– Kezekben kezek, csillogó szemek
Más és más múltak s jövők
S a szabadság meséje ismét rájuk talál
A falakon, dalokon át a szívekbe száll

Lennie kell egy dalnak, köztünk valahol
Mindenki hangján, mindenkiről, mindenkinek szól
Jöjjön egy kezdő sor, a világ tán majd válaszol
Lennie kell, lennie kell egy dalnak valahol!

A boldog kisfiú hangot messzire vitte az esti szél. A mellette lépdelő kislány rámosolygott és csak hallgatta. Az árnyéklények eltűnése előcsalogatta az utcagyerekeket a búvóhelyükről. Az elmúlt napokban végre újra róhatták a várost, esténként járhatták a már jól ismert utcáikat. Elmehettek az étteremhez, akinek a tulajdonosa mindig adott nekik az aznapi maradékból. Az árnyéklények eltűnése miatt az első este nem csak hogy meleg ételt, de süteményt is kaptak. Meztelen talpuk csattogott a vizes köveken, ahogy a központi tér felé igyekeztek. A délutáni zápor után elég meleggé vált a levegő, de a köveket még nem szárította meg.

– Asiz, szerinted most már nem jönnek vissza ezek a lények? – kérdezte a kislány a fiút, mikor az abbahagyta az éneklést. A kisfiú felé fordította fejét, fekete haja a vállát verdeste, sötét szeme vidáman csillogott, vékony testére még nagy is volt a ruha, amit az árvaházban leselejteztek és kidobtak. Rávillantotta foghíjas vigyorát a kislányra, majd megfogta a kezét.

– Ne aggódj, Kyria. A Fény és Sötétség királynője biztos mindegyiket elpusztította. Nem hiszem, hogy bántanának minket ezután.

– Fény és Sötétség királynője – ismételte meg a kislány. – Nem is hallottam még róla... Te honnan tudsz ennyi mindent? – Azis csak talányosan elmosolyodott és nem mondott semmit. A kislány nem is firtatta tovább a dolgot, csak csendesen ment mellette. Teljesen megbízott a fiúban, hiszen ő volt, aki a pártfogásába vette, amikor a csapathoz került. Általában együtt sétáltak a városban, együtt szereztek ételt maguknak.

Mind a két gyerek élvezte a kellemes estét, Kyria feltekintett a kerek Holdra, ami elég fényt adott ahhoz, hogy ne tévedjenek el a város apró utcáin. Csendben, egymás kezét fogva sétáltak a tér felé, ahol a többiekkel kell találkozniuk. Örültek, hogy végre nem kell félniük ezektől a furcsa lényektől, akik darabokra szaggatták két társukat is. Asiz-nak volt akkor is annyi lélekjelenléte, hogy a csapatuk tagjait visszarángassa az elhagyott házba, ahol meghúzták magukat és magukra zárja az ajtót. Bár nem volt kinevezett vezér közöttük, mégis mindenki Asiz-ra hallgatott, ha valami kérdés felmerült. Bíztak benne annyira, és tartották olyan okosnak, hogy tudják, nem sodorná őket veszélybe.

– Milyen kerek ma a Hold és milyen furcsán vörös – mondta Kyria. Asiz megtorpant és ő is felpillantott az égitestre, majd a teste megfeszült, keze erősebben szorította a lány kezét. Majd úgy indult el, magával húzva a lányt, mint aki megőrült. – Asiz, mi a baj? Hé, mi a gond? Asiz!

