A világ változása a küszöbön áll. A fiatal királyok és királynők mind ebben a kastélyban vannak, még ha nem is ők irányítanak még. De már a kezükben a hatalom. Te és Oleankl csak a kezdet voltatok. Aspenzia tudni fogja, mit tegyetek... Közelebb, mint hinnéd...

Rina csak bámult ki az ablakon. Figyelte a partnak csapódó hullámokat. Bár valamennyire érzékelte, hogy mások is vannak rajta kívül a szobában, a gondolatai ide-oda csapódtak. Folyton hallotta, újra és újra, amit a Világvigyázó a halálos ágyán mondott neki, de nem jutott előbbre. Nem talált megoldást a káoszra, ami kibontakozott körülötte. A Világvigyázó halála alapjaiban remegtette meg az uralkodókat és a hatalmukat. Mindenki mástól várta a megoldást, ahelyett, hogy maga talált volna ki egyet. Az uralkodók féltek. A varázserejük egyre gyengült, egyre kevesebb lett és nem találtak rá magyarázatot vagy megoldást. Nem tudtak mit csinálni és ez végtelenül zavarta őket. Nem akarták, hogy az emberek megtudják milyen védtelenek, ezért mindenhova a hatalmuknak megfelelő őrzővel mentek és ők szolgáltatták a varázslatot. Csak abba nem gondoltak bele, hogy ez azt eredményezi, hogy ők teljesen kifáradnak és nem tudják a feladatukat végezni. Az őrzők, sokszor Rina vezetésével, kettesével járták az utcákat, amikor kiderült Aspenzia a városban van. Ezek a séták aztán szépen lassan abbamaradtak, mert a varázserejük használata kimerítette őket. Fontosabbá vált az uralkodók hazugsága, mint megtalálni azt, aki mindent megoldhat.

Rina sokszor egyedül indult útnak a városban, éjjel, amikor már mindenki aludt. Kereste a dalt, amit akkor éjjel hallott, és amiről tudta, hogy a bölcsesség uralkodója énekelte. De ahogy jött, olyan nyomtalanul tűnt el. Nem akadt a kisfiú nyomára, mindegy mivel próbálkozott.

Ehhez jött még Sunny, aki teljesen összetört a nagymamája halálhírére. Nem tehette meg, hogy nem foglalkozik vele, hiszen a barátnője volt. Muszáj volt tartania benne a lelket. Ha tehették óráig beszélgettek a lány szobájába, vagy együtt indultak keresőutakra, hogy kettesben legyenek. Tudta, hogy Sunnynak beszélnie kell, ki kell mondani a fájdalmát, de tudta azt is, hogy ezt csak neki mondja ki. Mindenki más előtt, Gab és Ole előtt is bezárkózott. Nem nyílt meg, terelt, nem akart beszélni róla. Pedig amúgy szüksége volt rá, hogy kimondja, ami a szívét nyomja. Gyerekkori emlékekről mesélt Rinának, élményekről, amiket együtt éltek át, és beszélt a fájdalomról, ami a szívét szaggatta. Sunny olyan ember volt, akinek a beszéd a gyászról sokkal többet segített, mint bármi más, csak nem volt mindegy kinek mondja. Egyedül Rinában tudott úgy megbízni, hogy rábízza a fájdalmát és a szívét. Rina sokszor csak hallgatott és fogta a kezét, majd amikor arra volt szükség letörölte a könnyeit. Ilyenkor barátnő volt és támasz, nem pedig királynő, akinek meg kell oldania egy válságot.

Végül az agya is csatlakozott a testéhez és meghallotta a háta mögött kialakult vitát.

– Nem tehetem meg! – csattant fel Ulbe birodalom királynőjének, Akkna-nak a hangja. – Nem vagyok rá hajlandó!

– De...

– Nincs de! Nem teszem meg! Hallani sem akarok róla!

– Akkna...

– Nem! Nem fogom azt mondani az alattvalóimnak, hogy ne tartsák meg az ünnepet, mert a Világvigyázó meghalt. Én tiszteltem és szerettem őt, de a hagyományainkból nem engedek. Ezt az ünnepet a tenger istennőnek és az első uralkodónak a tiszteletére rendezzük meg. Nem fog elmaradni! Ez az ünnep fontos az alattvalóimnak.

– Ez egy gesztus lenne, amivel megmutatod mennyire tisztelted őt – mondta Ragnar, a föld birodalmának uralkodója. – Meg hát az illem...

– Köpök az illemre – csapott az asztalra Akkna, mire Rina is hátra fordult. Azt már tapasztalta, hogy a királynő éppen olyan szeszélyes, mint a tenger, de ilyen dühösnek még nem látta. Arcán két vörös folt jelent meg, kezei ökölbe szorítva remegtek az asztalon. Bár már jól benne járt a korban nem volt gyenge. Egy erős ország, erős királynője volt. – Ez az ünnep sokat jelent a népemnek. Az egyetlen olyan ünnep, amikor jól érezhetik magukat és örülhetnek, ráadásul az idő is jó. Egész évben ezt várja mindenki. Nem fogok sem csalódást, sem haragot szítani az országomban csak azért, hogy megmutassam nektek mennyire tiszteltem a Világvigyázót. Ő nagyon jól tudja mennyire tiszteltem és szerettem őt. Az, hogy én most azt mondtam, maradjon el az Ulbe-ünnep, nem fogja feltámasztani és nekünk nem lesz könnyebb.

