Elina bekopogott a szobába, majd anélkül, hogy válaszoltak volna, belépett. A napfény szikrázva fonta körbe a szobát. Nem hagyott sem helyet, sem lehetőséget az árnyaknak. A szellő megmozgatta a függönyöket, enyhítve a szoba melegén. Halkan becsukta az ajtót, de nem lépett beljebb. Elgondolkodva nézte Rinát, aki épp az utolsó hajtűket tűzködte bele a kontyába. Fekete haját bonyolult csavarásokkal biggyesztette a tarkójára, hogy ne zavarja. Csupán két tincset hagyott az arca mellett kunkorodni, a két szőkét. Amióta megváltozott a hajszíne sokkal jobban hasonlított Elinára, mint valaha. A szőke hajával, amúgy is nagyon kilógott a sötét hajú testvérei és szülei közül. Most, hogy a haja éjfeketévé vált, rájöttek mind a ketten, hogy ez sokkal jobban illik hozzá és Rina is úgy érezte, ez az igazi önmaga.

Amikor észrevette Elinát, rámosolygott a tükörből. Zöld szemei vidáman csillogtak, mosolyától úgy érezte mindenki, mintha kisütött volna a nap. De a tekintete mélyén volt valami olyan ősi tudás, ami elvette a gyermeki arcvonásait. Elinának rá kellett döbbennie, hogy Rina már nem kislány. Már nem gyerek. Egy erős, határozott, felnőtt nő vált belőle egyik napról a másikra. Nem mert rákérdezni mi történt aznap. Az ő emlékei sem voltak többek homályos foltoknál. Arra még emlékezett, hogy a teste a földhöz csapódik, amikor elájult, aztán már csak az ébredés fájdalma volt. De amikor meglátták a változást, mindannyian levegő után kaptak. A Sötétség királysága eltűnt, helyette egy napfénytől szikrázó birodalomban találták magukat, ahol a házak rendesek és tiszták voltak, ahol a kastély előtti szökőkútból kristálytiszta víz zubogott. A fekete kő fehérré vált, a fák lombot növesztettek és kivirágoztak, madarak daloltak az ágakon, tehenek bőgtek az istállóban. Az eddig száraz és kietlen földeken most kukorica, búza és mindenféle takarmánynövény ringatózott. És a lepkék. Ezernyi pillangó szálldosott a rétek, a fák és a házak fölött. Embereket kerestek. Aztán, amikor megtalálták a hozzájuk tartozó testet, egy pillanatra rájuk szálltak, majd újra felröppentek, de nem mentek messzire. A levegő napfénytől illatozott, a színek szinte bántották a szürkeséghez szokott szemüket. Az értetlenséget szépen lassan átvette az öröm. Az emberek kiabáltak, összeölelkeztek, majd mindenki a kastély elé vonult. Az érzelmek szinte kézzelfoghatóvá váltak, ahogy az emberek összetömörültek. Tudták, hogy valamiért megváltozott az életük és tudni akarták, miért. Hogy ki tette.

Elina volt az első a katonák közül, aki észhez tért és a palotába rohant. Mivel a feje kótyagos volt és ezernyi gondolat száguldott benne, fogalma sem volt hogyan jutott el arra a folyosóra, ahol végül összetalálkozott Rinával. A lány, oldalán Abd-dal, éppen akkor igyekezett valahova, amikor ő lihegve megállt a sarkon. Amikor a húga meglátta őt és rámosolygott, Elina szívében olyan hevesen, forrón és hirtelen lángoltak fel az érzelmek, hogy azt hitte ott menten összecsuklik. Ehelyett zokogva vetette magát a húga karjai közé és összevissza beszélt mindent. Az érzelmek szinte kilökődtek belőle, hogy a saját és Rina szívét is melengessék.

Annyira elmerült az emlékekbe, hogy észre sem vette, hogy Rina szólt hozzá. Csupán akkor, amikor a lány már ott állt előtte és megérintette a karját.

– Elina? – A lány összerezzent, és a húga mosolygó tekintetével találta szemben magát. – Merre jártál? Nagyon elmerengtél.

– Mi történt aznap veled? – csúszott ki a száján a kérdés mielőtt meggondolhatta volna. Rina felvonta az egyik szemöldökét és kérdőn nézett rá. – Akkor, amikor eltüntetted a sötétséget. – Rina keze lehullott a karjáról, tekintetéből eltűnt a vidámság, helyét valami furcsa ridegség vette át. Hátrált egy lépést, karjaival átölelte magát. Bezárkózott. Elina már megbánta, hogy feltette a kérdést, de tudni akarta. Rina sokkal közelebb állt hozzá mindig is, mint a saját ikertestvére. Lehet, hogy ehhez köze volt annak is, hogy Ellan fiúnak született és sokkal jobban megértette magát egy lánnyal, mégis volt valami a kettőjük kapcsolatában, ami ennél több volt. Rina volt a lelkének a másik fele. Imádta Ellan-t és nem volt kérdés, hogy köztük is különleges kapcsolat van, de ő mindig is a bátyja volt és az is maradt. Rina viszont... Rinával volt valami megmagyarázhatatlan kapocs, ami miatt sokkal inkább őket nézték ikreknek. Most is tudni akarta, hogy mit élt át, hogy miért látja azokat a furcsa, fájdalmas és hideg villanásokat a tekintetében. De nem akart olyan sebeket felszaggatni, amikről nem tudta, hogy mennyire gyógyultak be. Már éppen visszakozni akart, amikor Rina megszólalt.

– Biztos, hogy tudni akarod? – kérdezte rekedten, de olyan furcsa színezettel a hangjában, hogy Elinán végigfutott a hideg. Végül mégis határozottan bólintott, amikor nem találta meg a hangját. Rina sóhaja megremegtette a szívét és újra elszégyellte magát, hogy felhozta a témát, de valami vágy belül nem hagyta tiltakozni. Azt akarta, hogy együtt birkózzanak meg azzal, ami történt. Segíteni akart neki. A húga Elina felé nyújtott a kezét, amit ő gondolkodás nélkül megfogott. Rina halkan mormolt valamit az orra alatt, mire ezernyi szikrázó pont kezdett kavarogni körülöttük. Elina behunyta a szemét vakító fényük miatt.

Amikor Rina keze kicsusszant az övéből, kinyitotta a szemét. Újra a jól ismert árnyékokkal teli, sötét kastélyban találta magát. Nagyot nyelve próbálta leküzdeni az utazás miatti émelygést. Az agya felfogta, hogy visszamentek az időbe, arra a helyre, ahol minden megváltozott. Először csak a szoba körvonalai kezdtek egyre tisztábbak lenni, aztán megpillantotta Rinát és Seth-et, de nem hallotta őket. Figyelte, ahogy a húga ellöki magától és a sötétség kilöki a fiút az ajtón. Ahogy az ajtó becsukódott, a füle pattant egyet és megérkeztek a hangok is. A döngések, ahogy a fiú az ajtót ütötte, a kiáltásai, amikkel Rinát hívta és a húga lemondó sóhaja. Az ő bőre is vibrált a szobában felgyűlt feszültségtől, mintha ő is a levegő része lenne, Elszorult torokkal és reszkető gyomorral figyelte a húga minden mozdulatát. Nem tudta, mit kér tőle. Nem tudta, hogy azzal, hogy azt kéri, mondja el mi történt, arra kényszeríti, hogy újra átélje. De már nem tudott mit csinálni, nem tudott megszólalni, hogy megállítsa. Rina az emelvényhez lépett, amin a láda pihent. Az oldalát pillangók és tőrök díszítették. Gyönyörű volt, de félt, hogy a szépség szörnyű dolgokat zár magába. Ahogy közelebb lépett, látta, hogy üres, csupán egy fekete folt mutatta, hogy volt benne valamikor valami. Torkára fagyott szavakkal nézte, ahogy Rina felemeli a kezében tartott tőrt és ahogy, kimondja, szereti Seth-et. Aztán hagyta, hogy a sötétség vezesse a kezét és a tőr átszúrta a bőrét. Sikolya a lelke mélyén darabokra tört valamit, a csontjaiban visszhangzott és kocsonyává változtatott benne mindent. Élénkvörös vér ömlött Rina ruhájára és a padlóra. Elina elfordította a tekintetét, de a fülét nem tudta becsukni. A penge karistoló hangja a csonton mindig is az őrületbe kergette. Felállt tőle a hátán a szőr. Rina kapkodó, hörgő lélegzete és a nyöszörgése olyan fájdalommal töltötte meg a szívét, hogy szinte szerette volna ő is kitépni a helyéről. Amikor ruhasuhogást hallott kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét. Aztán leesett állal bámult a nőre, akinek az arca egyik fele egy fiatal, boldog lányé volt, a másik felén viszont csak csontokat látott. Reszketve tett egy lépést hátra, bár az agya mélyén tudta, hogy nem bánthatja. A hófehér és a fekete ruha kontrasztja, a fény és a sötétség ellentéte egyetlen testen furcsa érzéseket keltett, nem csak benne, de a levegőben is. Mind a két kezét előre nyújtotta Rina felé. Elinának arrébb kellett mozdulnia, hogy lásson valamit. A lába gondolkodás nélkül cselekedett. Közelebb vitte Rinához és a nőhöz. A hölgy tekintete egy pillanatra rávillant, mintha látná őt. Két színű - egyik fehér, másik fekete – szemében megértés tükröződött, de csupán egy másodpercnyi villanásra.

