Miután Seth elhagyta a tróntermet, Rina sokáig állt az ablaknál a függöny takarásában. Amikor egyedül maradt, engedte, hogy a félelme eluralkodjon rajta. Reszkető testtel, összekoccanó fogakkal bámulta a kihalt, éjszakai Sötétség várost. Szinte érezte a halál szagát, ami már beleivódott az anyagokba, sőt magukba a kövekbe is. Ha bárki kérdezte volna, nem tudta volna megmondani, milyen is ez a szag, erre nem voltak szavak. Egyszerűen érezte azt a sötét, nyirkos, hideg, rothadó valamit, ami körbe lengte, megtámadta a testét és nem engedte. Beleszivárgott a bőrébe, a hajába, ráragadt a tenyerére, ha valamihez hozzáért. Fojtogatta és megsebezte a belsejét. Igyekezett nem tudomást venni róla és úgy, ahogy Inne tanította, elmulasztani a pánik rohamát, de nagyon nehezen sikerült. Igyekezett inkább mindent szemügyre venni a városból, de nem sok látni való akadt. Minden ugyanolyan szürke volt, a holdfény csak még sápadtabbá varázsolta a házakat és az utakat. Nem voltak emberek az utcán, nem táncoltak barátságos fények az ablakokban. Akárkik is laktak itt, éjszakára bezárkóztak és nem mertek előbújni.

Már éppen megfordult a fejében, hogy vajon miért nem, amikor észrevette a mozgó árnyakat. Túlságosan is ismerős volt neki. De még mielőtt az agya felfoghatta volna mit is lát, az egyik árny teljes erőből az üvegnek csapódott. Csak egy pillanatra látta a fekete létől csöpögő, borotva éles fogakat, amik kiálltak a masszából, aztán ijedtében hátra lépett és beleakadt a függönybe. Az üveg fülsértően csikorgott a lény karmai alatt, a függöny recsegve szakadt le, mivel nem bírta el Rina súlyát. A lány a félelemtől lihegve próbált kiszabadulni a függöny fogságából, miközben a lény folyamatosan csikorgatta az ablakot, és dühösen harapta. De a körmei lecsúsztak, a fogai nem voltak képesek betörni az üveget. Rina reszkető lábbal állt talpra és csak nézte a lényt, amiről egészen eddig csak hallott. Tudta mi próbál bejutni hozzá. Az ő városában Árnyéklénynek hívták. Ők is ugyanígy zárkóztak előlük, mint az itt élő emberek. Amint a nap lement senki sem léphetett az utcára, a függönyöket mindig elhúzták és sosem kapcsolták le a lámpákat. A fény elriasztotta őket. Ha csak nem volt valakinek nagyon nagy szerencséje, nem élte túl a velük való találkozást. A belső szerveken kívül nem hagytak meg semmit, megették a csontokat, az izmokat, a bőrt és a szívet. Nem volt ellenük fegyver, nem fogott rajtuk sem acél, sem csont, sem más fém, csak a védekezés maradt. Rináék azt hitték, az egész világon vannak Árnyéklények, de amikor csatlakozott a csapathoz és átlépett az erdő másik oldalán lévő királyságba, rájött, hogy csak az ő birodalmukban nyüzsögnek ezek a lények. A többiek, kivéve Gabot és Mac-et, akikkel egy városban nőtt fel, sosem hallottak róluk. A lénynek látszólag nem volt teste, csak egy árny volt, egy füstszerű valami, ami nem csak beleolvad a sötétségbe, hanem egy volt vele. Ha azonban hozzáért valamihez, mégis olyannak tűnt, mintha lennének csontjai, karmai. Szeme nem volt, Rina csak a sötétséget nézte, ott ahol a szemét sejtette, de nem látott semmit. Nem volt lelke, ami megcsillanhatott volna a szemekben. Ez a lény velejéig gonosz volt, csak a vér és a gyilkolás izgatta fel. Beszéltek még arról a furcsa fémesen magas hangról, amit kiadott, mielőtt megharapott valakit, de ezt senki sem tudta biztosan. Aki megmenekült, az nem hallotta. Azt beszélték a régi testüket, vagy a lelküket keresik abban, akit megölnek, mégsem találják meg soha. Talán nem is volt nekik. Talán lélek nélkül születtek.