– Igaza van – szólalt meg Akkna királynő lánya, akit, amikor csak tehette maga mellett tartott a tanácsüléseken. Nyílt titok volt, hogy egyszer majd neki szeretné átadni a királyságát. Sienni alig múlt húsz, de okos volt, értelmes, jó stratéga és nem riadt vissza senkitől. Rina tudta, hogy jó királynő lesz belőle, ha majd trónra ül. – Az emberek nagyon várják ezt az ünnepet és nagyon készülnek rá. Nem tehetjük meg, hogy nem vesszük figyelembe, ők mit akarnak.

– Te ebbe ne szólj bele. Semmi közöd ezekhez a dolgokhoz! – csattant fel Junna királynő, a Tűz birodalmának vezetője. Rina tekintete az idős nőre tévedt, aki már olyan nehezen mozgott, hogy sokszor már segítségre szorult. A lány nem tudta, hogy Junna mindig is ilyen kiálhatatlan volt-e vagy csak az öregség és a betegség tette ilyenné, de senki sem szerette. Makacs volt, tüzes, hirtelen haragú és csak azért sem értett egyet senkivel. Hitte, hogy mindig neki van igaza, a fiatalokkal pedig főként csúnyán beszélt. Gyereknek, butának és uralkodásra alkalmatlannak hitte Rinát is, Ole-t is és Hlalt is, aki már évek óta vezette a Levegő királyságát mindenféle gond nélkül. A lány tudta, hogy Junna fél. Fél attól, hogy a fiatalok teljesen más rendszer szerint akarnak kormányozni, újítani akarnak és már nem lesz akkor szava és hatalma, mint eddig. A régi királyok féltek a tűztől, mert könnyen megtámadhatott bárkit és bármit a földdel tehetett egyenlővé. A fiatalok viszont már nem féltek tőle, mert tudták, hogy sehol sincs már az ereje. És félt attól is, hogy ki fog uralkodni helyette, hiszen nem volt gyereke, akit a trónra ültethetett volna.

– Vigyázz, hogy beszélsz a lányommal – morogta dühösen Akkna. – Nem tűrök ilyen hangnemet a palotámban és főleg nem a lányommal szemben. Tudod jól, hogy nem szívesen látott vendég vagy. Szóval jobban tennéd, ha hallgatnál, mielőtt még véletlenül a kapun kívül találod magad.

– Fenyegetni merészelsz? – hördült fel mérgesen Junna, de nem tudott felállni dühében.

– Csak közlöm a tényeket – felelte Akkna. – Ez az én palotám, az én királyságom. És én döntök arról megtartjuk-e az Ulbe ünnepet, avagy sem. Senkinek nincs joga ebbe beleszólni.

Rina figyelte, ahogy a döbbent morgás végigfut a jelenlevőkön. Egyedül Ole és Hlal nem lepődött meg, nem háborodott fel, ők elfogadták a királynő érveit és nem látták értelmét ezen vitatkozni. A tekintete végigfutott a teremben lévő nyugtalan embereken és már érezte a kirobbanni készülő hatalmas vitát. Figyelte, ahogy a két fiatal fiún kívül még a teremben tartózkodó három fiatal próbálja lecsillapítani a szüleit, nagyszüleit. Sienni az anyja karjára tette a kezét és súgott neki valamit. Lhenoeni, Ragnar, a Föld birodalom uralkodójának az unokája, szintén a nagyapja fülébe sugdosott, mire az idős király hevesen megrázta a fejét. Sora, a szeretet birodalmának uralkodónője, Minnte fáradtan megdörzsölte az arcát az egyik kezével, a másik kezét a lánya, Arossa szorongatta. Ők nem szóltak semmit, csak nézték egymást. Ahogy szemügyre vette a vele közel egy idős fiatalokat, észrevette azt, amit talán senki más. A körülöttük meg-megcsillanó varázserőt és aurát, olyat, mint ami Ole-t és Hlalt már körbevette. Hamarosan megkapják az erejüket suhant át a gondolat Rina fején. Tudta, hogy ha megkapják az erőt, muszáj lesz elfoglalniuk a trónt. A vezetőnek olyan valakinek kell lennie, aki erővel rendelkezik, ezért is kapta meg Ole és Hlal a koronát. A szüleik tudták, hogy át kell adniuk a helyüket, ha a legjobbat akarják a népüknek. A többi uralkodó is tudta vagy érezte, hogy hamarosan már nem lesznek vezetők és ezért nevelték, tanították a lányukat, fiúkat, unokáikat. Azt akarták, hogy ne tudatlanul üljenek a helyükre. És ahogy elnézte a leendő társait úgy látta minden rendben lesz. Egyedül a Tűz birodalmánál adódnak gondok, hiszen Junna senkit sem készített fel, hogy átvegye a helyét. Az idős nő igen titoktartó és zárkózott volt. Senki sem ismerte a családját, mindig egyedül utazott, sosem született gyereke, vagy ha mégis nagyon jól elrejtette. Magának való volt, önző és Rina látta a lélekpillangóján, hogy végtelenül magányos. Nem szerette senki, bár ez rajta múlt. Most is ő generálta ezt a vitát és ha rajta múlik még sokáig elhúzódik.

