Gab szíve a torkában dobogott. Az emberek miatt nagyon lassan tudtak csak átvágni a városon Seth-el. Nem tudták vágtára, sőt még ügetésre sem bíztatni a lovaikat. Sokan voltak, részegek és táncolók egyaránt, talán a részegek voltak többen. Az ő gyomruk viszont egyre jobban görcsbe rándult. A félelem beette magát a bőrükbe, a sejtjeikbe. Gab el sem tudta képzelni, mire gondolhat vagy mit érezhet Seth, de azt látta, hogy nagyon haragszik Hannára. Amikor elmondta neki, hogy arra gyanakszik, hogy a lány készül valamire, sőt, hogy szerinte meg akarja ölni Rinát, elsötétült a tekintete. Úgy pattant fel a lóra, hogy Gab alig tudta követni. Ám amint beléptek a kisebb utcákra muszáj volt lassítaniuk. Az emberek nem akartak vagy nem tudtak elugrani a lovak elől. Gab félt, hogy elkésnek, hogy Hanna megelőzi őket. Érzett valami hideget a levegőben. Valami rosszat. Valami sötétet.

* * *

Most mi az Istennőt csináljak? Utána akarok menni! Veszélybe sodorja magát. Megöleti magát. Miért hagytam, hogy egyedül menjen oda? Miért nem ragaszkodtam hozzá, hogy vele mehessek? Itt valami nincs rendben... valami nagyon nincs rendben! Már nem érzem úgy, ahogy kellene... eddig mindig éreztem az erejét, de most valami megváltozott. Rina! Hol a fenében vagy?

Sunny összevonta a szemöldökét, amikor a vörös ruhás katonák lassan ellepték a teret. Nem tetszett neki, hogy Junna katonái itt vannak. Aztán, amikor meglátta Hannát, levegő után kapott. Mit keres itt Hanna? Mi folyik itt? Ez így nem jó. Ez így nagyon nem lesz jó! Sunny keze ökölbe szorult, miközben tanácstalanul nézett arra, amerre Rina eltűnt. Utána akart menni. Vele akart lenni. A fájdalom hirtelen zúdult végig rajta, még a levegő is benne rekedt.

– Rina... – nyögte ki Sunny. Aztán a fájdalom, ahogy jött, elmúlt. A félelem még szorosabb csomót kötött gyomrára. Végül kisöpörte a lelkiismeret-furdalást, hogy nem tartja meg az ígéretét, és Rina után indult. Még hallotta, hogy Seth és Gab belovagol a térre, hallotta, hogy Gab utána kiállt, de nem foglalkozott vele. Nem tudott. A fájdalom utórezgései még mindig a testében vibráltak, együtt Rina nevével. Meg akarta találni. Muszáj volt.

* * *

Két név égett benne, mint a tűz. Seth. Renh. Két arc, két mosoly, két csillogó szempár, két szerelem keveredett össze benne. Kellemes emlékek, amikről néha nem tudta megkülönböztetni, hogy az övé-e vagy Allehanirré. Az ő és a szelleme érzései, emlékei, gondolatai összekeveredtek és még inkább elválaszthatatlanná váltak.

Rina próbált kiutat találni a képek kuszaságából, de nem sikerült. Túl szorosan fonták köréje magukat. A teste és az ereje veszélyt üvöltött. Érezte, ahogy a meleg vér, végigfolyik az oldalán, érezte, ahogy a fény próbálja begyógyítani a felsebzett bőrt és szövetet.

