úgy simultak a lány testére, mintha mindig is hozzá tartoztak volna. Olyan élethűen rajzolták meg őket, mintha bármikor felrepülhetnének. Amikor először pillantotta meg a lány tetoválását még a szava is elakadt. A rajzolt pillangók ezrei a szíve fölötti hegtől indultak, átszálltak a mellkasán, a jobb vállán keresztül, beszínesítették a hátát, majd a bal csípőjénél tettek egy csavart és végig futottak a lány lábán. Monumentális volt, színes és gyönyörű. Seth most sem tudott ellenállni annak, hogy megérintse az egyiket. Ujjaival körberajzolta a lány puha bőrébe vart sárga szárnyú pillangót. A lány elmosolyodott álmában, majd mocorogni kezdett és a hátára fordult. A nap fénye megcsillant a lány meztelen mellkasán pihenő kulcson, amit egy aranyláncon hordott. A kulcs szára egy szivárványszínű szárnyú lepkében végződött. Még nem merte megkérdezni, hogy mit nyit ki az a kulcs, de azt tudta, hogy fontos lehet. Mindegy, hogy hányszor pillantotta meg, ez is, akárcsak a pillangók vonzották és nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megérintse. A fém meleg volt a lány bőrétől, a pillangó szárnya úgy tűnt mintha megmozdulna, amikor végigsimított rajta. Rina megérezte a simogatást, mert kinyitotta a szemét és rámosolygott.

Amióta csak visszakapta Rinát, nem volt képes pár óránál tovább elszakadni tőle. Érezni, hallani, érinteni akarta. Hogy elhigyje itt van és nem csupán egy szellem. Hogy elhigyje nem őrült meg. Rina ilyenkor csak rámosolygott és megsimogatta valahol. Nehezen tudta elhinni, hogy a lány itt van, főleg az után, hogy elmesélte nekik, mi is történt a teremben. Néha csak nézte, teljesen elmerülve benne, itta a látványát, mint szomjazó a vizet. Figyelte mennyire megváltozott, mennyivel erősebb lett, határozottabb, hogy tele lett önbizalommal, kivirult. Megtalálta önmagát. De észrevette, hogy ha a lány ideges reflexből elkezdi simogatni a sebhelyét, amit nagyon elrejt mindenki elől. Seth-nek is feltűnt, hogy mennyire rejtegeti, már első este, amikor a lány szobájában kötött ki. Amikor lehullott a lányról a ruha és a fiú megpróbálta megnézni őt, akkor nem hagyta. Aztán, amikor pihegve feküdtek egymás karjaiban, egymás ízével ajkukon, akkor is próbálta elrejteni a heget, amíg Seth meg nem kérdezte, mi a baj. A lány válasza pedig az volt, hogy csúnya. A fiúnak sokáig kellett győzködnie mire megmutatta neki. A sebhely hosszú volt, kissé hullámos, a felülete érdes, mint egy soha be nem gyógyuló sebnek. Ezüst szalagként simult bele a lány fehér bőrébe. Seth-et azonban nem zavarta és nem okozott neki gondot, hogy megsimogassa. De másnak nem volt képes megmutatni, még Sunny-nak sem.

Amikor Rina belefűzte az ujjait az ujjaiba a kulcs felett, visszavezette a pillantását a szemére.

– Igazából a te nyakadban kellene lógnia – mondta Rina és a másik kezével felemelte a bőréről a láncot. Seth figyelte hogyan himbálódzik a kulcs és hogyan fest milliónyi színt a falra, ahogy rásüt a nap.

– Mit nyit ki a kulcs?

– A ládát, ami a szívemet őrzi. Legalábbis az egyik felét – felelte Rina. – De mivel úgyis neked adtam mind a két felét, lehet neked kellene a nyakadban hordanod.

– Bízol annyira bennem, hogy rám bízd? – suttogta a fiú, mire Rina felült és kikapcsolta a láncot. Seth figyelte, ahogy a kezébe szorítja a kulcsot, majd felé fordulva a kezébe teszi és rákulcsolja a fiú ujjait.

– Senkiben sem bízom meg annyira, mint benned – mondta Rina, miközben a fiú szemébe nézett. – Bár a szívem egyik felét én őrzöm, szeretném, ha a másik felére te vigyáznál. A tiéd, neked adtam már régen. És ha meg kell haljak, haljak meg a te kezedtől.

– Előbb vágom le a kezem, mint hogy kárt ejtsek a szívedben – szorította a kulcs köré az ujjait. – Szeretlek! – Egyre könnyebben tudta kimondani, egyre bátrabban fejezte ki az érzéseit. Azt akarta, hogy Rina soha többé ne kételkedjen benne, hogy soha többé ne kövessen el butaságot azért, mert azt hiszi, nem kell neki. Neki csak a lány kellett. Senki más. És remélte, hogy ha minél többször mondja és kimutatja a szeretetét, akkor a lány meg tud majd bocsátani neki és elfelejt mindent. Remélte, hogy egyszer ő meg tudja bocsátani magának, amit tett.

– Én is szeretlek – suttogta Rina és a fiúhoz hajolt, hogy megcsókolja. Seth a lány dereka köré fonta a karjait, és magához húzta. Rina hagyta, hogy Seth magához szorítsa és hozzá simult. Lábaik összekeveredtek a takaró alatt, bőrük lassan felforrósodott a másik érintésétől. Nem tudtak betelni a másikkal. Ha tehették volna nem váltak volna el egymástól, itt élték volna mindennapjaikat ebben a szobában. Sokszor nem volt szükségük szavakra, csak nézték egymást, miközben fogták a másik kezét. De mind a kettőjüknek dolga volt, amit nem hagyhattak csak úgy annyiban. Kötelességük volt, amit meg kellett csinálniuk, még akkor is, ha a másik távol volt. De a lélekpillangóik mindig együtt voltak, hol az egyikük, hol a másikuk közelében, de mindig együtt.

Csókjuk egyre hevesebb és forróbb lett, kezük a másik testén kalandozott, amikor kopogtak. Rina sóhajtva a fiú mellkasára ejtette a fejét. Seth bosszúsan fújt egyet.

– Jaj, ne már!

– Te kis telhetetlen – kuncogott fel Rina. A kopogás újra felhangzott, ezúttal sokkal hangosabban és követelődzőbben. – Egy pillanat! – kiáltott ki a lány, majd kibújt az ágyból. Magára kapta a meleg fürdőköpenyét, ami olyan nagy és hosszú volt, hogy mindent eltakart, csak a lába feje látszott ki. Meztelen talpa csattogott a márvány padlón, ahogy az ajtóhoz sétált. Seth, Garu és Lalla is figyelte a mozdulatait. A két állat, bár összefonódva feküdt az ágy előtt, a legapróbb neszre, a legkisebb mozdulatra is képesek lettek volna reagálni. Ha Rinát bármilyen veszély fenyegette volna, már ottt álltak volna az ajtóban. Ahogy kinyitotta az ajtót Seth R-t pillantotta meg. – Mit szeretnél? – kérdezte tőle kedvesen Rina. Seth figyelte R hogyan vörösödik el és hogyan fordítja el a tekintetét a lányról. Még onnan is látta, hogy a fiú mennyire zavarban van.

– Én... ööö... megzavartam valamit?

– Nem zavartál meg semmit. Mi a baj?

– Igazából nem tudom, hogy baj-e vagy csak pánikot kelt valaki. Jobb lenne, ha a saját szemeddel látnád. Már szóltam Elinának is.

– Rendben – bólintott Rina, de látszott, hogy idegessé vált. – Öt perc múlva találkozunk az udvaron. – R sietősen bólintott és olyan gyorsan tűnt el, mintha égne a kastély. Rina becsukta az ajtót és visszafordult a fiú felé. Homlokán megjelentek az aggodalom ráncai, száját keskeny vonallá szorította. – Mennem kell.