Végül Rina ellépett az ablaktól és megállt Akkna és a lánya mellett.

– Igaza van, Akkna királynőnek – szólalt meg Rina, mire minden szempár rászegeződött. – Nincs jogunk helyette dönteni vagy olyasmire kényszeríteni, amit nem akar. Ő az alattvalóit nézi, ahogy mi is őket néznénk fordított helyzetben. Különben is és most nem akarok megbántani senkit, de igazán vannak ennél nagyobb gondjaink is.

– Például? – szólalt meg gúnyosan Junna.

– Például, hogy ki lesz a Világvigyázó utódja. – A mély csönd, ami a szobára telepedett sűrűvé és nehézzé vált. – Vagy ez talán nem fontos? Ez sokkal inkább tartozna az uralkodó tanácsra, mint az, hogy Akkna hogyan dönt. Az, hogy megtartják-e az ünnepet az az Ulbe birodalom gondja és Akkna majd elszámol a lelkiismeretével.

– Végre! Valaki érti – mondta Akkna. – Köszönöm, Rina. Az ünnepet megtartjuk és ennek a vitának itt vége. – Úgy tűnt a királynő bejelentésére valamennyire csökkent a feszültség az asztal körül, de még mindig nehéz volt a levegő.

– Az engem is sokkal jobban aggaszt, ami Rinát – törte meg a csendet Ole. – Ki lép a Világvigyázó helyére?

– Valaki azt mondta Aspenzia a városban van, így logikusan következik, hogy ő lép a helyére – mondta Junna. – Vagy nem így van?

– Ahhoz először meg kellene találni – mondta Ragnar.

– Rinahella királynő vezeti a csapatokat, akik őt keresik – mondta Junna. Rina nevét úgy ejtette ki, mintha valami undorító, kiköpni való dolog volna. – Miért nem találták még meg?

– Nem olyan egyszerű egy árnyékot megtalálni ebben a hatalmas városban – felelte Rina nyugodtan. Nem adta meg azt az örömet a nőnek, hogy dühösnek vagy feldúltnak lássa. – Vagy maga talán tudja, hogy néz ki vagy, hogy hol lakik? Mert ha igen, ossza meg velünk, legyen olyan kedves. – A nő dühösen összeszorította a száját és nem válaszolt. – Sejtettem. Maga sem tud többet, mint én vagy bárki más ebben a teremben. Keressük, próbáljuk megtalálni. De aki nem akarja, hogy megtalálják annak lehet, hogy nem is fognak soha a nyomára bukkanni. Ő egy rettegő kisfiú, aki ha tehetné a föld alá is elbújna.

– Kisfiú? – kérdezte Minnte királynő. – Nem mondtad eddig, hogy egy kisgyermekről van szó.

– Ez nem változtat azon, hogy meg kell találni – mondta Rina.

– De azon igen, hogy nem ülhet a Világvigyázó helyére – mondta Ragnar.

– Sosem mondtam, hogy ő lesz az utódja. Azt mondtam, hogy meg kell keresni, mert szükség lesz rá, de nem mondtam, hogy most. Aspenziát mindig is keresték, csak azt sem tudták kit és hol. Most legalább tudjuk hol keressük és tudjuk, hogy egy kisfiúról van szó.

– Nem sokkal vagyunk előrébb, ha nem találjuk meg – jegyezte meg Junna.

– Meg fogjuk találni, csak kell egy kis idő.

– Még ha meg is találjuk, akkor sem ülhet trónra. Kell egy új Világvigyázó – mondta Ole. – Csak ki legyen az?

– Nem jelölte ki az utódját a halálos ágyán – mondta Akkna. – Mi pedig milyen jogon választanánk bárkit is. Neki is varázserővel kell rendelkeznie. Nem ülhet oda akárki.

– Legalábbis azt mondták nem jelölt ki senkit – morogta Junna, mire Rina rápillantott. A lány dühösen ökölbe szorította a kezét, de még mindig türtőztette magát.

– Maga szerint hazudok? – kérdezte Rina.

– Te voltál bent vele egyedül. Honnan tudjuk megbízhatunk-e benned és nem vezetsz félre minket? – nézett rá dühösen Junna. Rina sejtette, hogy az a baja, hogy nem ő irányít, hogy nem ő van a középpontban és nem az övé az utolsó szó. Arról ugyan nem tudott, hogy a Világvigyázó helyére vágyott-e, de gyanúsan nem akarta elhinni, hogy nem nevezett meg senkit a halálos ágyán.

– Maga most azzal gyanúsít, hogy megváltoztattam, amit mondott nekem? Ugyan miért tennék ilyet? Mi értelme lenne? – A nő nem válaszolt, csak bámult rá a fekete szemeivel, amikben nem talált kedvességet. – Mondja csak, amit gondol. Azt hiszi, én pályázok a Világvigyázói hatalomra.