Tudta, hogy ki kell tisztítania a fejét és Xitan-ra kell figyelnie, akinek a sötétsége szinte kézzel foghatóan lebegett a szobában. Eljutott a fülébe a gyerek szipogása, Garu mérges morgása, de nem bírt mozdulni. Háta a hideg falnak simult. Kereste a kiutat, kereste a fényt, de alig-alig pislákolt benne. Aztán jött a sötétség. Beszivárgott a testébe, a szívébe, a zsigereibe. Rémképekkel, vérrel, fájdalommal borította el az agyát. Saját sikolya keveredett össze az agyában tomboló zűrzavarral. Úgy érezte kettészakad az agya, a teste. A szíve. A fény és a sötétség harcolt a testében. Két erő csapott össze, túl nagy fájdalmat okozva neki. Túl sok inger érte hirtelen. Túl sok kép keveredett össze a szeme előtt, túl sok hang ostromolta a fülét. Túl sok fájdalom, szenvedés cikázott a bőre alatt. Feketeség száguldott a vérében, betöltötte a tüdejét. Fullasztóan ölelte magához. Nem akarta. El akarta taszítani, messzire űzni magától a sötétséget, de rájött, hogy az segíteni akar. Bármilyen furcsán is hangzott még neki is. Aztán megértette, hogy a benne rejtőző fény megtört, elvesztette ragyogását és semmi esélye sincs, hogy azzal vegye fel a harcot Xitannal. A sötétség viszont erős volt. Hatalmas energia cikázott benne, gonosz varázslattal töltötte meg a szobát és őt magát is. Erőt merített Xitan sötétségéből, a lényekből, amiket teremtett és az ő gonoszságából. Jósággal itt nem megy semmire. Xitan túl sötét volt, túl gonosz. Valahol a lelke mélyén még hitt abban, hogy meg tudja menteni. Hogy a fény, képes lesz megszabadítani a lelkét, ahogy az árnyéklényekét. De Rina sötétsége tudta, hogy erre már nincs esély. Xitan elveszett. Eggyé vált azzal a sötétséggel, ami annak idején hatalmat adott neki. Rina érezte, hogy az a kevéske fény is, amit még őrizgetett, semmivé foszlik. Nem maradt más, mint a sötét. Ő pedig hagyta magát. Hagyta, hogy beleegye magát a feketeség, mert már nem akart küzdeni.

A benne tomboló harc elcsitult. Már nem akarta darabokra szakítani a saját ereje. Már nem küzdöttek egymással, a fény átengedte a hatalmat a sötétségnek. Az melegen fonódott a szíve köré és megtöltötte haraggal, dühvel, csalódottsággal és tűzzel. Az agya kitisztult, eltűntek a képek, a hangok, nem maradt más, csak a saját érzései és emlékei. Valahol mélyen érzékelte, hogy Allehanir elhomályosul benne és tudta azt is, hogy ezért félnie kellene, de a sötét erő nem hagyta.

Pislogott egyet, mire a látása kitisztult és végre látta a helyiséget, ahova került. A szobában nem volt semmi, csupán néhány pokróc és szeméthalom a földön. Nem volt tűzhely, vagy kandalló, vagyis meleg sem. A falak nyirkosak, koszosak voltak, a gerendákat, már megette a szú. Tőle balra egy kisebb ajtó vezetett egy másik szobába, de nem látott mást, csak a sötétséget. Aztán megpillantotta a kisfiút. Az egyik sarokba húzódott, térdét az álláig felhúzta, sötét szeme őt bámulta és hangosan szipogott. Garu ott sétált körülötte, de ahányszor csak közelebb ment, a kisfiúból sütött a félelem, így az állat mindig visszahúzódott. Mindez másodpercek alatt zúdult az agyára.

Aztán Xitan megmozdult. Árnyékként lépdelt a sötétben, ott hagyva őt megindult a fiú felé. Szinte semmi sem maradt már Enrog testéből. Az arcán több helyen hiányzott az amúgy is hófehér bőre, sőt a hús is, és kilátszottak a csontjai. Fekete haja megfakult és a nagy része már kihullott. A mozdulatai már nem voltak fiatalosak és ruganyosak. Darabossá váltak, mintha valami belülről zabálná fel a csontjait. A sötétség túl gyorsan ette be magát a testébe és belülről rohasztotta el. Szinte megijedt, amikor meghallotta a gondolatait. Hol Enrog fájdalmas üvöltései és segítség kérése zengett benne, hol pedig Xitan undorítóan mámoros vágya, hogy beköltözhessen a kisfiú testébe. Azt hitte, ha megteszi, két legyet üt egy csapásra. Elpusztítja Aspenziát és kap egy új, fiatal testet, ami tovább bírja. És ami a legfontosabb volt, azt hitte Rina meghalt.

A lány egy pillanatra látta magát kívülről, ahogy ott ül, összeroskadva a fal mellett, kezét a sebére szorítva, ahol piros vér bugyog elő. Látta sápadt arcát, homlokára tapadt koromfekete haját. Csupán ez mutatta, hogy már nem a fény erejét használja. Xitan pedig volt olyan ostoba, hogy ezt nem vette észre. Elvakította a saját gyűlölete, de ez csak Rinának segített.