A fiú azonban nem válaszolt, csak ment előre. A testéből szinte sütött a feszültség és a félelem. A rettegés úgy ülte meg a fiú szívét, mint ahogy a közeledő eső a jó időt. A mellkasára ült és úgy érezte megfullad. Nem tudta volna megmondani mitől fél, hogy mi tölti el olyan szintű rettegéssel, hogy legszívesebben messzire futna. A túlélési ösztöne azt üvöltötte az agyában, hogy ne menjenek a térre, ne menjenek a többiekhez, hogy Kyria-val együtt menjenek innen jó messzire. De nem hagyhatta el a társait, nem hagyhatta ott a nála kisebbeket. Bár voltak nála idősebbek is, hiszen ő is alig volt hét, mégis felelősséget érzett értük. Tudta, hogy sokkal értelmesebb, mint a vele egy idős társai, de mégiscsak egy gyerek volt. Sokszor még ő maga is meglepődött a bátorságán, az ötletein, a tudásán. Sokszor érezte úgy, mintha valami vagy valaki más irányítaná őt. A mostani félelem sem csak az övé volt. Volt valaki, aki sokkal jobban félt. Benne. A lelkében. Egyre gyorsabban vágtak keresztül az utcákon. Legszívesebben rohant volna, de úgy tűnt Kyria döbbenete lelassítja a lányt és nem tud lépést tartani vele. Csak botladozott. Egyre csak kérdezgette mi a baj, hogy miért rohannak, de Asiz nem válaszolt. Nem is tudott volna. Ugyanis fogalma sem volt, miért késztette futásra a vörös Hold látványa, hogy miért érzi a torkában a szívét.

Nem sokára, bár Asiz számára végtelenül hosszúnak tűnt, megérkeztek a térre. Ezen a hatalmas téren rakodtak ki az árusok, ha nem esett az eső. Itt tartották a hivatalos ünnepeiket, itt gyűlt össze a város apraja nagyja bármi is történt. Pár nappal ezelőtt itt égett az a hatalmas fekete máglya, ami eltűntette a lényeket. Annál a máglyánál melegedtek meg aznap Asizék, és azt táncolták körbe a többi emberrel együtt. Most már csupán a körvonala látszott a szökőkút mellett. A kútban csendesen csobogott a víz, a holdfény furcsa, nyugtalan táncot járt a ringatózó vízen. Bár nem takarta el felhő a Holdat, mégis úgy tűnt, a fény küzd azért, hogy egyáltalán eljusson a térre. Tompa volt és hiába viaskodott a sötétséggel nem tudott győzelmet aratni. Asiz-t rázta a hideg a felelemtől és az egyre sűrűsödő sötétséget nézte a kis utcákban, az árnyékos helyeken. Úgy látta mintha a sötétség megmozdulna, pedig tudta ez lehetetlen és lények sincsenek. Tekintete megkereste a többieket, a szökőkút mellett, egy vékony férfi és egy nő körül álltak. A fiú először a férfit vette szemügyre, akit fekete ruhája, még vékonyabbnak mutatott. Úgy állt ott, mint egy levelek és ágak nélküli fa. Arcát a köpenye csuklyája eltakarta, de amikor megérezte, hogy Asiz nézi, felé fordult. A fiú így sem látta az arcát tisztán, de a fekete szeme sötéten meredt rá. Nem tudta volna megkülönböztetni, hogy melyik a pupillája és melyik a szivárványhártyája, mert összemosódtak. A fiú hátán jeges izzadság folyamok csorogtak végig, amikor a férfi szemébe nézett. Úgy gyökerezett a földbe a lába, mintha oda nőtt volna és világéletében el sem mozdult volna. A férfi mondott valamit a mellette álló nőnek, aki erre rájuk nézett.

– Gyertek ide, drágáim – kiáltott oda nekik a nő. – Hoztunk nektek vacsorát és ha jók lesztek kaptok süteményt is! – Asiz szemügyre vette a nőt, aki legalább kétszer akkora volt, mint a mellette álló férfi. Szőke haja csapzottan tapadt a fejére, kerek arcában mélyen ültek szemei, amik ugyanolyanok voltak, mint a férfié. Sötét. Fekete, mint egy mély kút, amelybe bármikor belefulladhat.