Aztán a pillantása visszatért Rinára, aki ott térdelt a nő előtt, nehezen lélegezve, arcán könnyekkel, szemében fájdalommal, a mellkasán pedig egy hatalmas sebbel, amiből még mindig ömlött a vér. Amikor a sötétség, ami a kezét is vezette a sebbe nyúlt, Rinának még sikoltani sem volt ereje. Csupán egy fájdalmas hördülés tellett tőle. A sötétség aztán felegyenesedett és a nő felé fordulva valamit felé nyújtott. Elina kapkodni kezdte a levegőt, amikor meglátta, mit tart a kezében. A sötétség két karmos kezében két szív dobbant különböző ritmusban. Az egyik olyan fekete volt, hogy alig lehetett megkülönböztetni a kéztől, ami tartotta, a másik vörös volt, mint egy emberi szív, de fehér erek futották körbe. Az árny a nő két kezébe helyezte a két szívet, majd eltűnt.

– Allehanir... – suttogta Rina rekedt hangon. Reszketve térdelt a nő előtt, elkerekedett szemmel. Látszott a tekintetén a döbbenet és az ezernyi kérdés, főként az, hogyan lehet még életben. A nő arcán mosoly terült szét, majd egy pillanatra összeérintette a két szívet. Fény és sötétség olvadt össze egy másodpercre, majd ugyanúgy két szív pihent a tenyerein, de immár összekeveredve. A vörös szíveket fekete és fehér erek futották be és most már egy ritmusra vertek. Az egyiket finoman a ládába helyezte és becsukta a tetejét, a másikkal Rinához lépett. Finoman visszahelyezte a lüktető szívet a helyére, majd lezárta a sebet. Nem maradt a helyén más, csak egy sötét heg. Rina reszketve vett levegőt, amely már nem hörögve töltötte meg a tüdejét. A szín visszatért az arcába, felszáradtak a könnyei, tekintetéből eltűnt a fájdalom homálya. Hagyta, hogy a nő felsegítse a földről.

– Hogyan... hogy lehet ez? – suttogta Rina.

– Aki másokat választ a saját boldogsága helyett. Aki önként lemond mindenről, ami örömet okoz neki, csak azért, hogy az embereknek jó legyen. Aki nem dühből, bosszúból, vágyból cselekszik, hanem szívből. Aki szétosztja a szeretetét, az lesz az én utódom – mondta Allehanir, majd homlokon csókolta Rinát. – Hagyd a benned lévő varázslatnak, hogy meggyógyítson mindent és mindenkit. Hagyd, hogy ragyogjon. Hagyd, hogy a szereteted olyan csodát hozzon, amit elképzelni sem tudsz.

– A szeretet?

– És a szerelem – mosolygott rá a nő. – A szerelem segít élni. Megélni és túl élni. Megélni a szép pillanatokat. Amiktől boldog vagy, amik örök emlékek maradnak, amik melengetik a tested és a lelked. Amik miatt élsz. Túl élni a fájdalmat, a szenvedést a múltban és a jövőben egyaránt. A gyászt, az elvesztést, a mindennapokat. A szerelem átölel, ha kell és megtart, ha minden összeomlik, majd új holnapot épít neked. Magához szorít, ha nem látod az utad. Vezet és fogja a kezed. Mert a szerelem erős. Néha szikrázó, néha csendes, néha láthatatlan, de mindig veled van. Megtanít hinni magadban és másban. Megtanít remélni, kompromisszumot kötni. Megtanít elfogadni. Önmagadat és őt. A hibáival és a rossz tulajdonságaival együtt. Mert a szerelem ilyen. Szeress! Szeress, mert csak ő tud utat mutatni neked. Csak ő vezet ki a sötétségből, ami sokszor megkísért majd. Ő lesz a te útjelződ. A szerelemből meríts erőt.

Ezzel, ahogy a semmiből megjelent, úgy tűnt el. Rina pedig a hegre simította a kezét, majd lehunyta a szemét és motyogott valamit. Éles fény tört elő a testéből beterítve mindent maga körül. Szabadjára engedte a benne lakozó fényt és melegséget. A szavak mélyről, a lelkéből törtek fel:

– Úrnőm, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.

Ó Úrnőm, segíts meg, hogy törekedjem,
nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak,
nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek,
nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek.

Elina behunyta a szemét és érezte, ahogy elragadja a varázs.

Elina reszketve érkezett meg a saját idejébe. Rina keze már nem fogta az övét. Ahogy kinyitotta a szemét Rinát az ablaknál állva pillantotta meg, neki háttal, ahogy a királyságot nézi.

– Ne haragudj rám – kérte halkan, amikor mögé lépett és átölelte. – Nem akartam fájdalmat okozni neked. – Rina belefűzte az ujjait az ujjaiba és megszorította.

– Minden éjjel úgy látom magam előtt a történteket, ahogy most te láttad. A fájdalom még sokáig kísérteni fog – suttogta Rina, majd a másik kezével megsimogatta a heget. – Sokszor érzem azt, hogy fáj, pedig nem is. Fantomként kísért éjszakánként a sötétség és gonoszságokat suttog a fülembe. Ilyenkor tényleg csak a szeretet segít.

– Mire gondoltál, amikor ellökted magadtól Seth-et és megtetted?

– Nem mire, hanem kire. Rád, anyáékra, Ellanra, Ole-ra, rájuk... Seth-re, Sunnyra, Gabra és Macra... R-re... az itt élő emberekre. Arra gondoltam, meg kell védenem őket a sötétségtől. Attól, hogy a sötét bárkit is bántson, hogy engem megkapjon. És, attól, hogy Enrog legyen a király.

– A te szívednél nincs tisztább ezen a világon – suttogta Elina Rina hajába. A lány mosolyogva megfordult és ránézett, majd megrázta a fejét.

– Ebben tévedsz – jelentette ki és érezni lehetett a hangján, hogy ez nem vita tárgya. – Beszéljünk másról – kérte, majd a fésülködő asztalhoz sétált, hogy felvegye a köpenyét. – Hogy állnak az előkészületek? Minden kész az utazáshoz?

– Igen – bólintott Elina. – Amikor eljöttem, már a lovakat nyergelték, az első csapat pedig már el is indult. Lid vezeti őket. R ragaszkodott hozzá, hogy velünk jöjjön, így helyet cseréltek.

– Helyes – bólintott Rina, majd a hátára terítette a fehér alapon fekete mintákkal díszített köpenyt, hogy aztán elől összefogja egy pillangó formájú csattal. – Szeretem R-t. Jó védelmező.

– Igen, az – bólintott. Rina megigazította a kontyát, és a tükörből pillantott Elinára.

– És Enrog?

– Még nem akadtunk a nyomára – sóhajtotta Elina. – Egy csapatunk átfésüli az egész erdőt, de eddig semmi eredménye. Mintha a föld nyelte volna el.

– Nincs olyan szerencsénk – mondta Rina. – Jobban örülnék, ha tudnám, hol van. Túlságosan is hagyta, hogy a sötétség megfertőzze. Félek, volt olyan bolond, hogy odaadta a lelkét a sötétségnek.

– Szerinted ez a mocskos féreg tervez valamit?

– Ha tervez is, abból nekünk semmi jó nem származik – fordult felé Rina. – Nem örülök, hogy voltak, akik követték és nem tudom mennyien félnek tőle azok közül, akik maradtak. A félelem erős hatással tud lenni az emberre. A kezeim között akarom tudni, azt a senkiházi kanpatkányt.

