Rina megdermedt a fiú hangjára, és minden izma egy perc alatt fájdalmasan megfeszült. Most legszívesebben zavarában magára kapta volna a ruháit, hogy a fiú ne láthassa, de aztán rájött, hogy felesleges, hiszen Seth látta már ennél kevesebb ruhában is. Tudta, hogy most már nem menekülhet el előle. Teljesen egyedül voltak a tó partján. Aztán a pillanatnyi zavart átvette a düh, hogy miért is kellene neki szégyenkeznie vagy zavarban lennie.

Kihúzta magát, és amilyen büszkén csak lehetett, egy szál fehérneműben, Seth felé fordult. A fiú egy közeli fának dőlve állt, kék szeme csillogott, ahogy a lányt nézte. Rina érezte, hogy a fiú tekintete végig járja a testét, és látta megcsillanni ugyanazt a vágyat a tekintetében, amit a búcsú estéjén.

– Szerintem pedig nincs miről beszélnünk – vágta oda Rina, a dühét használva védekezésül, hogy ne hagyja magát elcsábítani egyetlen pillantással.

– Nem is érdekel, miről akarok beszélni veled? – kérdezte Seth, majd ellökte magát a fától és közelebb lépett. Rina összefonta a mellkasa előtt a kezét és nem lépett hátra, pedig nagyon szeretett volna. Nem akarta, hogy a fiú ilyen közel legyen hozzá, úgy, hogy rajta alig van ruha.

– Nem – vágta rá határozottan. – Úgyis tudom, mit akarsz mondani. És nem fogom elmondani senkinek, nehogy összeomoljon az álomkapcsolat.

Seth egyik szemöldöke a magasba húzódott, és még közelebb lépett.

– Ahhoz, hogy beszélgessünk... pontosabban, hogy ne beszélgessünk, nem kell ilyen közel jönnöd hozzám – mondta Rina, és tett egy lépést hátra. A fiú megtorpant, arcán döbbenet és értetlenség látszott.

– Mit tettem, hogy félsz tőlem?

– Nem félek tőled, csak nem akarom, hogy ilyen közel legyél hozzám.

– Két nappal ezelőtt nem volt ezzel bajod? – vonta fel a szemöldökét Seth.

– Akkor más volt a helyzet – húzta ki magát Rina. – Most viszont nem akarom, hogy közelebb gyere!

– Félsz, hogy megint ugyanott kötünk ki, mint akkor? Mert én nem bánnám.

Rina megdermedt, és metsző pillantást vetett a fiúra.

– Azt mindjárt gondoltam, hogy te nem bánnád, én viszont nem vagyok a szeretőd, akit akkor rángathatsz elő, amikor csak akarsz! – csattant fel mérgesen. – Ha nem tűnt volna fel, Hannával jársz, elvileg őt akarod elvenni feleségül. Ha szeretőt akarsz, keress mást, én nem fogom csak úgy egyetlen pillantásodért újra széttenni a lábam. Azt az egyet is mélyen megbántam.

Ez ugyan nem volt igaz, de nem fogja elmondani a fiúnak, mennyire élvezte. Nem adja meg neki ezt az elégtételt.

– Hazudsz! – mondta csendesen Seth. Rina éppen mély levegőt vett, hogy visszavágjon, de a fiú nem hagyta. – Tudom, hogy élvezted, láttam a szemeden. Ahogy most is látom, hogy hazudsz. És látom azokat az pillantásokat, amiket rám vetsz és tele vannak vággyal. – Seth még közelebb lépett, már alig választotta el őket egy lépés. Rina kezdett elvörösödni zavarában, de a fiú tekintete nem a testét nézte, hanem csak a szemét. – Úgy vágyom rád, ahogy te rám.

– Egyetlen nevet mondok: Hanna – felelte Rina. – Ha ő nem lenne, minden máshogy alakulna. De ő van, együtt vagytok, Hanna az esküvőtöket tervezi, a prófécia szerint együtt kell lennetek. Az, hogy én mit akarok, nem befolyásolja, és nem is tudja azt, ami már biztos.

– Az évek alatt sok minden változhat – felelte Seth csendesen. – Most nem hagyhatom magára Hannát, egyedül nem bírja ki ebben az erdőben, de a...

– Ne tégy olyan ígéretet, amit nem fogsz betartani soha – szakította félbe Rina. – Nem fogod elhagyni Hannát, ezt mind a ketten tudjuk.

Seth sokáig nézett bele a lány szemébe. Rina szeretett volna elfordulni, de a fiú szemeiben, annyi minden kavargott. Sajnálkozás, vágy, kedvesség és az az érzés, amit Rina jól tudta, hogy csak képzeli. Az elején még elhitte, hogy ott van; most már sokkal okosabb volt.

– Mégis beszélnünk kellene arról az estéről – jegyezte meg Seth.

– Nem, nem kell – kötötte az ebet a karóhoz Rina. – Nem akarok beszélni róla.

– Nem is tudod, mit akarok mondani.

– De tudom, és most menj el. Szeretnék megfürödni, mielőtt még koromsötét lesz.

– De...

– Menj el! Most! – ezzel hátat fordított a fiúnak és a fehérneműjéhez nyúlt, majd jeges pillantással hátranézett a válla felett. Seth dühösen fújt egyet, majd megpördült és elindult vissza a többiek felé.

Rina várt még pár pillanatot, hogy meggyőződjön a fiú nincs már ott, majd levetkőzött, és besétált a vízbe. Más helyzetben talán sikítva rohant volna ki a jéghideg vízből, most azonban mégis örült, hogy az ennyire fagyos. Ugyanis minden gondolatot kiűzött a fejéből, csak a tó fájó hidege, és a végtagjai zsibbadása maradt meg. Mély levegőt vett és a víz alá merült. Lenyugtatta, elsöpörte a dühét, és végre tudott értelmesen gondolkodni. Tudta, hogy az után az este után nehéz lesz együtt dolgozni a fiúval, de azt nem gondolta, hogy ennyire. Minden mondata összezavarta, feldühítette, és a szívébe mart. „Úgy vágyom rád, ahogy te rám" visszhangzott a fülében Seth mondata. Na, persze. Ennek a többi szeretőd biztos bedőlt, de én nem fogok többet. Egyszer is túl sok volt... nem fogok hinni neki ebben... nem szabad, bármennyire is szeretnék. Amikor már úgy érezte felrobban a tüdeje, a felszínre emelkedett. Vacogó fogakkal és zsibbadt tagokkal mászott ki a tóból. Gyorsan megtörölközött, majd visszabújt a ruháiba. Vizes haját újra szoros kontyba kötötte, és ő is a tűz felé indult, hogy felmelegedjen.