– Asiz! – csattant fel Kyria és kirántotta a kezét a fiú kezéből, aki erre döbbenten pillantott rá. A lány szeme dühösen villogott rá. – Egészen eddig rohantál, most miért nem megyünk oda? Minek rángattál végig a városon? Oda megyünk végre? – A fiú megrázta a fejét, de nem tudott megszólalni. Nem bírta kimondani a félelmét és nem bírta megfogalmazni, hogy mitől retteg. – Miért nem? Nem értelek. Mi a baj? Asiz, miért nem válaszolsz?

– Drágáim! – kiáltotta a nő szinte már énekelve. – Gyertek, mert nem fog jutni nektek! Pedig nagyon finom!

– Ne menj oda! – nyögte Asiz, de csak Kyria kérdő tekintetét kapta válaszul, majd a düh villanását. Megpróbált a lány keze után nyúlni, de az elrántotta.

– Ha jössz, jössz, ha nem, akkor éhen maradsz – vágta oda a kislány, majd elindult a két felnőtt felé.

Asiz pedig csak állt ott reszketve, a félelemtől megdermedve és megnémulva. Pedig akart, küzdött a félelem ellen, de nem tudta legyőzni. Kiabálni akart Kyria-nak, hogy ne menjen oda, jöjjön el onnan, ezek az emberek rosszak, gonoszak. Meg akarta ragadni a kezét, hogy elrángassa onnan és olyan messzire menjenek, hogy még csak ne is lássa őket és soha ne jöjjenek vissza. Nem akart a térnek, még a közelében sem lenni. Hideg szél kapott bele Kyria vörös hajába, a nő szoknyájába, megcibálta Asiz ruháját és a férfi kezében tartott zsákot. Az agyában először az villant fel, hogy túl könnyű a zsák, majd az, hogy fusson. Fusson messzire innen, hogy távol legyen ettől a helytől. A sötétségtől. A gonoszságtól. Kyria nem nézett vissza rá, csak ment előre. Nem foglalkozott a fiú könyörgő tekintetével, ami biztos, hogy lyukat égetett a hátába. Asiz pedig átkozta magát, amiért nem bír megmozdulni. Hogy a félelem ennyire megbénította.

A kislány időközben odaért hozzájuk és a többi gyerekkel együtt zsizsegtek a nő körül. A férfi tekintete újra Asizra tévedt, majd amikor látta, hogy a fiú nem fog megmozdulni, kinyitotta a kezében tartott zsákot. A zsákból pedig árnyéklények szökkentek ki. Asiz nem tudta megszámolni, pontosan hányan voltak, de annyit látott, hogy a gyerekekre vetik magukat. Ám ezek a lények nem harapták, vagy cincálták szét a társait. Miután kiválasztották, hogy melyik gyereket akarják hozzásimultak és megkeresték a bejáratot a testükbe. Asiz sivataggá száradt torokkal figyelte, ahogy az árnyéklények eltűnnek a barátai testében az orrukon, a szájukon vagy a fülükön keresztül. Hallgatta a kiabálásukat, a sikolyukat, a nyöszörgésüket, vagy a hörgésüket. Kyria megpróbált elmenekülni az egyik lény elől, Asiz felé futott és a nevét kiáltotta. De a fiú nem bírt mozdulni. Nem bírt segíteni neki. A lény elkapta, becsusszant a torkán át a lány testébe. Kyria fájdalomsikolya volt az, ami ezernyi szilánkra törte a fiú szívét. Hangtalanul formálta csak a lány nevét, de nem volt képes kiáltani. Nem bírt megszólalni. A beállt mély csend gonosz volt és sötét. Bár Asiznak fogalma sem volt arról, mi történt itt, hiszen eddig nem ilyenek voltak a lények, de azt tudta, hogy valami nagyon rossz. A csönd egyre sűrűbbé és fojtogatóbbá vált. A kisfiú fogai összekoccantak, pedig nem érezte, hogy fázna. A félelem ette be magát a csontjaiba, rázta a testét és vacogtatta a fogait. A rettegés egyenként törte még kisebb darabokra a szíve szilánkjait, megfagyasztotta őt és tehetetlenné tette.