Rina még mindig remegett az ijedségtől, torkában dobogó szívvel bámulta a lényt. Az azonban egyszer csak abbahagyta a kaparászást és megdermedt. Furcsán megcsavarta a testét, mintha félre hajtott fejjel bámulná a lányt, majd közelebb nyomult az ablakhoz. Furcsa füstszerű teste szinte hozzátapadt az üveghez, majd kinyújtotta az egyik csápját és hozzányomta. Rina maga sem értette, miért emelte fel a kezét, hogy ahhoz a részhez nyomja, ahol a csáp az üveghez ért, mégis megtette. A lény megrándult, ezernyi fehéren világító csík jelent meg rajta, mint erek a bőr alatt. Pulzált, mintha egy szív dobogna valahol a testében, majd elrántotta a csápját és semmivé lett.

– Nem jó ötlet ilyenkor az ablaknál álldogálni, kisasszony. – Rina összerezzent majd megpördült. Az öreg szolga állt nem messze tőle. – Veszélyes lehet..

– Sajnálom, hogy leszakítottam a függönyt – pillantott Rina a lába elé. – Nem akartam csak...

– Semmi baj, kisasszony – felelte az öreg szolga. – Majd a szolgák visszateszik. Kérem, jöjjön velem, megmutatom a szobáját. – Rina először arra az ajtóra pillantott amerre a Sötétség királya eltűnt. Szeretett volna utána menni és feltenni azt az ezernyi kérdést, ami kavargott benne, azzal kapcsolatban, ami vele történik. Mégsem bírta arra venni a lépteit, vagy megmondani a szolgának, hogy a király után vezesse inkább. Félt. Rettegett attól, amit a férfi mondana neki. Félt, hogy valami olyasmi derül ki, amit nem akar tudomásul venni. Akarta is tudni, meg nem is. Az előbbi incidens az Árnyéklénnyel csak még jobban felzaklatta és tudta, hogy előbb rendeznie kell magában, mielőtt kérdésekkel bombázza azt a személyt, akitől rettegett. Visszafordult az öreg felé, aki türelmesen várakozott, de a szemei alaposan végigmérték őt. Szürke szeme furcsán csillogott, és mintha ezer évnyi tudás lakozna abban a törékeny testben.

– Mi olyan érdekes bennem? – kérdezte rekedt hangon Rina.

– Bocsásson meg, kisasszony – hajolt meg előtte a szolga. – Nem akartam bámulni önt.

– Miért hívsz kisasszonynak? Nem vendég vagyok, hanem fogoly. – Az öreg csak mosolygott és lehajtotta a fejét. – Kérdeztem valamit! – csattant fel Rina, ami még őt magát meglepte. A férfi összerezzent, mire a lány elszégyellte magát. – Ne haragudj... – A szolga döbbenten felkapta a fejét és csak meredt a lányra.

– Ön nem olyan, mint vártuk, kisasszony – szólalt meg Adb.

– Ezt nem értem – suttogta Rina, de a hátán végigfutott a hideg és valahol a szíve legmélyén suttogott valami, amiről nem volt hajlandó tudomást venni.

– Nem beszélhetek erről, kisasszony. A király megtiltotta, hogy egyáltalán felvessük ezt önnek. Kérem, legyen könyörületes és ne áruljon el az uramnak.

– Rendben – mondta Rina halkan. – Nem mondom el neki, miről beszélgettünk, de nem értek semmit. Ti vártatok rám? Kit vártatok bennem?

– Kérem, kisasszony ne faggasson, nem válaszolhatok – hajtotta le a fejét Adb. – Kérem, csak hadd tegyem a dolgom. – Rina lassan bólintott. – Megmutatom a szobáját.

A férfi megfordult és elindult az ajtó felé, amin keresztül először beléptek a terembe. Rina elindult utána, de aztán megtorpant. Egy pillanatra, mintha azt látta volna, hogy az ajtón lévő faragások megmozdultak. Az oroszlán feje eddig mintha felé fordult volna, de most profilból nézett a belépőre. Rina hevesen megrázta a fejét és az egészet ráfogta, hogy csak fáradt és az ijedtség játszik vele. Gyorsan a férfi után indult, nehogy megkérdezze, mi a gond, hiszen már ő maga sem hitte el, amit látott.

