Ole azonnal a fejére húzta a köpenye csuklyáját, amikor kilépett a kapun. Nem akarta, hogy bárki észrevegye és jelezze valamelyik királynak, ne adj istennő a Világvigyázónak, hogy elhagyta a palotát. Tudta, hogy elvileg a tanácskozás alatt nem teheti ki a lábát az utcára, kötelező lenne Ulbe királynőjének fő kastélyában maradnia, de neki nem tilthatott meg senki semmit. A királyok tanácsa még mindig a régi hagyományok szerint próbált békét és nyugalmat teremteni. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ole és a másik fiatal király, Hlal feltűnése nem tett jót a tanácskozásnak. Az öregek bírálták az apjukat, hogy miért engedték át a fiaiknak a hatalmat, még nem állnak készen rá. Ellenben Ole tudta, hogy mi késztette az apját erre, és hogy valószínűleg Hlal is ugyanúgy megkapta a szellemét, mint ő. Elkezdett változni a jól megszokott világuk, ami megijesztette őket. Eddig minden úgy volt, ahogy ők akarták, úgy ment minden, mint egy jól ismert gépben. De most új fogaskerekek kerültek a gépezetbe, amik megakasztották a működésüket, amik miatt máshogy kellene dolgozniuk és nem tudtak ezzel mit kezdeni.

Ellan úgy surrant utána, mintha csak az árnyéka lenne. Ő volt az egyetlen, akit mindig maga mellett tartott. Sokan nem értették miért nevezte ki őt a testőrsége kapitányának. Még túl fiatal, nincs tapasztalata, nem felel meg. De mindez nem érdekelte Ole-t, ő teljes mértékig megbízott Ellan-ban, tudta, hogy a fiú az életét áldozná miatta és ő is megtette volna érte. Ellan a barátja volt, a bajtársa egy olyan csatában, amiről azt sem tudta, megnyerheti-e egyáltalán. Minden terve szélmalomharc volt a hagyományokkal. Ellan támogatása, ami nem csak a védelmezéséről szólt, többet jelentett mindennél. Ha ő mellette volt, elhitte, sikerülhet és győzhet.

A délutáni napsütés kicsalogatta az embereket a szabadba. Ulbe birodalomban, ahol a víz az úr, ahol nagyon sokat esik, az ilyen napsütéses nap aranyat ér. A kereskedők kipakoltak a boltjuk elé, gyerekek játszottak, futkároztak a téren, az utcákon, a szülők pedig beszélgettek vagy vásároltak. Ole és Ellan próbáltak feltűnés nélkül eljutni az egyik keskeny utcában megbújó kocsmába, ahol Rina, Elina és R várakoztak rá. A katonáikat a városon kívül hagyták, nem akartak ennél is nagyobb feltűnést kelteni. Így sem volt egyszerű eljutni a fogadóig, anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna Rina. Ole tudta, hogy nem lesz könnyű bejuttatni őt a palotába és még nehezebb lesz megértetni az uralkodókkal és uralkodónőkkel, ki is ő és mit jelent az, hogy itt van. Az ő feladata volt, hogy bejelentse, Rina részt akar venni a tanácson, de arra nem számított, hogy ennyire elutasítóak lesznek.

Amikor beléptek a keskeny utcáról nyíló, sötét kocsmába, akaratlanul is Rinát pillantotta meg először, mindegy mennyire próbált a legsötétebb sarokba húzódni. Talán ő nem is látta, vagy fel sem fogta, hogy mindegy, mit csinál, fénylik körülötte a levegő. Bár nem szó szerint és talán a legtöbben nem is látják a körülötte pattogó szikrákat, valahogy mégis magára vonzotta a tekintetet. Melegséget és fényt szórt szét maga körül. Rina pillantása is hamar megtalálta az övét és elmosolyodott. Már gyerekkorukban is jól megértették egymást, Rina sokszor segített neki tanulni, megtanította lovagolni és megpróbálta annak idején leküzdetni vele a zavarát. Rina mindig kedves volt, mindig mosolygott, mindig segített. Az emlékeiben még mindig az a cserfes kislány élt, akivel együtt élvezték a gyerekkor szépségét, pedig észre kellett vennie, hogy Rina már nem gyerek. Egy komoly nő állt előtte, aki még csak most próbál előrébb jutni a politika és a hatalom tengerén. Aki felnőttként egy gyönyörű királynővé vált.

– Hogy ment? – kérdezte Rina, amikor Ole és Ellan leültek az asztalhoz. A kocsmáros összeráncolt szemöldökkel méregette a sarokban megbújó furcsa társaságot. Amikor ezt Rina észrevette, rámosolygott és rendelt még egy kört és még két korsó gyömbérsört, mire a férfi arca is ellágyult. Miután kihozta a korsókat, szinte körbe ugrálta Rinát és folyton azt kérdezgette biztos nem kérnek-e valamit enni vagy nem tud-e valamit segíteni. Ole csak azután válaszolt, hogy a férfi visszacammogott a pult mögé.

– Nem túl jól – vallotta be, miközben az asztalon dobolt a mutató ujjával.

– Bővebben? – nógatta Elina türelmetlenül.

– Konkrétan képen röhögtek. Néhányan ugyan próbálták köhögésnek álcázni, de nem sok sikerrel. Utána megkaptam, hogy ne legyek gyerekes és ne higgyek el mindent, amiről messziről látszik, hogy csak mese – mondta Ole. – Aztán természetesen újra oda jutottunk, hogy az apám milyen felelőtlen, hogy engem, egy tudatlan, éretlen gyereket, ültetett a trónra.

– Erre te?

– Nem sok választásom volt azon kívül, hogy végighallgatom – vont vállat Ole. – Ha be akarok jutni a többi tanácsülésre is, muszáj csendben maradnom. Az igaz, hogy magamban megterveztem a halálát az összesnek. Lassú és véres lenne, meg szerepelne benne egy árnyéklény is. Vagy több... sokkal több... Meg kések, kardok, pisztolyok...

– Ole, nyugalom – szólt rá kedvesen Rina, miközben ujjait Garu selymes szőrén futtatta. Rina sokáig hízelgett a kocsmárosnak, mire az hajlandó volt beengedni az állatot. Félt tőle, megijedt, ahogy az összes többi ember, aki csak meglátta. De Rina a becsületére bizonygatta, hogy nem fog bántani senkit. Garu valóban nem mozdult el egy percre sem Rina mellől, a lába mellett feküdt vagy ült. Szükségük is volt egymásra, képesek voltak megnyugtatni egymást, enyhíteni a várakozás feszültségét.

– Az apámat szidják Rina – csattant fel Ole, bár nem a lányra volt mérges. – Azt hiszik, hogy már nem tud értelmesen gondolkodni, ezért ültetett a trónra. Pedig ha tudnák az igazat...

