Seth még sokáig állt és bámulta a hatalmas ajtón a faragásokat. Túl sok gondolat cikázott a fejében ahhoz, hogy megszólalhasson vagy elinduljon. Emlékképek, gondolatok, érzések kavarogtak őrjítő sebességgel az agyában. Csak állt és erővel kellett kényszerítenie magát arra, hogy ne rohanjon vissza és rángassa magával Rinát. Még a gondolatát is gyűlölte annak, hogy itt kell hagynia. Itt, egy olyan helyen, amiről senki sem tudott, és egy olyan emberrel, aki a leggonoszabb a világon, ha nem ő maga a Gonosz.

Végül a szolga keze térítette magához, amikor megfogta a vállát.

Jobb lenne indulni, uram. Kérem, kövessen! – mondta a férfi és bár Seth nem volt teljesen éber, mégis követte.

A lába egyik lépést tette a másik után, a teste megfeszült, felkészült a védekezésre, a gondolatai mégis messzire szálltak. A teste emlékezett a jól betanult mozdulatokra és reflexből reagált volna, ha megtámadják, lélekben és időben viszonyt messzebb nem is lehetett volna ettől a helytől. Újra gyerek volt és az íróasztal fölé görnyedt.

A szülei és a nagyapja azt akarták, hogy gyógyító legyen, sőt ha lehet a király gyógyítója. De ne csak a test sérüléseinek, hanem a léleknek is, sőt érje el azt, hogy a király annyira megbízzon benne, hogy tőle kérjen tanácsot. Ezért mindent meg kellett tennie, hogy a legjobb legyen, sőt a legjobbak között is a legjobb. Vagyis nem tehetett mást, mint egész nap tanult, tanult és tanult. Előbb tanították meg írni, olvasni és számolni, mint a többieket. Később történelmet, irodalmat, de főként biológiát nyomtak le a torkán. A nagyapja a világ legjobb gyógyítóit hívta az unokája mellé tanárnak. És bár Seth okos volt, szorgalmas, és mindent megtett, hogy a szüleinek örömet okozzon, ő maga mégsem volt boldog. Hiszen a tudás egy valamit nem tudott megadni neki, mégpedig a barátokat. Nem igazán volt lehetősége más gyerekkel játszani, mert mindig vissza kellett mennie az íróasztal mögé. Ahogy nőtt, úgy érezte egyre inkább tehernek ezt az egészet. Egyre többet szökött ki éjszaka, hogy végre vele egykorúakkal találkozzon. És bár a szülei egyre többet veszekedtek vele, tudta, hogy azért van valaki a családjában, aki megérti. Ez a valaki pedig a nagymamája volt, aki megszámlálhatatlanul sokszor segített neki, ha mással nem, hát azzal, hogy azt mondta, a szobájában van. Ő megértette, Seth miért is szeretne barátokat és miért tartja már tehernek a sok tanulást. Ezért falazott mindig a tizennégy-tizenöt éves Seth-nek, hogy barátokat szerezhessen és élvezhesse az életet.

– Holnap itt fogom várni, uram – zökkentette ki az emlékekből a szolga. Seth összerezzent és döbbenten vette észre, hogy már az alagút bejáratánál állnak. Ránézett az alacsony emberre maga mellett. – Minden rendben, uram?

– Igen, persze – dörzsölte meg a homlokát a fiú. – Akkor holnap. – A szolga bólintott, majd megfordult és otthagyta. Seth már éppen utána kiáltott volna, hogyan jut ki az alagútból, amikor egy kék szárnyú lepke szállt elé. Azután mintha csak azt mondaná, kövesse, berepült a sötétségbe. Bár Seth csak remélni tudta, hogy neki akar segíteni, mégis követte, maga mögött hagyva a Sötétség városát. Gondolatai azonban újra a fiatal korára és az erejére terelődtek.

A varázserejéről senki sem tudott egészen a tizenötödik születésnapjáig. Még a mai napig is jól emlékszik, milyen viharos volt az a nap. A falujuk mellett egy sebes folyó folyt, ami az olvadás és a napokig tartó esőzés miatt teljesen felduzzadt. Az eső ugyan zuhogott, de a falu fiataljai bátorság próbát szerveztek azoknak, akik éppen most töltötték be a tizenötöt. Seth ezt kivételesen megmondta a szüleinek, de azok hallani sem akartak róla. Túl veszélyesnek gondolták és ismerték már a gyerekeket annyira, hogy tudják, azok valami őrültséget eszeltek ki. Seth most az egyszer azonban nem hagyta magát és a veszekedés után szó nélkül elhagyta a házat. A fiatalok a folyó partján gyűltek össze és kihirdették a bátorságpróba feladatát. Átúszni a felduzzadt folyón. Ami nem hogy ebben az időben, de még akkor is veszélyes, ha a víz nyugodt volt. Tele örvényekkel és a sodrása is túl erős. Aki nem tudta, hol keljen át, azt könnyen magával vitte az ereje. Seth hiába tiltakozott és mondta, hogy ez őrültség, a nagyobbak kinevették és gyávának nevezték. Ám ő nem saját magáért aggódott, hiszen minden reggelén és estéjén a folyóban úszott, ismerte már, mint a tenyerét. De a legtöbb vele egyidős fiatal soha sem úszott benne. Már az elején tudta, hogy ennek nem lesz jó vége, és igaza is lett. Az eső zuhogott, a szél az arcokba vágta az esőcseppeket, nehezítve ezzel a látást. A körülötte állók arcán látta, hogy ők is úgy gondolják, őrültség ebben a viharban beleugrani a folyóba. Az első, aki mégis megtette, egy vörös hajú lány volt. Seth tudta, hogy kicsi kora óta csúfolják a vörös haja, a szeplői és duci testalkata miatt. Seth érezte, már amikor a lány a vízbe csobbant, hogy valami szörnyűség fog történni. A nagyobb fiúk és lányok az elején huhogtak, majd ijedten felszisszentek, amikor a lány testét magával sodorta az áramlat. Majd felharsantak az első „Szóljatok valakinek!" kiáltások. De Seth tudta, hogy nem fog senki időben ideérni. Azt a lányt most kell megmenteni, mielőtt az örvények lehúzzák. Ezért átfurakodott a többieken, és még mielőtt bárki megakadályozhatta volna, a vízbe ugrott.