Hosszú, kanyargós folyosón sétáltak már olyan hosszú ideje, hogy Rina már azt sem tudta, merre járnak. A falakat itt is gyönyörű minták borították, állatok, növények, épületek voltak a falba vésve. Rina teljesen elmerült a tanulmányozásukban. Ugyan megfordult a fejében, hogy miért érzi magát ilyen biztonságban és miért nem azon töri a fejét, hogyan szökjön el úgy, hogy senki se vegye észre. A lelke valahogy mégis jól érezte magát, szívta magába a csodákat, amiket a szeme látott, és azt az édes illatot, ami a kastély e részét körbe lengte. Valahogy otthon érezte magát. Ami azonban újabb kérdéseket vetett fel benne. Semmit sem értett az érzéseiből.

Ám az érzékszervei hirtelen kiélesedtek, minden hangra és zajra felfigyelt. A teste megfeszült, a keze akaratlanul is a tőre felé mozdult, mikor rájött, hogy elvették tőle. A teste vészjelzéseket küldött és érezte, hogy valami baj lesz. Mégis igyekezett elterelni erről a figyelmét, ezért megkérdezte:

– Milyen emberek laknak itt? Mármint ők itt születtek?

– Azok az emberek, akik a Sötétség erdejében tűnnek el, ide kerülnek. De természetesen alapíthatnak családot, így a gyerekek nagy része már itt született – felelte Adb.

– Akik az erdőben tűnnek el – morogta az orra alatt Rina, majd megremegett, amikor eljutott az agyáig a mondat értelme. – Ismersz egy Elina nevű lányt?

– Attól, hogy én ilyen néven ismerem, nem jelenti azt, hogy ön is így ismeri – felelte hosszú szünet után a férfi. Rina összehúzott szemmel nézte Adb hátát.

– Ezt, hogy érted?

– Azok, akik ide kerülnek olyan nevet használnak, amilyet csak akarnak. Nem ellenőrizzük, kik voltak mielőtt idekerültek, hogy valóban az–e a nevük. Valaki csak a neve egy betűjét használja, valaki a családnevét, valaki a testvére, vagy más rokona nevén mutatkozik be. Megint mások kitalálják a nevüket, vagy a becenevük lesz itt az igazi nevük. Ezernyi variáció van, kisasszony. Így ha valakit ismerek is Elina néven, nem biztos, hogy azt, akit ön keres.

– Értem – sóhajtotta szomorúan Rina és megtorpant az egyik ablaknál, hogy újra végignézzen a városon, most már azzal a tudattal, hogy Elina ott van valahol kint.

– Megkérdezhetem kicsoda önnek Elina?

– Egy fontos személy volt az életemben, mielőtt eltűnt volna – felelte Rina, majd elfordult az ablaktól. Azt már nem tudta meg, hogy az öreg szolga mit akart tőle kérdezni, mert egy fekete ruhás férfi fordult be sarkon. Egy pillanatra minden megdermedt. A férfinak olyan kisugárzása volt, ami már-már vetekedett a Sötétség királyéval, valahogy mégis más volt. Fekete ruhát viselt, nem olyan szürkét, mint Adb, Rina ebből tudta, hogy nem szolga. De Adb reakciója is furcsa volt. Hirtelen kihúzta magát, a teste megfeszült, de nem hajolt meg a férfi előtt.

– Uram? Óhajt valamit? – A férfi azonban nem válaszolt. Fekete tekintete Rinára szegeződött, a lány reflexből kihúzta magát, mert nem akarta, hogy a férfi azt lássa, hogy fél. Aztán minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még az ablak mellett állt, a következőben a feje a falnak csattant, a torkát egy füstszerű, fekete kéz szorongatta. A férfi ott állt pár lépésre tőle, ám mind a két oldalán egy-egy őr szegezte a testére a kardját. Mintha csak Rinát védték volna.

– Ki a fene vagy te? – mordult rá a férfi. Rina szótlanul nézett végig a férfin. A húszas évei végén járhatott, fekete hajával és szemével, valamint a ruhájával már messziről kitűnt a többiek szürkeségéből. A homlokán és a szemei körüli ráncok úgy ültek ott, mintha állandóan mérgesen ráncolta volna. Mégis volt benne valami mélyről jövő, félelmetes, feketeség. Valami gonosz. Rina lepillantott a nyakát szorongató kézre, de igazából nem érzett félelmet, csak valami ijesztően, végtelen nyugodtságot. – Azt kérdeztem, ki vagy te? – üvöltötte a férfi, mire Rina gonoszul elmosolyodott és felnézett.