– Nem hinnék el. A mostani királyok már nem hisznek abban a próféciában, ami éppen a szemük láttára valósul meg. Elfeledték azt, amit még régen tanítottak nekik. Mesének, szóbeszédnek gondolják. Most pedig menekülni akarnak előle és nem akarnak még csak tudomást sem venni róla.

– Pedig a régi prófécia itt van az orruk előtt – morogta Ole.

– Bocsánat – szólt közbe Ellan. – Lehet, csak én vagyok tudatlan, de mi a különbség a régi és az új prófécia között?

– Az új prófécia az őrzőkre helyezi a hangsúlyt – kezdte el magyarázni Rina. – Abban hisz, hogy a hat őrző fogja megtalálni a trónörököst, aki helyett most a Világvigyázó uralkodik. Aki majd mindegyik királyságot irányítani fogja és visszahozza a királyok varázslatát a földre. A hat őrzőnek meg kell előbb szereznie a saját hatalmát, meg kell találnia a trónörököst, akiről igazából semmi sem derül ki a próféciából, hogy aztán a trónra ültesse. Ők lesznek a védelmezői és a trónörökös tőlük fogja venni az erejét, tehát kapuk lesznek az erők és a trónörökös között. Ez a lényege, persze még kitér arra, hogy melyik őrző milyen helyet tölt majd be az új király mellett, meg hogy kivel kell együtt lennie, hogy a sötétség ne térjen vissza.

– De a Sötétség birodalma mindig is létezett – vetette közbe Elina.

– Persze, hogy létezett és azt sem lenne szabad megszabni kibe legyél szerelmes – mondta Rina. – De mit vársz egy olyan próféciától, amit azért találtak ki, hogy sose találja meg senki a trónörököst?

– De mi értelme van ennek? – kérdezte Ellan. – Nekik ebben mi a jó?

– Az a jó, hogy így nem szűnik meg a teljhatalmuk. Akik ezt az egészet kitalálták, így évszázadokra befolyásoltak mindent, féltek, hogy ha újra előkerül a trónörökös, akkor minden hatalmuk elveszik. Akkor még volt saját varázserejük, még maradt az előző királyoktól, de arra gondoltak, mi van, ha jön a Világvigyázó és azt elveszi tőlük. Nem akarták, hogy ellenőrizzék őket, nem akarták, hogy másnak kelljen engedelmeskedni. Ezért megváltoztatták a próféciát, eltűntették a Sötétség birodalmát a köztudatból, mert féltek tőle és kibővítették az őrzők csapatát, hogy sose akadjanak nyomra. Az önzőségükkel és a félelmükkel, pedig tönkretették a világot, aminek mi érezzük a hatását. Ezért vannak a háborúk, ezért nem tudnak együttműködni a királyok és királynők és ezért tűntek el az elemek varázserejei.

– És a régi prófécia? Az mit mondd?

– A régi prófécia szerint, amikor alapjaiban reng a világ, amikor a varázserőt már csak mondákból ismerik a királyok, azok, akik nem hisznek, letaszíttatnak a trónról és helyükbe olyan fiatalok lépnek, akiket az alapító királyok szellemei segítik. Anekoll a Nap, Niseni a Víz, Anunpe a Tűz, Heroleni a Föld, Lahl a Levegő, Assora a Szeretet, és végül Allehanir a Fény-Sötétség uralkodója visszatér a földre, választ egy testet magának, akinek átadja az erejét. Hatalmat fog adni hat fiatal kezébe, akiknek a trónon lesz a helyük és akik végül megtalálják Aspenziát, a Bölcsesség és Igazságosság uralkodóját. Akinek az a feladata, hogy a hat királyságot az igazságosság és a rend útján egyengesse. A régi öregek félre értelmezték a hatalmát. Aspenzia nem uralkodni akar a többi uralkodón, hanem segíteni őt. Ezért is emlegették néha Világvigyázónak, arra figyelt, hogy minden rendben és békében menjen, hogy vigyázzon ránk.

– Most pedig eljött az idő, hogy megvalósuljon minden – mondta Ole.

– Te és én vagyunk a bizonyítékok arra, hogy visszatérnek a szellemek – mondta Rina. – Megrengetjük az egész világot és helyre hozunk mindent, amit az évszázadok alatt eltűntettek az elődök.

– Hogyan jutsz be a palotába, ha nem engednek be és nem hisznek benned? – kérdezte Ole.

– Úgy, ahogy megbeszéltük az út alatt – mosolygott rá Rina.

– De az túl veszélyes...

– Nem veszélyes, különben is, ha már egyszer bemutatkozom, az legyen emlékezetes – szélesedett ki Rina mosolya.

– Hát ez biztos az lesz – morogta Ole. – De akkor se teljesen biztonságos.

– Bízz bennem – kérte Rina. – Tudom, mit csinálok. Az árnyéklények nem fognak senkit sem megtámadni, majd én gondoskodom róla. Te csak tedd, amit kértem.

– Rendben.

Istennőm! Rina, mibe kevertél te engem? Ole a fejét kapkodva próbálta követni a vitát, amit nemrég kirobbantott. Azt azért nem gondolta volna, hogy Rina és a régi prófécia felemlegetése ilyen parázs veszekedést vált ki az uralkodókból. Egyedül a Világvigyázó ült nyugodtan a helyén és ugyanúgy próbálta tartani a vita tempóját, ahogy Ole. Ő eddig még nem foglalt állást sem a próféciát támogatók, sem a próféciát ellenzők között. Bár nem tűnt úgy, hogy hinne Ole-nak, mégsem teremtette le, és ő volt talán az egyetlen, aki elfogadta az apja döntését és az ő trónra lépését. Ő volt képes egyedül szót adni neki, vagy Hlal-nak, amikor valamihez hozzá szerettek volna szólni. Nem tartotta őket alkalmatlannak, csak fiatalnak és Ole örült, hogy végre valaki nem bírálja ismeretlenül.

Ole kipillantotta a közeli ablakon. Az éj kezdett egyre sötétebbé válni, ahogy ment le a nap. Az utóbbi időben egyre hamarabb sötétedett, pedig nem közeledett még a tél. Az éjszaka egyre hangosabb lett az árnyéklényektől, akik egyre többen és többen lettek. Egyre erősebbek és bátrabbak lettek. Néha már nem segített a tűz sem, nem tartotta őket távol. Karmaikkal éjjel az ablakot csikorgatták, többször neki ütköztek, hátha kitudják törni. Az emberek pedig egyre jobban féltek. Rettegtek, hogy mi lesz, amikor majd az ablak nem bírja tovább. Hova fognak akkor menekülni. Ole és az alattvalói, már hozzászoktak ezekhez a lényekhez, már megerősítették az ablakokat és tudták mikor mit csináljanak. De úgy tűnt, az Ulbe nép számára, ezek a lények újdonságnak számítottak. Fogalmuk sem volt, hogy mit tegyenek vele és Akkna királynő teljesen kétségbe volt esve. Ő volt most az, aki Rina mellé állt még ismeretlenül is, mert remélte, hogy segíteni tud és elküldi innen az árnyéklényeket. A mellvéden sorban gyulladtak fel a fáklyák, ahogy lement a nap, a sötétség pedig körbeölelte a palotát. Tudta, hogy éjjel nem strázsálnak katonák a mellvéden, hiszen a lények miatt nem tudnak, ami látszott, hogy zavarja őket és a királynőt is. Nem érezték magukat biztonságban és Ole ezt meg tudta érteni.