Rina megmozdult. Először csak a kezét mozdította meg. Jobb kezének ujjai meleg vérbe nyúlkáltak, amikor véletlenül hozzáért a sebhez összeszorította a száját, nehogy felkiáltson és elárulja magát. Kihasználta, hogy Xitan hátat fordít neki és legyűrve a fájdalmat, felállt a földről. Véres ujjait beletörölte a ruhájába, majd szorosan megfogta a kardja markolatát. A pengén már nem szikrázott fény és nem voltak vésetek sem. Csak a koromfekete penge. Először nem mozdult, csak figyelte Xitan lassú lépteit a kisfiú felé és a körülöttük gomolygó árnyakat. Várta, hogy a sötétség figyelmeztesse a férfit, de nem tette. Még csak meg sem fogalmazódott teljesen benne, mit is szeretne, de az árnyak már is köré gyűltek. Pedig csak annyi futott át az agyán, hogy vajon engedelmeskednek-e neki. A sötétség köré gyűlt, a pengére tekeredett. Még erősebben szorította a markolatot és lassan a férfi után lépett.

Félt a sötét felétől, félt magától a sötétségtől is és most is félt. Félt azoktól a gondolatoktól, amik, most az agyában kavarogtak, félt ettől a mély, nehéz dühtől, ami szorongatta a testét és a szívét. Félt, hogy ha hagyja, hogy az irányítja, elveszíti önmagát és nem marad más csak a fájdalom, a düh és a szenvedés kézzel fogható elegye. Félt, hogy már nem fog tudni szeretni, hogy elveszíti Seth-et, a barátait, a családját. Félt, hogy egyedül marad a sötétségével. Hogy végül üresen, hidegen, sötétben bolyongva hal meg és senki sem fogja átkísérni a lélekpillangóját a túloldalra.

Ez volt az egyik oldala. A másik viszont örömmel üdvözölte a sötétséget. Magához ölelte, mint egy régen látott szeretőt. Szenvedélyt, vágyat, önbizalmat és végtelen hatalmat adott neki. Megrészegült a varázserejétől és egy hangocska azt suttogta a fejében, hogy ha teljesen átadja magát, még erősebb lehet. De közben meg Seth hangja zúgott a fülébe, hogy ne tegye és hogy szereti.

A gondolatai megint összekeveredtek, de a teste magától cselekedett. Xitan mögé lépett, kardot markoló keze lendült és azt akarta, hogy a penge a férfi hátában kössön ki. De azért, még ha a sötétség nagy része Rinát szolgálta, akadt olyan, ami Xitan-t segítette. A férfi megdermedt, majd hátrafordult és oldalra mozdult. Túl gyorsan ahhoz képest, ahogy az előbb lépdelt, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy elkerülje a pengét. Sötét vér fröccsent a lány kezére, ahogy a kard végigszántott Xitan vállán. A férfi sötét szeme szikrákat szórt a dühtől, vértelen, szürke száján fájdalomsziszegés szakadt ki. Szájszagától Rina gyomra felfordult. Rothadó hús és a vér fémes szaga keveredett össze.

– Megöllek – sziszegte Xitan. Körülötte nyúlóssá vált a sötétség és hideggé a levegő. A gyilkolási és a vér utáni vágya szinte ott lebegett körülötte. – Kitépem a szíved és élvezettel fogom apró darabokra cincálni.

– Nem vagy rá képes – válaszolta Rina, olyan hideg és végtelen nyugalommal, hogy meglepődött. – Sem te, sem a tested nem elég erős ahhoz, hogy végezz velem. A sötétség engem szolgál.

– De a gonoszság engem szolgál – a férfi arcán gúnyos mosoly terült szét, amitől Rina keze még erősebben kulcsolódott a markolatra. – És ők is.