– Ez nevetséges – hördült fel Ole. – Rina soha...

– Igenis ezt gondolom – mondta határozottan Junna. – Azt hiszed, majd megszavazunk téged, mert te vagy a Fény királynője. – A nő hangja gúnytól csöpögött és a haragtól rekedté vált. – Te akarsz nekünk parancsolni.

– Rosszul gondolja – válaszolta Rina nyugodtan. – Most, itt, mindenki előtt kijelentem, hogy nem akarok és nem is fogok a Világvigyázó helyére lépni. Megvan a saját birodalmam, a saját alattvalóim, és a saját dolgom. Nem akarom és nem is fogom a vállamra venni a Világvigyázó feladatát. Ez másnak a dolga.

– Akkor miért nem jelölte meg az utódját? – kérdezte Junna.

– Gondolom, mert nem tehette – mondta Akkna, mielőtt Rina megszólalhatott volna. – Biztos meg volt az oka, amiért nem nevezett meg senkit. Nem kell ebbe semmit belemagyarázni. El kellene fogadni.

– De... – Akkna dühösen rámeredt Junna-ra, aki végül elharapta a megkezdett mondatot.

– Elegem van a de-kből. Elegem van, hogy állandó jelleggel szítod a feszültséget és a vitát közöttünk. Elegem van, hogy te mindig valakinek ellent mondasz, hogy még véletlenül se értsünk egyet valamiben – fakadt ki Akkna. – Az utóbbi időben egyszerűen elviselhetetlen vagy. Előtte sem volt egyszerű veled, de mostanában félek leülni veled tanácskozni. Egyszerűen, nem lehet veled normálisan megbeszélni semmit.

– A félelem nem szégyen vagy gyengeség Junna királynő – szólt közbe Rina, mire a nő úgy meredt rá, hogy ha szemmel ölni lehetne, a lány már nem élne.

– Te meg miről beszélsz? – sziszegte dühösen, és ha még bírt volna erővel, akkor valószínűleg felgyújtott volna maga körül mindent. De már régen nem volt ennyi ereje.

– Szép szavak mögé rejtheted, csavarhatod úgy a szavakat, hogy mindenki elhiggye, megpróbálhatsz hazudni, de a szemed nem tud – felelte Rina. – A szemed nem tudja eltitkolni, hogy mit érzel. Te félsz. Félsz a haláltól, félsz, hogy nem veszi át senki a helyed, félsz, hogy egyedül halsz meg, magányosan, ahogy éltél.

– Mit képzelsz?

– Az igazat mondom csupán – mondta Rina. – Ezért kötsz bele mindenkibe és mindenbe. De, csupán jó tanácsként, először a saját házad táján rendezd el a dolgaid, utána szólj bele máséba.

– Ebben igaza van Rina királynőnek – mondta Ragnar király és felállt az asztaltól. – Úgy hiszem, mivel új Világvigyázót nem tudunk választani, és Akkna döntött az ünnepség ügyében, berekeszthetjük ezt a tanácskozást. Szerintem mindenkinek van fontosabb dolga is ennél.

Mivel ezzel mindenki egyetértett lassan mindenki szedelőzködni kezdett. A fiatalok hamar egymáshoz léptek, hogy beszélgessenek. Rina Sienni-vel az oldalán indult ki a teremből, a lány éppen segítségét szerette volna kérni az ünnepséggel kapcsolatban, de Junna megragadta Rina karját. Körmei a lány bőrébe mélyedtek, ujjai olyan erősen szorították a karját, hogy elfehéredtek. Sienni dühösen összeráncolta a homlokát, de végül nem szólt semmit.

– Mit óhajtasz? – kérdezte Rina hidegen, és nem próbálta meg kiszabadítani a kezét. Nem akarta, hogy úgy tűnjön menekül, vagy hogy fél a nőtől. Nagyon jól tudta, hogy nem árthat neki. Az ereje nem volt több pislákoló parázsnál, Rina hatalma viszont fényesen ragyogott.

– Te egy csapás vagy ennek a tanácsnak – sziszegte dühösen Junna. – Mindent tönkre teszel. Te és az összes többi gyerek csak hátráltat minket és mindent összetörnek, amit felépítettünk. Nem vagytok idevalók, semmi közötök nem lenne az ügyeinkhez. Azt hiszitek, főleg te, hogy okosabbak vagytok, mint mi, hogy többet láttatok és tapasztaltatok. Pedig nem vagytok mások, mint kisgyerekek.

– Többet láttam ebből a világból, a bennem lakozó Istennőnek hála, mint te egész életedben – felelte Rina. – Olyan tudást adott nekem, amiről csak álmodhattál. Nem azért lett semmisé az erőd, mert megöregedtél, hanem mert soha nem volt a tiéd. Soha nem kaptad meg az Istenét vagy Istennőét. Elhitethetted magaddal, hogy nagy királynő vagy, de igazából csak tönkretettél egy országot.

– Hogy merészeled...

– Nézd csak meg, hova jutott a birodalmad! – csattant fel Rina. – Az emberek éheznek és szegények, nincs földművelés, alig tudsz kereskedni. Mindent elemésztett a te nagy tüzed.