– A nevem Rina Ovel. És te ki vagy?

– Enrog, a Sötétség királyának a jobb keze vagyok – morogta a férfi. – És mi a fenét keresel itt?

– Milyen jobb kéz vagy, ha azt sem tudod, hogy a király vendége vagyok? – kérdezte Rina gonoszul. Tudta, hogy ezzel felidegesíti a férfit, de nem érdekelte. Tekintete megtalálta a tőle jobbra álló őr tőrét, ami annak sípcsontjára volt erősítve. Amikor Enrog mozdult, ő is ellökte magát a faltól és a tőrért nyúlt. Mind a ketten a másik torkának szorították a késüket. Annyira közel álltak egymáshoz, hogy Rina érezte a férfiból áradó poshadt víz szagát. Egyikük se tudott úgy megmozdulni, hogy ne okozzanak a másiknak és saját maguknak sérülést. Így csak álltak és bámulták egymást. Rina a lelke mélyén meglepődött, hogy nem remeg a keze. Sosem volt jó a harcban, mindig hibázott, nem fogta elég szorosan a kést, remegett a keze. Most mégis úgy fogta, ahogy kellett, úgy állt, ahogy kellett és meg sem rezzent. Képes lett volna megszúrni. Képes lett volna úgy megszúrni, hogy perceken belül elvérzik. De tudta, hogy vele ugyanez megtörténhet.

– Na, és most mi lesz? Itt állunk ítéletnapig? – bukott ki a gúnyolódás Rinából. A férfi arca dühösen megrándult, és már mozdult volna, de ekkor megszólalt a király hangja. Nem szólt sehonnan, mégis mindenhol ez visszhangzott.

– Elég legyen! Enrog, engedd le a késed! – A férfi nem mozdult, csak bámulta Rinát, miközben a düh, a gyűlölet és a sötétség, ami belőle áradt, szinte fellökte a lányt. – Azt mondtam, engedd le! – csattant fel a király, mire az egész kastély megremegett. Enrog végül lassan leeresztette a kezét és hátrébb lépett. – Az a lány az én vendégem, nem eshet baja, amíg itt van! Megértetted, Enrog?

– De uram...

– Várlak a trónteremben, Enrog! – parancsolta a király, majd mély csönd lett. A férfi eltette a kését, de még mielőtt elindult volna, közel lépett a lányhoz. Rina figyelte hogyan feszül meg a keze a késen és hogyan léptek hozzá közelebb az őrök.

– Nem tudom, ki vagy és miért vagy ilyen fontos a királynak, de nem tetszik. Kiderítem, ki vagy és elintézlek. A területemre tévedtél, kislány.

– Fenyegetsz? – kérdezte Rina.

– Figyelmeztetlek – sziszegte Enrog, majd megfordult és elment arra, amerről Rináék jöttek. Rina lassan leengedte a tőrt, de egészen addig nem csinált semmit, amíg a férfi léptei el nem haltak. Csak akkor engedte meg magának, hogy hosszan kifújja a levegőt és a falnak támaszkodjon. Nem is azért, mert annyira megijedt, hanem mert a férfiból áradó sötétség megmérgezte a levegőt. Úgy érezte, valami fekete, csúszós hideg száguld végig rajta. Nem igazán tudta hova tegye ezt a férfit. Eddig senki sem támadt itt rá, sőt, inkább úgy viselkednek vele, mintha vendég lenne. Ez a kemény támadás ellene meglepte. Pedig tudta, hogy nem kellene megdöbbennie és nem lenne szabad elfelejtenie, hol is van. Hiszen veszélyben van. A testének pedig maximumom kellene pörögnie.

– Minden rendben, kisasszony? – kérdezte Abd, mire Rina kinyitotta a szemét.

– Félnem kellene tőle? – A férfi a két testőrre pillantott, majd suttogva megszólalt.