Ole már nem is hallott szinte semmit a vitából, egyre csak a sötét udvart nézte, hátha megpillantja Rinát vagy Elinát, de a sötét túl átláthatatlan volt. Csupán az árnyéklények szemeit látta néha felvillanni, ahogy elsuhantak az ablak előtt. Félt ezektől a lényektől, hiszen nem volt bolond és látott már olyan maradványokat, amiket ők hagytak meg. Nem akarta, hogy így végezze bárki is. Tudta, hogy Rina megszüntetheti az állandó félelmet, amiben az emberek élnek.

Tekintete a szoba másik sarkában álló órára tévedt. Tudta, hogy közeledik az idő, amit Rinával megbeszéltek és mivel nem látott semmit, csak remélni tudta, hogy mindennel elkészültek. Tudta, hogy Rina azt kérte, bízzon benne, de a félelem úgy szorította össze a szívét, mint egy csapdába esett állatot. Menekülni akart, messzire futni. De tudta, hogy nem lehet. Bízott Rinában, tudta, hogy nem hagyná, hogy bármi baja essen. Ellan-ra pillantott, aki ugyanolyan feszülten állt a közelében, mint amilyen feszültnek ő érezte magát. A tekintetük egy pillanatra találkozott, Ellan aprót bólintott, keze a kardja markolatára simult. Ole mély levegőt vett, összeszedte minden bátorságát és olyan hangosan szólalt meg, hogy sikerült mindenkit elnémítania.

– Ha nekem nem hisznek, akkor hisznek majd a saját szemüknek!

Aztán gondolkodás nélkül az ablakhoz lépett és szélesre tárta a szárnyakat. Hideg levegő csapott az arcába, még ugyan eljutott a füléig az uralkodók, felháborodott kiáltásai, a királynők sikolya, de nem foglalkozott vele. Minden érzékszervét betöltötte az előtte megjelenő lény. Ködszerű teste, szinte beleolvadt a sötétségbe, csupán a sötét szeme csillogott fel, amikor közelebb suhant hozzá. Nagy, éles fogait túl közel csattogtatta Ole arcához, de a fiú nem volt hajlandó hátrálni. Orrát megcsapta a szájából előtörő undorító szag, ami a rothadt húsra emlékeztette a fiút. Furcsán éles, visító, morgó hangjától Ole hátán felállt a szőr. Bár erővel kellett kényszerítenie magát, hogy ne mozduljon az ablakból, a teste reszketett, mert az adrenalintól mozdulni akart, azt hajtogatta, hogy bízik Rinában és nem fogja cserbenhagyni. A lény még közelebb nyomult, de aztán hirtelen megtorpant. Ole látta a szeme sarkában felvillanni az udvar közepén a tüzet. Bár fekete lángnyelvek táncoltak az éjben, mégsem olvadtak bele, hanem fényesen világítottak. A lény feje úgy rándult arra, mintha dróton rángatnák, pár pillanatig mozdulatlanná dermedt, mintha csak fülelt volna valamire, majd ott hagyta a fiút és a tűzhöz suhant. A többi árnyéklény pedig követte a példáját. Ole próbált nem túl feltűnőn felsóhajtani, hogy végre eltűnt a közeléből a lény, majd megpillantotta Rinát a tűz mellett.

– Ő az? – kérdezte mellőle a Világvigyázó, mire Ole összerezzent. Fogalma sem volt róla, hogy a nő mikor lépett melléje. De most ott állt, a többi uralkodó pedig a többi ablaknál állva bámulta döbbenten a tüzet, ami maga köré gyűjti az árnyéklényeket.

– Igen, ő az – hallotta meg Ole a saját hangját, bár nem érzékelte, hogy megszólalt. A nő csak bólintott, majd elfordult tőle és az ajtó felé indult. Amikor a többi uralkodó észrevette többen megkérdezték hova megy, miért, de a nő nem válaszolt, csak kisétált a teremből. Ole tudta, hogy így lesz, Rina előre megmondta, hogy a Világvigyázó lesz az első, aki szemtől szembe akar majd találkozni vele. Az uralkodók pedig úgy mentek utána, mint a kiskutyák és kiabáltak neki, hogy álljon meg, ne csináljon butaságot, ne keverje magát veszélybe. Amikor egyedül maradt, akkor engedte csak meg magának, hogy hosszan kifújja a levegőt és elengedje magát. Tudta, hogy sosem fogja elfelejteni az árnyéklényt és a szagát, tudta, hogy egy ideig kísérteni fogja a rémálmaiban. Végül mégis összeszedte magát és elindult az uralkodók után. Végig sietett a folyosón, hogy utolérje őket.

Az egyik legöregebb király éppen akkor ért le a főlépcsőn, amikor ő is és a másik, vele szemben lévő folyosóról érkező lány is odaért. Aki először döbbenten figyelte az udvarra vonuló uralkodókat, majd Ole-ra nézett. A fiú is már elindult a lépcsőn, de ekkor megtorpant. A lány kék szemei és aranyszínű, göndör fürtjei a tüdejébe akasztották a levegőt. Volt valami a lányban, ami hevesebb dobogásra késztette a szívét, ami miatt bizsergett mindene. Úgy tűnt a lány sem tud megszólalni, pedig már nyitotta a száját, de ő is csak bámult rá.

Annyira elvesztek egymás tekintetében, hogy észre sem vették a fiút, aki elrohant a lány mellett és elsodorta. Kibillent az egyensúlyából és majdnem lezuhant a lépcsőn. Ole az utolsó pillanatban nyúlt ki érte és kapta el. A lány ugyan csak pár pillanatig bámult rá közelről és csak pár pillanatig keveredett össze a levegőjük, de teljesen elvörösödött, majd elhúzódott.

– Köszönöm – suttogta, mire Ole hátán kellemes borzongás futott végig. De végül a korlátnál megjelenő fiú kettészakította a pillanatot.

– Seth, mégis mi a fene történt?