– Ez nem igaz! – kiáltotta Junna.

– Húzd le a szemedről végre a kendőt és nézd meg mit tettél! Az önzőséged és a magányod, tönkretette a néped életét. Én a helyedben keresnék egy olyan utódot, aki majd megmenti a birodalmad.

– Te szemtelen – sziszegte Junna és még erősebben szorította a lány karját, de annak arcizma se rezdült. Nem félt tőle és pontosan ez idegesítette az idős uralkodónőt.

– Csak az igazat mondom. Gondolkozz el ezen. Most pedig légy szíves engedj el. – Egy végtelennek tűnő pillanatig farkasszemet néztek egymással. Bár két teljesen más személyiség voltak, egy valamiben hasonlítottak. Végtelenül makacsok voltak. Végül mégis Junna fordította el a tekintetét és engedte el a lány karját. Rina Sienni felé fordult, és amikor a lányra nézett, már mosolygott. – Mehetünk?

– Pe... persze... – dadogta a lány és elindult Rina nyomában ki a teremből. Már kint jártak a folyosón, amikor végre megtudott szólalni a döbbenettől. – Rina... te... te nagyon bátor vagy.

– Bátor?

– Igen – bólintott Sienni komolyan. – Junna királynőtől mindenki tart... vagyis tartott egészen eddig. Egyedül a Világvigyázó mert ellenkezni vele, de még ő sem mondta ki ilyen nyíltan, mit tett a birodalmával. Senki se akart vele összetűzni, hátha kirobban egy háború.

– Egy puskaporral teli hordón ülünk mindannyian, Sienne, de megnyugtatlak, nem Junna a szikra – mondta Rina. – Itt mi vagyunk a szikra.

– Mi?

– Igen. Ole, Hlal, én és minden fiatal, akik bemehetünk abba a terembe. A mi létünk változásokat hoz. Az, hogy itt vagyunk és az uralkodók hajlandók átadni nekünk a helyüket mindent megváltoztat. Alapjaiban remegtetjük ezt a rendszert. És ha majd mindenki megkapja az erejét, akkor fel is robbantjuk.

– Te komolyan ebben hiszel?

– Én nem hiszek, én tudom – mosolygott rá Rina. – Együtt, a többiekkel egy új és talán jobb világot teremtünk. Megváltoznak a dolgok, ezért jelent meg most Aspenzia is. Minket tart alkalmasnak arra, hogy visszahozzuk a régi világot.

– Az, hogy te itt vagy, már alapjaiban megváltoztatott mindent – mondta Sienne. – Reményt, hitet és erőt hoztál nekünk. Reményt arra, hogy sikerülhet, hitet, hogy érezzük, visszahozhatunk valamit a régmúltból és erőt, hogy meg is tegyük. Te vagy, aki mindent elindított.

– De együtt fogjuk befejezni – mondta Rina, mire Sienne szélesen rámosolygott. Rina visszamosolygott rá. Sienne-nek fogalma sem volt arról, Rinát mennyire megnyugtatja, hogy mellette állnak, hogy hisznek abban, hogy a változás jó. És remélte, hogy azt is elhiszik, a változás ők maguk lesznek.

* * *

A szoba sötét volt. Az ablakokat becsukták, a függönyöket elhúzták, a fáklyákat nem gyújtották meg. A testét már elvitték, a lelke már messze szállt és új életet keresett, mégis maradt itt valami belőle. A tárgyak még őrizték az érintését, a falak még magukban tartották a hangját, a nevetését és a sóhajait, a szoba még mindig az ő illatát ontotta magából. Nem ment el. Egy része itt maradt a szobában. A bútorok, a személyes, a kedvenc és az emléktárgyai között kísértett a szelleme.

Sunny a szoba közepén állt, körbe véve mindazzal, amiben ő is élt és próbálta megfogalmazni az érzéseit. Nehezen ment. A hiány fájdalmas tüskéi már véresre szurkálták a szívét, az üresség, amit maga után hagyott, gombócot szült a torkában és nem hagyta levegőhöz jutni. Úgy érezte magát, mintha egy elsüllyedt hajó egyetlen túlélője lenne és hánykolódna az óceánon, segítség, szárazföld és remény nélkül. Elveszett a fájdalom, az üresség, a hiány és a reménytelenség sötétjében. Tudta, hogy egyszer el fogja veszíteni a nagymamáját, de az, hogy ez most és ilyen hirtelen történt összetörte az amúgy is ingatag önbecsülését. Elvesztette önmagát és még csak a nyomára sem bukkant.

Napok óta készült arra, hogy bejön ebbe a szobába és összeszedi nagymamája holmiját, mivel az anyja nem volt erre képes. Meg sem tudta mondani hányszor állt az ajtó előtt, kezében a kilinccsel, de nem tudta lenyomni. Nem tudott belépni és összeszedni mindazt, ami a mamáját jelentette. Úgy érezte azzal, hogy dobozba pakolja a dolgait, őt magát is bezárja és végleg elengedi. És nem akarta. Rina ugyan felajánlotta, hogy segít neki, de tudta, hogy ezt egyedül kell megtennie. Egyedül kell elbúcsúznia, egyedül kell lezárnia. Ma hajnalban végül úgy kelt, hogy meg tudja csinálni, képes lesz elengednie őt. Most, ahogy ott állt a sötétben, körülvéve a tárgyaival és a szellemével már nem volt biztos benne. Az illata körül lengte, simogatta, hívogatta. Bele akart simulni, ahogy annak idején az ölelésébe.

