– Rina?! Figyelsz egyáltalán? – Rina összerezzent, amikor meghallotta közvetlenül a füle mellett Mac hangját. Felé fordította a fejét, aztán hátra is lépett. A fiú olyan közel volt hozzá, hogy majdnem összeért az orruk. Dühösen meredt rá, hiszen nagyon jól tudta, hogy Rina nem figyelt rá.

– Elkalandoztam, bocsánat – felelte Rina, mert tudta, hogy felesleges lenne hazudni. Egy szót sem hallott abból, amit a fiú mondott. Azt se tudta volna megmondani, hol vesztette el a fonalat.

Rina és Seth szobájában gyűltek össze. Elina, Mac, Gab, Sunny és Seth körbeállta a hatalmas asztalt , ami tele volt papírokkal és térképekkel. De most mindenki őt nézte. Tudta, hogy ő sem festhet jobban, mint Sunny vagy Seth. Mindegyikük szeme alatt hatalmas, fekete karikák voltak, a kialvatlanságtól, arcuk nyúzott volt és szürke. Bár Elina és az ikrek is napok óta készülődtek az ünnepségre, egyikük se volt olyan fáradt, mint ők. Sunny az idegességtől és az aggodalomtól nem tudott aludni, Seth, pedig Rinától és a rémálmaitól.

– Tudom, hogy fáradt vagy, de azért ide kellene figyelni – tette szóvá Mac morcosan.

– Már bocsánatot kértem. Lépjünk tovább, jó? – csattant fel Rina. Mac készült visszavágni, amikor Elina megfogta a karját és megrázta a fejét. A fiú végül csak fújt egy nagyot. Senki sem tudta, hogy Rina miért ideges ennyire. Sokkal előbb kiabált és dühödött fel, mint eddig bármikor. Elina is hiába kérdezett rá, a húga nem válaszolt neki. Seth már nem kérdezgette, mi a baj és mit lát álmában, mert tudta, hogy Rina nem fogja elmondani neki. Sunny ugyan sejtette, hogy köze lehet a látomáshoz, amit a nagyanyja nyaklánca mutatott a lánynak, de elképzelése sem volt, hogy mit láthatott Rina, ami ennyire megviselte.

Rina megdörzsölte az arcát és próbált a többiekre figyelni, de nehezen ment. Mert olyan egyszerű figyelni, amikor folyton a saját halálodat látod magad előtt. Futott át Rina agyán a gondolat, de már meg is bánta. Újra látta maga előtt a látomást, amit nem tudott elfelejteni és kizárni az agyából. Mindig visszatért. Hol az álmaiban, hol pedig az ilyen egyszerű pillanatokban. Úgy csapott le rá, mint a sas az egérre. Váratlanul és fájdalmasan.

Újra látta a sötét szobát, újra hallotta a gyerek sírását, Enrog gonosz nevetését, az utcáról beszűrődő ünnep vidám hangjait. Orrát betöltötte a rettegés kesernyés, a sötétség édeskés és a rohadás savanyú szaga. Szájában érezte a vér fémes ízét. Érezte a kard pengéjének hűvösét a testében. Aztán lecsapott a fájdalom. Marcangolta, tépte a belsejét. A sötétség körülölelte és utat keresett a szívéhez, a bőrén, a sebén keresztül. Úgy érezte megfullad. A tüdeje küzdött a levegőért, amit már nem kaphatott meg.

Általában ekkor ébredt fel sikoltozva, vagy ha éppen fent volt, ekkor rezzent össze, hogy újra lásson és halljon mindent. Szörnyű volt újra és újra végignézni és érezni a saját halálát. Bár tudta, hogy ez csak egy lehetséges jövő, mégis gúzsba kötötte a szívét és félelem uralkodott rajta. Ezért vált folyamatosan egyre idegesebbé, ahogy közeledett az ünnep. Remélte, hogy a sok tennivaló és szervezés, majd eltereli a figyelmét és nem üldözi tovább a látomás, de az nem tágított. Sosem látta tovább, nem tudta, mi lesz, ha ő meghal. Mi lesz a többiekkel? A kisfiúval? Enrog és Xitan mit fog tenni? Ki hal meg legközelebb? Csak kérdéseket kapott válaszokat sosem. Amit Sunny-nak mondott, hogy Aspenzia meghal, ha nem találják meg, egy másik látomás néhány pillanata volt. Abból nem maradt meg semmi, a pillanaton kívül, hogy a kisfiú vére a földre hullik. A saját halála viszont újra és újra rátámadt. Nem akarta elmondani senkinek, még Seth-nek sem. Nem akarta, hogy aggódjanak, hogy végül úgy döntsenek, ő nem mehet velük. Nem akart nyűg és gond lenni. Úgy érezte ez az ő dolga. Ha meg is kell halnia, inkább harc közben akart, Aspenziát védve. És ha nem én halok meg abban a szobában, akkor ki? Seth? Sunny? Elina? Vagy valaki más? Tudta, hogy megváltoztathatja a történéseket, de csak akkor, ha ott van. Nem menekülhet el. Nem lehet gyáva. Nem illene Allehanir-hoz. Ezek a gondolatok kergették egymást mindig a fejében. Kérdések kérdések hátán, válaszokat pedig csak abban a kis, sötét szobában fog kapni.

Rina megrázta magát és igyekezett minden ehhez kötődő gondolatát elzárni az agya egyik hátsó zugába. A többiekre kellett figyelnie. A térképekre pillantott, a papírra rajzolt utcákra, amiktől nem lett okosabbak. Az a szoba bárhol lehet ebben a városban. Eddig hiába kutattak, az idő pedig fogy.

– Bárhogy is nézem, reménytelennek tűnik a dolog – sóhajtotta Sunny. – Még ha ki is zárjuk a nagy házakat, bár ott is lehetnek sötét szobák, akkor is a lehetetlennel viaskodunk. Nem tudunk minden házat szemmel tartani. Enrog pedig bárhova elviheti.

– Akkor is meg kell próbálnunk – mondta Seth. – Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, amíg megöli azt a gyereket. Még akkor se tehetnénk, ha nem Aspenziáról lenne szó.

– Ez az Ulbe-ünnep most nem jön jól nekünk. Egy gyerek teljesen el tud tűnni a tömegben – sóhajtotta Mac. – Ha akarja, még a városból is el tud tűnni valamelyik szekéren.

– A kisfiú igen, de Enrog nem tud – szólalt meg Rina. – Xitan sötétsége túl erős, ahhoz, hogy ne tűnjön fel. Az emberek elkerülik majd, hiába próbál rejtőzni. Bárki, akitől elhúzódik a tömeg, aki csak a sötét helyeken álldogál, az vagy Enrog vagy valamelyik lénye. Nekünk mindegyik jó.

– Mi lehet, érezzük az erejét, de a többiek? A többi katona? – kérdezte Gab.

– Az én katonáim megérzik – válaszolta Rina. – Ezért is ragaszkodtam, hogy minden csapatban legyen legalább egy valaki a Fény és Sötétség katonák közül. De ha olyan erős, amilyennek gondolom, akkor bárki meglátja körülötte a sötétséget.