A sötét ösvényen biztosan vitte a lába visszafelé. Már nem kellett keresgetnie az utat, az erdő kérdés és kérés nélkül megmutatta neki. A hideg víz sokat segített, hogy rendezze a gondolatait, és tudta, így képes lesz kibírni az estét Seth közelében. Már nem járt messze a tűztől, már látta a narancssárga fényeket, amikor valami megmozdult mellette a bokorban. Arra pördült, keze már ki is rántotta a tőrt az övéből, aztán dühösen kifújta a levegőt.

– Az istennő szerelmére, te normális vagy? – sziszegte a fiú felé. – Beléd is hajíthattam volna.

– Úgysem tetted volna meg – felelte Seth. – Beszélnünk kell!

– Nem tudsz másra gondolni? – kérdezte Rina, miközben visszacsúsztatta a tőrét a hüvelyébe. – És mit nem lehet abból érteni, hogy nem akarok beszélni róla?

– Mert nem azt akarom mondani, amit gondolsz.

– Na, persze – Rina visszafordult az ösvény felé és már ott akarta hagyni a fiút, amikor az megragadta a karját. A lány dühös pillantást vetett rá, ugyanis a fiú keze nyomán kellemes bizsergés indult el a testében. Seth azonban tudomást sem vett a lány dühéről.

– Nem akarom elfelejteni azt az éjszakát, Rina. És azt sem akarom, hogy te elfelejtsd. Nem tehetünk és nem is akarok úgy tenni, mintha nem történt volna meg. Mind a ketten akartuk a másikat, és nem csak az alkohol miatt, amit megittunk. Régóta húzódik ez az ügy kettőnk között, mindenki látja a szikrákat közöttünk.

– A szikrák nem jelentenek semmit – mondta Rina rekedten. Muszáj volt valamivel védekeznie az ellen, amit a fiú mondott, ugyanis nagyon közel járt ahhoz, hogy elhiggye tényleg őt akarta. – Ha más ült volna melletted akkor éjjel, mást cipeltél volna az ágyadba.

– Ez nem igaz – sziszegte Seth és erősebben szorította a lány karját. – Nem azért feküdtem le veled, mert te voltál ott, hanem mert téged akartalak. Téged akartalak csókolni és ölelni, melletted akartam ébredni. Nem más mellett, melletted!

– És most mennyivel lett jobb? – kérdezte Rina halkan. – Ugyan mi változott?

– Sok minden változott, Rina. Sokat gondolkodtam, miért tettem, és mit érzek irántad – felelte Seth. – Tudom, hogy veled akarok lenni.

– Amit nem tehetünk meg – húzta ki a karját Seth kezei közül. – Nem hagyod ott Hannát, nem teheted meg, még ha akarod, akkor sem. Csak szenvedést okoztunk. Hannának is, de legfőképpen magunknak. Hiába álmodozunk olyanról, amit nem tehetünk meg. Köt minket a prófécia.

– Ha tehetném, azt mondanám, kit érdekel az a hülye prófécia – morogta Seth.

– De nem teheted. Mit gondolsz, nem rágtam már át a dolgot milliószor? Nem kerestem kiskapukat, átjárókat, hogy ne szenvedjek? – kérdezte Rina és szomorúan ránézett a fiúra. – Nem találtam. Minden kiút valakinek a halálával végződik... ezt pedig nem engedhetjük meg. Nekünk nincs jövőnk.

– Ne mondj ilyet – kérte Seth és újra a lány felé nyúlt, de ő elhátrált. – Biztos van valami kiút, ne add fel. Nem lehet, hogy az, amit egymás iránt érzünk, ne teljesüljön.

– Ha másról lenne szó, nem adnám fel – sóhajtotta Rina. – De innen nincs kiút, Seth. Nincs megoldás, nekünk nincs boldog vég.

– Rina... – tett egy lépést a lány felé és ölelésre tárta a karját. Rina tágra nyílt szemmel hátra lépett, háta egy fekete fa törzsét súrolta.

– Ne tedd még nehezebbé – kérte és még jobban a fához simult.

A következő pillanatban a törzs átforrósodott, majd Rina hirtelen elvesztette az egyensúlyát és belezuhant a semmibe.

* * *

Seth már épp mondani akarta, hogy azért akarta megölelni, hogy megvigasztalja, amikor a lány zuhanni kezdett.

– Rina! – nyúlt utána, de a lány még azelőtt eltűnt, hogy megragadhatta volna. – Rina!

A fiú odaugrott a vastag törzshöz, amely még hozzá képest is háromszor akkora volt, amin egy koromfekete kaput pillantott meg. Fekete köd gomolygott felé, amelyből hirtelen csápok tekeredtek elő, megragadták a derekát, majd behúzták magukkal a törzsbe. Meglepetten felkiáltott, aztán csak zuhant bele a sötétségbe.

A fa közben bezárta az átjárót és apró bokorrá töpörödött. Az erdő fái között kergetőző ködfoszlányok elrejtették lábnyomaikat. Semmi sem maradt, amit megmutatta volna hova tűntek.

A fiú keményen ért földet, oldalán végigcikázott a fájdalom, ahogy felült. Nem tudta volna megmondani mennyi ideig, vagy hány métert zuhant. A sötétség szinte kézzel fogható volt, az idő- és a térérzéke teljesen összezavarodott, az orrát valami furcsa, nehéz illat töltötte meg, amelyben elvegyült a föld, a penész, a doh és a fa gyantájának szaga.

– Rina? – kérdezte, de úgy érezte a sötétség visszafogta a hangját és csupán suttogott.

– Itt vagyok – válaszolta a lány nem messze tőle. – Jól vagy?

– Jól – felelte Seth és nem vett tudomást az oldalában lüktető fájdalomról. – És te?

– Keményen érkeztem, de megvagyok. Van ötleted, hol lehetünk?

– Mivel az égvilágon semmit sem látok, nem igazán – válaszolta Seth, majd lassan arrébb araszolt arra, amerre a lányt sejtette. Miközben tapogatva kereste Rinát, egy pillanatra eszébe jutott a városban élő vak kislány, és arra gondolt, ilyen lehet világtalannak lenni. Ugyanolyan esetlen és zavart lett, mint aki most született. Amikor a keze végre megtalálta Rina csizmába bújtatott lábfejét, a lány felsikoltott. – Csak én vagyok az!

– Szólhattál volna előbb is! – csattant fel Rina. – Az orromig sem látok, te meg a lábamat fogdosod. Különben is miért fogod a lábam? Vagyis most már a térdem...

– Csak, hogy tudjam, hol vagy – felelte Seth és megszorította a lány térdét.

– Értem – köszörülte meg a torkát Rina. – Hogy jutunk ki innen?

– Gondolkodom.

– Gondolkodhatnál kicsit gyorsabban is – mordult fel Rina.