A jeges víz a csontjáig hatolt, és egy pillanatra még a levegő is a tüdejébe fagyott. De az agya tudta, hogy meg kell mentenie azt a lányt, és a víz fölé bukkant. A hideg víz keresztülcsapott rajta, Seth hagyta, hadd vigye a sodrás a lány felé. Amikor mellé ért, a lány éppen akkor merült a víz alá. Mély levegőt vett és ő is lemerült a lány után. Félt, hogy nem bírja el, félt, hogy túl nehéz lesz, és nem fogja tudni levegőhöz juttatni. Seth nem is tudta, hogyan sikerült a víz fölé küzdenie Ornát, ám ő mégis levegő után kapkodva kapaszkodott belé. De a sodrás még így is elég nagy gondot okozott. Ide-oda dobálta őket és bár Seth megtanulta, hogyan ússzon vele szemben, a lánnyal együtt ez lehetetlen volt. Annyira hideg volt és annyira elfáradt már, hogy nem is emlékezett mikor kezdett el a vízhez imádkozni, hogy segítsen. Végül a víz felmelegedett, a hullámok elcsitultak és a folyó visszafelé kezdett folyni. Döbbenten kapkodott levegő után, amikor a vacogása végre alábbhagyott, és észrevette, hogy még csak tempóznia sem kell, hogy a víz felszínén maradjon. Így hát hagyta, hadd vigye vissza őket a sodrás. A patak mentén döbbenten kapkodtak levegő után az odagyűlt szülők, fiatalok. Az idősek, akik még hittek a régi mesékben, a régi mítoszokban fejet hajtottak a víz hatalma előtt.

Seth már nyúlt volna a stég deszkái felé, amikor egy hullám gyengéden kiemelte őket és a deszkákra tette. Levegő után kapkodva fordult a víz felé, körülötte nagyon sokan kiabáltak és zajongtak, de ő csak a víz morajlását hallotta, ami olyan volt számára, mint a szívverés. Csurom vizesen térdelt a deszkákon és a víz felé nyújtotta a kezét. Egy hullám pedig odanyúlt és mintha kezet fogott volna vele. Melegség fogta körbe a kezét, majd amikor a víz visszahúzódott, meglátta a jelet a csuklója belső felén. Sötétkék tintával készült és hullámvonalakat ábrázolt. Csak bámulta a kezét, amíg a falu legöregebb embere oda nem lépett hozzá. Felnézett arra a ráncos arcra, amit minden gyerek olyan jól ismert, és tisztelt.

– Örülök, hogy köztünk tudhatunk Víz Őrzője – néma csendben messzire szállt az öreg hangja. Gyengéden felhúzta Seth-et a deszkákról, majd szembefordította a tömeggel. – Utoljára az én apám gyerekkorában örülhettünk annak, hogy a mi falunkban született meg a Víz Őrzője. Most végre újra minket ért ez a megtiszteltetés. Hogy hívnak, fiam? – Seth felnézett az idős emberre.

– Seth Deits – mondta ki hangosan a nevét, mire a folyón furcsa borzongás futott végig, mintha reagálna a nevére.

Ez volt az a nap, ami gyökeresen megváltoztatta az életét. Ettől kezdve a szülei nem kényszerítették semmire, igaz nem is tudták volna, hiszen neki már más volt a feladata. Mindenki ismerte a régi mítoszokat, tudták, kinek lesz a védelmezője, ha felnő. Végre azt tanulhatott, amit csak akart; megtanították harcolni, és akkor járhatott a faluban, amikor csak szeretett volna. Még ha nem is teljesen, de hosszú idő után végre szabad lehetett. A szülei pedig végre elégedettek lehettek.

Az arcába csapódó faág térítette észhez. Sziszegve megdörzsölte fájó állkapcsát és rájött már régen az erdőben jár, sőt közel a táborhelyükhöz. Tudta jól, hogy őrültség volt ennyire elveszni a múltjában, hiszen bármikor, bármi megtámadhatta volna. Már megtanulhatta volna, hogy csak az ösztönére hallgatni veszélyes és nem mindig kifizetődő. Még egyszer megdörzsölte az arcát és önmagát szidta, hiszen az ide vezető utat arra akarta felhasználni, hogy kitalálja, hogyan adja be a többieknek, amit Rinával megbeszéltek. Tudta, hogy sem Sunny-t, sem Gabot nem lesz olyan egyszerű megnyugtatni, mint a lány gondolta. Túlságosan szerették ahhoz, hogy könnyen tudomásul vegyék, Rina egyedül kóborol ebben a rengetegben. Örült volna, ha már kész tervvel állhatott volna eléjük. Most pedig semmilyen ötlete nem volt, mit is mondjon nekik, pedig már a hangjukat is hallotta. Lába rendületlenül vitte előre, már látta a tűz körül ülő csapattársait. Az egyik oldalon Gab és Sunny, a másik oldalon Hanna és Mac, ahogy mindig is lenni szokott. Mindenki tudta, hogy még az alapszintet sem érik el, ha csapatmunkáról van szó. Nagyon nagy volt a szakadék közöttük, és semmit sem tudtak ellene tenni. Még ő is tisztában volt vele, hogy Hanna az első perctől fogva széthúzta a csapatot, és hiába mondta neki bárki – még ő is utalt rá, hogy ez így nem lesz jó –, nem tett ellene semmit. Az utóbbi időben pedig a féltékenységével tovább szította a tüzet.