– Kanpatkány... – ismételte meg Elina, majd felnevetett. – Ez tényleg jobban illik rá.

– Megnyugodnék, ha ott lenne, ahova a patkányok valók. A börtönbe – mondta Rina.

– Meg fogjuk találni – jelentette ki Elina. – Nem tűnhetett el csak úgy. Ha az erdőben bújkál, a katonák rá fognak bukkanni. Csak idő kérdése. – Úgy tűnt Rina mondani akar valamit, de végül csak bólintott. Elina látta rajta, hogy valami nagyon nyomasztja. Enrog eltűnése zavarhatja ennyire? Vagy van valami más is, amit nem mondd el nekem? Már éppen meg akarta kérdezni, mi a gond, amikor kopogtak.

– Szabad – kiáltott ki Rina, mire R jelent meg a küszöbön.

– Indulásra kész vagyunk, már csak önre várunk.

– Hányszor kértem, hogy ne magázz? – sóhajtotta Rina a fiú felé fordulva. – Nem vagyok olyan öreg. – R zavartan nézett Elinára, aki csak vállat vont. Neki a testvére volt, még csak fel sem merült, hogy magázza.

– De ezt így szokás, kisasszony. – Rina újabb sóhaj kíséretében a szemét forgatta, de mosolygott.

– Javíthatatlan vagy, R. De ha minden készen áll, induljunk. Legkésőbb holnap el akarom érni Raboiwn városát. – Elina már a város nevének említésére összerezzent. Furcsa, nehéz kő gyűlt a gyomrában és nem akart eltűnni. Valahol tudta, hogy nem kellene félnie attól, hogy újra a szülővárosába készül, mégis ijesztő gondolatok kergették egymást az agyában. Mi van, ha nem ismernek meg? Ha nem hiszik el, hogy én vagyok a lányuk? Ha Ellan nem fogad el? Mi van, ha van valahol egy síremlékem? Nem akarom látni. Nem akarom látni, hogy idegenként néznek rám. Tudta, hogy butaság ilyentől félni, mégis megdermesztette a gondolat, hogy elfeledték.

– Elina? – torpant meg Rina az ajtóban, amikor a lány nem követte. – Mi a baj?

– Mi van, ha elfelejtettek és nem emlékeznek már rám? – suttogta a padlót bámulva. Szerette volna, ha a lábai alatt elterülő kövek kacskaringós mintái elterelik a figyelmét, de nem sikerült. Folyton az anyja és az apja arcát látta maga előtt, ahogy csak rápillantanak, majd tovább is rebben a tekintetük. Nem volt a szemükben több, csak egy katona, aki Rinát kíséri. A húga csizmája hangosan koppant a köveken, ahogy odalépett hozzá. Karját szorosan a nővére köré fonta és magához ölelte. Elinát elöntötte a melegség, ami úgy érezte, feloldja a csontjait lefagyasztó kétséget.

– Sosem felejtettek el. Nem voltak rá képesek. És, amikor holnap meglátnak, ők lesznek a legboldogabbak a világon, mert visszakapták a lányukat. – suttogta a fülébe. – Ne félj attól, hogy nem ismernek meg. Ne félj attól, hogy nem fognak szeretni. Te Elina Ovel vagy és leszel mindig.

– Köszönöm – sóhajtotta Elina és ő is magához szorította a testvérét. Végül Rina eltolta magától és rávillantotta gyönyörű mosolyát.

– Most már tényleg induljunk, mert nem fogunk odaérni.

Elina mosolyogva követte a szobából kisiető testvérét és becsukta maga után az ajtót.

* * *

Rina szíve hevesen dobogott a mellkasában, ahogy az udvarra igyekezett. Izgatott és boldog volt, hogy végre hazatérhet egy kicsit. Tudta, hogy nem maradhat otthon sokáig, hiszen fontos dolga volt a Víz birodalmának fővárosában, de mégis láthatja a családját. Megfogalmazni sem tudta, mennyire hiányoznak neki a szülei, a bátyja, az öccse és a kishúga. Amióta megtalálta Elinát, elmondhatatlan honvágy gyötörte. De most szárnyalt a lelke, mert haza készült.

Ahogy kiléptek a napfényes udvarra, egy pillanatra megállt és körbe nézett. A szívét melegség öntötte el, amikor látta mennyivel másabb lett itt minden. Katonák készülődtek, még utoljára ellenőrizték a lovakat, szolgák rohangáltak, útravalót tettek a nyeregtáskákba, vagy egyszerűen csak búcsúzkodtak. De az arcokon nem volt helye bánatnak, fájdalomnak, vagy szenvedésnek, a helyüket mosoly, nyugalom és boldogság vette át. Az emberek végre nevettek és boldogok voltak. Gyerekek futkároztak az udvaron, akik amikor észrevették, vidáman odaintegettek Rinának. A sötétséget elfújták és mindez neki volt köszönhető. Rina pedig úgy érezte megtalálta a helyét. Végre nem érezte úgy, hogy valami hiányzik belőle, hogy csak él egy olyan életet, ami nem az övé. Tudta, hogy itt kell lennie, ezt kell csinálnia, mert ez tölti el boldogsággal. Bár nem ezt képzelte el, nem ez volt az álma, mégis tudta, hogy jó helyen van. Tudta, hogy kemény harcok várnak rá, még ha nem is karddal kell vívni azokat. Nem lesz egyszerű elhitetnie a többi uralkodóval, kicsoda ő, hogy a próféciát csak azért találták ki, hogy mindenkit félrevezessenek, hogy csak a Sötétség uralkodója létezzen. Ezentúl szavakkal kell harcolnia, ami neki sohasem ment, mégsem félt. Tudta, hogy lesznek, akik segítenek neki, akik mellé fognak állni. Hitte, hogy Allehanir segíteni fogja és meg fogja találni a hangját. Hogy végleg legyőzze a benne lévő kislányt, aki messze rohanna a felelősség elől. Nővé kezdett érni. Felnőtté.

Lova vidáman rányerített, amikor észrevette. Fényes, fekete szőrén táncot járt a napfény, fehér sörényével a szél játszott. Izgatottan toporgott egyik lábáról a másikra, várva, hogy elindulhassanak. A ló pár nappal azután érkezett az erdőből, hogy Rina eltűntette a sötétséget. A lány pedig egyből beleszeretett. Megszólalásig hasonlított arra a csikóra, ami elpusztult nem sokkal a megszületése után. A legkülönlegesebb ló volt a városban a fehér sörényével. De aztán az anyja megbetegedett és elpusztult, a csikó pedig, mivel nem tudták szoptatni, vele tartott. Rina napokig siratta, hiszen az alatt a pár hét alatt, amíg élt nagyon megszerette az állatot. Most viszont itt állt előtte, felnőtt, szilaj csődörként. Szeretettel végigsimított az orrán, majd a nyakán, amikor odalépett hozzá. A ló gyengéden arrébb lökte, szinte noszogatva, hogy üljön fel a hátára.

– Jól van, na. Azonnal indulunk, Alle – mondta Rina, majd fellendült a hátára. Amióta a csapathoz csatlakozott, nem igazán tudott lovagolni, nem volt rá lehetősége. Az utóbbi napokban azonban újra lóra ülhetett. Kellemes fájdalom zsibogott a combjaiban, ahogy a teste újra hozzászokott a mozgáshoz. Mindig is fantasztikus érzés volt egy ilyen gyors és erős állat hátán ülni és úgy irányítani, ahogy ő akarja. Alle pedig igazi kezesbárány volt, a lány legkisebb mozdulatára reagált és úgy futott, mint a szél. Miközben kényelmesen elhelyezkedett a nyeregben, figyelte, ahogy a katonái lóra szállnak. Hozzá hű férfiak és nők, akik úgy teljesítették a parancsait, hogy nem kérdeztek semmit. Megbíztak benne. Figyelte, ahogy a lélekpillangók ott kavarognak körülöttük. Nem tudta, hogy az emberek mennyire látják őket, vagy mennyire érzik, hogy vannak a közelükben, de ritkán mozdultak el a hozzájuk tartozó testtől. Maximum a romos toronyig, ami ott magasodott a déli szárny végén, ahol eddig laktak. Valahogy kötődtek a helyhez még akkor is, ha bezárva tartották őket. De a legtöbb pillangó igyekezett a hozzá tartozónál maradni. Rina pillangója mindig a testén kalandozott valahol, legtöbbször a vállán ült vagy nagyon közel a mellkasán lévő heghez. Szerette, ha a közelében van, mert így tudta éppen, melyik erő erősebb a testében. A lepke hófehér szárnyán most csak fekete pöttyöket látott, de éjszaka mindig több fekete vegyült bele. Most izgatottan repkedett körülötte, a nap megcsillant a szárnyain. Ahogy körbepillantott, felfedezte Elina zöld és R sárga pillangóját. A legtöbb pillangóhoz még nem tudott embert kapcsolni, de egyre több katona színét ismerte már. Elina léptetett végül oda hozzá pej kancáján.