– Jobb lenne elkerülnie Enrog urat. Hirtelen haragú, kemény és velejéig gonosz. – Rina igyekezett palástolni döbbenetét, hiszen nem gondolta, hogy a Sötétség birodalmában, ahol elvileg mindenki gonosz, létezik ez a megkülönböztetés. De abban egyetértett, hogy nem szívesen találkozna újra vele. – Nia és R a király parancsára védelmezik önt. Még ha nem is látja őket, vigyázni fognak magára. – Rina előbb a balján álló őrre pillantott, de az semmiben sem különbözött a többi őrtől. Szürke ruha, szürke szempár, szürke kendő a fején. Csupán annyit látott, hogy férfi az illető és alaposan fel van fegyverezve. – Ő R. – mutatta be Abd, Rina jobbra pillantott. – Ő pedig Nia. – Az őr annyiban különbözött a másiktól, hogy ő lány volt. Látszott a keskeny csípőjén, a vékony, kecses ujjain. Rina visszanyújtotta a tőrét, mire a lány meghajolt és eltette. – Mind a kettő kitűnő katona. Nia a kastély őrségének vezetője, R pedig a helyettese. Velük tökéletes biztonságban van.

– Köszönöm – mondta Rina és a lányra mosolygott, akinek látszott a szemén a megdöbbenés, majd meghajolt.

– Miénk a megtiszteltetés, kisasszony – válaszolt Nia füstös hangon.

– Kisasszony, ha még sokáig időzünk itt, kihűl a fürdővíz – mondta Abd, mire Rina felkapta a fejét.

– Fürdővíz? – Abd halványan elmosolyodott.

– Ismerjük az erdőt, kisasszony – csupán ennyit mondott, majd elindult a folyosón. Rina halkan sóhajtott egyet és már a fürdő gondolata is kellemes bizsergéssel töltötte el. Pedig az agyában Inne hangja egyre azt hajtogatta, hogy igenis figyelnie kellene. Veszélyes helyen vagy, nincs fegyvered, gyanúsan viselkednek körülötted. Talán csak el akarják altatni a figyelmed? Talán azt akarják, hogy ne figyelj! Talán meg akarnak ölni! Egy valaki már megpróbálta. Rina! Figyelned kell! Rina pedig hagyta, hadd hasson rá a tanára hangja. Magában ismételgette, hogy mire kell figyelnie. Most nem hagyta, hogy a folyosó csodálatos falai eltereljék a figyelmét. Hol az előtte sétáló Abd–t, hol pedig a mellette sétáló őröket figyelte. Érdekes módon a teste mégsem jelzett semmi bajt. Pedig a megérzéseire mindig hallgatott és azok mindig jókor jeleztek.

– A szobája, kisasszony – állt meg Adb egy gyönyörű, faragott ajtó előtt. Rina tátott szájjal bámulta a pillangókkal díszített bejáratot, amin millió lepke volt, de annyira kidolgozottan, hogy még a szárnyuk legkisebb millimétere is látszott. Annyira élethűek voltak, hogy már-már azt várta, hogy felszálljanak. – Nia és R itt fognak állni az ajtaja előtt. Ha bármi gond van, csak szóljon nekik. – Adb meghajolt és elsietett. Rina figyelte, ahogy Nia az ajtó jobb, R pedig a bal oldalára áll.

– Köszönöm – csúszott ki a száján, mielőtt bele gondolt volna, mit is köszön meg. A két őr meghajolt, de Rina látta a szemükben megcsillanni a döbbenetet. Majd mielőtt mást is mondhatott volna gyorsan belépett a szobába és becsukta az ajtót.

Homlokát az ajtónak döntötte és pár percig csak állt és próbálta lenyugtatni az agyát, amiben ezernyi kérdés kergetőzött. De tudta azt is, hogy ma már nem fog semmire sem választ kapni. Sőt, ha a királyon múlik, lehet napokig sem. Tudta, hogy muszáj lesz pihennie valamit, hogy a holnapi napot felkészülten várhassa. Tudta, hogy őrültség, de muszáj megbíznia az ajtó előtt álló két emberben. Hosszan kifújta a levegőt, majd megfordult és elakadt a lélegzete.