– Csak nem félsz a sötétben?

– Nem – felelte Rina, majd morogva folytatta. – Attól félek, hogy valakinek feltűnik, hogy mi ketten együtt tűntünk el és már megint hallgathatom Hanna nyávogós fenyegetését. És hogy veled kell lennem ebben a koromsötétben.

– Hogy mondtad? – hördült fel Seth, mert nagyon is jól értette, mit mondott a lány. Rina összepréselte a száját és nem volt hajlandó megszólalni. – Te attól félsz, hogy azt hiszik újra lefeküdtünk? – Csupán újabb hallgatás volt rá a válasz. – Rina? Te most komolyan ettől félsz?

De a választ már nem kaphatta meg rá, ugyanis hirtelen fénybe borult a helyiség és megdöbbenve tapasztalták, hogy egy folyosó közepén ülnek. Rina úgy lökte el magától Seth kezét, mintha tűz égetné és arrébb húzódott. Az átjáró fekete falait fekete indák futották be, eltakarva a kőbe vésett jeleket; csupán néhány részét lehetett megpillantani. Ijesztő fekete lángok villantak fel végig a folyosót követve. Fekete kövek takarták a folyosó padlóját, amik annyira egymáshoz voltak szorítva, hogy meg sem lehetett mondani, hol kezdődik az egyik és hol folytatódik a másik.

Rina és Seth egyből felpattantak, de nem távolodtak el egymástól. A kezük szinte egyszerre nyúlt a fegyvereik felé. Rina hátra pillantott, de mögöttük átláthatatlan fekete ködbe veszett a folyosó. Kíváncsian közelebb lépett a mellette lévő lánghoz. Döbbenten hőkölt hátra, amikor meglátta, hogy a fekete láng magától lebeg a levegőben. Nem kellett neki olaj ahhoz, hogy égjen.

– Varázslat – suttogta döbbenten. – Sötét mágia.

Seth is érdeklődve közelebb hajolt.

– Hmm... érdekes – morogta, miután alaposan szemügyre vette a lángot.

– Érdekes? Csak ennyi? Érdekes... – vetett rá furcsa pillantást Rina. – Én inkább fenyegetőnek és ijesztőnek tartom.

– Mármint milyen értelemben? – kérdezte Seth és a láng felé nyúlt. Rina már éppen rászólt volna, hogy ne szórakozzon, amikor a fiú keze megérintette a lángokat. – Ez hideg.

– Pláne ijesztő – borzongott össze a lány. A fiú kérdő tekintettel nézett rá. – Te nem találod ijesztőnek, hogy valaki fekete varázslatot használ? Már nem úgy fekete varázslatot, ahogy a boszorkányok szoktak Woleyl földjén, hanem hogy a sötétség az ereje.

– Ez azt jelenti...

– Hogy épp a Sötét uralkodó területén vagyunk – fejezte be Rina.

– Ezt meg miből gondolod? A tűzből?

– Érzem – suttogta Rina. Szinte végszóra megszólalt egy rekedt hang.

– Üdvözöllek titeket a birodalmamban Víz őrző és Föld őrző!

Rina és Seth tekintete ide-oda járt a folyosón. A hang ide-oda csapódott a falak között, azt a hatást keltve, hogy a tulajdonosa mindenhol ott van. A rekedt hangtól Rinának végig futott a hátán a hideg, és észre sem vette, hogy közelebb húzódott a fiúhoz.

– Kérlek, kövessétek a szolgámat, hogy biztonságban eljussatok hozzám.

Seth teste megfeszült, amikor egy férfi árnyéka jelent meg a folyosón.

– Hogy a fenébe jelent meg? Még lépéseket sem hallottam – suttogta a lány fülébe, akinek az ujjai olyan erősen szorították a tőr markolatát, hogy azok elfehéredtek.

– Ezt vegyétek baráti meghívásnak. Ha nem tesztek neki eleget, ellenségnek foglak tekinteni benneteket. Várlak titeket! – A hang ezzel elhalt, a lángok pedig remegni kezdtek. A férfi türelmesen várakozott a folyosó végén, fekete ruhájával szinte beleolvadt a sötétségbe, az arcát eltakarták az árnyékok. Nem szólt semmit.

– Szerinted? – suttogta Seth a lány fülébe. Rina tudta, hogy ha más helyzetben lennének, a fiú leheletétől, ami a fülét csiklandozta, kellemes melegség futott volna végig rajta. Most azonban feszültség vibrált minden tagjában, a félelem és a kíváncsiság veszekedett a lelkében.

– Nem tudom... Inne azt tanácsolná, keressünk kiutat.

A közvetlenül mellettük lévő fáklya hirtelen kialudt, a sötétség pedig mindjárt el is foglalta a helyét. A hátuk mögül valahonnan mély morgás ütötte meg a fülüket.

– A fenébe... – morogta Seth, miközben a tekintete a sötétséget fürkészte.

– Szerintem nem akarjuk megtudni, hogy mi volt ez – mondta Rina és a férfi felé biccentett, aki még mindig nem mozdult és nem szólt semmit. – Nincs más választásunk.

– Igazad van, nekem sincs kedvem megismerkedni a védelmezőnkkel.

Szorosan egymás mellett siettek a férfi felé, nehogy még egy fáklya kialudjon. Meglepődtek, amikor meglátták kísérőjüket. Egy öreg, ráncos, hajlott hátú férfi állt előttük, fekete, szőrös kabátban, ami a lábfejéig ért. Ősz hajából, alig pár tincs fedte a fejét, bőre betegesen sápadt volt. Amikor odaértekhozzá, vékony, karomszerű ujjait feléjük nyújtotta.

– Mit akar? – mordult rá Seth. Ám a férfi továbbra sem szólt semmit, csak bámult rájuk szürke, vizenyős szemeivel. A fiú kérdőn Rinára nézett, aki megvonta a vállát, majd megrázta a fejét. – Mit akar tőlünk? – Az fáradtan felsóhajtott, mintha két buta gyerek állnak előtte, akik nem értik, amit mond.

– Kérem, adják át a tőröket! – A halk, kedves hang inkább hasonlított egy nagypapa hangjára, aki épp mesét olvas az unokáinak, mint amilyet a sötét uralkodó szolgájától vártak volna. Rina és Seth döbbenten bámultak az előttük álló öregre, akinek a hangja a fejükben szólalt meg.

– Maga... maga olvas a gondolatainkban? – nyögte ki Rina

– Nem, csupán kommunikálok Önökkel. Kérem, adják ide a fegyvereiket!

Rina, bár kissé megzavarodott attól, hogy valaki másnak a hangját hallja a fejében, a fiúra pillantott, majd az öreg kezébe tette a tőrt. Seth kissé vonakodva, de követte a lányt és megvált a fegyverétől. A két tőr hirtelen eltűnt a kabát ujjaiban.