– Hallottam – ült fel Seth. – Veled menjek? – Rina rámosolygott, miközben a fürdő felé vette az irányt.

– Nem teheted, hiszen jelen kell lenned a tanácsülésen a többiekkel együtt. Te most azzal tudsz segíteni, ha szólsz a Világvigyázónak, hogy nem tudok menni – mondta a lány, miközben fehérneműt vett, majd visszasétált a szobába. Miközben magára húzta a ruháját szemügyre vette a fiú feszült arcát, összeráncolt homlokát, ökölbe szorított kezét. Miután felöltözött odalépett hozzá és végigsimított az arcán. – Nem lesz semmi baj. Ne aggódj.

– Tudom – fogta meg Rina kezét Seth. – A családi találkozóra visszaértek ugye? – Seth olyan halkan tette fel a kérdést, hogy a lány alig hallotta. Egy pillanatig fogalma sem volt miről beszél, de aztán eszébe jutott, hogy ma jönnek Seth, a többiek és az ő szülei is látogatóba. A Világvigyázó szervezte meg nekik, miután a fülébe jutott milyen régen nem látták őket. Egyedül Seth nem örült, hogy újra láthatja a szüleit és Rina nagyon jól tudta, miért nem. A lány megszorította a fiú kezét.

– Mindenképpen visszajövök és együtt szembenézünk a szüleiddel – gyengéd csókot nyomott a fiú ajkára, aki végre elmosolyodott.

– Vigyázz a királynőmre!

– Te pedig vigyázz a szívemre!

Seth figyelte, ahogy a lány felkapja a kabátját, majd miután még egyszer rámosolygott és Garuval együtt elhagyta a szobát.

* * *

Rina rámosolygott az ajtónál álló őrökre és megköszönte nekik, hogy kinyitották előtte az ajtót, miközben az utolsó gombokat bújtatta át a lyukon a kabátján. Kilépett a napfényben fürdő udvarra, egy percre megállt a lépcső tetején, hogy a szeme hozzászokjon az erős fényhez. Garu nyögve nyújtózott mellette egy hatalmasat. Amikor észrevette R-t és Elinát lesietett a lépcsőn és feléjük indult. A nővére éppen a rakoncátlan tincseit próbálta kontyba kényszeríteni, hogy ne lógjon az arcába. R zavartan igazgatta hol a ruháját, hol a fegyvereit és kerülte a lány tekintetét. Rina gyanította, hogy hasonló szituációban bukkanhatott Elinára, mint őrá. Bár alig volt ideje beszélgetni a nővérével, azt látta, hogy a kapcsolatuk Mac-el napról napra szorosabb és egyre jobban hasonlít ahhoz, amilyen a lány eltűnése előtt volt. Elina mondott valamit R-nek, aki végre elmosolyodott. Rina látta a köztük lévő szikrákat, de nem tudott a lánynál rákérdezni, mi is a helyzet velük. Úgy tűnt egyik sem vesz róla tudomást, Elina Mac miatt, R pedig nem akarja tönkretenni Elina kapcsolatát. Talán jobbnak látták, ha nem törődnek vele, minthogy fájdalmat okozzanak egymásnak és saját maguknak. Nem úgy, mint Hanna suhant át Rina fején a gondolat, de aztán gyorsan el is hessegette. Most nem a lányon kell gondolkodnia, aki nem bírja békén hagyni őket és szinte napi szinten zaklatja Seth-et vagy őt. R már felajánlotta, hogy elintézi a lányt, de Rina nem akart összetűzni vele, amíg nem muszáj. Mindig akadt fontosabb dolga ennél.

Amikor Elina és R meghallotta a csizmái kopogását felé fordultak és olyan sötét kifejezés kúszott az arcukra, hogy Rina még idegesebb lett tőle. Bár gyönyörű volt a reggel és nem adott semmi okot a bosszankodásra, a lány a csontjaiban érezte, hogy valami nem jó. Hogy valami rossz és sötét üli meg a várost és a levegőt. Jeges borzongás futott végig rajta és az aggodalom karmos mancsába szorította a szívét.

– Az arckifejezésetekből ítélve többet tudtok, mint én – mondta Rina, amikor melléjük ért.

– Csak pletykákat hallottunk – válaszolta R. – Jobb lenne személyesen látni mi igaz belőlük.

– Tudod hova kell mennünk? – A fiú bólintott, mire Rina a lova felé indult, aki felszerszámozva várt rá az istállónál. – Akkor igyekezzünk. Vissza akarok érni, mielőtt jönnek a szüleink.

Alle nyugtalanul toporgott, a patái hangosan kopogtak a köveken, mivel érezte a Rinából sütő feszültséget. Miután a lány nyeregbe pattant, alig lehetett az állatot féken tartani. De ez igaz volt a többi lóra is. Idegesen toporogtak, nyugtalan nyihogásuk kihallatszott az istállóból, az indulásra készek hevesen rázták a fejüket. Ők is érezték, hogy valami rossz száguldozik a levegőben.

A város is túl csendes volt ezen a reggelen. Pedig a napfény általában mindenkit kicsalogatott a szabadba. Most mégis csöndesek és üresek voltak az utcák, a terek. Nem kiabáltak árusok, nem rohangáltak gyerekek, szinte nem volt élet. Csak a hideg szellő, ami a házak között rohant, csak az erősen tűző napfény. Rina érezte, ahogy a feszültségtől minden izma görcsbe rándul. A ruhája a benne tomboló érzelmek hatására, lassan szürkévé, majd feketévé változott. Fogalma sem volt, mit kezdjen a helyzettel. A tanácstalanság, a düh saját maga ellen és a feszültség kihatott a varázserejére is. Nem tudta mire számítson, de az összes érzékszerve azt üvöltötte, hogy itt valami nagy baj van.

R egy keskeny utcán keresztül egy zárt térre vezette őket. Az volt az egyetlen kijárat, ahol ők bejöttek. A teret takaros házak vették körbe, az ablakpárkányokon, az erkélyen virágok nőttek, a tér közepén egy hatalmas fa terpeszkedett. Viszont a levegőt a vér, a rothadó belsőségek és valami meghatározhatatlan szag tette elviselhetetlenné. Rina gyomra felkeveredett és az arca undorodó fintorba rándult. Elina arca fal fehérré sápadt és Rina még messziről is látta, hogy reszket a keze. R arcán nem látott semmit, csak a testtartásán látszott mennyire feszült és hogy inkább elszaladna, mint, hogy leszálljon a lóról. Annyira belefagytak a pillanatba, hogy csak a jeges szél, ami bekúszott az utcán és a testükbe mart, tudta csak kiragadni őket a mozdulatlanságból. R volt az első, aki végül leszállt a lováról. Elina és Rina végül lassan követte őt, de úgy érezték mind a ketten, mintha mázsás súlyokat cipelnének. A mozdulataik lassúak voltak és nehezek. Miután kikötötték az ideges lovaikat a fához, R az utcához legközelebb eső házhoz indult. Úgy követték a fiút az első házba, mintha a saját kivégzésükre mennének.