– Akkor viszont a katonák nem lesznek elegen – mondta Elina. – Nem tudják elkapni.

– Nem is akarom, hogy megpróbálják – rázta a fejét Rina. – Az öngyilkosság. Enrog elkapásához vagy legyőzéséhez varázserő kell. Csak mi tudunk szembeszállni vele. A katonák csak figyelnek és szólnak nekünk, ha meglátják őt. Mindenkivel meg kell ígértetni, hogy nem próbálják meg megállítani semmi áron. Enrog veszélyes. Nagyon veszélyes.

– Akkor nekünk se lenne szabad egyedül mennünk – mondta Seth.

– Egyetértek – bólintott Mac. – Alakítsunk kettes csapatokat.

– Te gondolom Elinával mész – mondta Rina, majd Seth-hez fordult. – Én szeretnék Sunny-val menni, ha téged nem zavar. – A fiú egy pillanatra megdöbbent, de aztán megrázta a fejét.

– Legyen, ahogy akarod, nem gond. Akkor Gab-al megyek.

– Akkor ezt megbeszéltük – nyújtózott Mac és megropogtatta a nyakát. A beállt csöndben behallatszottak a nyitott ablakon a kezdődő ünnepség hangjai. A dobok dübörgése, az emberek kiabálása, nevetése, éneklése és a tenger hullámainak csapdosása, az ételek ínycsiklandó illata keveredett a tenger sós aromájával. Az emberek boldogságát még ilyen messziről is érezni lehetett. Körülöttük rezgett és átölelte őket.

Az árnyékok hosszúra nyúltak, mire átnézték a csapatok összeállítását és megrajzolták az útvonalak. Katonák jöttek, mentek a szobában. Mindegy volt kinek tartozott hűséggel, minden katona érezte, hogy ez komoly és fontos ügy. A feszültségüktől nehézzé vált a szoba levegője. Rina kinézett az ablakon, és látta, hogy a nap már fürdőzött a tengerben, az ég pedig felöltötte sötétkék ruháját. Fáradtan megdörzsölte a nyakát.

– Hamarosan indulnunk kell. Menjünk készülődni.

Miután kettesben maradtak az ablakhoz lépett. Belélegezte az esti, fűszeres levegőt. A feszültség és a félelem lassan beleette magát a csontjaiba, elűzte a testéből a meleget. Nem akarta bevallani senkinek, de félt. Rettegett kitenni innen a lábát, rettegett bárkit is elküldeni Enrog után. Újra kislány akart lenni. Újra az a Rina akart lenni, akinek nincs ilyen hatalmas felelősség a vállán, aki nem játszik a katonái életével. Aki csak egy egyszerű lány. Amikor egy hideg szellő csapott a szobába rohadás, vér és sötétség szagát hozva magával, becsukta az ablakot. Az üveg megremegett a keretben, olyan erővel csukta be. Seth karja olyan hirtelen simult köré, hogy megrezzent. A fiú csak magához szorította, arcát a hajába temette, majd megcsókolta a fejét.

– Minden rendben lesz – suttogta Seth.

– Remélem – suttogta Rina is. Az ablakra nézett, de az üvegben visszatükröződő sápadt, ijedt arc, mintha nem is az övé lett volna. Csupán egy szellemé.

* * *

Asiz a nemrég lopott csokoládé végét majszolta az egyik máglyához közel húzódva. Elégedetten tűntette el az édességet a már tele hasába. Tekintete azért oda-odatévedt, az egyik sikátorra, amelynek falába elrejtette a tarisznyáját. Tartott attól, hogy lába kél a táskának, ha mindig a vállán lóg. Féltette az elrejtett szárított húsokat, gyümölcsöket, amiket a szekerekről csent el. Tudta, hogy ritkán adódik ilyen jó alkalma arra, hogy élelmet gyűjtsön magának. Az ilyen ünnepekkor az emberek figyelmetlenné válnak a boldogságtól és a bortól, Asiz pedig kihasználta el. Az eszét sem tudta mikor lakott ennyire jól, mint az utóbbi napokban. A készülődés és az ünnep miatt úgy csente le a szekerekről az ételt, mintha csak a fáról szakítaná le az almát. Gyerekjáték volt.

Miközben az ujjairól lenyalta az édes csokoládét, figyelte a máglya körül táncoló embereket. Szerette az ilyen ünnepeket és nem csak azért, mert ilyenkor ételhez jutott, hanem mert a várost megtöltötte a boldogság. A városban újra festették az ablakok kereteit, az ajtókat, az emberek is kékbe öltöztek a tenger Istennőjének tiszteletére. Az utcákat ellepték a lakók, beszélgettek, nevettek, táncoltak. Késő délután óta tartott az ünnepség, miután Akkna királynő áldozatot mutatott be a tengernek. Mivel ez volt az egyetlen olyan ünnepük, ahol igazi kinti mulatságot tarthattak, minden évben ez volt a legnagyobb és a legjobban várt ünnepség.

Asiz körbenézett, de most nem tartott azoktól a lényektől. Az utóbbi napokban igyekezett elbújni előlük, éjszakára igyekezett behúzódni olyan házba, amit be tudott csukni vagy tudott benne tüzet gyújtani. Féltek a tűztől és a fénytől, csak ezért tudott többször elmenekülni előlük. Azért is örült az ünnepnek, hiszen most félelem nélkül sétálhatott az utcákon, mivel tele voltak emberekkel és fényekkel. Nyugodtan üldögélt a padon, most egyszerű gyereknek érezte magát, nem pedig egy utcakölyöknek, aki senkinek sem kell. Amióta egyedül volt, sokkal többet gondolt a szüleire, akik kidobták és sokkal jobban fájt, mint addig. Hiányzott neki a gyerekek társasága, a mindennapi rutin, amit kiépítettek maguknak. Hiányzott Kyria. Még sokszor ő maga is meglepődött mennyire fájt a szíve, ha a lányra gondolt. Hiányzott a nevetése, a hangja, a csillogó szemei, az, hogy mindenre rákérdezett és mindent tudni akart. Fájt, hogy nem lehet ott vele. Sokszor gondolt rá, hogy a keresésére indul, de olyankor felvillant a kép, amikor azon a téren felé indult és el akarta kapni. Tudta, hogy az, akit akkor látott, már nem Kyria volt. Az a lány, akit ő ismert már akkor eltűnt, amikor az utolsó sikolya szertefoszlott az éjben.

Észre sem vette mikor kezdett el nyugtalanul fészkelődni. Rossz érzés kerítette hatalmába és úgy érezte valaki valahonnan őt figyeli. Ám amikor körbenézett nem látott senkit. Valami oknál fogva mégis lecsusszant a padról és elindult. Céltalanul sétálgatott az emberek között, de az érzékei veszélyt üvöltöttek. Tekintete ide-oda járt, mégsem figyelt fel senkire. Éppen az egyik nagyobb téren járt, ahol az egyik kocsma kint árulta az italt és szinte az egész téren padok álltak. Részeg emberek táncoltak és énekeltek körülötte. Ő mégis meghallotta. Úgy torpant meg, mintha előtte szakadt volna szét a Föld.