Sunny-nak boldog gyerekkora volt, a szülei mindig szerették és támogatták, de a nagymamája mégis sokkal közelebb állt hozzá, mint bárki. Ő tudott egyedül arról mennyire nem hisz önmagában és abban, hogy övé a napfény ereje. Tudta, hogy valami hiányzik belőle. De mamája mindig azt mondta, hogy több van benne, mint gondolná, hogy többre hivatott és többre képes, mint amit hisz magáról. Rina is próbálta vele elhitetni ugyanezt és már-már kezdte elhinni, csak aztán jött az erdő. Mindenki sorra kapta meg az erejét, Rina királynő lett, ő pedig maradt ugyanaz. Erő nélkül, hatalom nélkül és önbizalom nélkül. Azt ugyan érezte, hogy a csapat része és szükségük van rá, de nem találta meg a helyét. Nem tudta, hogy ő most milyen része is ennek az egésznek. Amikor ilyen sok idő után újra a mamája karjába vetette magát kissé helyreállt a rend a lelkében. Az ő és Rina szavai nem hagyták, hogy elmerüljön az önsajnálatban. De aztán jött a hír, hogy elment, ő pedig nem tudott elbúcsúzni tőle. Voltak már az életében mélypontjai, de ilyen mélyre még sosem süllyedt. Az anyja még rosszabb állapotban volt, mint ő, így tőle nem kérhetett támogatást. Ole és Gab is próbált neki segíteni, de bármennyire is jó barátjának tartotta Gabot, és bármennyire is tetszett neki Ole, nem tudta kimondani nekik az érzéseit.

Egyedül Rina volt az, akinek kiöntötte a lelkét és nem tudott elég hálás lenni neki. Voltak barátnői gyerekkorában, de Rina különleges volt. Volt valami olyan erős lelki kapcsolatuk, ami senki mással nem alakult ki. Már az első pillantás és mozdulat, az első szó összekötötte őket. Mintha a lelkük mindig is kapcsolatban állt volna egymással, még akkor is, ha távol voltak. Egymás támaszai és erőforrásai voltak, olyan valakik, akik nélkül a mély pontokból sosem lábaltak volna ki. Bár alig pár éve ismerték egymást, a szeretetük és a bizalmuk a másikban töretlen volt. Senki nem állt olyan közel hozzá a nagymamáján kívül, mint Rina. És most is rá tudott támaszkodni. Rina néha csak ott volt vele, néha csak hallgatta, amit mondott, néha kézen fogta és kimozdította a szobájából. Nem vitatkozott vele, nem kiabált rá, hogy szedje össze magát. Hagyta hadd élje meg úgy a gyászát, ahogy ő akarta. Azt is tiszteletben tartotta, hogy Sunny egyedül akarja elpakolni a nagymamája dolgait és nem erőltette vagy sürgette őt.

Sunny hosszan felsóhajtott, újra körbenézett a szobában és végre rávette magát, hogy meggyújtson egy fáklyát. A láng imbolygó fénye árnyakat festett a falakra. Miközben nekiállt a nagymamája tárgyait és ruháit kosarakba és zsákokba csomagolni, önkéntelenül is dúdolni kezdte az altatódalt, amit a nagyanyja énekelt neki, mikor kicsi volt. Nem emlékezett a szövegére, csak a ritmus és a dallam maradt meg benne, de ez mindig megnyugtatta. Forró könnyek égették az arcát, ahogy lecsorogtak rajta, hogy aztán a ruhákra, tárgyakra hulljanak. Aztán rekedten beszélni kezdett. Össze-vissza mindenről, ami éppen eszébe jutott. Emlékekről, gondolatokról, Rináról, Ole-ról, arról, mennyire össze van zavarodva a fiúval kapcsolatban. Elmondta mennyire hiányzik neki, hogy mennyire szerette. És ahogy a szavak kiszakadtak belőle, úgy lett egyre könnyebb a lelke. Úgy érezte elköszönhet tőle valamilyen formában és ez megnyugtatta. Hagyta, hogy a lelke szárnyaljon a falak között, hogy a szavak átfolyjanak rajta és megtisztítsák a gyász sötétségétől.