A lakásban sötét volt, a szag még rosszabb lett, ahogy beléptek a zárt falak közé. A vér szaga fémes ízt hagyott a szájukban, ami a rothadás keserű ízével keveredett össze. A levegő nehézzé vált, a tüdejük tiltakozott az ellen, hogy ezt a bűzt beszívják. A látvány azonban sokkal rosszabb volt, mint a szag. Bármire is számítottak az semmi volt ahhoz képest, amit látniuk kellett. Elina a szája elé kapta a kezét, mintha így próbálná meg legyűrni a hányingerét. Rina is, hatalmas nyelések közepette azzal küzdött nehogy viszont lássa a tegnapi vacsorája maradékát. Egyedül R arca maradt mozdulatlan, csupán a színe váltott szépen lassan egyre fehérebbé. Garu szomorú, fájdalmas, a lelke mélyéről feltörő nyüszögése tökéletesen megegyezett azzal a hanggal, amit ők is ki akartak adni magukból.

Vér mindenütt. A falakon, a felborított bútorokon, az ablaküvegen. Véres tenyérlenyomatok, foltok és tócsák. A testek darabjai. Kezek, ujjak, belső szervek. Egy szív az asztalon, amit úgy vesz körbe a fekete ragacs, mintha csak hozzá tartozna. Fekete foltok mindenütt. Főleg a szétszaggatott testek mellett, a vér mellett. Mindenhova oda ragadt. Elkiáltott sikolyok visszhangja csapongott a falak között. Kiutat kerestek. Szabadulást a fájdalomtól. Az emlékektől. Rina nem tudta más hallja-e, de ő hallott mindent. A hangok meséltek neki. Fájdalomról, szenvedésről, keserűségről. A hangokat pedig követték a képek. A fiatal felnőttek, egyedül vagy többen, akik bekopogtak a lakásokba. A kérés, hogy hadd maradjanak éjszakára, mert idegenek és eltévedtek. Aztán a sötétség, ami körülvette őket. Aztán, ahogy darabokra szaggatták az embereket. Gyerek. Felnőtt. Öreg. Mindegy. A lelküket keresték. Az emberekét. A sajátjukét. Rina érezte a forró könnyeket, amik végig folynak az arcán, érezte, ahogy mozog a szája és a torkából előtörnek az ősi szavak. A halottak lelkeiért. A lelkekét, akiket nem tudott megmenteni. A bocsánat kérése. Mindenért. Siratta az embereket, a lelkeket, a szenvedésüket. A hangja hatására lélekpillangók jelentek meg. Ebben és a többi lakásban lévő holtak lelkei, akik nála kerestek megnyugvást. Megtépázott, elszakadt szárnyaikkal nehezen jutottak el hozzá. Színük megfakult, varázsuk semmivé lett. A lány testére és ruhájára szálltak. Miközben ő egyre csak mondta az ősi szavakat, amik szinte kiszakadtak belőle, egy pillanatra megállt minden. Teste a szíve dobbanására pulzált hófehér fénnyel vonva be mindent. A világ talán megpihent egy percre. A lány testén pihenő pillangók erős fénnyel kezdtek világítani, hogy aztán végül magukba szívják a fényt és fehérré váljanak.

Végül a varázs lassan szétoszlott, a lányon lévő lepkék szárnyra kaptak és útra indultak, a fény pedig eltűnt. Csupán a szoba maradt ugyanolyan. Véres, sötét és tele szenvedéssel.

– Szentséges Istennőre! – találta meg végre a hangját Elina, ami rekedt volt az érzelmektől és a hányingertől. – Itt meg mi történhetett?

– A legrosszabb rémálmunk – felelte Rina. – Pont ettől féltem.

– Enrog? – kérdezte R.

– Enrog – bólintott Rina. – Eladta a lelkét egy árnyéklénynek.

A hátborzongató kacaj kintről jött. Bekúszott az ajtón, felmászott a falakon, hogy aztán megragadjon a szobában és ide-oda csapódjon. Garu mély, fenyegető morgása rezgett mindannyiukban. Mind a hárman megmerevedtek és szinte egyszerre nyúltak a fegyvereik után. R és Elina kezében a kardjuk, Rina kezében pedig az az ívelt pengéjű tőr, amivel kivágta a szívét. Mindig vele volt. Az övé volt. Ő volt az első, aki megmozdult és még mielőtt R vagy Elina tiltakozhatott volna, elsőként lépett ki az udvarra. A lovaik ijedten nyihogtak és rángatták a fejüket. El akartak menekülni. A kis teret sötétség ülte meg, mintha nehéz felhők takarnák el a napot. De az ég tiszta volt, csupán a fény nem ért el hozzájuk. A sötétség egy helyen sűrűsödött össze a fa közelében, ott, ahol a férfi állt. Émelyítően édes szag szállt a levegőben. És a halálé. A férfi vékony arcán gonosz vigyor terült szét, fekete haja hosszúra nőtt, mióta utoljára látták. Bőre inkább volt szürke, mint fehér és vékony, fekete erek futottak alatta. Szeme elvesztette fehérségét, csak a sötétség maradt. Pupilla és szivárványhártya nélküli feketeség.

– Enrog! – sziszegte R dühösen.

– Xitan, milyen kár, hogy látlak – szólalt meg Rina és érezte, ahogy Allehanir dühe végigszáguld az erein. A benne lévő istennő tudta ki az a lény, aki Enrog testébe bújt. Ő végignézte hogyan veszíti el a férfi a boldogságát, a szeretetre való képességét, majd a lelkét. Végignézte, hogyan lett árnyéklény. Talán az egyetlen, akinek voltak még gondolatai, akinek voltak tervei. Aki mindig új és új testbe költözik, hogy aztán elpusztítsa és újra árnyéklénnyé váljon. Garu a lány elé lépdelt, a teste ugrásra készen megfeszült, karmai a köveket karistolták. Rina egyetlen mozdulatára képes lett volna megtámadni Enrogot. De a lány nem kérte támadásra, így csak állt ott morogva, fogait villogtatva, mindenre készen.

– Végre láthatlak téged Rina, Allehanir utódja – szólalt meg a férfi, akinek a hangjára nem talált senki megfelelő szót. Olyan volt, mint maga a megtestesült kín. Mindenkinek felállt a szőr a hátán, úgy érezték, mintha a hangja karmokként csikorognának végig a csontjaikon. – Igazán mély nyomot hagytál Enrogban. Felemelő gondolatai voltak azzal kapcsolatban hogyan ölne meg téged. Élvezet volt végignézni őket.

– Hagytál még egyáltalán belőle valamit? Vagy már elpusztítottad a lelkét?

– Ahhoz képest, hogy nem néztem volna ki belőle, erős lelke van. A harag és a gyűlölet keménnyé edzette őt – felelte a férfi. – Egész jól boldogul a hatalommal, amit kapott. Kellemes csalódás volt. Igen... kreatív, ha gyilkolásról van szó.

– Őt is és téged is régen meg kellett volna, hogy öljelek – mondta Rina, mire a férfi arcára még szélesebb vigyor ült ki.

– Nem tudnád megtenni. Nem vagy hozzá elég erős. A jóságod nem hagyná, hogy hidegvérrel megölj engem. Onnantól kezdve már nem lehetnél jó. Vagy nem így van? – A tőr úgy szelte át a levegőt, hogy szemmel alig lehetett követni. A penge a férfi vállába csapódott, fekete vért fröccsentve széjjel. Enrog szemében düh villant, arca megrándult a fájdalomtól.

– Csak egy dolgot felejtesz el. Bennem a fény és a sötétség is helyet kap. Szerinted nem vagyok képes gyilkolni, szerintem pedig nem ismered a sötét felemet. Meg akarod ismerni?

– Majd inkább egy másik alkalommal – felelte Enrog. – Még találkozunk Rina és nem lesz benne köszönet. – Mielőtt még bárki megszólalhatott volna, vagy megmozdulhatott volna, a férfi beleveszett a sötétségbe és eltűnt. A tőr csörögve hullott a kövekre.

– Ez meg ki a búbánat volt? – nyögte ki R.