– Kicsi szívem, kicsit ér,

Mégis minden belefér.

Belefér a nagy világ,

Belefér a rügyes ág,

Belefér a kerek ég,

Sivatagban a tevék,

Hajókkal az óceán,

Labdával a kisleány,

Erdő alján suta nyúl,

a farkas ha lelapul.

Kicsi szívem kicsit ér,

a fájás is belefér.

belefér a temető,

búcsút intő keszkenő,

mély ránc a homlokomon

belefér, ha akarom.

Jaj, hogy is van, hogy te nem

kopogtatsz a szívemen?

Csinálok én ott helyet,

puha ágyat is vetek,

betakarlak felhővel,

elringatlak szellővel,

szegény szívem megdobban,

megcsókollak álmodban.

Kicsi szívem kicsit ér,

neked adom semmiért.

Asiz körbefordult, de nem látta őt. De a hangját megismerte és a verset is. Nem ismerte senki, csak ők ketten. Mindig ezt mondta el, amikor aludni készültek. Tudta, hogy a lány anyukája tanította meg a versre, hogy ő mondatta el vele minden este. Kyria hit benne, hogy az anyukája hallja fent az égben, amikor elmondja és vigyáz rá. Azt mondta, azért mondja el, hogy az anyukája szelleme megtalálja és megvédhesse. Mert a vers majd elvezeti hozzá. Asiz-nak nagyon jól esett, amikor ezt Kyria elmondta neki. Most pedig valaki ezt a bizonyos verset mondja, Kyria hangján. Ott állt ledermedve, miközben próbálta meglátni a részeg emberek között és próbált rájönni, honnan jön a hang.

– Asiz! – énekelte a hang a nevét a háta mögül. A fiú megpördült és éppen meglátta a kislányt az egyik sarkon elbújva. Vörös, göndör haja össze-vissza, rendetlenül ült a feje tetején. Zöld szeme vidáman csillogott és kis kezeivel integette Asiz-nak, hogy menjen oda hozzá. A kisfiú bizonytalanul indult el felé, mert nem tudta, mire számítson. Annyira szerette volna, hogy Kyria legyen az, de az agya újra és újra lejátszotta, amikor a lány el akarta kapni. A vészcsengők teljes hangerőn sikítottak az agyában, de a remény elnyomta benne és nem törődött velük. Az embereket kerülgetve igyekezett hozzá. Attól félt, hogy mire odaér, a kislány eltűnik. De ott volt. Megállt vele szembe és szemügyre vette. Ugyanazt a kapott blúzt, nadrágot és kabátot viselte, mint amiben utoljára látta. Valami mégsem volt rendben. A ruhája igaz, hogy szakadt és szürke volt, de valahogy mégsem voltak élesek a színek. Mintha körbelengte volna a lányt valami, ami nem engedte át a színeket.

– Mi a baj? – nézett rá kérdőn Kyria, de a mosoly nem tűnt el az arcáról.

– Tényleg te vagy az? – kérdezte óvatosan Asiz, nem mert közelebb lépni hozzá. Tartotta a pár lépés távolságot. A kislány felnevetett.

– Persze, hogy én vagyok, te buta. Ki más lennék? – Asiz összehúzott szemmel nézett a lányra. Tényleg olyan volt, mint akkor, amikor utoljára együtt sétáltak az utcákon, de valami mégis zavarta.

– Hogy kerülsz ide? A múltkor...

– Elengedett – mondta Kyria és most elhalványodott a mosolya. – Nem tudom, mit akart vagy miért csinálta, de aztán elengedett. Napok óta téged kereslek, de eddig nem találtalak meg. Nem is hittem, hogy éppen ebben a tömegben bukkanok rád. – A kislány mosolya újra visszatért és kitárta a karjait. Asiz csak állt és nézte őt. Miközben az agyában zúgtak a vészcsengők, a szíve hevesebben vert a reménytől és a boldogságtól, hogy látja a lányt. – Meg sem ölelsz? – Bár a hangja szomorú volt, az arcáról nem tűnt el a mosoly. Asiz végül engedett a kísértésnek és átölelte a kislányt. Kyria teste hideg volt, mint a jég és a szorítása túl erős hozzá képest. Hirtelen eltolta magától. A kislány csillogó szemeivel ránézett, amit hirtelen feketének látott, nem is zöldnek, és a mosolya mintha egy pillanatra gonosszá vált volna. – Gyere velem! Mutatok valamit!

– Mit?

– Valamit – vigyorgott rá Kyria és elindult a sikátorba. Asiz hatalmasat nyelt és lassan a lány után indult. Nehezen tette meg a lépéseket. Bárki is lakozott a lelkében, bárki is volt az az Aspenzia, aki történeteket suttogott éjjelente a fülébe, aki próbálta irányítani most nem tudott rá hatni. Hiába dörömbölt a lelkében, hiába lassította le a lépteit, volt valami a lányban, ami megbabonázta. Vonzotta magához és maga után. A hangja olyan selymessé és fülbemászóvá vált, amikor elkezdett énekelni, hogy Asiz agyából mindent kisöpört. Csak a lány hangja maradt. Azt se tudta merre járnak. Kyria sötét sikátorokon vezette keresztül. A sötétség, mint egy árnyék követte őket, de ezt csak a lelkében tomboló Aspenzia vette észre. Nem akarta, hogy kövesse a lányt, azt suttogta a fülébe, hogy rohanjon, de Asiz nem hallgatott rá. Ment a kislány után, gondolatok nélkül. Aspenzia csupán annyit tudott tenni, hogy rávegye a kisfiút, hogy elkezdje mondani a verset, ami az előbb a kislány.

– Kicsi szívem, kicsi ér,

Mégis minden belefér.

Kyria ugyan nem mondott semmit, de a mozdulatai már nem voltak olyan boldogok, mint az előbb. Feszültté és dühössé vált.

Asiz már csak azt érzékelte, hogy a kislány megfogja a karját és átvágnak egy téren, embereket kerülgetve. Már messziről látta melyik házhoz igyekeznek. Körüllengte valami sötét, valami hideg, valami rossz. Ez volt talán az egyetlen ház a városban, ahol nem égtek lámpák, nem volt kivilágítva és nem volt kék. Romos volt, hideg és elhagyatott. Betört ablakok néztek le rá az emeletről, az alsó szinten pokrócokkal zárták ki a hideget. A kisfiú végül pár lépésre a háztól megtorpant. Kyria ugyan nem fordult hátra, de ő is megállt.

– Ne menjünk be – kérte Asiz. – Sötét és félelmetes... Nem akarok bemenni. Menjünk inkább vissza. – A kislány nem reagált, csak szorosabban fogta a kisfiú karját és a ház felé húzta. – Kyria!

– Be kell mennünk – mondta a kislány. – Hidd el jó lesz. – De a szavak csak szakadozva törtek elő belőle. A teste merevvé vált és még hidegebbé. Asiz úgy érezte jégcsapok fogják közre a karját. A varázs valahogy szertefoszlott és a rettegés összeszorította a szívét. El akart rohanni, de a benne lakozó jóság nem akarta itt hagyni a kislányt. A másik kezét rátette Kyria ujjaira.