* * *

Seth olyan erősen dörzsölte meg magát a törülközővel, hogy vöröslött a bőre. Bár tudta, hogy butaság és hogy a fájdalom nem fogja eltörölni a lelkében tomboló kínt, mégis jól esett neki. Az előbbi forró víz már megcsípkedte a bőrét, de a lelkét nem tudta felolvasztani, a kemény dörzsölés sem segített semmit, mégis reflexszerű cselekedetté vált. Amikor már az arcát dörzsölte percek óta, magára parancsolt, hogy hagyja abba, keze lehullott, a törülköző a padlóra esett. Tekintete a vele szemben függő tükörre tévedt és csupán egy árnyat látott, ami talán egykor ő volt. Azt hitte, képes lesz elrejteni a darabokra szakadt lelkét, hogy az nem fog hatni a testére. Mégsem volt rá képes. Az arca beesett, a teste gyengévé vált, hiába evett, hiába edzett. A többiek nem hagyták, hogy egész nap csak üljön maga elé meredve, hogy ne egyen semmit, bár étvágya nem volt. A szeme csillogása semmivé lett és már messziről látszott, hogy a lelke darabokra tört. Mac-el próbáltak beszélni az érzéseikről, próbáltak kiutat találni a sötétségből és kétségbeesésből, ami olyan sokszor támadta őket. Mégsem volt megoldás. Nem voltak képesek vigaszt nyújtani egymásnak. Igyekeztek fenn tartani a látszatot, hogy rendben vannak, hogy sikerülhet, de belül folyton véreztek. A szívük és a lelkük szilánkjai minden egyes nap újabb és újabb sebeket szaggattak a testükben és sosem gyógyultak be. Nem volt segítség. Nem tudtak változtatni rajta. Elvéreztek belülről, miközben mindenki úgy tett, mintha minden rendben lenne. Láthatatlan sebektől haldokoltak.

Seth felsóhajtott és a mosdóra támaszkodott. Nézte a szeme alatt húzódó sötét karikákat, az eddig nem létező ráncokat, a fájdalmat a saját szemében. A borostáját, ami sercegett, amikor megdörzsölte az arcát. Minden olyan nehéz volt, mindent csak nyűgnek és tehernek érzett. Nehéz volt koncentrálnia, nehéz volt használni az erejét. Mindent csak úgy volt képes megcsinálni, hogy arra gondolt Rina mennyire szégyenkezne miatta. A lány neve eleven, fájdalmas tűzként száguldott végig, amúgy is sebzett szívén, még nagyobb fájdalmat okozva. De ezt a fájdalmat szerette, mert a lány okozta. Néha erővel kellett visszalökdösnie az emlékeket az agya dobozába, hogy megőrizze a józan eszét. Mélyen elzárta őket magában és csak akkor engedte őket szabadon, ha egyedül lehetett és nem kellett senki előtt szégyelni a könnyeit. Már ha még voltak könnyei. Sokszor, amikor csak feküdt éberen, száraz szemmel bámulta a plafont és az agya elé varázsolta a közös emlékeiket, arra gondolt, hogy már nincsenek is könnyei. Elsírta az összeset azért a lányért, aki már sosem lehet az övé, mert túl gyáva volt. Amíg el nem veszítette, nem tudta, hogy Rina ilyen fontos a számára, hogy ennyit jelent neki, hogy a lelke csak egy magányos, kietlen sivatag nélküle, ahol nincs élet.

Most is vett egy mély levegőt és újra felépítette az álcáját. Megborotválkozott és felöltözött. Miközben a csizmáját húzta rápillantott az ajtó mellett strázsáló hatalmas órára és megnyugodott, hogy legalább nem fog elkésni. Gyűlölte, hogy részt kell vennie a királyok tanácskozásán, hogy végig kellett hallgatni az utóbbi pár napban, ahogy veszekednek. Mindig megfájdult tőle a feje és sokkal nehezebben tudta megőrizni a nyugalmát. Sunny, Gab és Hanna előtt már nem volt nehéz megjátszani, hogy minden rendben, de mások előtt, főleg, mikor túl sokan vannak körülötte sokkal nehezebb volt. Nehéz volt úgy tenni, hogy mindenki elhiggye, képes kezelni az erejét és teljes értékű őrző. Főleg neki kellett erősnek lennie, hiszen a víz birodalmában voltak. Mégis, amióta Rina elment még ez is nehezen ment neki. A víz irányítása, ami gyerekkora óta úgy ment, mintha mindig is egyek lettek volna a vízzel, most komoly erőfeszítésbe került. Sokszor, bár nem mutatta, szörnyű kétségbeesés lett úrrá rajta. Meg sem tudta számolni, hányszor ment le a tengerpartra, hogy megerősítse magát és az erejét. Mégsem ment. Még a víz sem tudta őt megvigasztalni és meggyógyítani. Tudta, hogy Mac is hasonló gondokkal küzd. A szenvedésük igazi barátokkal kovácsolta őket az út alatt, amíg Ulbe-ba értek. Bár megoldást nem nyújthattak a másiknak, de az tudták, hogy a másik is hasonlóan érez, és bármikor kimondhatja neki, amit gondol. Tudta, hogy mindenkit megviselt Rina tette, de mindenki próbálta ezt titkolni. Nem akarták, hogy a királyok és a Világvigyázó egy megtört, semmire sem jó csapatot lásson. Mindenki álarcot húzott, mindenki színlelt. Miközben azt, amit igazán éreztek, mélyen eltemették magukban.

Amikor kopogtak és az ajtó túl oldaláról meghallotta Hanna hangját, a kezébe temette az arcát és nem szólt semmit. Lalla, aki az ágy mellett feküdt, mint mindig felkapta a fejét és morogni kezdett. Tudta, hogy egy idő után a lány elmegy, és máshol keresi. Nem volt már ereje beszélni vele, nem volt energiája újra és újra elmondani neki ugyanazt. Amikor nem volt kötelező egy szobában tartózkodnia vele, kerülte amennyire csak tudta. Hanna egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni, hogy nem akar vele beszélni, hogy látni sem akarja, és legfőképp nem akarja újra kezdeni vele. Már nem számolta, a lány hányszor mondta el mennyire szereti, hogy nekik együtt kell lenniük, hogy hányszor jött a próféciával, hogy megvigasztalja őt, hogy felejtse el Rinát, hogy hányszor ajánlkozott fel neki. Szánalmasnak, undorítónak és ijesztőnek tartotta, hogy Hanna nem ért a szóból. A lány mindent megpróbált már. Sírt, könyörgött, dühöngött, fenyegetőzött. Hol Seth ágyában várta este, hol azzal fenyegette, megöli magát. De Seth már nem csodálkozott semmin és nem érzett semmit. Hanna olyan volt neki, mint egy idegen. Most döbbent rá, hogy hiába voltak együtt évekig, sosem ismerte igazán a lányt és sosem volt igazán fontos.