– A neve Xitan. Valamikor ember volt, majd árnyéklénnyé vált. Testeket lop, hogy beléjük költözzön és szépen lassan elrohassza őket – mondta Rina. – Ő nem olyan, mint a többi lény, ő képes gondolkodni és beszélni. Ráveszi az áldozatait, hogy önként adják neki a lelküket és hatalmat kapnak. Ő pedig megszerzi a testüket. Egy undorító mocskos féreg.

– Egy árnyéklény, aki gondolkodik? Ijesztő – felelte Elina. – Ez is az ő műve? – bökött a fejével a lakások felé.

– Az övé és a teremtményeié – bólintott Rina és a tőréhez lépett, hogy felvegye a földről. A penge ragadt Enrog fekete és nyúlós vérétől. A lovak felé indult, akik még mindig idegesen topogtak. R és Elina összenézett.

– Teremtményei? – kérdezték egyszerre

– Félig emberek félig árnyéklények – felelte a lány, miközben a nyeregtáskából elővett egy rongyot és nekiállt letakarítani a pengét. – Gyerekeket használt – mondta halkan. – Ők még nem tudják úgy védelmezni a lelküket, mint egy felnőtt. A lények beléjük költöznek és használják a testüket, mert az ő lelkük nem elég nekik. A sajátjukat keresik. Ezért tépik szét az embereket. Meg akarják szerezni a lelküket.

– De nem sikerült nekik – mondta Elina. – Láttam az előbb a lélekpillangókat.

– Általában nem sikerül, ezért volt ilyen sok árnyéklény – Rina lemondóan sóhajtott. – Azt hittem a varázserőm megszabadította mindet, hogy már nem fenyeget ez a veszély. De úgy tűnik Xitan párat megmenekített vagy újat alkotott. Fogalmam sincs.

– Nem tudod megismételni a varázslatot? – kérdezte R. – Hátha ezek a... ember-árnyéklények is eltűnnek. – Rina megrázta a fejét, miközben eltette az immár tiszta tőrét a derekára csatolt hüvelybe.

– Ezekre a lényekre, már nem hat az a varázslat. Jelenleg fogalmam sincs, mivel tudnám megállítani őket. És félek, hogy egyre többen lesznek.

– Vagyis bajban vagyunk.

– Elég nagy bajban – bólintott Rina, majd R–nek és Elinának is mélyen a szemébe nézett. – Ezeket a lényeket nem veszed észre, hiszen úgy néznek ki, mint bármelyik másik ember.

– Allehanir nem tud segíteni? – kérdezte Elina.

– Ha tudna, segítene, de nem ismer ilyen varázslatot – mondta Rina. – Egyedül... egyedül talán Aspenzia tudna segíteni rajtunk.

– És őt hogyan találjuk meg? – kérdezte R miközben tanácstalanul Elinára pillantott.

– Nem tudom – sóhajtotta Rina. – Tudom, hogy itt van valahol a városban, de ez nem sokat segít. Allehanir szerint most egy kisfiú testében lakozik.

– Ez sem segít sokat. Tudod te hány kisfiú rohangászik ebben a városban? Az utcagyerekekről nem is beszélve – mondta R. – Szinte lehetetlen.

– Tudom – bólintott Rina. – De most nem sok választásom van. Hívjátok ide a katonákat, akik eddig Enrogot keresték. Fésüljék át a várost, próbálják megkeresni a kisfiút. Amíg ideérnek, megpróbálom kiteríteni, miről ismerhetik fel. Valamit muszáj csinálnunk.

– Ulbe királynőnek is szóltunk a történtekről, a katonái elvégzik a szükséges dolgokat, amint végeztünk – mondta R. – Kérte, hogy találkozz vele ezzel kapcsolatban.

– Itt már nem tehetünk semmit – dörzsölte meg fáradtan a szemét Rina. – Induljunk vissza a palotába.

Elina odalépett hozzá és megfogta a kezét. Virágillat próbálta legyőzni az udvarban uralkodó vérszagot, ahogy a fa reagált Elina erejére.

– Te mindent megtettél – próbálta megnyugtatni Rinát. – Nem a te hibád.

– Talán nem.

* * *

Seth hatalmasat sóhajtva lökte ki az üvegajtót és kilépett a teraszra. Pont vele szemben, lépcső vezettet le a kertbe, ahol hatalmas fák adtak árnyékot a napfény ellen. Tőle jobbra egy kis pavilon helyezkedett el, benne padokkal és egy kerek asztallal. Ott gyülekeztek a többiek. Sunny, Gab és Mac már ott voltak, éppen most csatlakozott hozzájuk Ole és Ellan. Seth már sokszor látta így ezt a csapatot. Mivel Ole és Ellan jól ismerték az ikreket nem volt furcsa, hogy hozzájuk csapódtak. Jól érezték magukat egymás társaságában és próbálták kihozni a legtöbbet, az amúgy igen feszült helyzetből. Lalla is feléjük indult, de aztán elrugaszkodott és elveszett a kert bokrai között. Szerette, ha az állat a közelében volt, de tudta, hogy nem neki engedelmeskedik. Az út és az itt eltöltött idő alatt, nagyon összeszoktak és Lalla-nak sokszor sikerült megnyugtatnia, amikor semmi más nem segített. Támasza volt a hosszú éjszakák és néha ködbe vesző nappalok alatt. Körbe pillantott a kertben és amikor megpillantotta a szüleit megmerevedett. Természetesen ők voltak a legelsők és Seth tudta, hogy ők fognak legelőször elmenni. A pavilontól legmesszebb lévő fa árnyékába húzódtak. A fiú tudta, hogy az anyja kifejezetten utálja a napfényt, így egyáltalán csoda volt, hogy eljött. Már messziről is feltűnő jelenség volt hatalmas kék kalapjában, ami az arcát védte a napsugaraktól. Sötét haja csigákban omlott a hátára és az arca körül tekergőztek. Vékony, karcsú alakját ugyanolyan kék ruha fedte, mint amilyen színű a kalapja volt. Kicsi, kecses kezét kesztyűbe bújtatta, nehogy nap érje. Az apja nem volt ennyire finnyás a napsütésre, de ő is a legszebb kabátját és nadrágját öltötte magára. Bár Seth nagyon is tisztában volt vele, hogy nem miatta. Sétápálcájával türelmetlenül dobolt a földön és folyton a zsebóráját nézegette, mint, aki nagyon fontos ember és neki ezernyi dolga van. Miközben igazából semmi dolga sincs, azon kívül, hogy néha ráordít a felügyelőkre, mert szerinte valami gond van a birtokon futott át Seth agyán a gondolat. Igazából idegesítette, hogy apjának már most máshol jár az agya.

Seth fáradtan megdörzsölte az arcát, már most elege volt ebből az egészből. Ő nem vágyott rá, hogy újra találkozzon a szüleivel. Nem volt rájuk szüksége. A levelezésük sem szólt többről, minthogy a legalapvetőbbeket megbeszéljék, és az apja újra és újra leírja, mit vár el tőle. Egyedül a nagymamája volt az, akit látni akart és ő volt az egyetlen, akivel minden hónapban levelet váltottak. Tudta, hogy ő megérti, hogy ő nem vár el tőle olyasmit, amit maga Seth nem akart volna. Ő volt az egyetlen családtagja, akit ha meglátott hevesebben kezdett verni a szíve. Ahogy most is. Amikor meglátta a sötétkékbe öltözött idős nőt, amint ráncos arcát a nap felé fordítva élvezte a meleg napfényt, a szíve megtelt szeretettel és boldogsággal. Az évek alatt, amióta nem látta sokat öregedett, háta kissé meghajlott, de ez a büszke tartásán semmit sem változtatott. Kalapját az ezernyi ránccal beszőtt kezében tartotta, ősz haja elegáns kontyba tűzve trónolt a fején. Seth arcán halvány mosoly terült szét. Tudta, hogy ezt érezhetik a többiek, amikor újra találkoznak a családjukkal. Ezért volt annyira izgatott Sunny, hogy napok óta másról sem beszélt, ezért várták annyira az ikrek az anyjukat, ezért beszélt Rina is annyiszor a családjáról. Ők sóvárogtak arra az érzésre, ami most Seth szívét is átmelengette egy kicsit.