– Menjünk innen – kérte csendesen. A lány ekkor végre felé fordult. Asiz szája sikolyra nyílt, de hang nem jött ki a torkán. Tudta, hogy ez a kép örökre az agyába fog égni. A kislány feketéslilás foltos arca, ahol több helyen lejött a bőr és kilátszottak a fekete csontjai. A koromfekete, szivárványhártya nélküli szempár, amelyben már nem maradt élet. A fájdalomba torzult arc. Nem volt más, mint egy báb. Egy test, amit a sötétség úgy rángatott, ahogy ő akart. A benne lévő lélek már régen meghalt.

– Nem tehetjük. – Alig, hogy a kislány kimondta ezeket a szavakat, a sötétség úgy lökte ki az ajtót és fonta őket ölelésébe, mintha élne. – Kellesz neki. Nem tudsz elmenekülni. – Hallotta még utoljára Kyria hangját, mielőtt a lány a szeme előtt foszlott semmivé. Nem maradt más belőle, mint az átláthatatlan sötétségben kavargó por. Asiz kiabálva küzdött a sötétséggel, amely körbefonta. Rátekeredett a lábaira, a kezeire, csápjaival befogta a száját, hogy ne tudjon kiabálni, bár így sem tűnt fel senkinek. Próbált küzdeni, rúgott, csapkodott, de a sötétség erősebb volt. A házba rángatta és az ajtó döngve becsukódott mögötte.

– Végre a kezeim között vagy, Aspenzia – hallotta meg azt a karcos, félelmetes, hideg hangot, ami még a benne lakozó szellemet is reszketésre késztette.

* * *

Gab ökölbe szorította a kezét és erővel kellett kényszeríteni magát, hogy ne üssön meg valamit.

Seth épp az istállóban nyergelte fel az új lovát, a másik helyett, ami lesántult. Ő a kapu közelében várakozott, hogy többiek után induljanak, amikor meglátta a vörös ruhába öltözött katona csapatot, akiknek elvileg semmi keresni valójuk nem lett volna itt. Összeráncolt szemöldökkel nézte, ahogy készülődnek, majd lóra szállnak. Vártak valakire. Nem sokkal később megjelent a Tűz birodalom katonáinak a vezetője, Hanna és Junna az udvarra vezető ajtóban. Valamiről még nagyon beszélgettek, majd a kapitány meghajolt a két nő előtt és a katonáihoz sietett, majd miután elmondta, amit akart ő is lóra szállt és kivágtattak a kapun. Junna királynő és Hanna ott maradtak beszélgetni. Gab-ban egyre nőtt a feszültség, ahogy Hanna elégett arcát figyelte. Érezte, hogy készül valamire. Látta a gonosz mosolyra húzott szájában, a büszke fejtartásában. Azóta nem beszélt Hannával, amióta az erdőben megmondta neki, hogy vége. Megszámolni sem tudta, hányszor próbált vele Hanna beszélni, hányszor próbálta elcsábítani, miközben mindenki előtt Seth-ért küzdött. Elege volt a játékokból és a hazugságokból. Nem volt kíváncsi Hanna magyarázatára, nem volt kíváncsi magára a lányra sem. Ezért mindent megtett, hogy elkerülje. Ha nem sikerült vagy Mac, vagy Sunny mindig a közelében volt, így mindig közbeléptek. Elmondhatatlanul fájt a megsebzett szíve, mert hinni akart benne, hogy végre talált valakit, aki önmagáért szereti. Akinek nem csak egy játék, de tévednie kellett. Hanna pont olyan volt, mint a többi lány, aki csak kihasználta őt. Nem szerette sajnáltatni magát, ezért arról, hogy mit érez, vagy, hogy mennyire magányos, még Mac-nak sem beszélt. Mélyen eltemette a lelkében. Sokszor csak a düh maradt, amit ki tudott mutatni mások előtt. Most sem érzett más, csak mélységes, forró, pusztító dühöt. Nem tudta, mit talált ki a lány, de semmi jóra nem számított.

Amikor meglátta, hogy kivezetnek egy lovat a lánynak az udvarra, amikor azt látta, hogy Hanna az övén lévő hüvelybe csúsztatja a tőrét, döntött. Kikötötte a lovát az egyik fához és átvágott az udvaron egyenesen a lány felé. A teste minden porcikája, minden csontja tiltakozott az ellen, hogy beszéljen a lánnyal, de nem volt más választása. Ki akarta deríteni, mire készül Hanna, és ez csak úgy lehetséges, ha szól hozzá.

A lány elbúcsúzott a Tűz királynőjétől és az istálló előtt álldogáló lovászfiú felé indult, de Gab elé állt. Hanna ránézett, de hirtelen nem tudott megszólalni. A döbbenet, hogy Gab ennyi idő utána újra előtte áll, belé szorította a szót. Aztán ragyogó mosoly terült szét az arcán.

– Gab – búgta szenvedélyesen Hanna. – Most nem érek rá, édesem.

– Mire készülsz, Hanna? – sziszegte Gab dühösen, mire a lány arcáról lehervadt a mosoly.

– Semmi közöd hozzá – válaszolta Hanna hidegen és zöld szemében gonosz fény villant fel. El akart lépni a fiú mellett, de az megragadta a karját. A lány döbbenten nézett a karját erősen szorító ujjakra. Gab tudta, hogy túl erősen szorítja, de nem érdekelte. Dühe tombolt a lelkében. – Engedj el! Ez fáj!

– Nem érdekel – sziszegte a fiú és közel rántotta magához a lányt. – Arra nem gondolsz, hogy te mennyi embernek okoztál már fájdalmat? Persze, hogy nem, mert téged nem érdekelnek mások. Most is fájdalmat okozni készülsz. Kinek? – Hanna nem válaszolt, csak a tekintete tévedt az istállóra. Seth éppen ekkor vezette ki a lovát és őt kereste. – Rina-nak? Megint Rina-nak, igaz?

– És ha igen? – csattant fel Hanna. – Engedj el, Gab, amíg szépen vagy.

– Mit tervezel?

– Semmi közöd hozzá!

– Amíg a csapatomat fenyegeted, igenis közöm van hozzá. – Hanna felnevetett és gonosz mosolyra húzta a száját.

– Rina nem a csapatod tagja. Már nem. Most pedig engedj!

– De a barátom – mondta Gab dühösen. – És elegem van abból, hogy állandóan fájdalmat okozol neki. És Seth-nek.

– Seth-nek Rina okozott fájdalmat azzal, hogy elvette tőlem – sziszegte Hanna és megpróbálta kirántani a kezét Gab ujjai közül. – Most pedig megkapja, amit érdemel, én pedig visszakapom Seth-et.

– Sosem fogod őt visszakapni, fogd már fel – rázta meg Gab a lányt. – Te okozol fájdalmat mindenkinek a környezetedben. Te teszel tönkre mindent. A szíved kezd olyan fekete lenni, mint a sötétség. Komolyan elgondolkodtam már azon, hogy biztos te vagy-e a szeretet őrző.