Csak egy pillanatra torpant meg még azelőtt, hogy a többiek észrevehették volna. Mindegyikük nyugodt volt, mintha ő és Rina nem is tűntek volna el órákra. Seth mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kifújta, aztán belépett a fénykörbe. Hanna rögtön rákapta a tekintetét. Az utóbbi időben sokszor eltöprengett azon, mi miatt is szeretett bele ebbe a lányba. Mostanában egyre nehezebben tudta megmagyarázni. Tény, hogy Hanna gyönyörű volt, karamell színű bőre sötétebben fénylett a tűz fényénél, fekete haja hullámokban omlott a vállára, és teljesen mindegy volna, milyen mostoha körülmények között is volt, sosem kócolódott. Fekete szeme mindig az ónixra emlékeztette Seth-et, főleg mikor így csillogott. Vele mindig végtelenül kedves volt, figyelmes, bármit megtett volna neki, csüngött minden szaván, és jobban féltette, mint a farkas a területét. De azzal is tisztában volt, hogy másokkal milyen, hogy Rinát hányszor bántotta meg, hányszor nevette ki. Sokszor volt öntelt, kicsinyes és önző. A féltékenysége pedig az utóbbi időben nem ismert határokat, még akkor is, ha tisztában volt a saját szépségével és csáberejével. Boldog mosoly terült szét az arcán, amikor meglátta Seth-et, és már fel is pattant, hogy odamenjen hozzá.

– Hol van Rina? – ütötte meg a fülét Sunny kérdése. A fiú Rina legjobb barátnőjére pillantott, de nem bírta a sokáig a lány nyílt tekintetét, amiből őszinte aggodalom sütött. Sosem volt képes hosszan Sunny szemébe nézni, mert sokszor arra ösztönözte, hogy mondja ki az igazat, és öntse ki a szívét, amit nem tehetett meg. Ezért most is inkább valahol a válla fölött nézett el.

– Felderít – nyögte ki végül.

– Felderít? – hördült fel Gab, majd talpra ugrott. – Hogy érted azt, hogy felderít? Egyedül?!

– Igen – bólintott Seth és a fiúra nézett. – Előre ment, hogy felmérje a terepet és rájöjjön, merre is kell mennünk.

– Normálisak vagytok? És ha megtámadja az erdő?

– Nem támadja...

– És ezt ő honnan tudja? És te miért hagytad? – kiabálta Gab dühösen. – Egyikünknek sem szabad egyedül kóricálni ebben az erdőben. Nem fogjátok fel, hogy ez egy halálos erdő?

– Gab, ő a Természet őrző – csitított Seth. – Ez az ő döntése volt.

Gab összeráncolt szemöldökkel nézett össze Sunny-val, aki szintén felpattant a helyéről. Mindkettőjük testtartása megváltozott, feszültek és idegesek lettek, hogy Rina nem tért vissza. Úgy aggódtak érte, mintha csak a testvérük lett volna, Seth pedig őszintén irigyelte ezt az érzést. Neki sosem voltak ilyen barátai; olyanok, akik feltétel nélkül szeretik és őszintén aggódnak érte. Persze jóban voltak Mac-el, és falujában is volt pár fiú, akivel összejárt, de igazán őszinte barátsága sosem volt. Akinek bármit elmondhatott, akitől tanácsot kérhetett volna. Mondjuk az érzéseivel kapcsolatban.

– Akkor miért tért vissza a párduc? – meredt rá dühösen Sunny. – Ki vezeti?

– Rinának nem kell segítség – felelte Seth, de úgy érezte az egész teste viszket a hazugságtól. Már a nyelve hegyén volt minden. Az igazság, amit el kellett volna mondania. De látta maga előtt Rinát, amint határozottan megrázza a fejét és azt mondja, gondolnia kell a csapatra és arra hogyan reagálnának, ha megtudnák az igazságot. – Hozzá beszél az erdő, majd azt követi. Garu nekünk fog segíteni holnap.

– Ki az a Garu? – érdeklődött Hanna, miközben megfogta Seth kezét és közelebb lépett hozzá. Seth sokszor érezte ilyenkor, hogy a lány egyszerűen csak meg akarja mutatni, hogy ő a tulajdona. Gyűlölte az érzést, hogy tárgynak tekintik, mint a szülei. Csak egy tulajdonnak, aminek nincs szabad akarata. És ilyenkor döbbent meg igazán, milyen vak is volt eddig.

– Kiragadtad a lényeget, Hanna. Gratulálok – gúnyolódott Sunny.

– Most mi van? – nyafogott Hanna.

– Az van, hogy Rina teljesen egyedül mászkál egy idegen erdőben, ami tele van mérges növénnyel, vadállatokkal és még ki tudja, mivel – mordult fel Gab.

– Tud magára vigyázni, végül is ő a Föld Őrzője vagy mi a szösz – szólt közbe Mac.

– Attól még baja eshet. Ebben az erdőben emberek tűnnek el, rémlik? – vágott vissza Gab, majd mikor meglátta a testvére elfelhősödő arckifejezését elhallgatott. – Bocsáss meg – suttogta Gab. – Ezt nem kellett volna mondanom.