Megvárta, amíg Hanna léptei elhalnak a folyosón, majd felállt és a kabátjához lépett, ami az egyik fotelon feküdt. Pillantása a közeli nyitott ablakra tévedt, pedig tudta, hogy nem hagyta nyitva. Keze a tőre markolatára kulcsolódott és mozdulatlanul figyelt. Ám csak a tenger morajlása hallatszott az ablak alól. Amikor lassan közelebb lépett, megpillantotta a párkányon ülő pillangót. Hatalmas szárnyai a kék minden árnyalatában tündököltek a türkíztől kezdve a királykékig. Ahogy megmozdult a szárnyai a színek úgy váltották egymást. Seth érdeklődve figyelte, ahogy a pillangó izgatottan kitárja és becsukja a szárnyait, mint aki indulni készül, de vár valakit. Aztán megérkezett a társa, mire a kék pillangó szárnyra kapott. Boldogan kergette egymást a levegőben a kék és fekete-fehér szárnyú lepke. Seth összeráncolt szemöldökkel követte táncukat, főleg az új jövevényét. Az állat szárnya egy pillanatra fekete szárnyú, ezüst testű pillangóvá alakult, majd újra fehér fekete pöttyökkel díszített lepkévé vált. A fiú kezéből kihullott a tőr és az ujjai reszkető táncba kezdtek.

– Rina! – szakadt ki a lány neve a száján, mintha csak a lelke minden fájdalma zúdult volna a lába elé. A fehér szárnyú pillangó az ajtó felé vette az irányt, Seth pedig a kék lepkével együtt követte őt.

Észre sem vette mikor kezdett el rohanni, de úgy futott a folyosón a pillangó nyomában, mint aki az életéért fut. Talán úgy is volt. A reményért futott, a gyógyulásért, a boldogságért. Az agya valamennyire érzékelte, hogy elszaladt Gab és Mac mellett, hogy utána kiáltottak, hallotta a csizmájuk léptét maga mögött. Érzékelte, hogy fellöki Sunny-t, aki az egyik fiatal uralkodó karjában köt ki. De a szíve dobogásán és a lelke reménytől életre kelt dallamán kívül nem érdekelte semmi. Tudta, hogy úgy robbant ki az ajtón, mint egy őrült, de nem érdekelte. Aztán meglátta őt. A szíve vad táncot kezdett el járni, a levegő nehezen ülte meg tüdejét, hiába lélegzett kapkodva, nem segített rajta. A lelke viszont szárnyalt és dalolt, mert látta őt. Látta azt, aki egyet jelentett a mindennel. Rina!

Az agya csak lassan tudta felfogni, mit is lát maga előtt. Az udvar közepén egy körben fekete tűz lángolt, fényesen és melegen, maga köré gyűjtve az árnyéklényeket. Az uralkodók a Világvigyázó köré gyűltek, aki pár lépésre a tűztől, félre hajtott fejjel nézte Rinát. A lány testét fekete köpeny takarta, de a csuklyája a hátán pihent. Mozgott a szája, de a hangját nem hallották. Aztán mosoly terült szét az arcán és belépett a tűzbe. A tűz bántóan fényessé, majd hófehérré vált. A lángok magasra csaptak és magukhoz ölelték a körülöttük nyüzsgő árnyéklényeket. Azok rémisztően magas hangon felvisítottak, de az nem volt több egy másodpercnél. Akik menekülni akartak, a lángok utánuk nyúltak és magukhoz húzták. A levegő vibrált a varázslat energiájától, még ő is érezte, hogy ez valami nagy. Rina pedig ott állt a fehér lángok között. Sötét haja kiszabadult a kontyból és ott szikrázott az arca körül. Szemét lehunyta és arcán nem látszott erőlködés csak béke és nyugalom.

– Ki vagy te? – szólalt meg, szétszakítva a döbbent csöndet a Világvigyázó.

– Hogy ki vagyok? – mosolyodott el a lány és kinyitotta a szemét. Két színű szemével - az egyik fekete volt, a másik fehér – nézett az előtte álló nőre. – Ősi vagyok, mint a lábunk alatt elterülő Föld, ami enni ad nekünk. Ősi, mint a földrészeket elválasztó és szomjunkat oltó Víz. Ősi, mint a Tűz, ami melegít és világít nekünk. Ősi, mint Levegő, ami miatt élünk. Mint a Szerelem, ami a szívünkben ég. Az éhség és a szomjúság. Ősi, mint a szomorúság, a könnyek, a fájdalom, a szenvedés. Az öröm, a hit és a remény. Ősi, mint maga az ember. Ősi, mint te magad, Világvigyázó. Ősi, mint a nap és a hold, a nappal és az éjszaka. Mint az Élet és a Halál. A nevem Rinahella. A Fény és a Sötétség királynője vagyok.

* * *

– Rinahella – ismételte meg a Világvigyázó. A nő ősz haját bonyolult kontyba rögzítették a fején, szürke szemében nem tükröződött félelem, csak érdeklődés. Vékony teste már meggörnyedt az évek és a hatalom súlya alatt. Tisztelték, szerették, bíztak benne. Rina tudta, hogy minden azon múlik, hogy a Világvigyázó hogyan fog dönteni. Remélte, hogy nem vesztette el a hitét a régi próféciában, hogy észreveszi, mi kezdődött el a világban. A nő tekintete elszakadt tőle és előbb Ole-n, majd egy másik fiatal fiún állapodott meg. Rina tudta ő a másik király, aki megkapta a szellemét. Az aurájuk fényesen felizzott, mintha csak Rina erejére reagálnának. A tűz fényesebb és erősebb lett, a levegőben sűrűsödő varázserő édes ízt hagyott a nyelvén. A Világvigyázó végül visszafordult felé. – Mi történt a lényekkel?

Rina mosolya szélesebbé vált, már a kezében érezte a győzelmet. A szíve Allehanir hangján suttogta, hogy sikerült. Meggyőzték. Felemelte a kezét, majd tapsolt egyet. A ruhájáról, ami idő közben fehérré vált, hófehér pillangók ezrei kaptak szárnyra, hogy elrepüljenek az ég felé.

– Lelkekké váltak. Tisztává. Most már megkereshetik a testüket.

– Eltűntek? – nyögte ki egy nő, aki egészen közel állt a Világvigyázóhoz. Rina felismerte Ulbe királynőjét. Bár haját már őszre festette a kor, arcát beszőtték a ráncok, kék szeme már nem csillogott úgy, mégis erős és bátor királynő maradt. Rina rámosolygott.

– A birodalmad megszabadult az árnyéklényektől. Ahogy a tiéd is Oleankl király – mosolygott rá Ole-ra és furcsa volt kimondani a teljes nevét. A fiú bólintott köszönetképpen, de ő még feszülten várta a Világvigyázó válaszát. Az idős nő arcán kedves mosoly jelent meg.