– Indulhatunk?

– Persze – bólintott, majd finoman a ló oldalához nyomta a sarkát. Alle lelkesen ügetett ki a kastély udvaráról, hogy az erdő fele induljon. Garu is éppen megérkezett az indulásra, felvette a ló tempóját és ott baktatott mellettük. Végig ügettek a házak közötti utcákon, amik olyanok voltak, mint bárhol máshol. Bármelyik birodalomban találtak volna ilyet. Az emberek és a gyerekek az utcán beszélgettek és integettek nekik. A kisebb gyerekek egy ideig a lovaik mellett futottak és kiabáltak nekik. Érezni lehetett a szeretetüket, ami átmelegítette Rinát is. Sosem gondolta, hogy egyszer ide jut. Hogy ennyi emberért lesz felelős. Sosem volt önzetlen, nem segített másokon, a családján és a barátain kívül. Amikor kicsi volt mindig elfordította a fejét a koldusoktól és az éhezőktől, a szülei pedig nem voltak adakozók. Bár az apja a palotában dolgozott és volt pénzük, sosem költötték felelőtlenül. Azt mondták, a gyerekeiknek gyűjtenek, hogy amikor kirepülnek, ne legyen gondjuk semmire. Szerényen éltek, az állataikkal és kicsi kertjüket gondozva. Rina most mégis úgy cselekedett, hogy többet gondolt másra, mint önmagára. Nem érdekelte, hogy ő nem lesz boldog, ha ennyi embert menthet meg a haláltól.

Lassan elhagyták a falut és már az erdőben lépdeltek. Az erdő is megváltozott, amióta Rina elűzte a sötétséget. Milliónyi szín szikrázott a napfényben, ami utat tört magának a lombok között. Már nem tompította semmi a fényüket, nem vonta körül őket szürke vagy fekete köd. A levegőt virágok, avar és a körülöttük lépdelő erdei állatok illata töltötte meg. Már nyoma sem volt annak a nyomasztó erdőnek, aminek a csapattal nekiindult. Újra látni lehetett a régi ösvényeket, amik a különböző birodalmakba vezettek. Madarak énekeltek finomítva a paták dobogásának hangját. Az erdő nyugodt és békés volt. Rina figyelte, ahogy a katonák különböző ösvényeken elindulnak a különböző királyságokba. Nem kellett semmit sem mondania, mindenki tudta mi a dolga, hova kell mennie. A lélekpillangókon keresztül olyan kapcsolat volt közöttük, hogy mindig tudta merre járnak és hogy érzik magukat. Ha nagyon akart szólni is tudott hozzájuk, úgy ahogy annak idején Abd szólt Seth-hez és hozzá. Bízott bennük, ismerte őket, mint a saját lelkét. Egy pillanatig álltak az útkereszteződésben, figyelte, ahogy az utolsó lélekpillangók is eltűnnek a katonák után.

– Nos? Woleyl fele indulunk, vagy az Ulbe birodalomba? – léptetett mellé R. Rina előbb rá, majd a másik oldalán várakozó Elinára nézett.

– Először haza megyünk. Meglátogatjuk a szüleinket és Raght királyt – felelte Rina. – Nem akarok egyedül állni a tanácson az uralkodók elé. Szeretném, ha Raght vagy a fia mellettem állna.

– Jó terv – bólintott Elina. – Raght-ot sokan tisztelik és szeretik, ha ő támogat téged, hinni fognak neked.

– Remélem – sóhajtotta Rina. – A legtöbb uralkodó kérdés nélkül hisz a próféciában. Minden szavát igaznak hiszik. Nehéz lesz meggyőzni őket, hogy ki vagyok, hiszen ezzel lábbal taposom minden mondatát. Hazugnak fognak nevezni és csalónak. Magam mellé kell állítanom Raght, hogy egyáltalán szóba álljanak velem.

– Én nem aggódom – jelentette ki R. – Van elég trükk a tarsolyodban ahhoz, hogy meggyőzd őket.

– Valóban – mosolygott rá Rina. – Vannak ötleteim.

– Akkor irány Woleyl és Raboiwn – mondta Elina. R előre léptetett a lovával, hogy onnan vigyázzon rájuk. Garu is velük tartott, nem tágított mellőlük egy pillanatra sem.

Az útjuk csendesen és nyugodtan telt. Bár Woleyl földjén többen megbámulták őket, amikor áthaladtak egy-egy városon, de senki sem akarta megállítani vagy bántani őket. Garu általában elkerülte a falvakat és a városokat, nehogy riadalmat keltsen. Ilyenkor általában bevetette magát az erdőbe, megkerülte a települést aztán csatlakozott hozzájuk.

Rina szíve úgy dobbant egyre hevesebben, ahogy a szülővárosához közeledtek. Szerette ezt a birodalmat, szerette az utak mellett elterülő napszínű búzatáblákat, a kellemesen meleg napot, ami még nyáron se sütött égetőn, szerette, hogy itt soha nem volt tél, volt ugyan esős évszak, de hideg sosem. Nem kellett fáznia. A levegő mindig a kezdődő nyarak mézédes ízét hagyták a nyelvén. Ebben a birodalomban béke honolt. Nem voltak belső viszályok, trónkövetelők, betörő hordák, nem vívtak értelmetlen háborút egy területért, ami nem is volt soha az övék. Olyan sok ilyet hallott, a többi birodalomról, de amíg el nem hagyta Woleyl-t elképzelni sem tudta, milyen is ezt. Még Yargban, a levegő birodalmában, ahol Inne felkészítette őket, is látni lehetett katonákat, zsoldosokat, hadi foglyokat. Rina szívét őszintén megrendítette a szenvedés, amit a harcok miatt feldúlt területeken látott. Ő sosem látott, vagy tapasztalt ilyet és ezért hálás volt. Woleyl volt a szikla, a béke szigete, hiába dúlt körülötte mindenhol viszály. És mindezt Raght királynak és az elődjeinek köszönhették. Ők nem látták értelmét a csatározásoknak és a veszekedéseknek. Békében éltek a körülöttük lévő királyságokkal, kereskedtek velük, ha olyan rossz volt a helyzet, gyógyítókkal és terményekkel segítették valamelyiket. Az itt élők pedig hálát adtak, hogy azon kívül, milyen lesz a termény és egészségesek-e az állataik, nem volt más gondjuk.

Lépteik nem sokára Raboiwn városának útjain koppantak. Ez a város volt közvetlen a kastély mellett. A fő út egyenesen a kastélyig vezetett, amit egy hegy oldalába építettek. Rina úgy ismerte a várost, mint a tenyerét. Sokat barangolt vagy lovagolt a város utcáin. Amikor elég nagy lett, elkísérhette az anyját vagy apját a vásárokra. Ismerte a kastélyhoz vezető különböző utakat, a titkosat, a legrövidebbet, a leghosszabbat vagy a legszebbet. Elmondhatatlanul sokszor tették meg a testvéreivel az utat a palotához, hogy az apjukat meglátogassák vagy a király gyerekeivel játszanak. A trónörökös, Ole szinte a testvérükké vált az idők során.

Rina megállt egy kereszteződésnél, amelynek egyik útja a palotába, a másik egy keskeny utcába vezetett. Ki a városból. Az otthona felé.