– Kérem, kövessenek! – ezzel az öreg megfordult, és elindult a folyosón. A két fiatal, mivel nem tudtak mást tenni, követte őt.

Hosszú, labirintusszerű folyosókon követték az előttük sétáló öregembert, aki korához képest meglehetősen gyorsan haladt. Fekete por szállt fel a lábuk nyomán, a fáklyák sorra aludtak el, ahogy elhaladtak mellettük. Rina unalmas perceiben, mivel megszólalni nem mert, a falakra vésett jeleket igyekezett kisilabizálni. Minél tovább nézte, minél inkább arra figyelt, egyre több mindent vett észre. Először egy szárny véget, aztán egy potrohot, majd egy csápot. Végül rájött, hogy ezernyi pillangó borítja a falakat, különböző helyzetben és különböző díszítéssel. Néhol, ahogy a fáklya fénye megvilágította, színes köveket pillantott meg, mint azon a falon, ami körbe veszi az erdőt. Érezte a zsigereiben, hogy ez a folyosó gyönyörű lehetett fénykorában, amikor még nem szőtték be a fekete gyökerek, amikor még igazi pompájukban tündököltek a kövek.

A felszálló fekete por kaparta Seth torkát, heves köhögő rohamot váltva ki belőle, Rina ellenben úgy érezte könnyebben kap levegőt, mint fent az erdőben. Fura volt, nem tudta, mit is jelenthet ez, de nem mert hangot adni a félelmeinek. Egyrészt az előttük sétáló öreg miatt, másrészt Seth miatt. Tudta, semmi jót nem jelent, hogy jól érzi magát a sötétség urának birodalmában. A benne kavargó érzések, amelyek vissza-visszatértek már azóta, hogy belépett az erdőbe, most felerősödtek. Düh, féltékenység, vágy arra, hogy Seth csakis az övé legyen, a gyilkosságra, hogy megszabaduljon Hannától. Vérvörös foltok villogtak a szeme előtt, majd a rémálma képei, a gyilkosságról és a vérről. Önmaga gonosz feléről.

Megborzongott, majd erővel lökte el magától ezeket a képeket és érzéseket. Seth valószínűleg észrevette, mert megfogta a lány kezét. Rina úgy rántotta el tőle, mintha parázsba nyúlt volna, és nem tudott a fiú szemébe nézni. Érezte Seth döbbent tekintetét, és a kimondatlan kérdést is, ami ott lógott a levegőben. Mégsem szólaltak meg. Rina szorosan összepréselte a száját, és ökölbe szorította a kezeit. „Nem hagyhatom, hogy ezek az érzések befolyásoljanak! Én nem vagyok ilyen, nem ilyennek neveltek. Mit gondolnának a szüleim, ha ezt tudnák? Szégyellnének... én is szégyellem magam... ez biztos valami feladat, hozzá tartozik ahhoz, hogy átjussunk ezen az erdőn. Biztos a többieknek is vannak ilyen gondolataik... biztosan..." Ezzel igyekezett meggyőzni magát, miközben egy vékony hangocska azt suttogta a fülébe, hogy csak ő érez így. Ő gondolkodik gyilkosságon, mert igazából szíve mélyéről gyűlöli Hannát, mert a lány megkapta mindazt, amit Rina sosem. Mindenki vágyik arra, hogy szépnek tartsák, hogy tehetséges legyen, hogy szeressék az emberek. Bár Rina mindig is úgy gondolta, hogy neki pont elég, amit a szüleitől kapott, sosem vágyott más életre, más személyiségre, temérdek barátra. Neki csak olyanokra volt szüksége, akik tényleg szeretik. Hanna azonban olyan életet élt, amire a legtöbb lány titokban vágyik. Gazdagság, csinos ruhák, azt tanulhatott, amit akart, annyi barátja volt, hogy meg sem tudta számolni, minden fiú körbe rajongta, ráadásul, amikor csatlakozott hozzájuk, megkapta Seth-et, minden harc nélkül. Az ilyen lányok miatt szenved a legtöbb olyan lány önbizalomhiányban, aki nem annyira szép, mint ők, vagy nem olyan gazdagok. Természetesen, Rina is ismert olyat, aki egyáltalán nem ilyen, mint például Woleyl királyság uralkodójának gyerekei – ők sosem éreztették vele és a testvéreivel, hogy kevesebbek lennének náluk.

Emlékek rohanták meg a gyerekkoráról, amikor még boldogan fogócskázott a bátyjával, a nővérével és a Raert gyerekekkel, Ole-val és Lydia-val az uralkodói udvarban.

– Köszöntöm önöket a Sötétség városában – szakította félbe az öreg hangja Rina gondolatait. A lány felpillantott, mivel egészen eddig a csizmáját bámulta, és igyekezett lenyugodni. Most viszont egy szívbemarkolóan szomorú táj tárult a szeme elé. Egy sziklaszirt szélén álltak, pár méterrel alattuk, pedig ott volt a Sötétség Városa. Különböző nagyságú, díszítésű házak épültek szorosan egymáshoz préselődve. Olyan volt, mintha az összes királyságból összegyűjtötték volna a házakat, hogy mindet egy helyre tegyék. Keskeny utcák futottak a házak között, az ajtók és az ablakok szorosan bezárva. A város szélén elhagyatott házak sorakoztak, néhány vagy teljesen, vagy félig összedőlt, betört ablakaikon megcsillant a gyenge holdfény. Hideg szél futott végig a házak között, csupán az ő susogását lehetett hallani. Síri csönd terült el a völgyön.

– Itt nem is laknak emberek? – kérdezte Seth.

– De, laknak – felelte a férfi szűkszavúan.

Rina tekintete messzebbre tévedt, átsuhant a város felett, és megpillantotta a kastélyt. Bár jóval az erdő fölé magasodott, biztos volt benne, hogy nem látta égbe nyúló tornyait a falnál. Fekete köd gomolygott a vékony, tűhegyes, szédítően magas tornyok között. A legmagasabbnak a tetejét nem is látta, olyan magasra tört, legfelső ablakai a felhőkbe burkolóztak. Még olyan messziről is látszott, hogy csak fekete követ használtak az építésére, egyetlen más színt sem lehetett felfedezni rajta. A kastély komorsága az egész környékre rányomta a sötét hangulatot.

– Mi szükség a katonákra? Tudtommal vendégként jöttünk ide. – Seth hangjára Rina elszakadt a szomorú tájtól és ránézett. Nem messze tőlük öt, talpig feketébe öltözött, kardokkal és tőrökkel felfegyverkezett személy várakozott. Nem lehetett megmondani, melyikük nő és melyikük férfi, ugyanis a fejüket és az arcukat fekete sálba burkolták, csupán a szemük látszott ki. De az sem segített a megkülönböztetésükben. Mindegyikük szeme szürke volt, ami közömbösen meredt rájuk, semmilyen érzelmet nem lehetett látni bennük.