– Rinahella királynő, megtisztelnél, ha csatlakoznál hozzánk.

– Az enyém a megtiszteltetés – mondta Rina és kilépett a tűzből. A lángok a haja után kaptak, nem örültek, hogy ott hagyta őket, de a lány simogató mozdulatára lenyugodtak. Rina eltűrte a szeméből a haját és az előtte álló idős nőre nézett.

– Bizonyára fáradt és éhes. Csatlakozzon hozzám egy késői vacsorára – ajánlott a Világvigyázó.

– Köszönöm, elfogadom. Remélem, a katonáimat is szívesen látják.

– Természetesen.

A beálló csöndben Rina meghallotta az emberek örömkiáltásait a falon túlról. Rádöbbentek, hogy nincsenek többé árnyéklények, hogy nem kell elbújniuk esténként és nem kell félniük. Rina hallgatta az ő hangjukat, de a távol lévő katonáin keresztül a többi város lakóinak az örömét is. Woleyl birodalom is felszabadult. Rina amikor nekikezdett a varázslatnak nem tudhatta, hogy sikerül-e. Hogy a katonáin és a különleges fekete máglyákon keresztül, amelyeket a nagyobb városokban gyújtottak, képes lesz-e az egész birodalomban eltűntetni a lényeket. Nem tudta, meddig terjed az ereje, hogy a tűz mennyire lesz csábító a lényeknek. Olyan sok kérdés volt, amikor elkezdte. Most viszont a bizonytalanságának nyoma sem volt, helyét átvette az öröm, hogy segített az embereknek és a döbbenet, hogy micsoda ereje van. Még most sem tudja igazán, hogy mire képes. Töredékét ismeri csak a bőre alatt cikázó erőnek.

– Hát ezt nem...

– Hiszem el! – Hallotta meg Rina Gab és Mac hangját, ahogy befejezték egymás mondatát.

– Hiszen ez...

– Rina!

Sunny hangjára Rina szíve hevesebben vert, de amikor meghallotta Seth hangját, félt, hogy a mellkasán lévő heg szétszakad a szíve heves táncától. Tekintete végre megtalálta őket, ahogy elnézett a Világvigyázó válla felett. Ott álltak az ajtóban mindannyian. Arcukon döbbenettel és hitetlenkedéssel kevert boldogság. Aztán Rina tekintete megállapodott Seth arcán.

– Megbocsát egy percre? – kérdezte Rina, amivel még őt magát is meglepte. Majd anélkül, hogy megvárta volna, hogy a nő válaszol, Seth felé indult. Nem maradt semmi és senki, csak a fiút látta. A barna haját, ami megnőtt, a tincset, ami a homlokába lógott, a testét, amin most csak a kék ing feszült, a kabátját valahol elhagyta, a mozdulatait, ahogy elindult felé és a szemét, amiben szinte látta hogyan gyógyul meg a megsebzett lelke, hogy hogyan tér vissza bele a boldogság, miközben még mindig nem tudja elhinni, hogy ott áll előtte. Azt a szemet, ami már az első pillanatban megbabonázta és soha többé nem engedte el, amitől mindig hevesebben ver a szíve, ami szerinte olyan kék volt, mint a tenger. Egy mély tenger, amibe ha nem vigyáz, belefullad. Csak ő tud utat mutatni neked. Csak ő vezet ki a sötétségből, ami sokszor megkísért majd. Ő lesz a te útjelződ. Hallotta újra a fülében Allehanir mondatait és tudta, hogy igaza van. Seth az ő útjelzője. Ahogy egyre közelebb lépett hozzá, úgy hulltak le a szívéről a rettegés pókhálói. Bár nem mondta senkinek, azóta félt, amióta Enrog eltűnt. Félt, hogy Seth-et bántani fogja, hiszen tudja, hogy érez a fiú iránt. Hogy, amikor majd újra találkozik a többiekkel, azt fogják neki mondani, hogy Seth már nincs. És ez úgy ette bele magát a szívébe, mint szú a fába. De most itt állt előtte és az ő szívéről messzire fújták a félelem pókhálóit és kisütött a nap.

Pár percig csak nézték egymást, pedig csak ki kellett volna nyúlni a másikért. Figyelte Seth reszkető kezét, ami tétován megindult felé, a meg-megmozduló száját, mintha mondana valamit. De nem kellett. Nem volt szükség rá. A tekintetéből pontosan látták, mi zajlik a másik lelkében. A szavak csak hangok összessége lett volna, nem tudták volna visszaadni azt az érzésvihart, ami a lelkükben dúlt, de a szemük nem hazudott. Mindent láttak benne. A szerelmet, a vágyat, a másik elvesztésének fájdalmát, az űrt, amit hagytak, a sebeket, amik gyógyulásnak indultak, az elsírt és az el nem sírt könnyeket.

Végül Rina törte meg a mozdulatlanságot. Megragadta a fiú ingét, magához rántotta és megcsókolta. És az a kevés is, amit eddig érzékelt a világból, megszűnt létezni. Csak a fiú meleg teste maradt, ami az övéhez simult, az erős karjai, amik szorosan magukhoz ölelték őt, és tüzet gyújtottak a derekán, ahol hozzá ért, a szája, amely édes volt, mint a legérettebb eper. A forró lélegzete, ami összekeveredett az övével és a szinte kézzel fogható vágya.

– Szeretlek – suttogta halkan Rina, mikor egyetlen pillanatra alig néhány milliméterre elvált az ajkuk. A fiú pedig még erősebben szorította magához, még hevesebben vert a szíve a lány keze alatt. Olyan sokszor gyötörték kétségek a felől, hogy vajon Seth tényleg szereti-e. De aztán látta, hogy nézett rá, akkor a teremben, hogy milyen őszintén mondta ki azt, hogy szereti, hogy most hogyan nézett rá és, hogy mi mindent mondott a szemével. Már nem kételkedett. Már érezte, hogy a lelkük egy, csupán két testbe zárták őket. Fogalma sem volt mennyi idő telt el, míg elváltak.

– Istennőmre! – suttogta Seth és a két keze közé fogta a lány arcát. Ujjai reszkető táncot jártak. – Itt vagy... Istennőmre... Hogyan lehet ez?

– Ez egy nagyon hosszú történet – mondta Rina és a fiú kezére szorította a kezét. – Lesz időm elmesélni, ne aggódj.

– Nem mész el soha többé? Itt maradsz velem? Nem hagysz el? – suttogta Seth és homlokát a lány homlokának döntötte.

– Soha többé – válaszolta Rina. A fiú még egy gyors csókot nyomott az ajkára, majd kissé távolabb lépett. Rina ekkor pillantotta meg Sunny-t, aki ott állt mellette. Kék szemei könnyektől csillogtak, ajkát szorosan összeszorította, mint aki küzd az ellen, hogy kitörjön belőle a sírás. Rina odafordult hozzá és fájdalmasan összeszorult a szíve, amikor arra gondolt, hogy Sunny haragszik rá. Hogy elvesztette őt. A legjobb barátnőjét, ezen a sivár világon.