– R! – fordult a fiú felé. – Menj a palotába a többiekkel. Jelentsetek be minket, pihenjetek. Elina velem jön. – A fiú kérdés nélkül bólintott és a katonákkal a nyomában a kastély felé indult. – Garu, te is tarts velük. – Az állat megfordult és a katonák után vette magát. Rina nem akarta, hogy a testvérei megijedjenek Garu-tól, hiszen ő ugyan tudta, hogy az állat nem bánt senkit, azért az emberek nagy részének mégiscsak egy vadállat volt. Az emberek összesúgtak körülöttük. Rina Elinára villantotta a mosolyát, aki idegesen csavargatta a szárat. – Ne aggódj! Minden rendben lesz. – A nővére bólintott, de nem mondott semmit. Rina megértette a félelmét, bár tudta, hogy felesleges. Emlékezett rá, hogy amikor ő is elment otthonról az anyja mennyire össze volt törve és mennyire félt, hogy őt is elveszíti. Tudta, hogy Elina minden holmija még mindig ugyanúgy pihen a szobájában, mintha csak arra várna, hogy haza jöjjön. Tudta, hogy mindig volt egy plusz tányér az asztalon, csak neki. Mindent megtartottak, ami az övé volt. Mindig hazavárták. És tudta, hogy mindenki fel fogja ismerni.

Szó nélkül indította meg a lovát az utcán. Lovaik patái hangosan dobogtak a köveken, ahogy egyre messzebb kerültek a főúttól. Az utca végére igyekeztek, ahol kissé távolabb, mint egy sziget, ami elszakadt a várostól, ott állt a házuk. Elég nagy volt, hogy minden gyerek külön szobát kapjon és még maradjon hely a vendégszobának. A szüleik sok gyereket akartak, ami nem volt senkinek sem furcsa. Nem egy családnál volt hat-hét gyerek, ha megtehették. Nekik végül öt gyerekük született, az utolsó szülést követően az anyjuk nagyon beteg lett. Amikor felgyógyult az orvos nem ajánlotta neki, hogy újra teherbe essen. De így is boldogan és szeretetben nevelték a három lányukat és két fiúkat.

Rinának szinte erővel kellett visszafognia magát, hogy ne kezdjen el fényesen világítani és szétszórni a fény erejét. A szíve túlcsordult az érzelmektől. Várakozás, vágyakozás, öröm és szeretet fonta körbe a lelkét.

Amikor megálltak a ház előtt és nem jött ki senki, leszálltak a lovakról és kikötötték őket. Hevesen dobogó szívvel indult el az istálló felé, mert tudta, hogy ha a házban nincsenek, akkor csak hátul lehetnek. Nem figyelte, hogy Elina milyen lassan követi őt. Rina végigsietett a gyümölcsfákkal szegélyezett úton, amit amióta nem lakik itthon valaki lekövezett. Az éppen virágzó fák, a gyümölcsök és a széna illata keveredett a levegőben. Jól ismert illat volt. Egyet jelentett neki az otthonnal. Legelőször az anyját pillantotta meg, amikor az istálló elé ért. Éppen a szomszédasszonnyal beszélgetett a kerítésnél, aki valószinűleg azért a zsák almáért jött, amit a lábával próbált egyenesen tartani. Anyja vörös haja összefonva pihent a hátán, még emlékezett a tapintására, amikor kislányként engedte, hogy Rina megfésülje. Még nem keveredtek bele ősz hajszálak, tartásán még nem hagyott nyomot az idő. Karcsú volt, de erős, úgy emelgette a zsákokat és kisebb szénabálákat, mint egy férfi. Keskeny csípőjén egy tálba almát gyűjtött, talán azért, hogy a családi asztalra tegye, vagy almás lepényt süssön belőle. Nevetését feléjük fújta a szél, ami mindig is gyógyír volt Rina szívére, mindegy mennyire fájt. Szerette az anyja hangját, szerette, ahogy nevetett, ahogy énekelt. Bár kislányként sokkal jobban érdekelte az, amit az apja csinált, az anyja volt maga az otthon, a melegség, a kényelem.

– Anya... – suttogta elszorult torokkal. Nem bírt odakiáltani neki, mert a viszontlátás furcsa érzései elnémították.

Nem tudta, hogy a szomszéd őt vagy Elinát látta meg előbb, de látszott, hogy az arckifejezése megváltozott, meglepett és döbbent lett. Levegő után kapkodott és mikor az anyja elkapta a karját, hogy mi a baj, csak feléjük mutatott. Az anyja megfordult és megdermedt. Kezéből kihullott a tál, az almák szétszóródtak a lába körül. Érezte, hogy a tekintete közte és Elina között rohangált, aki időközben mellé ért. Anyjuk remegni kezdett, kezét a szája elé szorította. Aztán a dermedt pillanat végre megtört és a következő másodpercben már az anyjuk karjaiban voltak. Az egyik karját Rina, a másikat Elina köré fonta és szorosan magához ölelte őket. Könnyek folytak végig az arcán, hogy aztán a lányok hajára vagy vállára hulljanak. Torkából a sírástól rekedten törtek fel a szavak, ajka hol Rina arcát csókolta, hol Elináét.

– Elina... – suttogta az anyjuk és Rina érezte a nővére még jobban reszket. – Édesem... drága kincsem... hát visszajöttél hozzánk...

– Vissza – nyögte ki Elina, de mást már nem tudott, mert zokogva húzódott közelebb az anyjához. Rina kicsusszant az őt ölelő karok közül és hagyta, hogy az anyja egyedül Elinát szorítsa magához. Tudta, hogy ez az ő pillanatuk, olyan dolgokat kell elsuttogniuk egymásnak, ami csak rájuk tartozik. Őt nem hitték évekig halottnak, őt nem hitték elveszettnek. Amikor meghallotta a húgát, ahogy a nevét kiáltja megfordult. Anha, a tíz éves kishúga szinte repült felé. Úgy száguldott a hátsó karámok irányából, mintha valóban szárnya nőtt volna. Vörös haja úszott utána a levegőben, szeplős arcán széles mosoly ült és vékony hangján Rina nevét kiáltozta. Ő volt az egyedüli a lányok közül, aki az anyjukra ütött kinézetre. Nevetve Rina nyakába vetette magát, kibillentve őt az egyensúlyából, így aztán nevetve terültek el a földön. Rina még mindig maga előtt látta, hogyan sírt, amikor elment, hogy csatlakozzon a többiekhez. Hogy azt kiabálta ne menjen el, ne hagyja itt ő is. Elina eltűnése után Anha sokkal jobban ragaszkodott hozzá, mint bárkihez, és amikor úgy látta, őt is elveszti, kiborult. Hiába vigasztalták, akkor semmi sem nyugtatta meg. Hónapok teltek el, mire Rina levelei elfogadtatták a kislánnyal, hogy ő most nem lehet vele, de vissza fog jönni.

– Újra itt vagy! – kiáltott nevetve Anha és Rina arcához szorította az arcát. Örömkönnyeik összekeveredtek, hogy aztán együtt hulljanak le. Rinának Anha levelei jelentették a vigaszt, amikor nagyon ki volt borulva Hanna vagy Seth miatt. A mondatai és a feltétel nélküli szeretet, ami azokból sütött. – Újra velem vagy!

– Igen – nevetett Rina, majd ülő helyzetbe tornászta magát, miközben a húga még mindig rajta csimpaszkodott. – Eljöttem meglátogatni titeket.

– Meglátogatni? – Anha felkapta a fejét a válláról és ijedten ránézett. – Megint elmész?

– Sok dolgom van még – simogatta meg Rina a haját. – De ígérem, ha végeztem újra eljövök. – A kislány újra visszabújt hozzá és csak szorította.

– Ha így szorítod, még a végén megfullad – nevetett fel egy fiú, akinek a hangját Rina először meg sem ismerte. Ahogy felnézett, meglátta az öccsét és meglepődött. Hoxa az évek alatt igazi férfivá érett, bár alig volt tizenhét. A vállai szélesek voltak és erősek, sötét haját rövidre vágatta, arcán már borosta sötétlett. Úgy nézett ki, ahogy az apjuk, vagy Ellan nézett ki ennyi idősen. Bár ő sokkal megfontoltabb és visszahúzódóbb volt, mint Ellan. És sokkal inkább érdekelték a tudományok és az orvoslás, mint a sport vagy a katonaság. Az agya olyan volt, mint a szivacs, bármit képes volt megtanulni. Anha morcosan ránézett a bátyjára, de aztán végül elengedte Rinát és hagyta, hogy felálljon.

– Hoxa – suttogta Rina. – Kész férfi vagy.