Lassan elfogytak a tárgyak, a szoba kiürült. Sunny újra megállt a szoba közepén, mint azelőtt, hogy elkezdett volna pakolni. A szoba már nem volt másabb, mint az összes többi vendégszoba. Elvesztette a varázsát, amit a Világvigyázó adott neki. A lány körbenézett, majd az ágy melletti kis szekrényre pillantott, mély levegőt vett, majd oda lépett hozzá. Az anyja azt mondta neki, minden, amit a szekrényben talál az övé lesz, mert a nagyanyja neki szánta őket. Ahogy kihúzta a legfelső fiókot, összeszorult a szíve, újabb forró könnyek folytak végig az arcán. Remegő kézzel vette ki a fiókban pihenő, az évek alatt elkoptatott, vörös bőrborítású könyvecskéket. A lapjaik megbarnultak, a sarkaik elhasználódtak, és vékonnyá váltak. A hosszú évek utazásai és forgatásai nyomot hagytak rajtuk. Sunny remegve szorította a szívére a nagyanyja naplóit. Emlékezett rá, amikor gyerekkorában egyszer bele akart olvasni, de a mamája rátalált, mielőtt kinyithatta volna. Azt hitte majd dühös lesz, de csak mosolyogva kivette a kezéből és azt mondta, majd ha elég nagy lesz, akkor neki fogja adni és elolvashatja. Sunny most úgy érezte darabokra tört szívének darabkái porrá omlottak. Azt kívánta, bárcsak ne olvashatná el. Ilyen áron nem kellett. Ilyen áron nem akarta megtudni a titkokat, amik mindig is érdekelték. Azt szerette volna, ha a nagymamája mondja el neki. És ahogy ott ült, szívén a nagymamája életének történetét rejtő könyvekkel, kitört belőle a zokogás. Eddig is sírt, de ez a fájdalmas zokogás eddig elmaradt. Most azonban minden kitört belőle. Úgy érezte a szíve nem több, mint egy kupac vörös por a mellkasában, a lelke pedig ott hever előtte a szőnyegen, a teste kocsonyává változott és félt, hogy apró darabokra hullik, ha hagyja. Percekig tartott mire a sírása lecsillapodott. A blúza ujjával megtörölte a szemét és próbált egyenletesen lélegezni, hogy lecsillapodjon.

Miután lassan megnyugodott sorban kihúzta a fiókokat. Amikor meglátta az alsó fiókban a vörös párnán pihenő nyakláncot a szája elé kapta a kezét. A könyvecskék halk puffanással zuhantak a földre. Azt hitte a nyaklánc még most is a nagymamája nyakában lóg. Mindig hordta, sosem vette le. Emlékezett rá, hogy mindig a medált szorongatva aludt el, amikor a nagymamája altatta. Figyelte, ahogy reszkető ujjaival a lánc felé nyúl, majd felemeli a párnáról. A fáklya fénye megcsillant az arany láncon és a medálon. A tenyerére fektette, és arra gondolt, milyen hideg most. Emlékezett rá, hogy az arany mindig meleg volt a nagymamája testétől, amikor a kezébe foghatta a medált. Ült és csak nézte a kardot és a rá tekeredő gyíkot a medálban. Amikor kislányként megkérdezte mit jelent a kard és a gyík, a mamája elmagyarázta, hogy a kard az erőt, a hatalmat és a védelmet szimbolizálja és azt, hogy a viselője kész küzdeni önmagáért és másért, a gyík pedig a bölcsesség, a titoktartás és a csönd jelképe. Ahogy mindig a medál most is megnyugtatta. Zakatoló szíve lassan elcsendesült, a lelke zavaros érzései elcsitultak és körülölelte a csend. Végigsimított a medál felszínén, ami felmelegedett a tenyerében.

– Segítség! – A hang úgy vágott keresztül a szoba csendjén, mint a kard a papíron. Sunny összerándult és felugrott az ágyról. Kezébe szorította a láncot és körbenézett. – Segíts rajtam! Félek! – A hang vékony volt és reszkető. Félelem üvöltött a suttogásából. – Sunny! Gyere értem! Kérlek! – A lány hiába mozgatta a száját, hang nem jött ki a torkán. Újra körbe nézett, a szoba eltűnt és nem maradt más csak a sötétség. Egy gyerek sírása és nyöszörgése jutott el a füléig. A sötétség lassan eloszlott az egyik sarokban és megpillantotta a kisfiút. Állát a térdéig húzva kuporgott a sarokban, ujjai szorosan markolták rongyos nadrágját. Pillái le-lecsukódtak a fáradtságtól, de mielőtt elaludt volna felkapta a fejét és körbe nézett. Nyugtalanul pillantgatott körbe, nem tudott pihenni, mert a félelem nem hagyta. Sunny szeretett volna közelebb menni hozzá és megkérdezni tőle, mi történt, de nem tudott. Aztán a kisfiú felnézett és világoskék szemeivel Sunny szemébe nézett. – Segíts!

Sunny hátratántorodott, a lábát beverte a szekrénybe és kapkodva vette a levegőt. Bőre nyirkos volt az izzadságtól, ami ellepte az előbbi sokktól. Lepillantott a kezében szorongatott medálra, ami most kék fénnyel világított.

Aspenzia – suttogta Sunny rekedten. Majd felkapta a naplókat és a medált még mindig a kezében szorongatva kirohant a szobából. Három férfi várakozott a szoba előtt, hogy elvigyék a holmit, amit Sunny összerakott. Döbbenten egymásra néztek, amikor a lány elrohant mellettük.

Minden rendben, kisasszony? – kiáltott utána az egyik férfi.