– Valóban nem – válaszolt Mac jéghidegen és elfordult a testvérétől. Senki sem mert rákérdezni, kije is tűnt el ebben az erdőben. Mac, ha erről volt szó, vagy dühbe gurult, vagy mély hallgatásba temetkezett. Mindegyik túl félelmetes volt, ahhoz, hogy meg merjék kockáztatni. Mac olyan volt, mint egy puskaporos hordó. Bármikor robbanhatott.

– Visszatérve, Garu, vagyis a párduc minket fog segíteni holnap, amikor Rina után indulunk. Ő tudni fogja az utat – felelte Seth. – Holnap este találkozunk Rinával egy tisztáson, ahol tábort verhetünk. – Mély levegőt vett aztán kibökte. – Aztán cserélünk, és Garuval én indulok felfedezni.

– Hogy micsoda? – kiáltott fel Hanna, mire a párduc felkapta a fejét és morogni kezdett.

– Halkabban, felidegesíted Garut – mondta Seth, és még magát is meglepte a hangja nyugodtsága. Az állat pillantása rávándorolt, aztán meglendítette a farkát, jelezve egyetértését, majd letette a fejét és összegömbölyödött.

– Kit érdekel az az állat? – mordult fel Hanna, de már sokkal halkabban. – Hogy értetted azt, hogy te mész felfedezni?

– Ahogy mondtam – nézett rá a fiú. – Nem hagyhatom, hogy Rina egyedül járjon előttünk. Így megegyeztünk, hogy felváltva hagyjuk itt a csapatot. Egyik éjjel ő megy előttünk, másik éjjel én.

– Megegyeztetek? – kérdezte Hanna. – És engem meg sem kérdeztél, mit szólok ehhez?

– Miért kellene megkérdeznem téged? Rina felvetette, én pedig úgy döntöttem, benne vagyok – mondta Seth. – Lehetnek saját döntéseim, nem?

– De ha elmész felderíteni engem itt hagysz – nyafogott Hanna.

– Ó, anyám – forgatta a szemét Sunny. – Azt hiszem, másért is kellene aggódnod.

– Te ebbe ne szólj bele – mordult rá Hanna. – Semmi közöd nincsen a vitánkhoz.

– Akkor miért előttünk beszélitek meg? – kérdezte Sunny. – Mellesleg nem is vagyok rá kíváncsi. Van nekem elég gondom.

– Nincs miért vitázni, Hanna – mondta Seth. – Mi ezt már megbeszéltünk Rinával és mindketten úgy gondoltuk, ez jó megoldás. Az ügy itt lezárult, és kész.

– De...

– Nincs de, Hanna – rázta a fejét Seth. – Erre most sem időnk, sem lehetőségünk. Bízz bennünk.

– Bennetek. Értem – felelete Hanna hidegen és elengedte a fiú kezét.

– Jaj, Hanna, ne már – sóhajtott fel Seth, de a lány felszegte az állát és elindult a tó irányába.

– Micsoda hisztikirálynő. Ezért már megérdemelne egy díjat – morogta Sunny az orra alatt, mire Seth dühösen ránézett. – Most mi van? Mondd, hogy nem igaz. Komolyan nincs jobb dolga egy mérgező erdő kellős közepén, mint játszani a megsértett dámát?

– Kicsit egyedül lesz és lehiggad – mondta Mac. – Inkább együnk, aztán feküdjünk le. Pihennünk kell.

Ezzel senki sem vitatkozott. Csöndben ülték körül a tüzet, bár érezni lehetett a feszültséget. Sunny és Gab olyan halkan beszélgettek, hogy se Seth, se Mac ne hallja. De Seth érezte, hogy a lány tekintete nagyon sokszor vándorol felé. Tudta, hogy Sunny nem bízik benne. Miért is bízna, hiszen sosem beszélgettek azon kívül, amit muszáj volt, és most eltűntek ketten Rinával, de csak egyikük tért vissza. Mac mélyen a gondolataiba merült a lángokat bámulva. Az erdő lassan teljes sötétbe borult, és túl mély lett a csend. Seth-et már előző éjjel is zavarta valami, de nem tudott rájönni, mi. Most azonban, hogy a társai elcsöndesedtek, Hanna pedig nagy duzzogva visszajött és tüntetőleg, neki hátat fordítva lefeküdt, rájött, hogy ez a túlságos mély csend zavarta. Itt nem neszeztek éjszakai állatok, itt nem vadásztak a ragadozók, még a szél sem zörgette meg a fák leveleit. De mégsem hozott nyugodtságot ez a csend, sokkal inkább feszültséget és idegességet szült. A legkisebb neszre, vagy csak a saját maga által képzelt hangra megmerevedett. Garu ugyanígy tett, bár a szemeit nem nyitotta ki, de a fülei mozgásából látszott, mennyire figyel.

– Feküdj le, Seth – szólalt meg Mac. – Majd én vállalom az őrséget.

– Nem tudnék aludni. Különben is, tegnap is te őrködtél. Pihenj egy kicsit, majd felkeltelek, ha már nem bírom – felelte Seth.

– Rendben – ásított Mac, majd az oldalára feküdt, szorosan magára tekerte a takaróját és szinte perceken belül elaludt.