– Kit érdekel már az őrzőség? – mondta Hanna. – És én szeretetből cselekszem. Szeretem Seth-et.

– Te egyedül saját magadat szereted.

– Engedj el, Gab – nézett a fiú szemébe és még szélesebbé és sötétebbé vált a mosolya. – Lekésem a finálét.

– Mit szervezkedsz? Miért fogtál össze Junna királynővel? Mit akarsz?

– Mindent, ami jár nekem – mondta Hanna. – Hatalmat, erőt és Seth-et. – Végre ki tudta magát rántani a fiú ujjai közül, így a lovához sietett.

– És ezt mégis hogyan akarod elérni? – sietett utána Gab. Érezte Seth tekintetét a hátában, de nem foglalkozott vele. Tudta azt is, hogy úgy néz ki, mintha futna a lány után. Csak éppen nem a kegyeit akarta megszerezni, hanem egyszerűen megfojtani szerette volna. Hanna megtorpant a lova mellett és szembe fordult Gabbal. A fiú annyira meglepődött, hogy nem tudott elég messze megállni tőle. Orruk majdnem összeért. Hanna szemében gonosz, sötét szikrák csillogtak.

– Eltűntetem Riná-t az útból – suttogta halkan, hogy más ne hallja meg.

– Nem tudod. Nincs hozzá elég hatalmad.

– Még nincs. De lesz – mondta Hanna, majd gyors csókot nyomott a szájára. Aztán felpattant a lovára és kivágtatott a kapun. Gab levegő után kapkodva nézett utána. A lelkét úgy szorította össze a félelem, ahogy a pók gubózza be az áldozatát. Lelkének pillangója tehetetlenül verdesett a félelem pókjának hálójában.

* * *

Rina próbálta kizárni a zavaró tényezőket, hogy megérezze Aspenziát, de nem sikerült. Túl sok ember volt körülötte, attól függetlenül is, hogy Sunny-val ló hátról szemlélték a tömeget. Túl sok minden kavargott az agyában és elvonta a figyelmét. Túl sokszor érezte magán Sunny aggódó tekintetét, ami zavarta. Nem akarta mutatni, mennyire tanácstalan, hogy mennyire nem tudja, merre menjen, és mit csináljon. Hogy mennyire fél. Attól, hogy meghal, attól, hogy nem találja meg időben Aspenziát és ő is meghal. Szeretett volna erőt meríteni Allehanir-ból, de amióta látta a látomást, a benne lakozó szellem hallgatott. Melegséggel akarta feltölteni magát az erejéből, de valami nem volt rendben. Nem találta magában azt a fényességet, amit kellett volna. A fény eltompult és kihűlt.

A csontjaiban érezte, hogy valami rossz és sötét kószál a levegőben és nem tud ellene mit tenni. A szíve túl gyorsan vert, a szeme ide-oda ugrált a tömeg és a házak között. Mindenhol figyelő tekinteteket látott. Mindenhol Enrog-ot, Xitan-t vagy a sötétség lényeit látta. A pillangója idegesen repdesett körülötte és sokkal több volt a szárnyában a fekete, mint a fehér. Az aggodalom, a félelem, a kétségbeesés újra és újra sebeket szakított a belsejében. Tudta, hogy nem lenne szabad, de a látomás óta folyamatosan attól rettegett, hogy mi lesz, ha valóra válik. Kezdte elveszteni önmagát. Próbálta az embereket figyelni, hátha feltűnik Enrog valamelyik lénye vagy maga Enrog. De az ünnep a maga táncos, éneklős, boldog módján nyugodtan telt. Egyetlen kósza lényt, vagy sötétségnyúlványt se látott. Mégis valami zsigeri rossz érzés rántotta görcsbe mindenét. A lova idegesen topogott, Garu nyugtalanul járkált körülöttük, néha ok nélküli morgásba kezdett, ők is érezték a feszültségét és a félelmét. Nem volt ez így jól és ezt Rina is tudta.

– Rina? Minden rendben van? – kérdezte óvatosan Sunny. Rina a barátnője felé fordult és belenézett a szemébe. Igazi, őszinte aggodalmat látott a szemében és tudta, hogy nem lenne szabad hazudnia neki. Úgyis látja, úgyis érzi. Sunny túlságos is ismerte már ahhoz, hogy tudja mikor kezdi elveszíteni az önbizalmát. Látja rajta, ha valami gond van és Rina is tudta, hogy nem tudja elrejteni. Őszintén szégyelte magát a hátsószándéka miatt, amiért Sunny-t hozta magával, tudta, hogy a lány nem fog az útjába állni, ha arra kéri. Úgy érezte ez az ő harca és neki kell egyedül megvívnia. Seth túlságosan aggódna érte és nem hagyná megtenni, amit majd meg kell. De Sunny meg fogja érteni, távol fog maradni tőle, ha muszáj. Ő is érzi.

– Valami sötét van a levegőben – mondta Rina rekedten. – Ideges vagyok tőle.

– Tudom – bólintott Sunny. – Én is érzem. Van valami nyúlósan hideg körülöttünk. – Pedig az este meleg volt. Túlságosan is meleg. Fülledt, fullasztóan nehéz levegő ülte meg a teret, ahol várakoztak. A sült hús, az alkohol, a testek izzadságának, az égő fának és a füstnek a szaga keveredett össze, valami sötéttel. Rina úgy érezte ráül a tüdejére és megfojtja.

– Igen, pedig milyen meleg van.

– Vihar előtti csend – morogta Sunny.

– Túl nagy csend – bólintott Rina. Amikor Sunny nem fordította el a tekintetét, Rina alaposan szemügyre vette a lányt. Eddig nem vette észre, mivel nem is figyelt rá, hogy milyen feszült, komor és mérges a barátnője. – Mi történt?

– Nem akarlak még jobban felidegesíteni – mondta Sunny. – De úgy érzem, hogy figyelmeztetnem kell téged.

– Figyelmeztetni?

– Igen – bólintott Sunny. – Hanna tervez ellened valamit. Sajnos semmi konkrétat nem hallottam, csak annyit, hogy összefogott a tűz királynőjével, Junnával. És bármennyire is nem szeretném túlreagálni a dolgot, nem tetszett a hangjából áradó gyűlölet. Szerintem képes lenne bántani téged.

– Nem ő lesz az egyetlen – morogta Rina és tudta, hogy Sunny hallotta, de nem akarta megmagyarázni neki. Arra nem lett volna képes. – Szerinted képes lenne ennyire ellenem fordulni?

– Igen – mondta Sunny komolyan. – Képes lenne bántani téged. Remélem, hogy megölni nem, de... már nem vagyok biztos semmiben. Hanna sem kapta meg az erejét az erdőben és amióta te és Seth együtt vagytok, megváltozott. A gyűlölete és a dühe kezd olyan méreteket ölteni, ami már nem egészséges. Ellened fog fordulni még akkor is, ha tudja, hogy ez Seth-nek nem fog tetszeni. Ő csak azt látja, hogy te állsz közéjük.

– Azt hiszi, hogy ha én nem vagyok, akkor Seth visszamegy hozzá – sóhajtotta Rina. – Azt hiszi, hogy ha elszakít minket, akkor megint őt fogja szeretni. Csakhogy Seth sosem bocsátja meg, ha rám kezet emel.