– Sunny, annyira sajnálom – kezdett bele, de csak idáig jutott, mert Sunny a nyakába vette magát és úgy szorította magához, mint fuldokló az utolsó korhadt fatörzset.

– Soha többet ne merj így itt hagyni – mondta Sunny könnyektől rekedt hangon. – Soha többé ne tűnj el így szó nélkül. Hogy lehettél ennyire buta?

– Sajnálom.

– Jó, hogy itt vagy!

Jó pár percig, csak álltak összeölelkezve és hagyták, hogy az ölelésük beszéljen helyettük. Aztán Gab lépett oda hozzá, hogy ő is megölelje. Neki se kellett mondani semmit, elég volt átölelnie.

– Mindent el kell mesélned – jelentette ki Gab, amikor eltolta magától. – Nem hagyhatsz minket kétséget között. Hogy lettél királynő?

– Ahogy nézem a barátai, nem fogják egy könnyen elengedni – szólalt meg a Világvigyázó. – Tegyük át a beszélgetésünket holnapra, ha önnek is megfelel.

– Ahogy óhajtja – bólintott Rina.

– Addig egyen, pihenjen és holnap remélhetőleg válaszol a kérdéseimre.

– Amire tudok, mindenképpen.

Rináék megvárták, amíg a Világvigyázó és az uralkodók visszatérnek a palotába. Csak Ole és Ellan csatlakozott még hozzájuk. Végül Seth megragadta Rina kezét és elkezdte az ajtó felé húzni, mondván ne itt beszélgessenek. Mac állt ott az ajtóban és nem bírt megmozdulni.

– Mi a baj? – kérdezte tőle Seth, amikor meglátta a fiú fehér arcát és izzadt homlokát.

– Elina – formálta Mac a nevet, de hang nem jött ki a torkán. Rina követte a tekintetét, ami Elinára tapadt, aki zöld ruhájában R-nek segített a máglya utolsó parazsát is eloltani. A lány mintha megérezte volna, hogy őt nézik, ugyanis feléjük fordult. Rina látta, mikor pillantotta meg Mac-et, mert elvörösödött, majd szó nélkül az istálló felé indult.

– Én a helyedben utána mennék – mondta Rina Mac-nak, aki végre ránézett. – Nem fog megharapni. – A fiú lassan bólintott, mint, akit elvarázsoltak és elindult le a lépcsőn. Amikor Rina mellé ért, megtorpant és mindenki legnagyobb meglepetésére, egy pillanatra magához szorította a lányt.

– Köszönöm. Megmentetted a lelkem – suttogta a fülébe, majd elengedte és az istálló felé sietett.

Rina mosolyogva nézett utána, és ahogy figyelte a lépteit megpillantotta Garu-t és Lalla-t. A két állat egymás körül keringett, testük összesurlódott. A hátukon lévő pöttyök fényesen világítottak, mintha csak reagálna az érzelmeikre. Látszott rajtuk, hogy boldogok, hogy újra együtt vannak. Rina tudta, hogy Garu mennyire szomorú és magányos volt a társa nélkül, hogy mennyire várta már, hogy újra találkozzanak. Most mind a ketten megnyugodtak. Garu tekintete megkereste Rináét, majd amikor a lány bólintott a két állat elbaktatott a kert felé.

Amikor Seth újra húzni kezdte a palota felé, rámosolygott a fiúra és követte. Sunny és a többiek, már bent jártak az előcsarnokban, de Rinát és Seth-et újra megállásra kényszerítették. Ezúttal Hanna bukkant fel közvetlen az ajtóban. Szemei dühös szikrákat szórtak, amikor meglátta Rinát, főként, mikor a kezükre tévedt a tekintete. Száját keskeny vonallá préselte össze, de olyan erővel, hogy elfehéredtek az ajkai. Rina arcán nem látszott semmi, de a szíve mélyén megdöbbent, hogy-hogy nem ez a lány lett a Sötétség királynője, mikor annyi gyűlölet és düh van a lelkében. A lélekpillangója, mely ott ült a vállán, inkább volt fekete, mint rózsaszín, amely színnek elvileg védelmeznie kellene a lányt és a szárnyai cafatokban lógtak. Egyáltalán csodálkozott, hogy a lelke még él.

– Minden egyes tettedért felelni fogsz. Keservesen meg fogsz fizetni – fenyegette meg halkan Hanna a lányt. Seth teste megfeszült és Rina érezte, hogy mindjárt megszólal, de Rina megsimogatta a kezét és rámosolygott a lányra.

– Majd meglátjuk – felelte és most ő húzta el onnan a fiút. Nem akart most veszekedni, nem akarta, hogy Hanna elrontsa a pillanatát és az örömét. Most Seth-el és a barátaival akart foglalkozni. Hannával és az ő kicsinyes dolgaival, majd máskor. Vagy soha. Még egyszer hátrapillantott a válla felett és látta, hogy Hanna még mindig őt nézi. Pillantásában több volt a gyűlölet és a sötétség, mint eddig bárkiében. Milyen szerencse, hogy nem téged választott az erdő királynőnek. Már rég a sötétség uralna mindent.

* * *

Rina lassan kifújta a levegőt, majd határozottan bekopogott az ajtón. Hatalmasat nyelt, hogy megpróbálja eltűntetni a gombócot a torkából, de nem sikerült. Tudta, hogy nem kellene idegesnek lennie, hiszen joga van itt lenni, joga van beszélni a Világvigyázóval, sőt ő maga kérette ide, mégis feszült volt. Úgy érezte magát, mintha egy fontos vizsga előtt állna, amit, ha nem teljesít, mindent kezdhet elölről. Amikor meghallotta a szobából a beinvitálást, mély levegőt vett és lenyomta a kilincset. Ahogy átlépte a küszöböt megcsapta egy jól ismert illat, ami mindig a nagymamájánál töltött időre emlékeztette. A csillagánizs és a narancs illata keveredett össze a levegőben. A szobát világossá varázsolta a sok gyertya imbolygó fénye. A szoba egyszerű volt, viszont a kilátás az éjszakai tengerre minden mást elfeledtetett. Ember nagyságú ablakok mutatták az ezernyi csillaggal teleszórt, végtelenig elnyúló vizet.