– A katonák a folyosót őrzik, akik pedig elkísérnek minket, az önök biztonságára ügyelnek – felelte a férfi. Rina tekintete végig siklott a katonákon, majd megállapodott a kísérőjükön.

– Szükség lehet rájuk? – nézett a férfi szürke szemébe, aki ugyanolyan közönyösen és érzelmektől üresen nézett rá, mint a többiekké.

– Sosem lehet tudni – felelte a férfi, és még mielőtt Rina újabb kérdést tehetett volna fel, elindult a keskeny ösvényen lefelé. – Kérem, jöjjenek.

Rina és Seth összenézett és mind a ketten ugyanarra gondoltak. Érdemes lenne megfordulni, visszamenni a folyosón, szembe szállni az őrökkel, és imádkozni, hogy élve kijussanak? Seth végül felsóhajtott, és megrázta a fejét. Ugyanarra jutottak. Nincs fegyverük, a varázserejük kevés, vagy használhatatlan és túlerőben vannak. A biztos halállal kelnének táncra, ha megfordulnának.

Végül a kísérőjük után indultak. Halk léptek követték őket, ahogy lefelé sétáltak a keskeny ösvényen. Itt nem nőttek növények, csupán a fekete föld húzódott a talpuk alatt.

Ahogy az elhagyatott utcákon sétáltak a szürke házak között, úgy érezték még a csönd is sötét és nehéz. Nem hagyta őket lélegezni. Rina fázósan összehúzta magán a köpenyét, pedig igazából nem is volt hideg. Tekintete ide-odacikázott az utcákon, házakon. Észrevette a szemetet az utcán, a lepergő vakolatot, a szegénység minden egyes apró jelét, amit bár nem lehetett megnevezni, az ember mégis érezte. A szíve apróra facsarodott, amikor meglátott egy szürke szempárt kikukucskálni az egyik ablakon. A leskelődő koszos ujjai úgy szorították a függönyt, hogy majdnem letépték, és a szempár hatalmasra kerekedett, ahogy őket figyelte, amíg valaki el nem rántotta az ablaktól. A sötét függöny visszahullott a helyére, eltakarva a kicsiny, romos ház belsejét. Rina jól ismerte ezt a tekintetet. Ugyanezt a félelemmel vegyes kíváncsiságot látta a városi utcagyerekek szemében, amikor gazdagabb emberek elmentek mellettük. Aztán ezt a tekintetet átvette a ravasz, gonosz pillantás, hiszen tudták, ha ügyesek, pénzhez juthatnak, és végre ehetnek.

Bár ő maga sem tudta, milyennek is képzelte a Sötétség birodalmának városát, azt azért nem gondolta, hogy itt ekkora a szegénység. Talán úgy képzelte el, mint a többi birodalom fővárosát, gazdagok és szegények élnek, egymástól elkülönülve, de mindenhol a gazdagok, jó módúak vannak többségben. Itt viszont, hiába közeledtek a kastélyhoz, nem látott mást, csak szegénységet és nyomort. Úgy nézett ki, mint egy eltűnőben lévő város, ami közelebb van a végső pusztuláshoz, mint a felvirágzáshoz. De aztán a tekintete elszakadt a romos házaktól és a kastély vonzotta magához. Itt nem volt semmi, még egy kőfal sem, ami elválasztotta volna a várostól. Az egyik pillanatban még a fekete porban dobbant a lábuk, a következőben, pedig már a fekete márvány padlón kopogott a sarkuk. Az uralkodói udvart elkorhadt, göcsörtös fák vették körbe. Vékony, rücskös ágaik magasba nyújtózkodtak, mintha onnan várnák az éltető napfényt. De az nem jött. Az udvar közepén elhelyezkedő szökőkútból fekete víz csorgott alá. Rina vetett bele egy pillantást, hátha meglátja, mennyire látszódnak az érzelmek az arcán, de nem látott semmit. A fekete víz csupán a sötétséget tükrözte vissza. Megdöbbenve hőkölt hátra. Már kezdte azt hinni, hogy őt magát is elnyelte a sötétség. Szíve össze-visszavert, túl gyorsan, túl sokszor. Mintha nem is egy szív dobogna a mellkasában. A tüdeje lassan mozdult, talán túl lassan is. Bőre bizsergett, mintha ezernyi hangya masírozott volna végig rajta. Amikor rápillantott a kezére, hogy meggyőződjön nem mászott-e rá valami, döbbenten megtorpant. Mivel ő ment hátul, a mögötte sétáló két őrt is megtorpanásra késztette. De nem foglalkozott vele, semmivel sem volt képes foglalkozni, csak a kezeivel. A bőre előbb csak elszürkült, majd fekete árnyalatot vett fel, mintha beszívta volna a feketeséget. Aztán jött az érzéketlenség. Hiába hajlította be az ujjait, nem érezte, ahogy azok összeérnek, majd a tenyerébe vájnak. Nem érzett semmit. És ez terjedt egyre feljebb a karjain.

– Minden rendben? Rina! Rina! – Bár hallotta Seth hangját, de egészen addig nem bírt ránézni, míg a fiú keze meg nem érintette a kezét. Összerezzent, és a fiúra pillantott. Ő maga is érezte mennyire remeg a keze, a fiú megszorította az ujjait. – Mi a gond?

– Nem... nem látod? – Rina újra a kezére pillantott, de már csak az eredeti bőrszínét látta a fiú ujjai alatt. Döbbenten rántotta ki Seth kezéből. – Az előbb még...

– Mit kellene látnom? – kérdezte Seth, és összehúzott szemmel meredt rá. Rina hevesen megrázta a fejét, mert nem tudta volna megmagyarázni, mit is kellene látnia a fiúnak. Hiszen már ő is kételkedett abban, hogy tényleg azt látta, amit.

– Inkább menjünk tovább – suttogta és a kezét elrejtette a köpönyege ujjában. Nem akarta, hogy esetleg megint azt vegye észre, hogy elfeketedik. Seth még mindig bámult rá, tekintete tele volt aggodalommal, kérdésekkel és megbántottsággal. Végül mégis elfordult tőle, de nem ment újra elé, hanem ott maradt mellette. Kísérőjük még néhány pillanatig bámulta a lányt, mire Rina hátán végig futott a hideg. Úgy érezte, az öreg nagyon jól tudja, mi történt, és azt is, hogy ez mit jelent. Tudta, hogy megkérdezhetné, miért lett fekete a keze, de nem merte. Félt attól, amit hallania kellett volna. Ezért inkább a csizmája orrát kezdte el bámulni, amíg a kísérőjük újra el nem indult.