– Ő ezt nem fogja fel – rázta a fejét Sunny. – Nem képes megérteni, hogy Seth már nem szereti. Már mindenki próbált vele beszélni, szépen is, csúnyán is. Egyszerűen nem akarja megérteni. Mindenkin átgázol csak, hogy neki jó legyen. Gab sem érdemelte meg, amit kapott tőle.

– Gab szerinted szerelmes volt belé? – kérdezte Rina, miközben próbált úgy helyezkedni a nyeregben, hogy kevésbé törje a fenekét. – Nagyon jól titkolta, hogy egyáltalán köze van hozzá.

– Még ha szerelemnek nem is nevezném, valamit biztos érzett iránta.

– Aggódom érte. Mármint Gabért. Valahogy olyan furcsa mostanában. Mintha nem találná a helyét közöttünk.

– Igen, én is észrevettem – sóhajtotta Sunny.

Mind a ketten örültek, hogy végre nem a mostani helyzetről beszélgetnek, hogy egy kicsit elterelik a figyelmüket. Beszélgettek Gab-ról, majd Mac-ról és Elináról, aztán apró-cseprő dolgokról. Próbáltak úgy tenni, mintha nem lenne semmi gond. Egy ideig sikerült is...

A csend olyan hirtelen telepedett közéjük, ahogy a vihar érkezik. A feszültségük, amelyet hagytak egy kicsit ülepedni, most megint felkavarodott és fájdalmasabban égetett, mint eddig bármikor. Rina hiába figyelt, hiába fülelt az embereire, senki nem látott és nem hallott semmit. Hiába táncoltak, énekeltek, nevettek körülötte az emberek, a lelkében valami hideg, mély csend vert tanyát. Aztán meghallotta.

– Kicsi szívem, kicsit ér,

Mégis minden belefér.

Belefér a nagy világ,

Belefér a rügyes ág,

Belefér a kerek ég,

Sivatagban a tevék,

Hajókkal az óceán,

Labdával a kisleány,

Erdő alján suta nyúl,

a farkas ha lelapul.

Kicsi szívem kicsit ér,

a fájás is belefér.

Rina úgy rántotta oldalra a fejét, mintha csak dróton rángatták volna. Először csak a kék aurát pillantotta meg, majd a kisfiút. A vékony, kócos, fekete hajú gyereket, akit egy kislány húzott keresztül a téren, be egy sikátor sötétségébe. A fiú nem nézett rá, de a benne lakozó szellem igen és szólt hozzá. Mély hangja betöltötte Rina mellkasát és a gerincéig megremegtette.

– Segíts rajtam, Rinahella! – Túl sok minden keveredett össze ebben az egy mondatban, amit Rina nem akart hallani. Félelem, rettegés, tehetetlenség, kétségbeesés. Remélte, hogy Aspenziának lesz elég ereje ahhoz, hogy segítsen neki és ne egyedül kelljen szembenéznie Xitannal, de úgy látta, tévedett. Aspenzia azt várja, hogy megmentse. Már-már elgondolkodott rajta, hogy mégis magával viszi Sunny-t, de végül nem tette. Nem csak azért, mert a lelke azt harsogta, egyedül kell megvívnia a harcát, hanem most már azért is, mert féltette a barátnőjét. Tudta, hogy nem kapta meg az erejét, tudta, hogy nem vigyázna rá senki. Még ha ő a halálba is sétál, Sunny-t nem ránthatja magával.

– Mennem kell – mondta Rina, mire Sunny döbbenten felé kapta a fejét.

– Hogy mi?

– Garu, ne veszítsd el szem elől – adta ki a parancsot a macskának, aki hangtalanul, mint egy árnyék elsuhant a gyerek után. Rina közben leszállt a lováról.

– Rina! – csattant fel Sunny. – Hova indulsz? Azt hittem együtt maradunk.

– Láttam Aspenziát – mondta Rina, miközben a fegyvereit ellenőrizte. – Utána megyek. – Már majdnem elindult a fiú és Garu után, amikor Sunny elé toppant.

– Nem kellene szólnunk a többieknek? – Rina hátrahőkölt a barátnője szeméből szikrázó haragtól. Még soha nem látta ilyen mérgesnek. Nem tudta, mire készült Rina, de azt igen, hogy ő nem része a tervének és ez zavarta.

– Majd te szólsz nekik – felelte Rina és megpróbált ellépni a lány mellett, de az megragadta a karját.

– Itt akarsz hagyni? – sziszegte dühösen, mire Rina felsóhajtott.

– Itt.

– Miért? – kiáltotta keserűen Sunny.

– Mert ez az én harcom – válaszolta Rina. – Mert ezt nekem kell megvívnom Enroggal. Egyedül. – Sunny továbbra is dühösen bámult rá, ujjai szorosan markolták Rina ruháját.

– Nem kell minden csatádat egyedül megvívnod, Rina – suttogta Sunny. – Azért vagyunk a barátaid, hogy segítsünk, ha kell. Azért vagyunk egy csapat, vagy nem?

– Már nem vagyok a csapat része, Sunny. Már nem én vagyok a Föld őrző.

– Ha így nézzük, én sem vagyok a csapat része, mert nem kaptam meg az erőm – mondta Sunny. – Nem attól vagy a csapatunk része, hogy milyen erőd van, hogy királynő vagy-e vagy sem. Attól vagy a része, hogy szeretünk és veled akarunk harcolni. Veled akarjuk megvívni a csatáidat, ahogy te is megvívod velünk a miénket.

– Tudom, hogy szerettek – nyelt nagyot Rina.

– Mégis ki akarsz hagyni bennünket az egészből – vágta oda Sunny.

– Igen, mert nem akarom végignézni a halálotokat – vágott vissza Rina. – Enrog és Xitan az én erőmet használja fel, az én sötétségemmel gyilkol. Nekem kell megállítanom.

– Nem tartasz elég erősnek minket? – Rina sóhajtva megrázta a fejét.

– Ellenkezőleg, túl erősek is vagytok. Xitan mások erejéből is táplálkozik. Mi van, ha elveszi az erőtök? Mi van, ha ellenetek fordítja? Mi van, ha az én erőmmel öl meg titeket? Azt nem bírnám elviselni. Egyedül kell harcolnom vele, hogy újra az enyém legyen az a sötétség is, amit ellopott.

– Féltesz minket...

– Persze, hogy féltelek titeket – mondta Rina. – Különösen téged, különösen Seth-et. Nem bírnám elviselni a halálotokat. Egyikőtökét sem.

– De mi viseljük el a tiédet – morogta Sunny.

– Sunny, kérlek – fogta meg Rina a barátnője kezét. – Kérlek, hagyj mennem! Keresd meg a többieket és gyertek utánam, ha ez megnyugtat titeket, de ne lépjetek közbe. Kérlek!

– Jól van – sóhajtott megadóan Sunny. – Megkeresem a többieket.

– Köszönöm – mosolygott rá Rina, majd gyengéden kihúzta a karját Sunny ujjai közül és ellépett mellette.