Olyan hirtelen csaptak le rá a tőrök, hogy gondolkodni sem volt ideje. Az egyik penge végigszántott a kezén, egy másik pedig az arcán, meleg folyamot indítva el. Aztán az árnyak kiléptek a sötétségből és a másik szobából. Árnyéklények voltak, de gyenge, törékeny testekbe zárva. Hasonlóan néztek ki, mint Xitan. Foszladozó bőr, kilátszó csontok, hulló, fakó haj és mély, sötét szempár. Nem tudott egyikben sem felfedezni semmilyen emberi érzelmet, csupán az összetört lélekpillangóikat, amik nem tudtak elszállni és megszabadulni. Láncra verték őket a lények és így egyikük sem talált rá a szabadságra. Próbálta megkeresni az emlékeiket a lelkükben, hogy legalább tudja, kivel is harcol. Hiba volt. A szíve fájdalmasan összefacsarodott, hogy nem voltak mások, csupán gyerekek. Árva, utcákat járó kisfiúk és kislányok, akik csak rosszkor voltak rossz helyen. Akikben éppen annyi volt a keserűség, hogy Xitan felhasználhassa azt. Köré gyűltek a férfi parancsára, kezük tőröket, késeket és kardokat szorongatott. Meg akarták ölni, mert Xitan ezt parancsolta. De a lelkük sírt, zokogott, kiabált. Tudták, hogy hallja őket és könyörögtek, hogy engedje el őket, hogy tisztítsa meg őket, hogy megnyugodva térhessenek végre át. Rina másik keze ökölbe szorult a dühtől. Segíteni akart, de a benne lévő fényt nem tudta használni, a sötétség pedig nem akarta őket elengedni. Magához akarta édesgetni őket, hogy neki engedelmeskedjenek. Undorodott saját magától és attól a felétől, akiben ez felmerült. Nem fog gyerekeket kínozni. Nem fogja katonáknak használni őket. Nem lesz olyan, mint Xitan. Reszketett tehetetlenségében és dühében. Amikor meghallotta Xitan nevetését, a gyilkolási vágy úgy ágaskodott fel benne, mint egy megbokrosodott ló. Meg akarta tenni.

– Nem tehetsz értük semmit. Ők az enyémek. Meg fognak ölni téged, én pedig élvezni fogom.

– És miért nem te végzel velem? – A férfi arcán egy izom megrándult dühében.

– Mert nekem más dolgom van.

– Mert már nem vagy képes rá – mondta Rina. – Már nem engedelmeskedik úgy a tested, ahogy kellene és a benned lakó lélek sem. Mindegy Enrog milyen aljas, számító féreg volt, már rájött a hazugságaidra, rájött, hogy becsaptad és már nem egy a célotok. Ezért nem vagy képes megőrizni egyetlen testet sem. Mert a testben lakozó lélek nem akar téged, így inkább elpusztítja saját magát, hogy ne kelljen osztoznia veled.

– Nagyon okosnak képzeled magad, Rinahella királynő – gúnyolódott Xitan. – De semmit sem tudsz rólam.

– Tudom, hogy valamikor éltél, hogy valamikor szerettél és ő viszont szeretett – mondta Rina miközben próbálta szemmel tartani a lényeket, Xitant és a kisfiút.

– Ő nem szeretett engem – kiáltott a férfi és a falak alapjaiban remegtek meg a keserűségétől.

– De igen, az elején szeretett – felelte Rina. – Csak nem bírta elviselni a gonoszságot, amit hagytál a lelkedbe költözni, hogy gazdagabb és erősebb legyél. Hogy hatalmad legyen. Ezért választotta Renh-et. Mert az ő lelke és szerelme tiszta volt, nem fertőzte meg a sötét és a harag.

– Miatta tettem. Miatta kötöttem egyezséget a sötétséggel. Miatta akartam a hatalmat, hogy méltó legyek hozzá. De ő ellökött magától és mást választott.

– Mert ő az egyszerű fiút szerette, aki azelőtt voltál és aki tényleg szerette őt. Képes lettél volna szeretni őt, szívedben a sötéttel? És vajon, most képes lennél-e szeretni?

– Már nem számít – felelte Xitan és dühösen megdörzsölte a mellkasát, ahol a szíve dobogott. Nincs már sok ideje szalad át a gondolat Rina agyán, Enrog feladja.

– Mindig van választásod – mondta a lány, de a teste már megfeszült, mert tudta, hogy nem fogja meggyőzni a férfit és a lények mindjárt rátámadnak.

– Nekem már nincs. Sose volt.