Seth sokáig hallgatta a társai egyenletes szuszogását és horkolását. Nem engedte a gondolatainak, hogy erre-arra kavarogjanak, igyekezett a környezetére figyelni. De mégis elbambulhatott, mert arra rezzent fel, hogy egy meleg test simul a combjának. Garu nagyot nyújtózott, majd ásított egyet és elfeküdt mellette. De most nem hunyta le a szemét, teljes figyelmét a környezetére irányította, jelezve Seth-nek, hogy nyugodtan elgondolkodhat. Seth finoman végigsimított az állat selymes szőrén, érezte a keze alatt megfeszülő izmokat és a csigolyákat. Elgondolkodva húzta végig a tenyerét újra és újra az állaton, miközben a lángok táncát nézte. A tűz szikrái között meglátta Rina arcát. Először azt, amelyiket nem rég ott hagyott a kastélyba, majd maga előtt látta az alig tizenhat éves lányt, aki még olyan gyerek volt akkor. Gondolatai az első találkozásukra kanyarodtak.

Újra látta maga előtt, ahogy a többiekkel és Innével a város kapujában állnak, és várják az utolsó csapattagjukat. Mac nagyon izgatott volt, bár akkor még nem voltak annyira jóban, hogy elmondja, miért. Gab csak elnézően mosolygott a testvérére. Seth ekkor már tudta, hogy a prófécia szerint Hannával kell együtt lennie, de még nem alakult ki közöttük semmi. Mindegyiküknek furcsa volt még ez az új helyzet. Az új város, a csapattársak, Inne, sőt még az erejük is újnak számított. Bár ő maga nem hiányolta annyira a szüleit, végre úgy érezte, a maga ura lehet, a többiek elég sokszor felemlegették a városukat, a szüleiket, testvéreiket. Sunny különösen nehezen viselte a honvágyat, Hannával pedig annyira ellentétesek voltak, hogy nem tudtak beszélgetni. Mindenki várta az új csapattagot, ki ezért, ki azért, de azt az arcot, amit Mac vágott, amikor meglátta Rinát kiszállni a hintóból, sosem fogja elfelejteni. A fiú arcán a döbbenet, a félelem és a düh keveredett valami olyan eleggyé, amire nem voltak szavak, amikor meglátta a szürkébe öltözött alacsony lányt. Rina akkor sokkal vékonyabb volt, a szürke ruhája, ami a gyász színe volt az ő országukban, sok helyen ráncot vetett, és látszott, hogy túl nagy rá. Mégis a zöld szeme volt az, ami már Seth-et akkor megfogta. Az, amelyikben akkor szomorúság és félelem csillogott.

Igazából, most értette meg, hogy már akkor elveszett a lelke abban a szempárban, amikor ott egymásra néztek. Elhitethette magával, hogy Hannát szereti, hogy ő az igazi, mert annak kell lennie, küzdhetett a Rina iránti vonzalmával, de igazából mindegy volt. A zöld szempár már akkor megbabonázta, csak még nem fogta fel. Akkora annyira megdöbbent Mac reakcióján, hogy nem volt ideje ezen gondolkodni.

Újra látta, ahogy Mac dühösen odavágtázik a lányhoz és megragadja a karját.

– Miért te jöttél? Hol van? Miért nem ő jött? – kiabált a fiú, és minden egyes kérdésnél megrázta a lányt. Inne hiába szólt rá, Mac mintha meg sem hallotta volna. Csak nézett dühtől villogó szemmel az előtte álló törékeny lányra. – Hol van?!

– Ő eltűnt – nyögte ki végül Rina elszorult torokkal és a könnyeivel küszködve. – Az egész város kereste, de nem találták meg.

– Az nem lehet! – üvöltötte Mac.

– Senki sem került elő, aki elkísérte őt az erdőbe – suttogta Rina. – A tanács úgy döntött engem küld helyette, mivel bennem is meg...

– Miért nem keresik tovább? Miért mondanak le róla ilyen könnyen? – Mac továbbra is dühösen rángatta Rinát. – Miért hordasz szürkét? Ő még nem halt meg! Nem halhatott meg, érted?!

– Mac, most már elég! – parancsolt rá Gab és erővel fejtette le Rináról a testvére kezét. A lány ruhájának ujja megperzselődött ott, ahol a fiú hozzáért. – Nem Rina tehet róla. És te is nagyon jól tudod, hogy aki a Sötétség erdejében téved el, sosem kerül elő. – Bár a hangja kemény volt, hogy észhez térítse a testvérét, valahogy mégis szomorúság és gyengédség keveredett benne.

– Ő nem maradhatott ott! Ő a Föld őrzője! – kiabált Mac dühösen. – Rinának nincs joga átvenni a helyét úgy, hogy nem is halt meg!

– Mac... – sóhajtott Gab. – Mac, sajnálom!

– Miért az erdőn keresztül jött? Miért nem hozták úgy, ahogy minket, kikerülve az erdőt? Miért?

– Mert ő így akarta – szólalt meg halkan Rina, mire mindenki ránézett. – Ő döntött úgy, hogy a Sötétség erdején keresztül jön. Nem lehetett lebeszélni. És... végül eltűnt...

– És miért adjátok fel? Miért tesz úgy a családod, mintha meghalt volna? – rántotta meg Rina szürke ruhájának ujját Mac. – Miért gyászoljátok? Még nem halt meg!

– Az erdőből nincs menekülés – suttogta Rina. – Az erdő vagy átenged, vagy megöl... nincs köztes megoldás. Így el kell fogadnunk, hogy ő már nem jön vissza. Ő már nem lehet itt...

– Ez nem lehet igaz! Én ezt nem fogadom el! Én... – kiabált Mac.

– Testvérem – fogta meg Gab a fiú vállát. – Azt hiszem, jobb lenne, ha elmennél egy kicsit lehiggadni. Fel fogsz gyújtani valamit. – Gabnak igaza volt, Mac ruháján ugyanis szikrák pattogtak és körülötte felforrósodott a levegő.