Sajnos ez az érzés nem tartott sokáig. Amikor meglátta, hogy Hanna úgy libben oda a szüleihez és csókolja arcon az anyját, mintha még mindig köze lenne hozzájuk, feldühödött. Elege volt abból, hogy Hanna még mindig fut utána, hogy idegeneknek sokszor még mindig úgy mutatkozik be, mint az ő barátnője, hogy fenyegeti Rinát. Bár Rina sosem panaszkodott rá és mindent elengedett a füle mellett, Seth tudott mindent. Idegesítette, hogy a lány nem bírja felfogni, már nincsenek együtt.

Dühösen lecsörtetett a lépcsőn, majd a szülei és Hanna felé vette az irányt. A lány a legszélesebb és legszebb mosolyával csavarta éppen az ujja köré a szüleit. Ez már az első találkozásukkor is sikerült neki, kivéve a nagymamáját, akinek mindig is ellenszenves maradt a lány. Hányszor mondta Seth-nek, hogy a lány nem hozzá való, de a fiú is tudta, hogy erre későn döbbent rá. Csizmája hangosan dobogott a földön, keze ökölbe szorult és erővel kellett kényszeríteni magát nehogy szabadon eressze az erejét.

Hanna vette észre először, hogy közeledik, mosolya még szélesebbé és ragyogóbbá vált. Seth megdöbbenve tapasztalta, hogy még mindig úgy néz rá, mintha ő jelentené neki a világot, vagy mintha még mindig az övé lenne. De neki már elege volt ebből. Érezte a szülei kritikus pillantásait is, de most nem hagyta, hogy ez eltántorítsa. Engedte, hogy a dühe vezesse és erőt merített a kulcsból, ami kellemesen melegítette a mellkasát. Erőt merített Rinából.

– Hanna, elárulnád, mi a fenét csinálsz? – szegezte neki a kérdést, amikor a lány mellé ért.

– Gondoltam elbeszélgetek a szüleiddel, amíg nem jössz, drágám – mosolygott Hanna.

– Nem vagyok a drágád, Hanna! – csattant fel Seth. – Miért nem bírod megérteni? Már nem vagyunk együtt! – hangsúlyozott ki Seth, minden egyes szót. Hanna úgy bámult rá, mintha pofonvágta volna. Nem hitte, hogy a szülei előtt is ennyire egyértelművé fogja tenni, hogy vége van. A szülei döbbenten meredtek rá és nem értették mi folyik itt.

– De... de én...

– De te nem bírod megérteni! Nem kellesz! Vége van! – mondta Seth. – Egyszerűen szánalmas, amit művelsz. Lépj végre túl rajtam.

– Seth! Hogy beszélhetsz így vele? – hördült fel az anyja. – Hanna olyan rendes kislány. – Seth erre keserűen felnevetett.

– Ő se nem rendes, se nem kislány. Sokkal inkább egy önző, együttérzésre képtelen nősténykígyónak mondanám, aki tönkreteszi azt, akit szeret. És képtelen felfogni annak a szónak az értelmét, hogy nem.

– De a prófécia... – kezdett bele Hanna újra, mire Seth felsóhajtott.

– Ezt is elmondtam már százszor. Nem érdekel a prófécia. Nem fogom egy olyan kitalált, megdöntött mese miatt tönkretenni az életem. És a tiedét sem. Semmi értelme nincs annak, hogy érzelmek nélkül vagyunk egymás mellett. Az csak egy fájdalmas és mérgező kapcsolat lenne. Bár ha jobban belegondolok ez eddig is az volt.

– De én szeretlek – suttogta Hanna és Seth nem tudta eldönteni, hogy a könnyek a szemében igaziak, vagy nagyon jó színésznő.

– De én már nem – mondta Seth. – És ezt is elmondtam már vagy százszor. Nem szeretlek, nem kellesz, nem akarok veled lenni. Mással akarok lenni.

– Ő miben jobb, mint én? – fakadt ki Hanna.

– Úgysem érted, Hanna – rázta a fejét Seth. – Szépen kérlek, hagyj minket békén és ne tedd ezt még nehezebbé mindannyiunknak.

– Kegyetlen és önző vagy, Seth – ütötte mellkason Hanna és már nem voltak könnyek a szemében, csak düh és gonoszság.

– Az lehet, de közel sem olyan fekete a szívem, mint a tiéd.

Seth kifújta a levegőt, amikor Hanna elrohant mellette. Ezerszer lefolytatták már ezt a vitát, mégsem jutottak soha előbbre. A lány nem akarta elfogadni, ami már régen egyértelmű volt. Hiába ragaszkodik a reményhez, az már régen szertefoszlott és soha nem fog visszatérni. Elvesztette Seth-et hiába tiltakozik kézzel-lábbal, szívvel és lélekkel.

– Seth mégis hogy tehetted ezt? – kérdezte az apja.

– Ugyan mit? – kérdezte fáradtan és az apja szemébe nézett, ami megszólalásig hasonlított az övére. Sokan mondták már neki, legalábbis azok, akik ismerték az apját, hogy úgy néz ki, mint ő fiatalkorában. Bár a nagyanyja szerint csupán kinézettre, természetre olyan volt, mint a nagyapja.

– Hogy bánhatsz így Hannával?

– Talán azért bánok így vele, mert megérdemli. Mert tett és mondott olyan dolgokat, amivel eljátszotta a bizalmam, a szeretetem és kiharcolta, hogy így beszéljek vele – felelte Seth.

– De hiszen nektek együtt kell lennetek – mondta az anyja. – A prófécia is megmondta.

– A prófécia úgy hazugság, ahogy van – csattant fel Seth. – Miért éljen az életem úgy, ahogy egy kitaláció gondolja? Miért hagyjam, hogy bárki is irányítsa az életem? Nekem! Egyedül nekem van jogom az életemről és a kapcsolataimról dönteni. Hanna képes bárkit az ujja köré csavarni, képes elhitetni bárkivel bármit. De velem befejezte a játszadozást. Végleg.

– Végre – sóhajtott fel a nagyanyja. – Azt hittem már sosem jössz rá, hogy az a lány nem hozzád való.

– Na, de anya! – kapkodott döbbenten levegő után az apja.

– Ez az igazság – bólintott komolyan a nagyanyja és az unokájára mosolygott. – Nem volt az a lány neked való. Túl... mű volt.

– Nem értek egyet – mondta az anyja. – Hanna igenis hozzád való volt, jól néztetek ki együtt.

– Honnan tudod ki való hozzám? Ismersz egyáltalán? – szakadt ki Seth-ből a kérdés. – Tudsz rólam és az érzéseimről bármit is? Mert én úgy gondolom nem nagyon.

– Én... én... – hápogott az anyja. – Honnan tudnám? Hiszen nem voltál mellettem.

– Ennek semmi köze ahhoz, hogy nem ismersz. Ha érdekeltek volna valaha is az érzéseim, akkor ismernéd őket. De titeket csak az érdekelt, hogy mit teszek és azt hogyan teszem. Az érdekelt, hogy ne hozzak rátok szégyent, hogy megfeleljek az elvárásaitoknak. De az sosem érdekelt, én mit akarok vagy hogyan akarom.

– Seth...