Bár itt is a fekete és szürke volt a domináns szín, valahogy mégis illett a szobához. A sötét bútorokat gyönyörűen faragták ki és ugyanezek a minták köszöntek vissza a szürke falra festett fekete díszítésen. A szoba egyik sarkában közel az ablakhoz egy öltözködő asztalka állt, amit Rina mindig csak a kastélyban látott, mikor még gyerek volt. Mindig is akar egy ilyet, de nem tellett rá. Az ágy az ablakokkal szemben helyezkedett el, de a lehető legtávolabb azoktól. Az ágy oszlopaiba ágaskodó lovakat faragtak, a fekete selyem baldachin semmit sem takart el belőlük. A halványszürke ágytakaró és a párnák már messziről puhának tűntek és Rina legszívesebben rávetette volna magát az ágyra, de ellenállt neki. Ezért inkább a tőle jobbra lévő ajtó felé vette az irányt, ami a fürdőszobába vezetett. A szobában még tudta türtőztetni magát, itt azonban szó szerint leesett az álla. Fekete-szürke márványból készült a padló, a fal egy része és a mosdó kagyló. Éjfekete kád állt a sarokban, még gőzölgött benne a víz. Fekete fa keretezte a tükröt, abból készült a mosdó alatti szekrény is. A fekete tűz fénye megcsillant a tükrön így nem láthatta benne magát, de most nem is érdekelte hogyan is néz ki. Egymás után szórta a földre a ruháit, a csizma hangosan koppant a kövön. A hideg a talpán keresztül ostromolta, de nem törődött vele. Gyorsan a kádhoz sétált és hangosan sóhajtva belemerült. Imádta a meleg vizet bár nagyon ritkán volt alkalma, hogy élvezze.

Szerencsére mire ő megszületett már a legtöbb házba bevezették a vizet, bár meleget csak úgy tudtak csinálni, ha felmelegítették. A csövekben lévő szűrők ugyan tisztává varázsolták a folyó vizét, de melegíteni nem tudták. Legtöbbször még hideg vízben is szívesen fürödtek vagy mosakodtak, hogy ne érezzék magukat koszosnak. Rina sóhajtva hátra hajtotta a fejét a kád szélére. A család kádja fémből készült, hogy minél tartósabb legyen, a kiképzése alatt bérelt házban pedig fa kád állt. Itt porcelánból készült, – és tudta, hogy ez az ő országában méregdrága, nagyon ritka és értékes volt, bármi is csináltak belőle – ami először ugyan hideg volt, de aztán kellemesen átmelegedett a testétől. Mélyen belélegezte a vízből felszálló fűszeres, de valahogy mégis édes illatot. Arra nem volt pénzük, hogy illóolajokat vegyenek a fürdővizükbe, így egyszerű növényekből készült szappant használtak. Jól emlékezett, milyen furcsa volt, hogy egyedül fürdött egy egész kádnyi vízben. Amikor még otthon lakott, általában többen fürödtek egy vízben, hogy ne kelljen annyiszor melegíteni. Külön a lányok, külön a fiúk. Akkor mindig gyorsan kellett fürödni. Itt, ahogy a bérelt házában is, addig ülhetett a meleg vízben, ameddig csak akart.

Szerette, mert megnyugtatta, valahogy ellazította és kisöpörte a gondolatait. Ilyenkor csak ő létezett. Nem zavarta senki, nem kellett senkinek sem megfelelni, nem kellett szégyellnie a sebeket a testén. Megfejthette az érzéseit és a gondolatait. Legtöbbször természetesen Seth járt a fejében és az, hogy nem kellene ennyire szeretnie, hogy nem kellene tönkre tennie magát olyan valakiért, aki nem szereti viszont. Amikor elkezdtek kettesben találkozgatni a könyvtárban, valami megváltozott közöttük, de igazából sosem tudta, hogyan is vannak. Tudomása szerint a fiú sem. Seth ugyan most is felbukkant a gondolatai között, ám most azzal kapcsolatban, vajon hogyan boldogulhat a többiekkel. Azt tudta, hogy se Hannát, se Mac-et nem fogja érdekelni hol van, de Gab és Sunny már más esetek. Tisztában volt vele, hogy mind a ketten úgy tekintenek rá, mintha csak a testvérük volna, szeretik és mindig igyekeztek megvédeni őt. Mindig vigyáztak rá, meghallgatták őt, ha ki volt akadva valamiért. Gab még azt is felajánlotta beszél Seth-el. Bár Mac sokszor odavágta, hogy biztos azért van körülötte, mert szerelmes belé, Rina tudta, hogy ez nem igaz. Gab egy nagyon jó barát volt, szinte már helyettesítette a bátyját, de sosem őt szerette. Gab szíve másért vert.