– Rina? – szólt utána Sunny, mire a lány megtorpant.

– Igen? – Rina visszafordult, de nem, a barátnője nem fordult utána. Csak állt ott egyedül, fejét lehajtva.

– Ne merd megöletni magad – mondta Sunny, mire elmosolyodott.

– Nem fogom. Ígérem – mondta, bár ebben nem lehetett biztos. Mégsem akart úgy elbúcsúzni a barátnőjétől, hogy legalább egy halvány remény nem pislákol. Vissza akart jönni hozzájuk. Végül elfordította a fejét a barátnőjétől és Garu után indult.

Az állat aurájának nyomait követte végig a hosszú, sötét sikátoron. Csizmájának sarok nélküli talpa kopogás nélkül csapódott a köveknek. Halk akart lenni, meg akarta lepni Enrog-ot, amennyire csak lehetséges volt. Háborgott a gyomra, leginkább attól, hogy becsapta a társait, de tényleg nem akarta, hogy bármi bajuk essen. Tudta azt is, hogy Sunny-nak igaza van és bármelyikük segítene neki, de nem tudta leküzdeni azt a zsigeri érzést, hogy ezt neki kell lerendeznie. Tiltakozott a gyomra a félelem ellen is, ami rátelepedett és nem hagyta magát lerázni. Tudta, hogy Sunny nem akarta megijeszteni, de az utolsó mondata mélyen érintette és megrémisztette a gondolat, hogy nem tudja betartani az ígéretét. Nem akart meghalni. És főképp nem akart egyedül meghalni. A szívében a félelem és a többiekért való aggodalom verekedett. Azt akarta, hogy a többiek biztonságban legyenek a sötétségtől, de már félt egyedül szembeszállni vele. Elvesztette az önbizalmát amint ott hagyta Sunny-t. Egyedül azért volt képes újra és újra felemelni a lábát és tovább menni, mert vissza akart jönni hozzájuk, mert meg akarta menteni Aspenziát.

Ő maga észre sem vette, hogy mikor kezdett el a fehér ruhája elszürkülni, hogy mikor szövődött köré ilyen szorosan a sötétség. Csak ment előre, egy idő után beérve Garut. Kis utcáról, kis utcára, tereken átvágva. Már nem hallotta a kisfiú által mondott verset, de még az agyában visszhangzott. Ujjai a tőrére fonódtak és keresett valamit, bármit, ami közelebb juttatja Enrog-hoz. A sötétség hangtalanul, lassan köré fonódott. Érezte őt, reagált rá. Rina megborzongott, a gyomra háborgott, valami savas, hideg marta a torkát. A sötét megpróbált hozzáférkőzni, megpróbált a testébe hatolni, hogy elérjen a lelkéhez. Szíve olyan hevesen dübörgött, hogy azt hitte kiszakad a mellkasából. Remegő kézzel dörzsölte meg a sebhelyét, ami lüktetett és égett. Tudta, hogy nem szabad elvesztenie a fejét, tudta, hogy nem szabad hagynia, hogy a félelem behálózza. A sötétség újra magának akarja, mint arra a néhány órára, amikor elhitte, hogy nincs más benne, mint harag, gyűlölet és ridegség. Most is suttogott a fülébe, énekelt, hívta, csábította. Azt akarta, hogy ő irányítson, hogy váljon eggyé vele, mert neki az lesz a legjobb.

Észre sem vette, hogy nekitántorodott a ház falának, csak amikor már a hideg kő a testéhez ért. Garu meleg feje simult neki a combjának és aggódó, nyüszögő hangot adott ki magából.

– Jól vagyok – suttogta Rina rekedt hangon. De hazudott. Nem volt jól. A sötétség lekúszott a torkán, hogy összerántsa azt, majd a tüdejébe, hogy ott leüljön és mérgezze őt. Gonosz dolgokat suttogott a fülébe, megpróbálta behálózni a szívét és az agyát. Valahol tudta, hogy ez már Enrog támadása. Távol akarja tartani Aspenziától. Nem hagyhatod, hogy ő győzzön már most!

Rina lehunyta a szemét, ökölbe szorította a kezét és megpróbálta ellökni magától. Seth-re gondolt, Sunny-ra, a nővérére, az ikrekre, a szüleire és a testvéreire, a barátaira és Allehanirra. Belőlük és a szeretetükből próbált erőt meríteni. A mosolyukból, a nevetésükből, az ölelésük melegéből. A lelkében lakozó jóság és boldogság fényét kereste, hogy megerősíthesse és újra világítson. Mikor megtalálta érezte, hogy felmelegszik a teste, a lelke megnyugszik, újra kap rendesen levegőt és a teste békéje helyreállt. Kinyitotta a szemét és látta a sikátor falához húzódó sötétséget, aminek csápjai érte kapdostak, de nem érték el őt. Garu dorombolása sürgetővé vált és lassan morgásba csapott át. Rina az állat fejére tette a kezét.

– Most már tényleg jól vagyok. Menjünk tovább. – Garu lassan előre ment, de nem távolodott el messzire. A sötét sikátorban vörösen izzottak a hátán lévő pöttyök. Minden sötétség csápra, ami Rina felé nyúlt rámorgott. A sötét kapdosott a lány után, de már nem érte el, bár a ruháját szürkévé, majd szépen lassan feketévé festette. Végül, mintha csak valaki megparancsolta volna nekik, az árnyak semmivé foszlottak. Így pedig megláthatta a kis teret és a sötét házat. Bár itt is táncoltak emberek és itt is kiabálástól volt hangos az utca, az a ház valahogy kívül állt. Még, aki nem figyelt oda, az is inkább messzire elkerülte. Romos volt, elhagyatott és valami zsigerekig hatoló sötétség és gonoszság áradt belőle.

– Xitan – morogta Rina és még szorosabban markolta a kardja markolatát. A szíve össze-vissza dörömbölt a mellkasában, mintha újra két szív verne benne, pedig tudta, hogy ez lehetetlen. Évszázadok dühe tört elő a lelke mélyéből, haraggal és fájdalommal szőtte be a testét. Megremegtette a gerincét, görcsbe rántotta mindenét. Legszívesebben hagyta volna, hogy a harag elborítsa az agyát, de az a kicsi józanság, ami megmaradt benne az tudta, hogy nem veszítheti el az eszét, mert veszélybe sodorja az embereket. Tudta azt is, hogy Xitan képes lenne arra, hogy az emberek ellen forduljon, hogy ne tudja megmenteni őket. – Garu, el kellene tűntetnünk innen az embereket.