– Rinahella királynő! Gyere beljebb nyugodtan. – Rina tekintete végre elszakadt a látványtól és megtalálta a kandalló mellett a fotelban üldögélő Világvigyázót. Az idős asszony éppen teát töltött ki két csészébe. Ősz haján vöröses táncot járt a lángok fénye, ráncos keze remegett miközben a kancsót fogta. Bár már bőven benne járt a korban, ez semmit sem csiszolt le a szépségéből. Minden mozdulatából finomság és elegancia sugárzott. Igazi királynő volt, minden tettében. Rina tétován beljebb lépett és becsukta maga mögött az ajtót. A Világvigyázó ráemelte kék szemét, majd elmosolyodott. – Igyál velem egy teát. Megtisztítja a lelked.

– Köszönöm – mondta Rina, majd a nővel szembeni fotelhoz sétált és leült.

– Remélem, nem bánod, ha tegezlek – mosolygott a Világvigyázó – Ugyanannyi idős vagy, mint az unokám.

– Nem, szólítson csak Rinának. Mindenki úgy hív.

– Pedig nem is mutatja meg milyen összetett a lelked – mondta a Világvigyázó. – Nem véletlenül választotta ezt a nevet neked a nagyanyád.

– Úgy látszik, ön tényleg mindent tud – mosolyodott el Rina.

– Ez a dolgom, drágám. Őrizni ezt az évszázados tudást, amit a feladatommal együtt megkaptam, hogy aztán átadhassam az utódomnak – kortyolt bele a teájába az asszony.

– Úgy érti, visszaadja Aspenziának? – A csésze felett rávillant az a kék, végtelen tudást tükröző szempár, majd a Világvigyázó hátra dőlt a fotelban.

– Milyen régen hallottam utoljára ezt a nevet! És valóban a visszaadni jobb szó, ha tényleg ő ül majd a helyemre. Honnan ismered ezt a nevet?

– Allehanir is sok mindent tud – felelte sejtelmesen Rina.

– Áh, a Szellemek ideje – bólintott a Világvigyázó. – Így már érthető Oleankl király és a te felbukkanásod és a többi uralkodó nyugtalansága. Érzik az uralkodásuk és az Őrzők idejének végét.

– Mivel hazugságban hisznek és hazugságra építették a hatalmuk, tudhatták volna, hogy elbuknak – jelentette ki Rina.

– Azért a hazugság erős szó ide. Inkább úgy mondanám, úgy alakították a történetet az elődeink, hogy nekik jó legyen. Őszintén hittek abban, hogy ha nem vesznek tudomást a sötétségről, akkor a jóság előbb vagy utóbb legyőzi őt szépen csendben és minden rendben lesz. A hat őrző kitalálásával megpróbálták elkerülni, hogy új királyt kapjon a sötét birodalom, hogy mindig új erőre kapjon.

– És elfeledték Allehanirt és a nagy szellemeket. Hagyták, hogy eltűnjennek.

– Akkor nem hitték, hogy Allehanir visszatérhet. Az akkori sötét uralkodó erős volt, fiatal és hatalmas. Több gonoszságot szabadított a világra, mint eddig bárki. Az emberek és az uralkodók is rettegtek tőle. A királyok utolsó varázserejükkel a Színek erdejébe zárták, hogy ne terjeszthesse ki a hatalmát mindenhová. Létrehozták az új próféciát, kibővítették az őrzőket és reménykedtek, hogy nem csináltak butaságot és egyszer visszatér az erejük.

– Ezek szerint az uralkodóknak nincs is varázserejük? – döbbent meg Rina, mire az asszony szomorúan megrázta a fejét. – Ezért kellettek az őrzők és ezért is haltak meg olyan hamar, igaz? Nem megerősítették az uralkodókat, hanem ők varázsoltak helyettük.

– Az erő pedig elfáradt és az ellen fordult, aki alkalmazta, igen – bólintott a Világvigyázó. – Jól gondolod. Évtizedek óta nincs hatalmuk az uralkodóknak, az én erőm pedig lassan szertefoszlik. Túl sok ideje vagyok Világvigyázó. Már ideje volt a változásnak. Ideje volt, hogy a félelmet és a rettegést elűzzék, hogy felolvasszák a sötétségtől jéggé dermedt szíveket. Ideje volt, hogy újra eljöjjön a fény.

– Ermbos is a félelmet említette – jegyezte meg elgondolkodva Rina.

– Embros – sóhajtotta az asszony és volt valami furcsa, fájdalom szerű tónus a hangjában. – Kár érte. Jó uralkodó lett volna belőle, ha nem második fiúként érkezik a királyi családba.

– Ismerte Embrost?

– Nagyon-nagyon régen ismertem az igazi Embrost. Amikor még fiatal volt, alig húsz éves és szerelmes. A lányt sajnos nem neki szánták, hanem a testvérének, aki a trónt is örökölte. A hercegnő elhitette nem csak Embrossal, de a testvérével is, hogy szereti, így sikerült egy olyan szerelmi háromszöget kialakítania, amit nem lehetett tragédia nélkül megszűntetni. Embrost megkeserítette, hogy semmi sem lehet az övé, amire vágyik. Így elrabolta a lányt és bevetette magát a Színek erdejébe. Egy ideig nem is tudtunk róla semmit, aztán érkezett a hír, hogy Embros megkapta a Sötétség hatalmát és létre hozta az árnyéklényeket. Szomorú történet az övé, amiben a szerelmét, önmagát és a fényét is elvesztette.

– Én pedig átvettem a helyét.

– És visszahoztad az igazi birodalmat. Hiszen a fény és a sötétség mindenkiben együtt jár.

Ez után sokáig ültek. Csak a fa ropogását hallgatták, a tea ízét és illatát élvezték. Végül Rina törte meg a csendet.

– Kérdezhetek valamit? – A Világvigyázó csak bólintott a lány kérdésére. – A Víz és a Szeretet őrző története tényleg igaz a próféciában?

– A próféciát pont te nevezted az előbb hazugnak. Miért félsz akkor a Seth-el való szerelmetektől? – mosolygott rá az asszony.

– Attól félek, hogy sötétté válok – vallotta be Rina. – Félek, hogy azzal, hogy összetörtem a próféciának ezt a részét is, mindent összeomlasztok. Hanna ragaszkodása Seth-hez ijesztő. Mi van, ha tesz valami meggondolatlant, ha megöli Seth-et, én pedig beleőrülve a fájdalomba őt ölöm meg. Ezzel elvesztem a fényem és rosszabb leszek, mint Embros.

– Ez Seth-en és a szerelmeteken múlik – felelte a nő. – Ez a félelem pedig, amit érzel, majd segít abban, hogy ne hagyd eluralkodni a sötétséget a szíveden. Önmagadat egyedül te tudod megmenteni.

– Ezek szerint nem rossz a szerelmünk? Nem fog rosszat szülni?

– Egyetlen szerelem sem rossz. A szerelem mindig egy esély. Hogy mire és mit tudtok együtt kihozni belőle, az csak rajtatok múlik. De nem féltelek benneteket. Sem téged, sem az őrzőket. Jó úton haladtok.

– Köszönöm.