– Soha nem veheted át az ő helyét, nem vagy méltó az erejéhez és ezt te is tudod – vágta még oda Mac Rinának, mielőtt elrohant volna. Gab szomorúan megrázta a fejét a testvére után nézve, majd Rinához fordult és megölelte.

– Nagyon sajnálom, Rina. Mac meg majd megnyugszik – elhúzódott tőle, majd megsimogatta szőke haját. – Gyere, bemutatlak a többieknek.

Seth fáradtan megdörzsölte a szemét, de nem akarta felébreszteni Mac-et. A fiúval igazából semmi baja nem volt, sokban hasonlított a testvéréhez, csak sokkal nyersebb volt. Mivel az elejétől fogva inkább Mac-hez húzott, sosem tudott szorosabb kapcsolatot kialakítani Rinával. Gab, Sunny és Rina annyira összenőttek, hogy nem igazán tudott volna közéjük férkőzni. Szinte szemmel látható volt az a szoros kapocs, ami összefűzte őket. Aztán a lány iránti vonzalmát kissé elnyomta Hanna és a tudat, hogy úgyis Hannát teremtették neki. Egy ideig jó is volt, el is hitte, hogy boldog lehet Hanna mellett, de valami mégis hiányzott. Ám pár hónappal ezelőttig nem is jött rá, mi is az.

Mivel mindenki meglátogathatta a küldetés előtt a szüleit, és Gab, Mac és Hanna egyszerre hagyták el a várost, Seth Rina és Sunny társaságában maradt, mert ők már jártak odahaza. Seth végre bevehette magát a könyvtárba, amit Hanna mellett nagyon ritkán tudott megtenni. A lány nem rajongott a könyvekért, sokkal mozgékonyabb volt annál, hogy leüljön és olvasson. Élvezte a csendet és a nyugalmat. Aztán ismerős hang ütötte meg a fülét, és Rina sétált be, akit úgy köszöntöttek, mint aki sokat jár oda. Végül az egyik sorban összetalálkoztak. Mind a ketten döbbenten meredtek a másikra, de mivel Rina sosem volt ellenséges vele, beszélgetni kezdtek. Könyvekről, történetekről, zenékről és minden másról, ami eszükbe jutott. Seth maga is meglepődött, hogy mennyivel jobban tud beszélgetni ezzel a lánnyal, mint Hannával. És az érzések, amik az első nap óta szunnyadtak benne lángra kaptak. Tetszett neki a lány kedvessége, a fanyar humora, a huncut mosolya, a csillogó szeme, és egyszerűen szerette vele tölteni az időt, még ha csak csendben olvastak is egymás mellett. Irigyelte a szeretetet, amit a lány Sunny és Gab iránt érzett. Ott akart lenni vele. A heves érzelmeitől ő maga is megijedt, de rájött, mi hiányzik a kapcsolatából Hannával. A meghittség és a bizalom. Az a tudat, hogy minden rendben és semmi sem fog változni. Mert Seth valahol mélyen tudta, hogy a Rina iránti érzései sosem fognak változni, ellenben azzal, amit Hanna iránt érzett. Miután Hanna visszajött, ugyanúgy találkozgatott Rinával a könyvtárban, de a búcsúestig még egy csók sem csattan el közöttük. Kialakult azonban valami erős kapocs, valami szál, amivel muszáj volt kezdeni valamit. Meg sem tudta mondani, mennyit gondolkodott Hannán és a kapcsolatukon, csak egyet tudott biztosan, már nem a lány mellett akar megöregedni. Viszont ugyanaz volt a gondja, amit Rina is mondott, a prófécia kötelezi még akkor is, ha a szíve szakad bele. Hevesen kutatott valami kiskapu után, hogy lehetne mégis Rinával. Egyszerűen nem talált megoldást. Hannát nem hagyhatta magára, főleg most nem, az erdőben és a küldetés közben, de a szíve minden egyes dobbanással Rina nevét suttogta. Főleg miután megcsókolta és megízlelhette a testét. Rinát akarta. Hiába tudta az esze, nem szabad, hiába komédiázott Hanna előtt, hiába hazudott minden nap a szemébe, amitől már kezdett undorodni, a szíve tudta az igazat. Nem tudta, mivel tehetne jót, mivel lehetne megoldani ezt a helyzetet úgy, hogy senkinek se okozzon mély sebeket. Két lány között rekedt, de csak egyet szeretett.

– Miért nem szerethetem azt, akit akarok? Miért olyan nehéz szeretni? – kérdezte Seth halkan, mire Garu felemelte a fejét és ránézett. – Miért nem szerethetem Rinát, ha egyszer őt dübörgi a szívem? – Az állat a fiú ölébe hajtotta a fejét és hozzádörgölődzött. – Köszönöm. – A fiú belefúrta az arcát a meleg bundába és belélegezte az illatát. – Néha azt kívánom, bárcsak ne az lennék, aki. Minden sokkal egyszerűbb lenne.

Fogalma sem volt, mennyi ideig ült így. Csak a faágak ropogása és a hamuba zuhanása törte meg a végtelen csendet. Agya emlékképek százait villantotta fel előtte a gyerekkorától kezdve. Néhányat csak egy-egy pillanatra, másoknál sokáig időzött. De legtovább annál a képnél, amikor Rinát most magára hagyta. A lény egyedül, komolyan állt, a sötétség királyának tróntermében. Bár szinte az orra előtt vált Rina kislányból felnőtt nővé, csak most látta meg benne igazán a felnőttet. Nem tudta, mi ment végbe a lányban, hogy hol és hogyan hagyta el a benne élő kislányt. Talán akkor, amikor végre levette a szürke gyászruhát, talán Mac gonoszságai tették felnőtté. Seth már megszámolni sem tudta, hányszor kellett volna védelmébe vennie Rinát. Tény volt, hogy Rinának nem erőssége a harc, vagy az, hogy az erejével tudjon bánni, de Mac ezeket mind arra használta fel, hogy Rina életét pokollá tegye. Soha nem beszéltek nyíltan arról a lányról, aki helyett Rina érkezett. Soha nem ejtették ki a nevét, még Gab is mélyen hallgatott róla. Ám ez a valaki mélyre szúrta a tőrt Rina és Mac közé. Rina soha nem mondott semmi rosszat a fiúra, mindent elviselt tőle, Mac viszont minden fájdalmát és dühét a lányon töltötte ki. Seth is tudta, hogy Rina valahogy mindig kilógott közülük, de erről nem ő tehetett. Erről senki sem tehetett.