– Régen láttál már – köszörülte meg a torkát a fiú, leplezve a meghatottságát. Bár Rina tudta, hogy az öccse utálja, ha ölelgetik, ritkán engedte meg bárkinek is, most mégis odalépett hozzá és megölelte. A fiú pedig hagyta, sőt vissza is ölelte. – Annyira hiányoztál, Rina. – Suttogta a nővére fülébe és a lány megborzongott a benne bújkáló bánaton és érzelmeken. Hoxa nehezen mutatta ki mit érez, gyerekként is jobban érezte magát egyedül, mint társaságban. Mindenki elfogadta, hogy a fiú ilyen és kincsként őrizték az olyan pillanatokat, mint ez, amikor kimondja az érzelmeit.

– Istennőre, te is nagyon hiányoztál – suttogta a lány. Tudta, hogy ezeket a szavakat sosem fogja elfelejteni, mindig is melengetni fogja a szívét.

– Az... az ott Elina? – kérdezte elfúlva Hoxa, majd elhúzódott a lánytól. Rina az anyja és a nővére fele fordult, akik éppen mosolyogva törölték le a könnyeiket.

– Igen. Elina. – Az anyja még mindig könnyektől csillogó szemmel nézett rá, majd hozzá lépett és most őt szorította úgy magához, ahogy az előbb Elinát. Rina még érzékelte, hogy az öccse ellép mellőle, de aztán hagyta, hogy a benne élő kislány előtőrjön és az anyjához bújjon. Egészen eddig fogalma sem volt róla, mennyire hiányoztak neki az anyja ölellő karjai, hogy mennyire hiányzott a melege, a hangja és a szeretete. Tudta, hogy szerencsés volt, hogy ilyen szülőkkel és testvérekkel áldotta meg a sors. Tudta, hogy mások nem kapták meg ezt, akár Seth-ről, akár az ikrekről volt szó. Mac és Gab nem véletlenül csatlakoztak hozzájuk és nem véletlenül töltötték az életük nagy részét náluk. Nyílt titok volt, hogy az apjuk nem szereti a fiait, hogy veri őket. Ezért is kerestek olyan ember közelében menedéket, mint az ő apjuk, aki bár keményen fogta a fiait, sosem emelt rájuk kezet.

Rina nagyot sóhajtott és belesimult anyja karjaiba. Ilyenkor érezte azt, hogy bármire képes és bárkit le tud győzni. A családja nyújtott neki mindig erőt, még akkor is, amikor távol volt tőlük. A szeretet volt az ő igazi ereje.

– Visszahoztad őt nekünk – suttogta rekedten az anyja a hajába és a karjai szorosabban simultak a testére. Rina nagyot nyelt és újra látta maga előtt a szülei arcát, amikor kiderült, hogy Elina eltűnt. Aztán saját magát is, amikor éjjel leült a zokogó anyja mellé és kijelentette, hogy visszahozza a nővérét. Sem akkor, sem később sem tudta, honnan vette azt a komolyságot és határozottságot, amit akkor érzett.

– Megígértem – nyögte ki Rina, amikor megtalálta a hangját. Anyja kicsit elhúzódott tőle és megsimogatta a haját.

– Az én kicsi hős királylányom. – Rina nem tudta, hogy az anyja mennyit tud, vagy mennyit vett észre a rajta történt változásokon, de a régi beceneve most sokkal többet jelentett. Az apja hívta hős királylánynak, miután az egyik estimese hatására, az alig hét éves Rina magához vette Ellan régi fa kardját és kijelentette, hogy őt bizony nem menti meg semmilyen herceg, majd ő leszámol a sárkánnyal. Aztán sorra aprította a láthatatlan ellenségeket.

Az anyja, a testvérei és az otthona hatására sok régi, kedves emlék kavargott benne és újra kislánnyá tette. Számított rá, hogy elveszti egy kicsit azt a nőt, akit a Sötétség erdejében felépített, de tudta, hogy nem hagyhatja végleg eltűnni. Dolga volt. Feladata, amit minél előbb elvégez annál jobb lesz neki és mindenki másnak. Nem merülhetett el a családi fészek melegében, különben képes lenne itt maradni. Az agya is és a szíve is tudta, hogy ő most csatába indul, ami bárhogy végződhet. Békével ugyanúgy, mint véres háborúval.

– Apa a kastélyban van? – kérdezte meg végül, elhatározva, hogy ideje indulniuk.

– Igen. Ellan is ott van – bólintott az anyjuk. – De estére itthon lesznek. Gyertek, addig megcsinálom a kedvenceteket. Milyen boldog lesz apátok, ha hazajön.

– Anya – szólt neki gyengéden Rina és nem engedte, hogy az anyja húzni kezdje a ház felé. – Nem maradhatunk.

– De...

– Tovább kell mennünk. Elmegyünk a kastélyba Elinával. Beszélnem kell a királlyal és apával – jelentette ki Rina. – Muszáj minél előbb útra kelnünk, anya.

– Fontos dolgod van, igaz? – suttogta az anyja, mire Rina erősen megszorította a kezét.

– Egy próféciát kell a földbe taposnom – mosolygott rá a lánya. – Életeket kell megváltoztatnom, anya. De ígérem, hamarosan visszajövünk mind a ketten. – Az anyja szemét újra ellepték a könnyek, de mosolygott. – Büszke leszel rám.

– Már most az vagyok, kicsim – mondta, majd még egyszer megölelte Rinát. A lány megfordult és Elinát kereste a tekintetével. Amikor meglátta még neki is könnybe lábadt a szeme. Elina és Anha összeölelkezve álltak. A kislány olyan erősen kapaszkodott a nővére nyakába, hogy elfehéredtek az ujjai és zokogott. Hangosan sírt és Rina jól látta, hogy Elina válla is rázkódik. Elina eltűnése tényleg mindenkit összetört, Anha-t pedig főleg, akit főként Elina nevelt, amikor az anyjuk dolgozott. Sokat foglalkozott vele, amikor kicsi volt, hiszen akkor már Rina is sokszor a saját útját járta. Tudta azt is, hogy Elinának mennyit jelent az, hogy így fogadják. Megnyugtatta és szeretettel töltötte fel a lelkét. Anha szája megmozdult és beszélni kezdett. Rina nem akarta félbe szakítani őket, így hagyta, hogy a húga és a nővére kibeszélje magából a fájdalmát és egymás hiányát. Tudta, hogy szükség van erre, hogy helyre álljon mindenki lelki világa.

Végül mégiscsak muszáj volt elindulniuk. Még egyszer megöleltek mindenkit, elmondták, hogy vissza fognak jönni, majd csendben végigsétálnak a gyümölcsös melletti úton, vissza a lovaikhoz. Egy ideig se Rina, se Elina nem tudott megszólalni. Érzések és emlékek kavarogtak bennük, és szinte erővel kényszerítették magukat, hogy tovább menjenek. Az otthon melege átjárta őket és nehezen engedte el a szívüket. Csendben lépdeltek a kastély felé.

* * *

Ellan az első emeleti ablakban állt és a kastély udvarát tartotta szemmel. Figyelte, ahogy a szolgák előkészítik az öreg király és lánya hintóját, befogják a lovakat, ahogy az őrök a szokásos köreiket teszik. Szerette ezt a helyet, mert teljesen belátta az udvart, látta ki jött be és ki ment ki a főbejáraton, és mindent szemmel tudott tartani.

Úgy ismerte ezt a palotát, mint a tenyerét. Itt nőtt fel, Ole-val együtt fedezték fel a titkos alagutakat, együtt tanultak meg vívni, lőni, lovagolni. Ezeken a folyosókon fogócskáztak a testvéreivel. Itt vált férfivá és itt lett belőle Ole személyes testőrségének kapitánya.

A palota magasba nyúló tornyai meg sem közelítették a többi kastélyét. Egyszerű volt, díszítéseket csupán az ajtók és az ablakok körül találtak. Egy hatalmas napkorong uralta a főbejárat felett a falat. Amikor a napfény megcsillant az ablakokon, olyan volt, mintha a kastély maga is napból lenne. A falai is sárgák voltak, a tető cserepei narancssárgák. Nem csak azért használták ezt a színt, mert szerették, hanem azért is, mert muszáj volt megmutatniuk, hogy ők a Napfény országának királyi családja.