– Már nem érdekel, hogy ti mit akartok, hogy milyennek akartok látni, vagy, hogy kit akartok mellettem látni. Most már egyedül én fogok dönteni, hogy mit akarok és mit nem. És, hogy mi a jó nekem – jelentette ki Seth. – Hanna csak mérgezte a lelkem és a szívem, nincs rá szükségem. Már mást szeretek.

– Elhagytad Hannát egy másik lányért? – kérdezte az apja.

– Igen.

– Csak nem azért a Rina nevű kislányért? – lépett közelebb hozzá a nagyanyja. Seth bólintott, mire az idős nő arcán mosoly terült szét. Ő volt az egyetlen, aki tudott Rina iránti érzéseiről, hogy még maga előtt is mennyire titkolja, hogy szereti. A nagyanyja viszont tudta és mindig utalt rá, hogy Rina talán jobb választás volna. – Végre benőtt a fejed lágya, drágaságom.

Seth szinte becsukta a fülét, amikor az anyja és az apja rátértek a szokásos szövegre, hogy neki mi a kötelessége, hogy mit kellene tennie. Nem volt rá kíváncsi. Belefáradt már. Csak boldog akart lenni és ha ehhez az is hozzátartozik, hogy nem beszél a szüleivel, akkor nem fog.

– Úgy emlékeztem, azt írtad, szőke hajú az a kislány – szakította felébe a nagyanyja a szüleit. Seth kérdőn nézett a nagymamájára, aki erre csak a terasz felé intett a kezével. – Nem ő az?

Amikor a fiú hátra fordult, Rinát pillantotta meg a teraszon. Éppen Akkna királynővel beszélgetett valamiről, mellettük ott állt R és a királynő testőrkapitánya. Elina éppen akkor ért le a lépcsőn és indult meg a pavilon felé.

– De igen, ő az – bólintott Seth, de közben összeráncolta a szemöldökét. Ahogy jobban megnézte egyikük arcán sem fedezte fel a vidámságnak még csak halvány utánzatát sem. Seth még innen is látta, hogy Rina milyen feszült és ideges. A teste egy merő görcs volt, a száját keskeny vonallá préselte, arca sápadt volt. R és Elina is hasonlóan nézett ki és a királynő sem repesett az örömtől. Rina tanácstanul széttárta a kezét és megrázta a fejét, jelezve, hogy fogalma sincs, hogy mit csináljon. A tanácstalanság és a feszültség szinte kézzel fogható volt. Aztán a lány tekintete végre megtalálta az övét és egy másodpercre mosolyt varázsolt rá. Akkna királynő követte a tekintetét és látszott az arcán mikor rájött, mire is készülnek itt. A nő Rina vállára tette a kezét, majd mondott neki valamit, mire Rina bólintott. A nő rámosolygott, majd a kapitányával az oldalán visszaindult a palotába. Rina ezután R-hez fordult, aki komolyan bólintott a lány mondandójára, majd meghajolt és elment. A lány újra megtalálta tekintetével Seth-et és elindult felé. A fiú ugyanígy tett, bár fogalma sem volt, hogy mikor indult el. Mindig ugyanazt az erős vonzást érezte, ha látta a lányt, amit most. Szinte fizikai fájdalmat okozott volna, hogy ha nem mehet oda hozzá.

– Rinahella királynő! – jelent meg a lépcső tetején a Világvigyázó komornája.

Rina megtorpant és visszafordult. Seth szinte látta maga előtt a szülei hitetlenkedő arckifejezését, sőt szinte hallotta, ahogy azt suttogják: királynő?

– Rinahella királynő, a Világvigyázó szeretne találkozni Önnel a mai nap folyamán. Nagyon megköszönné, ha szánna rá az idejéből. Tudja, hogy ma a családjával találkozik, de fontos dologról van szó.

– Amint lehetőségem nyílik rá, meglátogatom. A délután folyamán mindenképp – mondta Rina, mire a komorna bólintott, fejet hajtott és elsietett. A lány pedig folytatta útját Seth felé. Valahol fél úton találkoztak. Szinte egyelő távolságra a pavilontól és Seth szüleitől.

– Megviseltnek látszol – mondta Seth és közelebb húzta a lányt. Tudta, hogy sokáig ezek lesznek az utolsó percek, amikor viszonylag bizalmasan szót válthatnak. Rina halványan rámosolygott.

– Te is. – A fiú felsóhajtott és homlokát a lány homlokához simította.

– Hanna és a szüleim.

– Enrog és a sötétség. – Seth újra látta felvillanni a szemében a tanácstalanságot és még valamit, ami sokkal jobban megijesztette, a kétségbeesést. Rina tekintetében az utóbbi időben ritkán látott bizonytalanságot vagy kételyt. Megdöbbentően felnőttesen, komolyan és határozottan tudta irányítani a dolgait. Rina maga vallotta be mennyire meglepődik néha még ő is saját magán.

– Megoldjuk – jelentette ki Seth.

– Megoldjuk – ismételte meg Rina és megszorította a fiú kezét. Aztán elnézett a válla felett és mosoly kúszott az arcára. – Azt hiszem ledöbbentettem a szüleidet.

– Hanna épp most adta elő magát. Nem fognak rajongani érted, számukra Hanna szent és sérthetetlen – mondta Seth.

– Mind a kettőt cáfolnám – morogta Rina. – De ha téged nem érdekel, mit mondanak rólam a szüleid, akkor engem sem fog.

– Te vagy az én fénysugaram, mindegy, ki mit mond – suttogta Seth és úgy nézett a lányra, mintha ő lenne az egyetlen nő a világon. És jelenleg tényleg ő volt az egyetlen, akire szüksége volt. Rina csak mosolygott és hagyta, hogy a fiú szerelme körbe lengje őket. Végül kézen fogta őt és elindult a szülei felé. Már felkészítette magát, hogy ha a szülei szerették Hannát, őt nem fogják. Ők csak azt a valakit fogják látni benne, aki elszerette Seth-et a tökéletes barátnő mellől. Bár most a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy a fiú szüleivel törődjön és azzal mennyire fogják szeretni. Könyörögni a szeretetükért nem fog. Ha Seth-et nem tudták úgy szeretni, ahogy kellett volna, akkor ő mit várhatott? Most sem az érdeklődést látta a tekintetükben, hanem a kételkedést és az ellenszenvet. Egyedül Seth nagymamája mosolygott rá szívből és úgy tűnt ő tényleg örül neki.

Miután átestek a formaságokon és Seth bemutatta mindenkinek, egyedül a nagymamája ragadta meg a kezét. Rina nem szólt semmit, amikor a kellemes bizsergés elindult a kezétől, onnan, ahol az idős nő megfogta. Érezte a varázserőt, ami átszőtte a nő testét és már tudta Seth honnan örökölte az erejét. Egyszer, régen talán ő is vízőrző volt, csak az idő múlásával a varázsereje megkopott és átöröklődött.

– Örülök, hogy végre megismerhetlek – mondta Seth nagyanyja. – Nagyon sokat hallottam már rólad.

– Én is önről – mosolygott rá Rina és érezte az idős kézen átsütő szeretetet. Bár Seth mamájától valami hasonlóra számított, azt egyáltalán nem gondolta volna, hogy a szülei ilyen kétszínűek. A mézesmázos hangjuktól, amikor az erejéről és a királyságáról kérdezgették felfordult a gyomra. A hatalma kellett volna, az ereje kellett volna, miközben a lelkük mélyén megvetették őt. Az volt az egyetlen szerencséjük, hogy Rina gondolatai és a dühe teljesen máshol járt. Nem volt sem kedve, sem ereje összeveszni a fiú szüleivel, így csak mosolygott és elcsevegett velük. Majd csöndben hálát adott az égnek, amikor elköszöntek, még mielőtt az ő családja megérkezett volna. Ha bármilyen megjegyzést tettek volna rájuk, nem tudta volna türtőztetni magát. Vagy ő, vagy az anyja, aki a családjára mindig is hirtelenharagú volt, biztos nem hagyták volna szó nélkül. Így viszont még az előtt távoztak, hogy bármin összevesztek volna. Egyedül Seth nagymamája ölelte meg mindkettőjüket. Miután kisétáltak a kertből Seth hatalmasat sóhajtott.