Aztán, amikor már kezdett elviselhetetlen lenni a csend, minden egyszerre történt. A sötétség körbefonta a barátai testét, majd Asizt is el akarta kapni, de a fiú körül valami felszikrázott és a sötétség megtorpant. A fiú testéből úgy csapott ki a varázserő, hogy még gondolkodni sem volt ideje, hogy ez micsoda. A lelke és a benne lévő ismeretlen hang megmentette őt. Világoskék, szinte már fehér füstszerűség vett körül a testét és verte vissza a sötétség csápjait. Asiznak csak arra volt ereje, hogy kapkodja a levegőt. Aztán egyik pillanatról a másikra a sötétség eloszlott. Hideg szél fütyült keresztül a téren és rángatta meg az ott lévő embereket. A kisfiú döbbenten eltátotta a száját, amikor felismerte kik is állnak a kútnál. A társai voltak, a barátai és Kyria, csak olyanok voltak, mint akik percek alatt felnőttek. Magasak és vékonyak lettek, a ruhájuk velük együtt változott át. Szemük és a hajuk is, olyan feketévé vált, mint a férfinak, aki most ott állt előttük. Ahol kilátszott a bőrük a ruha alól, Asiz látta a fekete, pókháló szerű ereket, amik a testükbe lüktettek. Kyria ellépett a férfi mellől és közelebb sétált hozzá. Kinyújtotta hosszú karjait a fiú felé.

– Asiz! Gyere ide hozzám – suttogta és a fiú úgy hallotta sokkal lágyabb és kedvesebb a hangja, mint valaha volt. Szinte megbabonázta. Incselkedett vele, behálózta, próbálta magához édesgetni. És ha a kisfiú agyában nem hallja a lelke másik felének tiltakozó hangját, biztos, hogy odament volna a lányhoz. De a hang nem hagyta. Egyre csak azt hajtogatta, hogy ne engedjen a gonosznak és a sötétnek. És amikor Kyria szemébe nézett, tényleg meglátta a gonoszságot és a mohóságot. Kellett volna neki, vagyis inkább a férfinak, aki lassan követte a lányt és elégedetten mosolygott. Asiz szívébe fájdalom mart, amikor rájött, hogy Kyria nem lett más, mint egy báb, aki úgy irányítanak, ahogy akarna. Még egyszer belenézett a lány szemébe, ahol már hiába keresett vidámságot és csillogást, kedvességet és szeretetet. Hideggé, sötétté, üressé vált.

– Annyira nagyon sajnálom – suttogta a fiú, miközben a lány szemébe nézett, majd hagyta, hogy a lelke átvegye a hatalmat felette és futásnak eredt. Ugyan hallotta, hogy a lány először kedvesen, majd egyre dühösebben hívogatja, de nem törődött vele. Hagyta, hogy a lába és a lelke vezesse. Azok pedig egyre messzebb és messzebb vitték a tértől, a sötétségtől. De még a férfi utolsó, dühös kiáltása eljutott a füléig.

– Aspenzia!

Bár fogalma sem volt ki az az Aspenzia és neki mi köze hozzá, a szíve hevesebben vert a név hallatán. Forró könnyek csorogta végig az arcán, nehezen kapkodta a levegőt a futástól, a félemtől és a fájdalomtól, hogy ott kellett hagynia a társait és Kyria-t. Főként Kyriát. Amikor már nem bírta tovább, amikor már fájtak a lábai a futástól, amikor már elég messzire került, összecsuklott az egyik félreeső kis utcában. Homlokát a hideg házfalnak döntötte és zokogott. Egyedül maradt. Egyedül, rettegve. Valami olyat látva, amiről tudta, hogy fontos még sem tudott kinek szólni róla. Kétségbeesés, félelem, fájdalom, önutálat keveredett a lelkében. Úgy suttogta magának, könnyek között a barátai neveit, mintha azzal visszahozhatná őket. Mintha a hangja képes lenne legyőzni az őket fogva tartó sötétséget. Kyria neve volt, amit utoljára kiejtett az agyon harapdált ajkai közül. De nem tudott elszabadulni a lány nevétől és addig ismételgette és kiabálta, míg végül már nem maradt hangja. Még akkor is a lány nevét suttogta, amikor a kimerültség, és a sírás legyőzte és eldőlve elaludt a földön.