Ellan szemöldöke lassan feljebb vándorolt és idegesen megdörzsölte a csuklójára tetovált napot, amikor megjelent a kilenc lovas az udvaron. Nem vártak senkit és fehér alapon apró fekete mintákkal díszített egyenruhájuk sem volt ismerős. A király diplomáciai utazásai alatt majdnem minden királyságban megfordultak, de ilyen ruhával még nem találkozott. Összeráncolt homlokkal figyelte, ahogy az egyik férfi odamegy az eléje siető komornyikhoz és mond neki valamit. Úgy tűnt, ő vezeti a szerény kis csapatot, arcán még ilyen messziről is látszottak a hegek. Látszott az is, hogy nagyon jól tudja, mit akar és a többi férfi hallgat rá. Úgy tűnt, nem akarnak semmi rosszat. Miután leszálltak a lovakról az egyik sarokba húzódtak és vagy az állataikat látták el, vagy beszélgettek. A sötét színű párduc nem sokkal később csatlakozott hozzájuk. Ellan összevonta a szemöldökét, hiszen még sosem látott ilyen vadállatot, ráadásul ő úgy kavargott az ismeretlen katonák lába között, mintha oda tartozna. A katonák sem tartottak tőle, sőt a vezetőjük még az ebédjéből is adott neki. Nem zavarta őket, hogy a testőrség folyamatosan szemmel tartja őket, nem akartak támadni. Csendesen és nyugodtan vártak.

Amikor csizmák kopogása hangzott fel a folyosón, a hang felé fordult, de amikor odanézett, nem a komornyikot látta meg, akire számított, hanem Tírát. A lány mindig is magára vonta a férfiak tekintetét és ez alól Ellan se volt kivétel. Figyelte nadrágba bújtatott csípőjének ringását, a blúza alatt kidomborodó melleit. Bár sokkal többet volt férfiruhában, mint nőiben, senki sem kérdőjelezte meg a nőiességét. Kék szeme mindig a búzavirágokat jutatta a fiú eszébe, aranyszínű haja csigákban omlott a vállára, ha valaki nagyon közel állt hozzá, észrevehette a pisze orra körül megbújó halvány szeplőket. A lány fiatal kora ellenére - egyidős volt Ellan-nal – fontos feladatot látott el, mint a király egyik tanácsadója. Ole szerette magát fiatalokkal körbevenni, úgy gondolta a tanácsban történt újítások a többi reformját is közelebb viszik a megvalósításhoz. Bár még nem cserélt le mindenkit a tervei szépen alakultak.

– Kapitányom – állt meg előtte Tíra és rámosolygott a fiúra.

– Tíra – bólintott Ellan, de a szíve hevesebben dobogott most, hogy a lány itt volt mellette. Sosem titkolták, hogy éreznek egymás iránt valamit, de a palotában, amikor „dolgoztak", megtartották a távolságot. Nem akartak sem pletykákat, sem találgatásokat. A szabadidejüket együtt töltötték, jól érezték magukat a másikkal és a szerelem pedig szépen lassan kicsírázott. Nem gondolkodtak semmi komolyban, egyszerűen csak élvezték a szerelem melegét, amit adott nekik. Zavartan megköszörülte a torkát és ellenállt a kísértésnek, hogy megcsókolja a lányt. – Szóval... nem tudod kik ezek az idegenek? – bólintott az udvar felé.

– De. Igazából ezért jöttem – felelte Tíra. – Az a sebhelyes férfi azt mondta követségbe jöttek a Fény és Sötétség birodalmából. A királynőjük is hamarosan megérkezik, az ő parancsára jöttek ide.

– Fény és Sötétség birodalma? – ismételte Ellan. – Nem tudtam, hogy létezik.

– Én csak abban a régi mesében hallottam róla – vont vállat Tíra. – Tudod, amit énekelni szoktatok az ünnepeken. De azt hittem, csak mese.

– Én is úgy tudtam – Ellan tekintete újra az udvarra tévedt. A lány mellé állt, hogy ő is kiláthasson és a keze hozzáért a fiú kezéhez. Ellan-on jóleső borzongás futott végig és rámosolygott a lányra. Tudta, hogy nem lenne szabad hagynia, hogy a lány és a közeledő este gondolata elterelje a figyelmét. Szerette, hogy Tíra nem olyan, mint a többiek, hogy nem csak a felszínes dolgok fontosak neki, vagy az, hogy Ellan kapitány. Szerette, hogy lehet vele beszélgetni, van humora, nyitott a veszélyes és furcsa dolgokra. Hogy nem foglalkozik a többiek véleményével, abban járt és azt csinálta, amit szeretett volna. Önálló volt, szenvedélyes és makacs. – Nem tudom, mit higyjek erről a birodalomról. Lehet, hogy hazudik? Hogy ez egy csapda? Kezdjek el aggódni?

– Inkább ne kezdj – rázta meg a fejét Tíra. – Olyankor mindig túlzásokba esel. Várjuk meg, amíg ideér az állítólagos királynőjük.

– A király tanácskozik a pénzügyi tanáccsal. Nem hiszem, hogy örülne, ha zavarnánk.

– Eszemben sincs megzavarni – mondta Tíra. – Azt terveztem, hogy odaállok a trónterem elé és megvárom, amíg befejezik. Csak előbb szólni akartam neked. Úgyhogy megyek is.

– Én meg szemmel tartom őket – mondta Ellan. Aztán pár percig csak álltak és bámulták egymást. Megakarták ölelni, csókolni a másikat, érezni akarták a másik melegét, de tudták, hogy itt nem lehet. Végül Tíra megfordult és végigsétált a folyosón, ahonnan jött. Ellan próbálta elhessegetni Tíra ringó csípőjének látványát és inkább az udvarra koncentrálni.

Jó ideig nem történt semmit, de amikor Lydia, Ole testvére kilépett a napfényes udvarra, még feljebb vándorolt a szemöldöke. Tudta, hogy hamarosan indulni akarnak, de nem örült neki, hogy pont most, amikor ezek az idegenek itt vannak. Bár Lydia férjének testőrsége el nem mozdult a lány mellől, nem tetszett neki, hogy most sétál át az udvaron a hintójukhoz.

A hatalmas kapu, ami elválasztotta a palotát, a körülötte élő emberektől, újra kitárult és két női alak léptette be a lovait az udvarra. Figyelte, ahogy a fehér ruhás katonák felpattannak a földről, ahova idő közben leheveredtek és a vezetőt, aki a nőkhöz lépdelt. Aztán Ellan tekintete az újonnan érkezőkre reppent. Hirtelen úgy érezte, mintha az egész teste összeesküdött volna ellene. A tüdeje nem akart működni, a gyomra a szívével együtt a torkába ugrott. Feltörni készülő érzések fojtogatták. Nem hitt a szemének, először azt mondta magának, hogy a napfény játszik vele, hogy az agya csalja meg. A reszketés a szívéből indult, ami előbb felfogta kiket is lát, mint az agya. Figyelte, ahogy a fehér és a zöld ruhás nő leszáll a lovakról, figyelte, ahogy Lydia megtorpan és úgy figyeli őket, ahogy ő tehette. Aztán megismerte őket. Kezét a nagy pocakjára simítva elindult feléjük, akik közül a fehér ruhás ugyanígy tett. Az agya pedig ekkor fogta csak fel a lány arcát, a mosolyát és az egész lényét. Aztán a zöld ruhás is mellé lépett és a szíve olyan hevesen kezdett dübörögni a torkában, hogy azt hitte, menten kiszakad onnan.

A teste úgy mozdult, hogy fel sem fogta mit csinál. A szívének dübörgése elnyomott mindent, a saját rohanó csizmáinak a dübörgését, a kardjának csattogását, ahogy az övéhez ütődött, először Tíra, majd Ole és az apjának kiáltásait. A szíve és az agya is két nevet suttogott. Rina. Elina.

* * *

Rinának percek kellettek, hogy felismerje Lydia-t. Már akkor feltűnt neki a nagy pocakú, szőke lány, amikor beértek a kapun, de hirtelen nem tudta. hova tegye. Aztán amikor a lány arcát elöntötte a mosoly, megismerte Ole nővérét. Lydia öt évvel volt idősebb, mint Ole, ő volt a legidősebb a gyerekek közül, mindig kicsit komolyabb volt, mint ők, néha úgy tűnt ő vigyázott rájuk, pedig ugyanúgy benne volt minden csínyben. Amikor Lydia az őrségre fittyet hányva felé sétált, ő is elindult. Tudta, hogy az apja kiházasította és Ragnar király fiának felesége lett, így a két birodalom, amúgy is jó kapcsolata tovább erősödött. De az a hír, hogy terhes, még nem jutott el hozzá. Rina próbálta nem túl feltűnően szemügyre venni Lydia és a baba lélekpillangóját is. Csak akkor nyugodott meg, amikor a lány pillangója narancssárgán izzott a boldogságtól, a babáé pedig hófehéren és tisztán pihent a pocakján. Érezte a pillangók örömét és tudta, hogy jó és biztonságos helyre fog kerülni egy újabb lélek.