– Hol van, Rina? – Seth ijedtében talpra ugrott, mikor Sunny megszólalt. Garu elégedetlenül mordult egyet, majd felpattant és elügetett a fák közé.

– Sunny – fújt egyet Seth. –Te mégis mióta vagy ébren?

– Egy ideje – Sunny figyelte, ahogy Seth visszaül vele szembe. – De nem válaszoltál, hol van Rina?

– Felderít.

– Hazudsz – ráncolta a homlokát Sunny. Seth többek között ezért nem tartotta jó ötletnek, hogy hazudjanak a csapatnak, ha más nem Sunny biztosan rájön, hogy nem mondd igazat. A lány attól függetlenül, hogy nem remekelt a közelharcban, vagy a nyomolvasásban, kitűnő megfigyelő volt. Mindenkinek ismerte a gyenge pontjait, illetve hogy ki mikor hazudik. Ha kérdezték, honnan tudja, csak vállat vont és közölte, hogy látni. A lánnyal ezen felesleges volt vitázni. Tudta és kész.

– Ez tény – bólintott Seth komolyan, miközben azon törte a fejét, mit is csináljon. Elmondhatná Sunnynak, hiszen azt már tudja, hogy hazudik, de mint mindig, most is megjelent Rina komoly arckifejezése, mikor azt kérte, ne mondja el senkinek. A lány nem tartotta jó ötletnek, és ki ő, hogy ezzel ellenkezzen.

– Szóval nem tagadod? – kérdezte Sunny.

– Minek? – vont vállat Seth. – Már tudod.

– Akkor hol van?

– Nem mondhatom el – bökte ki végül Seth. Sunny pislogás nélkül bámult rá kék szemeivel. – Rina megígértette velem, hogy nem mondom el nektek, hol van, vagy hova megyek én holnap. Nem szeghetem meg a szavam. De jól van...

– Már megszegted egyszer a szavad – vágott vissza Sunny.

– Hogyan? – döbbent meg Seth.

– Azt ígérted egyszer nekem, hogy nem fogod bántani Rinát. Mégis azt teszed – vágta oda Sunny.

– Én? Mikor? Én soha...

– Minden egyes alkalommal, amikor Hanna kezét fogod, vagy őt csókolod. De legfőképpen akkor bántottad, amikor lefeküdtél vele – mondta Sunny és hangjában szinte vibrált a düh. – Ne játssz vele, Seth! Nem jó ötlet! Fogalmad sincs, mi játszódik le Rinában, mert nem ismered. Ne lökd őt, olyan mélyre, hogy ne tudjon visszajönni.

– De én...

– Nincs te, Seth – csattant fel Sunny. – Itt csak Rina van. Te vagy a férfi és te keverted ezt az egészet. Neked kell döntened. De azzal is legyél tisztában, hogy valakinek fájni fog...

Seth felpattant, de nem azért mert haragudott Sunnyra. Pont azért akart elmenekülni, mert a lánynak igaza volt. Ő kevert össze mindent. Ő lesz az, aki valamelyik lánynak fájdalmat fog okozni. Az ő hibája volt. Bár az érzelmeinek és a szívének, ha tudott volna, se parancsolt volna. Tudta, hogy amit érez, az nem hiba és nem is rossz. Csupán az a baj, hogy önmaga és mások törvényeinek hálójába keveredett. Egyfelől Hanna és a prófécia húzta, másik felől Rina és a szabadság utáni mérhetetlen vágya. Egyiknek sem tudott nemet mondani. De a gondolat, hogy Rinának fájdalmat okoz, szinte elviselhetetlen volt.

– Ha valaki keres, a tóhoz mentem – mondta Sunnynak, majd a tűzet kikerülve Garu után indult.

– Nem menekülhetsz el mindig a döntés elől.

– Mindig nem. De most még igen – mondta a fiú anélkül, hogy megfordult volna. Nem sokkal később már bent járt a fák között, amelyek elrejtették Sunny vesébe látó tekintete elől. Ezernyi gondolat és érzelem kavargott benne. Már meg sem tudta számolni, hányszor nézte át a törvényeket, a próféciát, és mindent, ami velük kapcsolatos. Mégsem talált eddig megoldást. Nem volt kiút. Nem volt kiskapu. Annyira összekevert mindent, hogy még ő maga sem tudta kibogozni. A tehetetlenség szinte belülről égette fel a csontjait. Tenni akart valamit, dönteni anélkül, hogy bárkinek is mély sebet okozzon. Végre szabad akart lenni. Hálók, törvények, próféciák nélkül. Szabadon dönteni az érzéseiről és arról, kit szeret.

Annyira elgondolkodott, hogy észre sem vette, nem azon az ösvényen sétál, ami az ismert tóhoz vezet. A fák színe a közelgő hajnal hatására szépen lassan kékké váltak. A kék különböző árnyalataiban pompáztak a fák, a virágok, a bokrok. A napfény életre keltett mindent. Seth egy villanásra látta maga előtt Garu hosszú farkát.