Az állatnak nem is kellett többet mondania, ő is és Rina is tisztában volt vele, hogy sok embernek elég csak ránéznie Garu-ra és menekülnek. A nagy macska most azonban még rá is játszott erre. Fogát vicsorítva, mérgesen morogva indult meg a téren lődörgő emberek felé. Még a részeg férfiak is gyorsan szedték a sátorfájukat és eltűntek. Hamar üressé vált a tér és így még inkább érezhetővé vált a ház sötét ereje. Lassan terjedt és hangtalanul takarta be a házakat, az ablakokban nyíló virágokat. Bekebelezte a házakból áradó fényt. Hideg lett. Rina fogai összekoccantak, amikor a hideg egyenesen a csontjaiig hatolt. Hiába hívta a fényt, hiába kérte, hogy melegítse, nem sokat tudott segíteni neki, hiába próbálta fényessé varázsolni. Túl sok sötétség gyűlt össze abban a házban, ezen a téren. Xitan összegyűjtötte az összes gonoszságot, sötétséget, haragot és fájdalmat, amit csak összetudott az emberekből és a lényeiből. Ellopta a lelkük egy részét. Hiszen minden rossz, minden fájdalom a lelkünk része, hozzánk tartozik, ugyanúgy, ahogy a jó és az öröm. Ha a lélek egy része elveszik, elveszik maga az ember is. A kettő együtt tartja életben a lélekpillangóját mindenkinek. Xitan ellopta a sötét felét, így a fényes fele már nem tudott létezni. Így az emberek olyanokká váltak, mint a sötétség birodalmában voltak. Csak üres bábok, érzelmek és remény nélkül. Rina nem tudta, hogy ez mennyi embert érinthet, nem tudta Xitan és Enrog ezáltal milyen erőssé vált, de a düh és a tehetetlenség, és az a tudat, hogy nem segített nekik, szinte megőrjítette Rinát. Cselekvésre sarkallta, még akkor is, ha valahol mélyen tudta, hogy butaságot csinál. Hogy felelőtlenné és kapkodóvá válik. A lelke minden egyes porcikája meg akarta ölni Xitánt. El akarta pusztítani mindazért, amit tett. Azoknak a vére miatt, akiket megölt, azoknak a lelke miatt, akiket megfosztott tőle. És azért az egyért. Azért, akit Allehanir annyira szeretett, akinek Xitan ellopta a testét és a lelkét, aki miatt aztán meghalt maga Allehanir is. Tettre sarkalta a benne lévő sötét árnyék.

Amikor Garu visszatért a felfedező útjáról, hogy biztosan senki se maradjon a közelükben, Rina kilépett a sikátorból és a ház felé indult. Már észrevette a két árnyéklényt, aki az ajtót őrizte. De ezek nem olyanok voltak, mint azok, akik a Sötétség birodalmában voltak, vagy akik eddig suhantak az éjben. Azoknak nem volt testük, nem voltak többek fekete füstszerű árnyaknál, akiknek csak a szürke foguk világított az éjben. Ezeknek emberi testük volt. De a szemük, az aurájuk és a bőrük is magukon viselte a benne lakozó szörnyetegek nyomait. Már nem volt semmi fehér a szemükben, csak két sötét lyuk volt, amibe ha belenéztél leláttál a megsérült, agyon szaggatott lelkükig. Az aurájuk cafatokban lógott és csak feketeséget tartalmazott. A hófehér bőrük alól előtűntek a fekete erek, beszőtte a testüket, amelyek a már megkopott, elhasznált, darabokra tört szívük dobbanásaira pulzált. Rina lelkében fájdalmas kiáltások visszahangzottak. Többek között a sajátja is, ami akkor tört fel belőle, amikor meglátta a haldokló lélekpillangókat a lények vállán. Darabokra akarta szaggatni azt, aki felelős volt ezért. Xitan neve úgy égett a torkában, mintha parazsat evett volna. Az agyában és a szívében lüktetett és iszonyatos dühöt táplált. Tudta, hogy Enrogra is haragudhatna, hiszen ő szabadította ki, az ő testét használta és talán még képes is felfogni, mit tesz, de Xitan volt az irányító. Ő lopta el a lelkeket, ő vadászott Aspenziára, amióta csak Allehanir az eszét tudta, ő szított mindig viszályt az őrzők között. Ő volt mindig a gonosz szellem, ami ott lebegett a Sötétség királyainak, királynőinek a feje felett. Senki sem, egyetlen régi, uralkodónak a szelleme sem tudta honnan jött. Talán már akkor is itt volt, amikor az első Sötétség király trónra lépett. Senki sem tudta. Xitan mindig is volt.

Rina kihúzta a kardját a hüvelyéből és erősen szorította a markolatot. A penge visszatükrözte azt a kevés fényt, amit Rina adott ki magából. A fémen felvillantak a belevésett pillangók és indák, reagálva az erejére. A lány még maga is meglepődött a gyorsaságon, ahogy odaugrott a két emberhez. Igyekezett kizárni a lelkének azt a részét, ami azt suttogta, ők még mindig emberek és le fog hidegvérrel gyilkolni két embert. Tudta, hogy már nem voltak azok, csak testek voltak, feltöltve sötétséggel és fájdalommal. Azzal, hogy megöli őket, csak a lelküket szabadítja meg. Gondolkodás nélkül cselekedett. A karja mozdult, a kard pedig lesújtott. Először az egyikre, aztán a másikra. Az ő testük is mozdult, de nem elég gyorsan és már nem tudtak cselekedni. Amint a penge hozzájuk ért, a minták felszikráztak, fénnyel töltötte meg őket és semmivé foszlottak. Nem maradt utánuk más csupán kavargó porszemek a levegőben. Már nem volt vér, nem volt hús, ami megmaradjon. A lelkük pillangóinak a szárnyai kisimultak, majd kiutat keresve a sötétségből elszálltak.

Állt ott, kapkodta a levegőt, pedig nem is tett semmilyen megerőltető mozdulatot. Mégis erősen küzdött a tüdeje, hogy levegőt kapjon. Lassan leeresztette a kardot és az ajtóhoz lépett. Garu szorosan mellette lépdelt, meleg teste a lábához simult, támogatta és védte. Reszkető ujjakkal belökte az ajtót, ami ahhoz képest, hogy milyen gyorsan kinyílt, magas, csikorgó hangot adott ki. Rina hátán felállt a szőr. Ettől a hangtól mindig a frász kerülgette és félelem cikázott végig rajta, pedig igazából nem volt rá semmi konkrét oka. Egyszerűen csak nem bírta elviselni. Az ajtó túl oldalán mély, átláthatatlan sötétség várta. Nem tudta merre vannak a falak, a bútorok, csak az éjfeketeséget látta. Mély levegőt vett, ujjait még szorosabban a markolatra fonta, majd belépett.

Az ajtó túl gyorsan csukódott be mögötte és még azt a kevés fényt is elvette, ami betévedt rajta. Csupán Rina halvány fénye maradt meg, de még ez sem tudott áthatolni a sötéten. Teste görcsösen, feszülten várt. Szeme próbált hozzászokni a félhomályhoz és látni valamit, de nem sikerült. A háta mögül aztán felhangzott az a nevetés, majd a hang, ami ezer meg ezer mély, már behegedt sebet tépett fel Allehanir lelkében, ami már lassan egy volt az övével.

– Végre... Újra itt vagy velem. Allehanir...

A varázsereje felszikrázott, hiszen érezte a veszélyt és már mozdította a testét, de túl lassú volt. Érezte a hideg fémet, ami a húsába mart, érezte az utána maradt forróságot és a meleg vért, ami lecsorgott a testén. Aztán mindent elnyelt a sötétség.