Az elején nagyon furcsa volt neki, hogy bizonyos pillangók beszélnek hozzá, kérik, hogy segítsen és tisztítsa meg őket, de a legtöbb csupán a színükkel és a fényükkel mutatták meg neki, hogyan is éreznek. Aztán rövid idő alatt ez teljesen normálissá vált a számára. Így mindig tudta, hogy az a lélek, amit lát, szenved, vagy úgy érzi megtalálta a helyét. A kisbabáknál pedig megnyugodott, hogy nem fertőzte meg őket a gonosz.

Lydia szorosan magához ölelte Rinát. A lélekpillangója a boldogságtól izgatottan repkedett körülöttük, akihez csatlakozott Rina fehér-fekete majd Elina zöld szárnyú pillangója is.

– De örülök, hogy újra látlak – mondta Lydia. – Régóta nem hallottam felőled. – Majd könnytől csillogó szemmel Elina felé fordult és őt is magához szorította. – Elina... Milyen jó épségben látni téged...

– Mi is örülünk, hogy látunk téged, Lydia – felelte Elina az érzelmektől rekedt hangon. Tudták, hogy bár régen nem beszéltek, a kapcsolat, ami gyerekkorukban és fiatalkorukban összekötötte őket, most felnőttként sem szakadt meg. A lány mindig is úgy szerette őket, mint a saját testvérét, bízott bennük, aggódott értük. Rina még emlékezett Lydia milyen szorosan ölelte, és hogy próbálta vigasztalni, amikor Elina eltűnt. Hogy mennyire aggódott nehogy belebolonduljon a nővére elvesztésébe. Hogy mennyire jó volt néha eltűnni vele, elbújni valamelyik szobában és csak sírni, azért, amit elvesztett. Lydia megpróbált nővére helyett nővére lenni és bátorítani, amikor el kellett mennie, hogy csatlakozzon a többiekhez. Amikor vele volt, végre nem érezte magát egyedül. Akkoriban Ellan magas falat húzott maga köré és úgy próbálta feldolgozni az ikertestvére elvesztését. Lydianak sokat köszönhetett és tudta, sosem fogja tudni visszaadni neki a kedvességét.

A palotába vezető ajtó, amibe sok kisebb-nagyobb napot faragtak, hirtelen kivágódott, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, minden fej arra fordult. Rina pedig megpillantotta Ellant az ajtóban. Lihegve állt ott, mint aki mérföldeket futott, még olyan messziről is látszott, hogy reszket mindene és a tekintete ide-oda rebbent Rina és Elina között. Aztán a pillantása megállapodott az ikertestvérén. Rina elképzelni sem tudta, mit érzett akkor Ellan, nem beszélt róla, nem is akart, Rina pedig nem erőltette. Nem vitatta azt sem, hogy közöttük szorosabb és különlegesebb kapcsolat van, mint bárki között. Mindig tudták, mit érez a másik, hogy mije fáj éppen a másiknak. És most, amikor mindegyikük lélekpillangója ott repdesett körülötte, látta meg, milyen mélyen sérült a lelkük, amikor elválasztották őket egymástól. Mindegyik pillangónak volt egy szürke folt a szárnyán, ami sosem fénylett, csak tompán lüktetett. Egy seb volt, ami sosem gyógyult be, ami sosem telt meg fénnyel és boldogsággal. A szenvedés foltja volt, amit sosem fognak tudni eltűntetni a lelkükről. Elina és Ellan körül mintha megállt volna az idő, vagy nem hitték el, hogy a másik ott áll tőlük pár lépésre. Csak nézték egymást, miközben Elina arcán könnyek csorogtak, Ellan pedig próbált levegőt kapni. Aztán végre megszűnt a sokk és Ellan az egyik pillanatban még az ajtóban állt, a következőben pedig már Elinát ölelte magához. És most nem titkolta a könnyeit. Ellan-t sosem látta sírni még akkor sem, amikor a testvére eltűnt, még akkor sem, amikor mindenki tudta, hogy a szíve darabokban hever. Most azonban ott álltak az udvar kellős közepén, úgy szorították magukhoz az ikertestvérüket, mintha a világ bármelyik pillanatban összeomolhatna és zokogtak. Rina szívét pedig boldogsággal töltötte el, hogy örömet okozott nekik. Mert az, hogy visszaadta őket egymásnak, halványított a lelkükön esett folton.

Amikor közelebb lépett hozzájuk, Ellan kinyújtotta felé a kezét, majd Rinát is magához szorította. Szerette Ellant, hiszen a bátyja volt, mindig számíthatott rá, mindig megvédte, mindig mellette állt. Ellan mindig szerette játszani a nagy testvért, főleg mikor még csak Rina volt. Igazi bátyj-húg viszony volt kettejük között. Ellan megvédte, Rina pedig felnézett rá. Bár tény, hogy Elina volt az, aki igazán összekötötte őket. Mindegyiküknek szoros és különleges kapcsolata volt a lánnyal.

Amikor még egy erős kar ölelte át, megremegett a lelke. Tudta, hogy ki szorítja ilyen erősen magához, kinek a szaggatott lélegzése szuszog a nyakába és hogy kinek a forró könnyei tűnnek el a hajában. Az apja rekedt hangja ismételgette a nevüket, mintha nem hinné el, hogy ott vannak vele. Az ő nagy, erős, okos apja zokogott a nyakában. Ő is és Elina is igazi apás kislányok voltak. Mivel sokkal több időt töltöttek az anyjukkal, az apjukkal töltött idő kincsnek számított. Mindig az ő ölében akartak ülni, azt akarták, hogy ő mondjon nekik estimesét, hogy ő nézze meg, mit csináltak, hogy tanítsa őket. Az akarták, hogy büszke legyen rájuk.

– Apka – suttogta Rina. Olyan volt ez a név, mint a hős királylány, ők mindig így hívták egymást. Ezzel mutatták ki, mennyire szeretik a másikat. Rina érezte, hogy a boldogság átfolyik rajta és nem tud parancsolni az erejének. Az érzelmei hatására fény öntötte el az udvart és úgy szórta szét a szeretetét, hogy mindenki érezte, aki csak a közelében állt. Kitört belőle és beborított mindent. Fogalma sincs, meddig ragyogott minden körülötte, mert ő csak az apja és a testvérei testét, az ő szívük dobogását hallotta. Lélegzetük összekeveredett és szinte kézzel foghatóvá vált a szeretetük.

Miután kissé elcsitultak az érzelmek, kibontakozott az ölelésükből és hagyta, hogy csak Elinát szeressék. Tudta, hogy a nővérének szüksége van a szeretetre és arra, hogy tudja mindenki megismerte. Csak így tud a lelke meggyógyulni és így tudja végleg kiűzni magából a sötétséget.

Tekintete az ajtóra tévedt és megpillantotta Ole-t. Ahogy ránézett már tudta, hogy nem kell Raght királyt keresni, ugyanis már Ole volt a király. A gyerekkori barátja, akinek olyan fényesen izzott az aurája, mint maga a nap. Aztán megérezte. A benne lévő szellem istennő mocorogni kezdett, meg akarta mutatni magát, és látta, hogy Ole-val ugyanez történik. Aztán megjelentek. Rina mellett Allehanir, Ole mellett pedig a saját szelleme.

– Anekoll – mondta Rina, bár Allehanir hangja szólt az ő szájából.

– Allehanir – mosolygott rá Ole-val együtt a szellem, aztán mind a kettő eltűnt olyan hirtelen, ahogy jöttek. Rina tudta, hogy rajtuk kívül ezt nem látta és nem hallotta senki. Ők viszont tudták. Ole és ő tisztában voltak vele, hogy mi minden történik körülöttük, hogy kiknek a lelkével osztoznak a testükön és, hogy milyen erejük van. Hogy mi mindent fognak ők ketten felrúgni és megváltoztatni.

Az ifjú király mosolya még szélesebbé vált, mintha tudná, milyen gondolatok száguldanának Rina agyában. A lány pedig visszamosolygott rá.

– Hát akkor tegyük rendbe ezt a világot.