– Néha komolyan nehezen hiszem el, hogy az ő gyerekük vagyok. – Rina rámosolygott.

– A nagymamád viszont nagyon kedves volt.

– Ő kedvel téged és törődik azzal, hogy nekem mi, illetve ki a jó – mondta Seth. – És ő tud mindent. Egyedül ő tudott az érzéseimről az első pillanattól fogva, csak sajnos későn fogadtam meg a tanácsát. Ha hallgatok rá, nem okozok annyi fájdalmat neked és mindez nem történik meg.

– Nem tudhatod, Seth – mondta Rina. – Az volt a sorsom, hogy királynő legyek. Valami akkor is történt volna, ha már régen elhagyod Hannát és együtt vagyunk. Hiszek benne, hogy ennek így kellett történnie. És ne bánd, hogy fájdalmat okoztál, csak jobbá, erősebbé és kitartóbbá tettél. Megtanítottál remélni és hogy milyen fájdalmasan szép lehet a szerelem. Sosem akarnám, hogy máshogy legyen.

– Mindig – suttogta Seth.

– Minden nap – felelte Rina. Ez volt az ő szava járásuk, ami a szeretleket helyettesítette. Nem akarták, hogy elcsépelté váljon. Nekik az a szó, hogy szeretlek, sokat jelentett és azt szerették volna, ha ez sokáig így marad. Seth felvillantotta azt a csibészes mosolyát, ami mindig levette a lábáról, majd gyengéd csókot nyomott az ajkára. Ezután végre csatlakozhattak a többiekhez.

* * *

Rina csizmájának kopogása gyors egymásutánban szakította szét a folyosón uralkodó csendet. Úgy sietett végig rajta, mint akit üldöznek, bár igazán nem volt oka rá. Csupán a benne fortyogó és a nap folyamán túl forróvá vált aggodalom hajtotta előre. Már érezte egy ideje, hogy valami nincs rendben. A Világvigyázó kérése, azok után, hogy napok óta ki sem mozdul a szobájából, Sunny aggodalmas arca, amikor kereste őt délután a családi pikniken és valami zsigeri rossz érzés.

Tudta, hogy ő az egyetlen a csapatban, aki tudja, hogy a Világvigyázó Sunny nagymamája. A lány eléggé ügyelt rá, hogy ne kapcsolják össze vele és ne tudódjon ki, milyen kapcsolat van köztük. Nem azért mert szégyellte volna, csak nem akarta, hogy emiatt másként bánjanak vele. Ha nem találkoznak össze véletlenül a Világvigyázónál, akkor talán Rina sem tudja meg. Bár Sunny azt hitte Rina haragudni fog rá, a lányt egyáltalán nem zavarta, hogy nem tudott róla. Megértette és elfogadta Sunny okait és magyarázatát és örült, hogy az utolsó pillanatban Sunny inkább elmondta neki, mint hogy kitaláljon valami hazugságot. Rina pedig nem mondta el senkinek, tiszteletben tartotta, mit kért a barátnője.

A kínzó rossz érzés egyre nőtt benne, ahogy közeledett az ajtóhoz. Amikor pedig a kopogására nem reagált senki, szinte elviselhetetlenné vált. Újra, ezúttal sokkal erősebben és türelmetlenebbül kopogott. Válasz azonban nem érkezett. A félelem bekúszott a bőre alá, megremegtette a csontjait, hogy aztán ne hagyjon maga után mást, csak hideget. A ruhája feketére váltott, a szoknyája lassan rátapadt a lábára, hogy nadrággá váljon. Ujjai erősen megragadták a tőre markolatát. Anélkül, hogy bárki engedélyt adott volna rá, lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót. A szobában csend és sötétség fogadta. Csupán egyetlen gyertya pislákolt az ágy mellett, de az is inkább mélyítette a sötétséget, ahelyett, hogy elűzte volna. Rina keze még erősebben szorította a tőrét és az agya végtelen sok variációt vetített a szeme elé, hogy vajon mi történt a Világvigyázóval. Enrog, Xitan és a lényei támadásától tartott a legjobban. Nem akarta látni az idős nő összeszaggatott testét.

– Rinahella, királynő, örülök, hogy eljöttél. Még éppen időben érkeztél – hallotta meg a Világvigyázó hangját az ágy felől. Rina kiengedte a tüdejében rekedt levegőt és lassan lejjebb eresztette a tőrét, de a lelkét marcangoló félelem nem tűnt el. Nem tetszett, hogy a nő hangját ilyen megtörtnek és gyengének hallotta. – Kérlek, gyere ide, hozzám! – A lány miközben megtette azt a pár lépést, ami elválasztotta az ágytól a helyére csúsztatta a tőrét. A gyertya lángja finoman meglebbent, az árnyékok táncot lejtettek mögötte. Amikor megpillantotta az ágyban fekvő Világvigyázót elakadt a lélegzete. Pár napja nem látta csupán, de a nő mintha évtizedeket öregedett volna. Ráncos bőre betegesen sápadtan feszült kiálló csontjaira, ősz haja kibontva simult a hátára, és a törékeny vállaira. Kék szeme a láztól fényesen csillogott, mélyen beesetten az arcába. Rina reszketeg levegőt vett.

– Világvigyázó. Mi történt? – Az idős nő vértelen, cserepes szája boldogtalan mosolyra húzódott.

– Haldoklom, drága Rina. – A lányt úgy vágta gyomron az igazság, mint egy ököl. A levegő megrekedt a tüdejében, a szíve úgy vert a mellkasában, mintha menten ki akarna törni onnan. És a fájdalmas felismerés, hogy az agya már látta a jeleket, csak a szíve nem akarta felfogni. Hiszen látta már egy ideje a lélekpillangóján, látta, ahogy a szárnya lassan felölti magára az összes színt, ahogy egyre vékonyabbá, szinte hártyaszerűvé válik. Tudta, hogy egyre kevesebbet mozdul ki a szobájából, hogy sok tanácsülésen meg sem jelent. Hogy a komornája túlságosan is óvta őt mindentől.

– Nem lehet – szakadt ki Rinából halkan. A nő erre felemelte remegő, gyenge kezét és megfogta az övét.

– Ez az élet rendje drágám. A világra születünk, elvégezzük a feladatunk, majd a lelkünk visszatér a semmibe, hogy egyszer majd újra visszaszülessen a földre. Ennek így kell lennie.

– Akkor viszont nem szabad sötétben várnod – mondta Rina és egyetlen gondolatára hófehér, meleg fénnyel lobogtak a fáklyák és a kandalló fái. A nő felsóhajtott, majd csupán a keze egyetlen apró mozdulatára lehúzta Rinát maga mellé. A lány megszorította a nő hideg kezét. – Itt hagysz minket.