– Garu? – hátra nézett a válla felett, de a fák szinte láthatatlanul arrébb araszoltak és már nem látta az ösvényt. Seth ezért elindult arra, amerre Garut látta. – Garu? Lassíts, így nem tudlak követni. – Arrébb tolt egy ágat, de Garu helyett egy tavat látott közvetlenül a lábai előtt. Seth visszafojtott lélegzettel nézte a meg-megrezzenő víztükröt, amelyet félbe tört, elkorhadt fa csonkok szakítottak meg. Változó magassággal meredtek a kék víz fölé. Olyanok voltak, mint a víz alól kinyújtott kezek, amelyek segítségért könyörögnek. Ahogy a kelő nap megcsillant a vízen, az árnyékok tánca miatt úgy tűnt, mintha lenne valami a víz alatt. Mintha a vízbe fúltak lelkei még mindig a felszín alatt rejtőznének, és a facsonkokkal jeleznék, ott vannak. Még mindig várnak. A tó hosszan terült el a lábai előtt, nem is látta a túlsó partot. Ahogy nézte a csonkokat, végigfutott a hátán a hideg. Valahogy túl ijesztő volt, ahogy a törzsek, mint a kezek merednek az ég felé. Hirtelen nagyon hideg lett. A levegő fehér pamacsokban hagyta el a száját, ám a tó mégsem fagyott meg, csak még kékebb lett. Messze tőle talán, a tó kellős közepén valami fényesen megvillant. Seth pedig ezzel egy időben megmerevedett. A villogó kék fény egyszerűen vonzotta magához. Úgy érezte mintha a lelkét rángatná valami a fény felé. A teste lángolt, a szíve össze-visszavert, a tüdeje nem akarta befogadni az éltető oxigént. Az agya és a lelke pedig ugyanazt a nevet suttogta egyre hangosabban és hangosabban.

Acqua. Víz. Ha képes lett volna gondolkodni, nem húzza le a csizmáját és nem gázol bele a vízbe. Korhadt fák lehettek a víz alatt is, és túl veszélyes lett volna csak úgy belevetni magát. Bármelyik átszúrhatta volna a lábát, vagy a teste bármelyik részét. Most mégis, a testét és a lelkét rángató varázs miatt, gondolkodás nélkül belegázolt, és a közepe felé kezdett úszni. Érezte, ahogy fadarabok, vagy ki tudja mik, a mellkasát, a hasát vagy a lábait karistolják. Úgy tűnt ebben a tóban nem élnek halak, vagy más állatok. Csak a hideg víz volt és Seth. Nem létezett más. Húzta a lelke az egyre fényesebb kék fény felé, egyre gyorsabban és gyorsabban. Forrt a víz körülötte, amikor odaért a fényhez. Még gondolkodni sem volt ideje, amikor valami lerántotta. Mélyen a felszín alá merült, tüdeje megtelt vízzel, de mégsem fulladt meg. Pislogva próbálta meghatározni, milyen mélyen van, de teljesen elvesztette a tér érzékét. Aztán meglátta azt a gömböt, ami a kék fényt ontotta magából. A lelkét mintha tüzes kötéllel rángatták volna a gömb felé. Muszáj volt oda mennie. Így hát hagyta, hadd merüljön tovább, aztán amikor már a gömbbel egy szintben volt, felé nyújtotta a kezét. A gömb pedig, ahogy megérezte a rá simuló kezet, hatalmasat pulzált, majd elkezdett Seth testébe olvadni. Zsigerekig hasító fájdalom rántotta össze a fiú testét. Érezte, ahogy végigszáguld az idegein a kezétől indulva. Az izmait darabokra akarta szaggatni a kín. Annyira fájt, hogy gondolkodni sem tudott, ám mégis ezernyi kép villant az agyában. A régi Víz Őrzők életét és halálát látta maga előtt, ezernyi érzés kavargott benne. Valahogy a vízzel együtt a testébe hatolt, és belé ivódott. Évmilliók tudása költözött belé.

Lihegve bukkant a felszínre. A nap elvakította, a teste reszketett a fájdalomtól, a fogai vacogtak a hideg víztől, haja a szemébe hullott. Később azt se tudta, hogyan úszott el a partig és hogyan mászott ki. Tudta, mondták, hogy fájni fog, de azt nem gondolta, hogy ennyire, ahogy azt sem, hogy ennyire nem tud majd gondolkodni utána. Addig bámulta a vizet, amíg a nap felkelt és aranyra festette azt. A ruhái már kezdtek megszáradni, mire Garu nyalogatása felrángatta a bambulásból, amibe merült. Amikor felemelte a kezét, hogy megsimogassa az állatot, fájdalom hasított az alkarjába. A kezére pillantva döbbenten megdermedt. Az alkarján, csuklótól a könyökéig egy tetoválás húzódott. A régi jel eltűnt, úgy tűnt, felolvadt az új tetoválásban. A csuklóján egy pentagramma pihent közvetlenül az ütőere fölött, amiből hét hullám indult ki. A hullámok, a könyökhajlatában mintha összegubancolódtak volna, ám nem voltak kilógó szálak. Inkább olyan volt, mintha a hét hullám olyannyira összekapcsolódott volna, hogy onnantól egyek lettek. És mindez a kék árnyalataiban tündökölt, attól függően, hogyan és merre mozdította a kezét. A türkizkéktől a szinte már fekete sötétkékig. Seth ökölbe szorította a kezét és lassan kifújta a levegőt.

– Enyém vagy hát – suttogta a csillogó víznek.