* * *

Rina összébb húzta magán a köpenyét, amikor a hideg szél átsüvített a városon. A szobájához tartozó erkélyen állt és Ulbe éjszakai városát nézte. Az itt-ott felvillanó fényeket a házak ablakából, a tengeren táncoló Holdat. A szikláknak csapódó vizet, az állatok csobbanását, és a tenger morajlását hallgatta. Az ég tiszta volt, ezernyi csillag járta csillogó táncát az égen. A szél visító hangjában egyszer csak egy dal foszlányait hozta a szél.

– Lennie kell egy dalnak, köztünk valahol
Mindenki hangján, mindenkiről, mindenkinek szól
Jöjjön egy kezdő sor, a világ tán majd válaszol
Lennie kell, lennie kell egy dalnak valahol!

Rina ajkai szinte maguktól énekelték a szöveget, bár ő maga nem ismerte. Ellenben Allehanirral, akinek a lelke izgatottan zsibongott a testében. De ő nem mondta meg neki, mi is ez a dal. De Rina is érezte, hogy ez valamit jelent. Valami fontosat.

Hosszan fújta ki a levegőt és sokkal szívesebben bújt volna vissza az ágyba Seth mellé, de az a valami, ami felébresztette és kiűzte a szobából nem hagyta nyugodni. Hiába működött a varázslata és hiába tűntette el az árnyéklényeket, nem tudott teljesen megnyugodni. Bár senkinek sem mondta és igyekezett senki előtt nem mutatni, de a lelke nem tudta teljesen elhinni, hogy eltűntek a lények. Tartott Enrogtól, gyanúsnak tartotta, hogy még nem tett semmit, hogy amióta eltűnt. Bár remélte, hogy ez nem jelenti azt, amitől fél, hogy nagyobb és rosszabb támadásra kell tőle számítania, mégsem nyugodott meg. És Allehanir sem. Seth ugyan látta rajta, hogy valami nem jó, de mégsem kérdezett rá, arra várt, hogy majd a lány elmondja neki.

Rina libabőrősen, vacogva figyelte a csöndes, alvó várost. Remélte, hogy a hideg levegő kiűzi a rossz gondolatokat és megnyugtatja a háborgó lelkét. De amikor megpillantotta a szeme sarkából felvillanni a világoskék aurát és a teste megérezte azt az ősi varázst, amit csak Allehanir érezhetett, még jobban összezavarodtak a gondolatai. Egy név villant fel benne és olyan fényesen világított, hogy szinte átmelegítette.

– Aspenzia!

Hát itt vagy! Ebben a városban vagy és én megtalállak! Mert kell a segítséged! Rendbe kell tennünk azt, amit az előző királyok elrontottak és ehhez te is kellesz.

Figyelte, ahogy a varázserő szertefoszlik, ahogy kellemes friss ízt hagy a nyelvén, mint levegő eső után. Még pár pillanatig kavargott valami furcsa a levegőben, aztán minden megnyugodott.

– Rina? – hallotta meg Seth álmos hangját a szobából.

– Megyek – mondta Rina és elszakította a pillantását az éjszakai tengertől. Ahogy befelé ment halkan énekelte a dal szövegét. – Lennie kell egy dalnak, köztünk valahol / Mindenki hangján, mindenkiről, mindenkinek szól.