Az öreg férfi egy hatalmas, kétszárnyú ajtóhoz vezette őket. A kastély ilyen közelről, még impozánsabb volt, mint messziről. A magasba törő csúcsok tetejét egyáltalán nem lehetett látni. A fekete kövek felületébe ezernyi mintát véstek. Állatokat, virágokat, helyeket, épületeket, ahogy pedig feljebb vándorolt a pillantása, embereket látott. Rájött, hogy ha alaposan végignézné az egész kastélyt, egy történet bontakozna ki a vésetekből. Talán egy eltűnt birodalom emlékeit olvasztották magukba ezek a kövek. Csak azután pillantotta meg a karcokat, az indákat és a homályos foltokat, amikor az agya már beitta a látványt. Olyan volt, mintha a kastély néhol önmaga akarná eltüntetni a képeket. Még sikerült egy gyors pillantás vetnie az ajtóra, mielőtt az kinyílt volna, és így még láthatta az indák alatt megbújó faragott pillangót, amelynek kitárt szárnyain ugyanolyan kacskaringós mintát fedezett fel, mint az alagútban. De még mielőtt meglepődhetett vagy egyáltalán felfoghatta volna, mi történik körülötte, belépett az ajtón.

A faragott pillangónak ugyanis, még ha nem is volt több, mint egy rezdülés, de megmozdultak a szárnyai, a falakon lévő vésett állatok tekintete pedig mind a lány felé fordult. Ők már érezték... már ekkor érezték, hogy azok, akik most beléptek az ajtón változást fognak elindítani.

Rina próbálta feltérképezni merre járnak épp a kastélyban, de a halványan világító fekete lángok, amelyek a legtöbb sarkot és folyosót sötétben hagyták, nem sokat segítettek a tájékozódásban. Lépteik hangját elnyelte a márvány padlón futó fekete szőnyeg. A falakból nem láttak szinte semmit. Az épületben sokkal hidegebb volt, mint kint, és valami furcsa, meghatározhatatlan illat terjengett. Úgy tűnt, mindenbe beleitta magát. Erős volt, fűszeres, és ahogy belélegezték, végigmászott a torkukon, és érdekes ízt hagyott maga után. Az elején Rina még nagyokat nyelt, hátha eltűnik, de amikor rájött, hogy felesleges, abbahagyta és engedte, hogy az illat körbe ölelje. Úgy tűnt, Seth-et nem zavarja, vagy csak nem mutatta. Bár látta rajta, hogy feszült volt, ujjai mindig az övéhez vándoroltak, ahol a tőrének kellett volna lennie, állát összeszorította, az egész teste feszült volt, tekintete ide-odavándorolt.

A folyosó végén egy hatalmas ajtó várt rájuk, amit nem díszített semmilyen faragás, csak a sötét, sima, fekete fa zárta el előlük az utat. Az ajtó anélkül kitárult, hogy bárki is hozzá ért volna, a hatalmas szárnyak ijesztően nyikorogtak a zsanérjaikon. Rina összerázkódott a hangtól, mert a zsigereiben érezte a nyikorgást. Legszívesebben Seth kezéért nyúlt volna, de inkább mégsem fogta meg, pedig vágyott a fiú melegséget nyújtó ujjaira. Bár nem tudhatta a fiú minek tudja be a tettét, persze vehette annak, hogy egyszerűen fél, de félre is érthette, arra pedig most egyáltalán nem volt szüksége. Ezért inkább ökölbe szorította mind a két kezét a combja mellett.

Seth-el egyszerre léptek be a terembe, ami sokkal nagyobb volt, mint elsőre gondolta. Itt nem takarta szőnyeg a padlót, így látni lehetett a sakktáblaként elhelyezett fekete és szürke köveket. A hideg végigszáguldott a lábain, annyira sütött a padlóból. A falakat és az ablakokat fekete függöny takarta, amely ugyanúgy volt díszítve, mint a kastély külső falai. Ugyanilyen függöny lógott a trónszék mögött, de az tele volt pillangókkal, de annyira, hogy szinte mindent eltakartak, amit a függönyre hímeztek. Ám ahogy Rina jobban szemügyre vette egy női arcvonást fedezett fel, majd egy szempárt, és végül egy kezet. Jobbra pillantott, ahol a kép folyatását várta, de ott nem volt semmi, csak a sötét, díszítetlen drapéria.

– Látom, a függönyeim lenyűgöztek, Rina – szólalt meg egy rekedt, szinte ideget karcoló hang. Rina tekintete a hang irányába villant és megpillantotta a trón széken ülő fiatal férfit. A sötét haja és a sötét ruhája miatt teljesen beleolvadt a fekete székbe, amin nem segített a félhomály sem. A férfinek mintha eszébe jutott volna, hogy nem láthatják rendesen, mert hirtelen sorban villantak fel a fáklyák a fal mellett és fénnyel borították be a tróntermet. A férfi keresztbe fonta hosszú lábait, ujjai a trónszék karfáján nyugodtak. Fekete haja egyenesen omlott a vállára, fekete szeme alaposan végigmérte mindkettőjüket, és Rina valami furcsa csillogást fedezett fel benne. Mint egy ragadozó, amelyik épp most pillantotta meg a zsákmányát. A vékony, előre ugró arccsontja pedig még ádázabbá tette az arcát. Gonosz mosoly terült el a képén, amely mintha csak azt mutatta volna, milyen is belül a lelke. A férfi sokkal fiatalabb volt, mint amilyennek gondolta. Ha valaki évtizedekig uralkodik a Sötétség birodalmában, arról azt gondolta, hogy megöregszik, csontvázzá szikkad, hiszen a benne lakó pusztulás őt sem kíméli. De az előtte ülő férfi talán a harmincas éveiben járt, az arca sima, a teste ruganyos, bár vékony volt, nem látszott rajta, hogy haldokolna.

Rina többször megnyalta az ajkait, mire képes volt megszólalni.

– Honnan tudod a nevem? – suttogta, bár tudta, hogy buta kérdés volt, valahogy rá kellett vennie magát, hogy megszólaljon. A férfi mosolya még szélesebb lett.

– Mindent tudok, ami az erdőmben történik, Föld őrző. Ahogy azt is tudom, hogy Garu lett a kísérőtök az erdőben. Ezt tekintsétek ajándéknak.

– Miért csak mi vagyunk itt? – kérdezte Seth. Rina összerezzent a fiú hangjára, mert a birodalom uralkodójának tekintete annyira magához vonzotta, hogy el is feledkezett a mellette álló társáról. A férfi lassan felállt a trónszékről, hosszú, fekete, selyem palástja szétterült a lábainál.