A férfi hangjából kicsengő keserűség meglepte Rinát, de nem tudott elgondolkodni rajta. Most, hogy számított a támadásra, már ki tudott térni előle. Heten vagy nyolcan álltak körülötte, de mozgásuk töredezett volt, a támadásukban nem volt erő. Gyengék voltak és esetlenek. Rina ellenben gyors volt, határozott és pontos. Bár könnyek csorogtak végig az arcán, és úgy érezte a szívét tépi darabokra, minden egyes mozdulattal, a kardja a testekbe szúrt. Vért fakasztott, húst vágott. Megölte őket. Elpusztította mindet. Az itt ragadt lélekpillangók nyugtalanul repdestek ide-oda, nem tudva hova is menjenek. A testük elpusztult, őket pedig nem tudta, most senki átkísérni.

Reszketve állt meg, körülötte testek, vér és sötétség. Az árnyéklények sem tudtak a testük nélkül létezni, így semmivé foszlottak. Nem maradt más a szobában, csak ő, Xitan, a kisfiú és Garu. A férfi is reszketett, de ő a dühtől és a rettegéstől. A félelme lassan szinte alakot öltött. Tudta, hogy fogytán az ideje. Garu, vidd innen a kisfiút! Parancsolt rá az állatra gondolatban Rina. Biztonságban akarta tudni Aspenziát, tudta, hogy Xitan nem fog szépen küzdeni. Nem akarta, hogy akár csak véletlenül is az útjukba kerüljön.

Xitan dühből támadott és gyorsabban, mint Rina gondolta. Nyers, vad erő tombolt benne és körülötte. Úgy látszott, minden tartalékát felhasználja csak, hogy megölhesse őt. A mozdulatai gyorsak voltak, erősek, pontosak, cselesek. Igazi katona mozdulatai voltak. Rina viszont messze nem volt ilyen jó. Támadni nem volt képes, lehetősége sem volt rá, csupán védekezni tudott. Pedig még a sötétség is segített neki. A csápok körülfonták a férfit, próbálták lefegyverezni, de nem voltak képesek rá. Két sötétség csapott össze, abban a kis házban.

Rina kezdett gyengülni, túl sok vért vesztett, túl sok fájdalom ostromolta az idegeit. Xitan dühe pedig túl erős volt. Kard csapott össze karddal, penge táncolt pengén. A férfi támadott, Rina pedig védekezett. Aztán jött egy pillanat, amikor a lány kardja magától cselekedett és egy apró résen keresztül a férfi testébe szúrt. Xitan felhördült és hátra tántorodott. Sötét hajának tövében izzadság csillogott, keze meg-megrándult, tekintete ide-oda cikázott. Rina rájött, hogy Enrog még az utolsó pillanataiban is ellenáll. Meggyengíti és megzavarja őt. Sajnálta, hogy nem olyan erős, mert pár másodperc múlva Xitan újra képes volt koncentrálni és nekitámadt. Rina lábára rátekeredtek Xitan sötétségének indái és nem hagyták mozdulni. Nem tudott kitérni. Az első csapást ugyan hárította, de a penge végigszántott a lábán, újabb vérző sebet okozva. A másodiknál már nem is próbálkozott. Nem volt hova mennie. Tudta, hogy le fogja szúrni, tudta, hogy ha rossz helyen sebesíti meg, meghal. Tudta, hogy nincs már lehetősége. Amikor a férfi kardja elérte a bőrét, ő is szúrt. A penge gyorsan hatolt be a férfi szívébe. Rina látta hogyan üvegesedik el a tekintete, hallotta Enrog utolsó sóhaját. Szinte azonnal meghalt. Az őt szolgáló csápok pedig vele együtt semmivé foszlottak.

A lányt elöntötte a fájdalom. Xitan pengéje túl mélyen fúródott a testébe. Húst, izmot, szövetet roncsolt és mélységes, csontig hatoló fájdalmat okozott. Már nem védte a sötétség, már nem tompította a fájdalmát. Érezte, ahogy a vérével együtt az ereje is elfolyik. A kardja csörögve hullott ki az ujjai közül, térde hangosan koppant a padlón, mikor összecsuklott. Hirtelen kék fény jelent meg a látóterében. Aztán megpillantotta a kisfiút. Felé lépdelt, aurája kéken világított élesen és erősen. Látta benne kirajzolódni a régi uralkodó arcát, amin őszinte aggodalom látszott.