Igen – kiáltott vissza Sunny miután felfogta, hogy neki szóltak. Még mindig nem szokta meg, hogy kisasszonynak szólítják. – Minden elvihetnek, amit összeraktam. – Bár nem volt biztos, benne, hogy ezt a férfiak hallották mégsem állt meg vagy fordult vissza. Tudta, hogy meg kell keresnie Rinát.

Végigfutott a folyosón. Hallotta saját csizmáinak gyors koppanását a köveken. Lihegve lelassított a lépcsőnél, ami az előcsarnokba vezetett. Amikor megpillantotta Rinát Ole és a többi trónörökös között lerobogott a lépcsőn.

Rina felpillantott, amikor meghallotta a barátnője lépteit ledübörögni a lépcsőn. Először elmosolyodott, majd az arcáról lehervadt a vidámság, amikor meglátta Sunny arcát.

– Mi a baj? – kérdezte mindjárt, de Sunny csak karon ragadta.

Sajnálom, de el kell rabolnom Rinát – hadarta a lány, majd meg sem várva a többiek válaszát Rinát maga után húzva a szobájába indult. Hallotta, ahogy Rina kérdezgeti, hogy mi a baj és mi történt, de nem válaszolt. Amikor végre megérkeztek a szobájához, berángatta Rinát, becsapta utánuk az ajtót és kulcsra zárta.

– Sunny, az Istennő szerelmére mi történt?

– Beszéltem vele – nyögte ki Sunny, mikor levegőt kapott.

– Kivel?

– Aspenziával – suttogta Sunny, mire Rina megütközve nézett rá. – Legalábbis azt hiszem.

– Hogy... micsoda? – kérdezte Rina.

– A segítségemet kérte.

– És hol van? – ragadta meg a vállát Rina, mire Sunny tanácstalanul megrázta a fejét.

– Nem tudom. – Sunny aztán megmutatta neki a láncot és elmondta mit látott és hallott. Nem látott mást csak azt a sötét szobát, a kisfiú világoskék szemeit és sötét haját. Bárhol lehetett, ahol van egy sötét szoba. Rina tekintete a medálra tapadt, majd megkérdezte:

Megfoghatom? – Sunny egy szó nélkül a kezébe adta. Bár tudta, hogy senki másnak nem hagyná, hogy hozzá érjen, Rina más volt. Tőle nem féltette. Figyelte, ahogy a medál felszikrázik, ahogy Rina teste megdermed, és a szeme üvegessé válik. Tudta, hogy ő is valahogy így nézhetett ki az előbb. Elkerekedett szemmel figyelte a barátnőjét és még hozzáérni sem mert, nehogy kiszakítsa. Aztán Rina összerándult és megtántorodott. Sunny megragadta a lány karját és érezte mennyire reszket.

– Mit láttál? – kérdezte suttogva, bár nem is tudta, miért teszi. Rina várt egy pillanatig, mielőtt ránézett és megszólalt volna. Úgy tűnt, mintha átgondolta volna, mit mond el Sunnynak.

– Az Ulbe ünnepség... ott... Ott fogunk a nyomára akadni. Meg kell mentenünk őt, mielőtt Enrog elkapja. – Sunny sokáig nézett bele Rina szemébe. Bár a barátnője nem kapta el a tekintetét, mégis látszott, hogy nem volt teljesen őszinte.

– Csak ennyit láttál? – kérdezte meg finoman Sunny.

– Láttam, hogy meghal, ha nem lépünk közbe – mondta Rina és elhallgatott. Sokáig csak bámulták egymást. Sunny ismerte már jól. Nem mondott el neki mindent. Látta a reszkető testéből, a tekintetéből, a tétova hangjából, a sápadt arcából. Látta és tudta. De tudta azt is, minél jobban erőlteti, annál jobban bezárkózik. Így csak nézett rá és nem szólt. Hagyta, hogy megtartsa a titkait. De aggódott. Nem tetszett neki, ahogy Rina ránézett. Bármit is látott megsértette a lelkét.

* * *

Rinának meg kell halnia. Mindenért, amit ellenem tett. Mindazért, amit nem tudtam megtenni vagy elérni miatta. Elvette tőlem. Őt. A hatalmat. Az erőmet. Már nem tudok tovább színlelni. Már nem tudom tovább elrejteni a lelkem sötétebb oldalát. Amikor ő velem volt, képes voltam jó lenni. Képes voltam jó lenni. De aztán jött Rina és mindent elrontott. Előhozta belőlem azt a szörnyeteget és sötétséget, amit mindig is gyűlöltem. Sosem hittem volna, hogy összeesküszöm a többiek ellen. Hogy elárulom Seth-et és Mac-et, sőt elárulom önmagamat. Hogy hagyom magamon eluralkodni a dühöt és sötétséget. Talán mindig bennem volt. Talán csak az erdőben szedtem össze, ha már az erőmet nem kaptam meg. Bezzeg Rina... bezzeg ő mindent megkapott. Seth-et, a hatalmat, a királynőséget. Mindent, amit én akartam. Amit nekem kellett volna megkapnom. Akarom, hogy Rina meghaljon.

* * *

Rina meg fog halni. Mert én így akarom.