– Elvégeztem a dolgom – felelte a nő. – A feladatom véget ért, az időm már régen lejárt. Éveket kaptam haladékba, hiszen nem volt kinek a kezébe adjam a hatalmam. Most viszont minden és mindenki egy helyen van. Át kell adnom a helyemet egy fiatalabbnak. Ne szomorkodj – simogatta meg másik kezével a lány arcát. – Gyönyörű életem volt és bár van, amit bánok, azt sosem, hogy itt és ennyit éltem. A legjobb tudásom szerint kormányoztam. Volt egy szerető férjem, vannak gyerekeim, unokáim, dédunokáim. Mindent megkaptam az élettől, amit csak kívánhattam. A hibáimmal pedig már elszámoltam. Nem félek a haláltól. – Rina hallgatta őt, de a tekintete a Világvigyázó lélekpillangóját figyelte, ami ott ült a kezükön. A szivárványszínű, erősen fénylő szárnyait, a sebeket, amik lassan begyógyultak rajta. Tudta, hogy készen áll. A lélekpillangója tudja az utat, nem fog eltévedni. A teste megtört, a szíve hamarosan nem dobog tovább, de a lelke erős, varázslattal átszőtt és tiszta. Elindul útjára, hogy új testet keressen magának és egy új életet.

– Az, hogy elmész, mindent felborít – suttogta Rina. – Képesek vagyunk megbírkózni vele?

– A világ változása a küszöbön áll. A fiatal királyok és királynők mind ebben a kastélyban vannak, még ha nem is ők irányítanak még. De már a kezükben a hatalom. Te és Oleankl csak a kezdet voltatok. Aspenzia tudni fogja, mit tegyetek – mondta a Világvigyázó, miközben a keze már egyre gyengébben szorította a lányét.

– Aspenzia is itt van.

– Közelebb, mint hinnéd – mondta a Világvigyázó és reszketeg lélegzetett vett, mint akinek nehézséget okoz, hogy még mindig itt legyen. A lélekpillangója hol kitárta, hol összecsukta a szárnyait. Indulni készült.

– És Sunny?

– Sunny – sóhajtotta a Világvigyázó. – Sunny többre született, mint hiszi. Ne hagyd magára akkor sem, ha úgy érzi, a feladata összenyomja. Légy a támasza. Légy a testvére. Légy az útjelzője. – Rina már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, hogyan értette, de a nő egy utolsót sóhajtott és a szíve már nem dobogott tovább. Csupán a lélekpillangója fénylett Rina kezén pihenve.

A lány remegő lélegzetett vett, a nő kezét elengedte és finoman a mellkasára helyezte. Tenyerére vette az indulni készülő lélekpillangót és az erkélyajtó felé vette az irányt, hogy aztán kilépjen az éjbe. Csillagok szikráztak a sötétkék, tiszta égbolton.

– Melj néartég med, ee lgná lektaya reytglejef,

Nhassza e ttaue atmakd, u viáljsszö, tjaz dlatjdammeg

Í szvvam, lhao ráer ylet öánnye, ahkezed akfjlaskel – suttogta Rina az ősi szavakat, hogy a világ nevében is elbúcsúzzon a lélektől. Utolsó csókot nyomott az állat szárnyaira.

– Ki olvassa fel, mondd mit szeretnél?

Az utolsó mesét, hogy búcsúzz könnyedén.

Szívünkben a térkép, átvisz, nézd, az élet földjén

Ha újból jársz a fénynél, hozz majd te is, ha visszajönnél. – suttogta a búcsúzást, amit a napfény birodalmában mondanak el, minden útnak indult léleknek. A lélekpillangó hevesen verdeső szárnnyal indult el útjára a csillagok felé. Rina letörölte a könnyeket, amelyek forró utat hagytak maguk mögött, ahogy lecsorogtak az arcán. Majd anélkül, hogy becsukta volna az erkélyajtót végigsétált a szobán és kilépett a folyosóra. Nagyot sóhajtott, majd elindult megkeresni a komornát és az uralkodókat. El kellett kezdeni a temetés előkészületeit.

A lelke mélyén abban reménykedett, hogy nem neki kell közölnie Sunny-val, hogy meghalt a nagymamája, de a sors nem volt kegyes hozzá. Alig ért ki a folyosóról máris megpillantotta a lányt. Sunny éppen Ole-val beszélgetett a lépcső tetején, majd felnevetett és vállon csapta a fiút. Rina valahol mélyen mosolygott rajtuk. Bármennyire is titkolták és tagadták, érdekelte őket a másik. A lélekpillangójuk is próbált kapcsolatot kialakítani. Rina remélte, hogy ők ketten tényleg egymásra találnak. Sunny és Ole is megérdemelte, hogy boldog legyen.

Rina el akart menekülni, amikor megpillantotta őket. Meg akart fordulni, hogy ne kelljen kimondani azt, amivel összetöri a barátnője szívét. Mégsem tudta megtenni. A lába gondolkodás nélkül vitte közel hozzájuk. Sunny mosolyogva fordult felé, amikor a szeme sarkából megpillantotta őt. Aztán a mosoly lehervadt az arcáról, amikor meglátta Rina arckifejezését.

– Mi történt? – suttogta Sunny. Rina nem tudott megszólalni, csak nézett bele a lány szemébe. Nem mondott semmit, Sunny mégis megérezhette mi történt. – Nagyi?

– Sajnálom, Sunny – mondta Rina, mire a lány megdermedt. Egy pillanatra belefagyott a fájdalom és a veszteség zavartságába, majd a szeméből folyni kezdett a könny és halk nyögés hagyta el a száját.

– Ne... Istennőmre... Ne!

– Sunny – nyúlt felé Ole, de a lány ellépett mellőle. Hevesen megrázta a fejét.

– Ne... nekem most... Egyedül kell lennem – mondta Sunny, majd elrohant arra, amerről Rina jött. Amikor Ole utána indult Rina elkapta a fiú karját.

– De... utána kellene mennem – mondta Ole és értetlenül nézett a lányra.

– Hagyd, hadd gyászoljon úgy, ahogy neki jobb – mondta Rina.

– Gyászolni?

– A Világvigyázó meghalt – suttogta a lány, mire a fiú megdermedt pár pillanatra.

– Ó, Istennőre – suttogta Ole, majd elsuttogta a búcsút, hogy a lélek nyugodtan távozhasson. Pár percig csak álltak csöndben, tisztelegve a Világvigyázó nagysága előtt. – Szólok a többi uralkodónak – sóhajtotta a fiú.

– Köszönöm – suttogta Rina, majd figyelte, ahogy a barátja lesiet a lépcsőn. Örült, hogy levette a válláról ezt a terhet. Még felfogni sem volt ideje mi történt, szüksége volt valakire, aki átöleli és hagyja, hogy a vállán sírjon. Ő maga sem vette észre, mikor kezdett el rohanni, de már csak a csizmája dobbanásait hallotta. Majd kivágta a szobája ajtaját. Seth döbbenten pillantott fel a könyvből, amit a kandalló melletti hatalmas fotelban olvasott. Vele szemben egy ugyanolyan fotel várta Rinát, a fotelok között egy asztal, rajta két pohár bor és a lány könyve pihent. A fiú rá várt, hogy csatlakozzon hozzá az esti rituáléjukhoz, amikor csak csendben ülnek egymás közelében és olvasnak. Seth összevonta a szemöldökét, becsukta a könyvet és felállt.

– Mi történt? – de még be sem fejezte a kérdést, Rina már a karjaiba vetette magát. – Rina?

– A Világvigyázó... meghalt – szipogta Rina.

– Szentséges...

– A világ kezd darabokra hullani körülöttem és én nem tudom, mihez kezdjek... – aztán hagyta, hogy a könnyek feltörjenek belőle és felzokogott. Seth pedig sokáig nem mondott semmit, csak a hátát és a haját simogatta. Amikor már Rina kissé megnyugodott, akkor is csak álltak összeölelkezve, majd a fiú olyan komolyan, hogy még a lány is elhitte a fülébe suttogta.

– Mindent megoldunk. Ígérem neked.