– Aspenzia – nyögte ki rekedten.

A kisfiú hozzálépett és megragadta a kardot. Hiába húzta ki gyorsan a fájdalom mindent elborított. Érezte, ahogy a teste elterül a padlón. Érezte a saját forró vérét a teste alatt. Érezte a semmissé váló erejét. Egy pillanatra még felvillant előtte Seth arca. Aztán minden sötétbe borult.

* * *

Asiz még sosem rettegett ennyire. Még sosem érezte ezt a fájdalmas, szívéig és lelkéig hatoló rettegést. A férfi, aki a testét akarta, már nem is volt szinte ember. Inkább az álmában feltűnő élőhalottra hasonlított. Aztán megjelent a lány, ő meg a sarokba kuporodott. Tőle is félt, még akkor is, ha látta, hogy a férfi ellensége. Látta a hatalmas párducot, aki körülötte lépkedett, érezte, hogy próbálja megnyugtatni és melegséget adni neki, de nem tudott. Össze volt zavarodva és félt.

Miközben a lelkében továbbra is küzdött a szellem. Ki akart törni. Segíteni akart a lánynak, de Asiz félt hallgatni rá. Képeket, érzéseket mutatott neki a szelllem, kérte, hogy fogadja el és ő majd mindenben segít. Hinni akart neki, de a körülötte zajló események miatt nagyobb volt a félelme, mint, hogy higyjen neki.

Aztán hirtelen a párduc megragadta a ruháját és kifelé kezdte húzni. El a lánytól és a férfitól. Ki az utca és az emberek közé. Remegve felállt és botladozva követni kezdte, de az ajtóban megtorpant. Nem volt képes kimenni és itt hagyni a lányt. A szellem suttogott. Megmentette. Eljött érte. Segíteni akart neki. És most itt akarta hagyni. De ugyan mit tehetnék én? kérdezte magától a kisfiú. A szellem pedig válaszolt: Engedj szabadon.

Asiz pedig megtette. Testét elöntötte a fény és a melegség. Érezte a kellemes bizsergést, látta a körülötte fénylő kék aurát. Úgy érezte végre helyére került minden. Mintha egy régen elveszett részét kapta, volna vissza. Mintha egészen eddig csak fél lett volna, most viszont egésszé vált.

De már elkésett. Látta a lány gyomrába hatoló kardot. Tudta és látta már hányan haltak bele ilyen sérülésbe, ha rossz helyen történt. Mégis odalépdelt hozzá. A lány sötétzöld szemében fájdalom örvénye kavargott, de megismerte.

– Aspenzia. – A név nem volt több suttogásnál, mégis kellemes bizsergés futott rajta keresztül. Igen, így hívják őt. Ez az a név, amit már olyan régen hallott. Ami mindent visszaadott neki.

Kihúzta a kardot a lány testéből, aki elájult a fájdalomtól. Már éppen odahajolt volna, hogy meggyógyítsa, amikor túl sokan zúdultak be egyszerre a házba. A benne lévő szellem olyan gyorsan tűnt el, ahogy a nyári zápor. Asiz pedig hirtelen az se tudta, mi történik. Vörös ruhás embereket látott, majd egy sárga és egy kék ruha tűnt fel, végül pedig egy rózsaszín. Majd mindenki egyszerre kezdett el kiabálni. A vörös ruhás katonák felé indultak és Aspenzia nevét emlegették. A sárga ruhás lány száját sikoly hagyta el és a lányhoz rohant.

– Rina! Rina! – Utána a kék ruhás fiú térdelt le melléjük és a kezébe fogta a lány véres arcát.

– Ne! Rina, ne tedd ezt! Hallod? Nem halhatsz meg! Ne hagyj itt megint!

Asiz érezte a könnyeket az arcán, és oda akart szaladni hozzájuk. De ekkor kezek ragadták meg. Hiába kapálózott és kiabált, kivitték a házból. Csupán a rózsaszín ruhás lány gonosz mosolyát, és a Rina nevű lány mellett térdelő két fiatalt látta.

Őt elvitték és fogalma sem volt, mi történt a lánnyal.

– Vajon életben marad? – kérdezte a benne lakó szellemet.

De az nem felelt.