– Mert csak ti ketten érzitek ugyanazt, amióta az erdőmbe léptetek. – Rina már rá akarta vágni, fogalma sincs, miről beszél, amikor eljutott az agyáig, mit is mondott a férfi. Nem csak rá utalt, hanem Seth-re is. Döbbenten pillantott a fiúra, de Seth arca nem árult el semmit. Olyan volt, mint egy szobor. Se egy rándulás, se egy mozdulat, még a pillantása is kemény volt, mint a kő. Ismerte már ezt, akkor lett ilyen, amikor nem akarta sem az érzéseit, sem a gondolatait megmutatni másoknak. Sokszor csinálta ezt az ő közelében. Ő is azt érzi, amit én? A testében dobogó szívet, ami nem is az övé, a megmagyarázhatatlan dühöt, szenvedést és vágyat a gyilkolásra? Hogy tudja eltitkolni? Hogy nem vettem észre rajta ugyanazt, amit érzek?

– Nem tudom, miről beszél – szólalt meg hirtelen rekedten Seth. Rina pedig tudta, hogy hazudik, ugyan nem tudta megmondani, honnan, de tudta. Az uralkodó közben közelebb ért hozzájuk. A levegő egyre jobban lehűlt, ahogy közeledett feléjük, vékony arcán gonosz mosoly ült.

– Ugyan, Seth. Ne tégy úgy, mintha nem értenéd. Előttem nem tudod elrejteni, mi van a lelkedben – a férfi szeme hirtelen Rinára vándorolt és a mosolya még szélesebbé vált. – Te nem tagadod... igaz, nem is lenne értelme, hiszen szinte érezni körülötted.

Rina hatalmasat nyelt, de nem tudta eltüntetni a torkában kialakult gombócot. Szíve hevesen zakatolt a mellkasában, és újra meghallotta a másikat is. A másikat, amely most nem egyszerre vert a szívével, hanem összevissza kalimpált, mintha nem találná a helyét vagy a ritmusát. A tüdeje pedig nem tudta melyiknek engedelmeskedjen, és nem kapott levegőt. Észre sem vette, milyen kapkodva lélegzik, mert neki csak a férfi fekete szeme és hátborzongató mosolya létezett. Figyelte őt és most látta meg a benne mozgó sötétséget. A férfi bőre alá kúszott, ott száguldozott a szívverése ritmusában, ott kavargott fekete szemében, a szájából szivárgott elő, ahogy kilélegezte a levegőt. Nem volt más, mint maga az élő, lélegző sötétség. Aztán a sötét, ködszerű árnyak Rina felé nyúltak. Dermesztő, jéghideg ölelte körül és hatolt mélyen a csontjaiba. Ám még mielőtt az árnyak átölelhették volna, a szíve jobbik fele rettegve hátra lépett és Seth hangja csattant a csöndbe.

– Hagyja őt békén! Hallja?! Szálljon le Rináról!

A lány csak akkor tudott szabadulni az uralkodó hatalmától, amikor Seth közéjük állt. Ekkor végre lecsillapodott a szíve, és a tüdeje újra működött. Még mindig reszketett, de igyekezett féken tartani a benne tomboló pánikot. Tudta, hogy nem omolhat össze. Itt és most nem.

– Nem akartam bántani őt – jutott el a tudatáig a férfi hangja. – Ő lenne az utolsó...

– Nekem nem úgy tűnt – sziszegte Seth és a keze önkéntelenül is a fegyvereit kereste. – Ha csak egy ujjal is hozzáér... – kezdett bele a fiú, mire a férfi felnevetett. A nevetése még ijesztőbb volt, mint a vigyora. Karcos és rekedt, mély, mint a túlvilágról felgomolygó feketeség, ami megmérgezi a lelked. Sötét... igen, még ez is maga volt a sötétség.

– Nem kellene még egy ujjal sem hozzáérnem ahhoz, hogy bántsam, te pedig nem tudnád megakadályozni, az erőd messze van az enyémtől, kisfiam – a hangja tele volt megvetéssel és bizonyossággal.

Rina pedig tudta, hogy ez így van. Az ő erejük, amit igazából még meg sem találtak, sehol sincs, ettől az örök, mélyről jövő sötéttől, ami mindig is létezett, és létezni fog. Ahogy Seth mögött állt, érezte a fiú feszültségét, és azt, hogy képes lenne szembeszállni a férfival. Ezt nem hagyhatom. Ha nekitámad, előbb meghal, minthogy eljutna a tudatáig, mit tett. Hosszan kifújta a levegőt, és még ő is meglepődött az őt hirtelen megszálló nyugalmon. Kilépett a fiú takarásából és az uralkodóra nézett, de nem lépett hozzá közelebb. A körülötte gomolygó sötétség ugyan reagált rá, de nem támadta meg újra. Most nem érzett félelmet, csak nyugalmat.

– Mit akar tőlünk? – A férfi tekintete kettejük között cikázott. Szinte egy örökkévalóságig tartott, mire válaszolt.

– Azt, hogy maradjatok itt.

– Szó sem lehet róla! – csattant fel Seth. – Nem maradunk itt. Nekünk feladatunk van.

– Igen, ahogy itt is feladatod van – felelte az uralkodó. – Az erdő nem véletlenül választott ki titeket. Az erdő érzi, kik vagytok, és mi van a szívetekben. Ő tudja, még ha ti nem is.

– Akkor sem... a csapatunk... a... – mikor Rina megérintette a karját Seth elhallgatott.

– Beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezte a lány, majd a férfira nézett. Az uralkodó szó nélkül megfordult és visszasétált a trónhoz.

– Miről akarsz beszélni? Ez nem képezi vita tárgyát, nem maradhatunk itt – jelentette ki Seth.

– Gondolkodj, Seth – kérte Rina. – Ha ő azt akarja, hogy itt legyünk, akkor muszáj maradnunk.

– Miért lenne muszáj? Én nem félek tőle, akár ő az uralkodó, akár nem. Nekünk feladatunk van, és még az erőnket is meg kell találnunk. Nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel csak azért, mert ő ezt akarja. Ráadásul... – Rina hirtelen a kezébe fogta a fiú arcát, aki elhallgatott.

– Nyugodj meg. Ne engedd, hogy a dühöd irányítson. Higgadj le – kérte a lány. Seth remegő kezébe fogta a kezét, de nem vette le az arcáról. Kék szeméből tovatűntek az árnyak és visszatért az eredeti színe. A testét végre nem rántotta görcsbe a feszültség.

– Te hogy vagy ilyen nyugodt?

– Nem tudom – vallotta be Rina, majd lassan elhúzta a kezét. – De most már gondolkodjunk logikusan. Ha mindenáron azt akarja, hogy itt maradjunk, szerinted mivel tud minket legjobban zsarolni? – Seth lassan kifújta a levegőt.

– A csapatunkkal...

– Pontosan. Az erdő neki engedelmeskedik. Egy csettintés és vagy megöli az összes társunkat, vagy ha szórakozni akar, akkor eltévedünk az erdőben és szépen lassan egyesével megöl minket valamilyen módon – mondta Rina. – Elég lehetősége van rá. Mérgező növények, gyümölcsök, amik ha akarja, lassan ölnek meg minket, aztán ott vannak a vadállatok, a változó erdő...

– Jól van, értem – állította le Seth. – Ezek szerint itt ragadtunk...

– Neked nem muszáj. Igazából engem akar, nem téged. Rá tudom venni, hogy téged elengedjen, és majd te átvezeted a többi...

– Szó sem lehet róla – mordult fel mérgesen Seth. – Nem csak te kellesz neki.

– Talán te is azt érzed, amit én, amióta csak beléptünk az erdőbe? – kérdezte Rina. Seth szeme megvillant, az álla megfeszült és elkezdte újra felvenni az álarcát. Aztán végül megszólalt.

– Te mit érzel? – Rina belenézett a fiú szemébe, és kimondta azt, amit már ki akart valakinek, de sosem gondolta, hogy Seth lesz az az illető.

– Dühöt, fájdalmat, szenvedést, és... gyilkolási vágyat.

– Dühöt, fájdalmat, szenvedést és gyilkolási vágyat – ismételte el Seth halkan és érezhető volt a hangja remegéséből, hogy mennyire megrendült. Rina ugyanezt a döbbenetet érezte. Seth lett volna az utolsó, akiből kinézi ezt. Csak bámulták egymást meglepődve azon, hogy pont a másik érzi ugyanazt, amit ő. Végül Seth törte meg a csendet.

– Most mi legyen? Ha itt maradunk, a társaink akkor is eltévednek az erdőben. Valakinek vissza kell mennie. Akkor nekem kell itt maradnom.

– Nem – rázta a fejét Rina. – Szerinted hogyan reagálnának a többiek, hogy nélküled megyek vissza? Engem Hanna darabokra szed...

– Hát elmondod neki az igazat. Neki is meg kell értenie, hogy...

– Soha... soha nem mondhatjuk el, hogy miért nem tért vissza az egyikünk – vágta rá Rina. – Akkor azt is el kell mondanunk, hogy miért pont a másik. Te el tudnád mondani a többieknek, hogy gyilkolási vágyad van? Tudnál utána a szemükbe nézni?

– Nem – suttogta Seth. – És ők sem bíznának bennünk.

– Pontosan. Meggyengül a csapatunk, és az a gyenge egység, ami amúgy is nagyon ingatag, összedől. Nem fognak hallgatni ránk és ugyanott vagyunk – Rina megrázta a fejét. – Nem mondhatjuk el, miért mi kellünk neki. Másrészt, ha elmondjuk, hol van a kastély, ragaszkodnának hozzá, hogy kiszabadítsuk, akit itt tart. Szintén halál lenne a vége.

– Vagyis nincs megoldás...

– De... talán van – mondta Rina, majd a királyhoz fordult. – Mind a kettőnknek itt kell lennie veled egy időben?

– Nem – felelte a király.

– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Seth.

– Ha belemész... – kezdett bele Rina. – Szóval akkor felváltva lennénk itt. A többieknek pedig mondhatjuk azt, hogy felváltva előre megyünk és felderítjük a terepet. Így nem kell elmondanunk senkinek semmit.

– Ezt mégis hogy gondolod? Én nem tudom vezetni a többieket az erdőben, ha nem vagy ott – tiltakozott Seth.

– Dehogynem, majd Garu segít – legyintett Rina. – Amúgy is beszél hozzád az erdő, ha figyelsz rá.

– Rina, ez butaság – rázta a fejét Seth. – Nem fogják bevenni a többiek. Inne mindig azt tanította, maradjunk együtt, ezzel most megszegjük a legfőbb szabályát. Mi pedig nem szegnénk meg.

– Most mégis megszegjük – felelte Rina. – Mivel nincs más esélyünk. Ha mindenkinek meg akarunk felelni, csak így lehet. Szóval? – fordult az uralkodó felé Rina. – Beleegyezel, hogy naponta váltsuk egymást? Egyik nap én vagyok itt, másik nap ő.

– Rendben van – felelte a férfi.

– Rina, ez őrültség – sóhajtott fel Seth. – Ez nem...

– Van jobb ötleted? – mordult fel Rina, mire a fiú sóhajtva megrázta a fejét. – Akkor így lesz. Ez a legjobb mindenkinek. Szóval most te elmész, én pedig maradok.

– Miért pont... – kezdett bele Seth, de amikor meglátta a lány dühtől csillogó szemét, úgy döntött, jobb, ha hallgat. – Rendben van. De Garu biztos, hogy vezetni fog?

– Igen – felelt a lány helyett az uralkodó. – Garuban megbízhatsz. Most pedig Adb visszakíséri az átjáróhoz. Mindig, amikor váltani akarjátok egymást, keressétek az indákkal benőtt fekete, csillogó fát. Meg fogjátok találni. Mindig a közeletekben lesz. Holnap ilyenkor várlak.

– Rendben – bólintott Seth, majd Rinához lépett. – Nagyon vigyázz magadra. Tartsd nyitva a szemed rendben? – A lány bólintott majd megszorította a fiú kezét. Seth arcán szinte látszott a fájdalom és az aggodalom, amikor kilépett az ajtón. Nem akarta itt hagyni Rinát.

A lány hosszan kifújta a levegőt, majd megfordult és majdnem felkiáltott, mivel az uralkodó ott állt közvetlenül mögötte. Nem hallotta, hogy felkelt a székről, sem a lépteit. Sötét tekintetével végig nézett Rinán, és csak nézte. Végül a lány szólalt meg.

– Mit akarsz? – suttogta.

– Szabadon járkálhatsz a kastélyban, de ha a városba akarsz menni, szólj Adb-nak, és ad melléd őröket. Az erdő tiltott terület, amíg itt vagy, és ne kutakodj utánam. Világosak a szabályok? – Rina csak bólintani tudott. – Helyes. – Ezzel megfordult, és elindult kifelé a trón teremből.

– Hogy hívnak? – szólt utána Rina, mire a férfi megtorpant.

– Embros – felelte, majd kilépett az egyik oldalajtón.

Rina odasétált az egyik függönyhöz, ami az ablak előtt lógott, és kikukucskált rajta. Tekintete végigszaladt a sötét, túlságosan is mozdulatlan, szomorú városon. Szent istennő, mibe keveredtem?