Sunny pedig... Sunny volt a lelki ikertestvére és ezt mind a ketten így is hitték. Annyira együtt rezgett a lelkük, hogy az félelmetes volt. Harmonikus volt a barátságuk, mindent tudtak egymásról. Sunny szökött át hozzá, mikor Seth vagy Mac miatt a padlón volt, az ő vállán sírta ki magát. Ő tanítgatta, hogy jobban sikerüljenek a vizsgái, ő tanult vele és ő próbálta önbizalomra ösztökélni. Tudta, hogy Sunny nem nyugszik csak úgy bele, hogy a barátnője egyedül mászkál valahol, de remélte, hogy megérzi, nincsen semmi gond és, hogy Seth nem törik meg és nem mondd el mindent a lánynak. Tisztában volt vele, hogy Sunnynak van olyan nézése, hogy egyszerűen az ember nem tud mást csinálni, mint hogy elmondja az igazat. Amikor a nagymamájának mesélt erről, ő azt mondta, Sunny valószínűleg Látó. Olyan valaki, aki látja a lelkünk minden rezdülését, látja, mikor hazudunk, mik a gyenge pontjaink. Mindent megtud róluk nagyon rövid idő alatt, de még fogalma sincs róla, hogyan és mire használja. Amikor mindezt elmondta Sunnynak ő csak mosolygott, de Rina tudta, hogy nem hitte el. Nem akart azzal törődni, miben és milyen mértékben más, mint a többiek. Csak annyit akart, hogy szívvel-lélekkel elvégezze a feladatát. Nem azért, mert ezt nevelték belé, hanem mert ezt akarta tenni. A szülei sosem kényszerítették semmire, Sunny mindent megtehetett, amit szeretett volna, pedig nem voltak gazdagok. Egyszerűen csak ilyenek voltak a szülei, mindent engedtek neki. Ezzel Sunny viszont sosem élt vissza. Mindent szívét-lelkét beleadva csinált, elhitte, hogy meg tudja csinálni. Ezért lett a legjobb abban, amihez volt tehetsége, és ezért lett egyre jobb abban, ami nem ment annyira jól. Mert elhitte, hogy képes rá.

– Bár én is el tudnám hinni – sóhajtotta Rina a falaknak.

De a gondolatai sokkal inkább arra fókuszáltak hol is van éppen, mi történik vele és az ezernyi kérdésre, ami benne zúgott. Válaszokat viszont nem talált, csak még több kérdést. Úgy érezte lehúzza a fejét a tanácstalanság. Megdörzsölte fájó nyakát, majd az ujjai feljebb kalandoztak és egyenként húzta ki a hajából a csatokat, amik hangosan csattantak a padlón. Szétrázta a kontyot, ami egész nap húzta a fejbőrét. Fejét a kád szélére hajtotta és a haját szétterítette a kád szélén. Hosszan kifújta a levegőt és kényszerítette magát, hogy ne gondoljon semmire. Csak bámult bele a fekete lángba és figyelte a táncát, amit mintha csak neki lejtett volna. Tudta, hogy muszáj megnyugodnia és tiszta fejjel gondolkodnia, ha meg akarja védeni magát. Egyelőre ezt kellett első helyre tennie, az ezernyi kérdés ráért holnapig. Mély levegőt vett, majd lassan kifújta. Lehunyta a szemét és hagyta, hogy a víz, a fürdőolaj illata és a kellemes meleg átjárja és kiűzzön belőle mindent.

Amikor hangokat hallott, olyan hirtelen mozdult meg, hogy kilöttyent a víz a kádból. A teste fájdalmasan megfeszült az előbbi kellemes lazulás után. A lángok sokkal halványabban égtek, mint amikor lehunyta a szemét, mintha csak el akarták volna altatni. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a tudata, majd olyan halkan állt fel, hogy a víz loccsanását sem lehetett hallani. Gyorsan magára kapott egy törülközőt és körbenézett, mit használhatna fegyverként. Ám a fürdőben semmi olyasmi nem akadt, amivel bánthatott volna bárkit is. Mély levegőt vett és az ajtó felé indult. Tudta, hogy ha muszáj, akkor puszta kézzel is megvédi magát. Lassan kinyitotta az ajtót és benézett a szobába. Ám ott nem volt senki. Viszont látta, hogy valaki járt ott, amíg fürdött, ugyanis az ágyon egy hálóruhát talált, ami eddig nem volt ott és az ágy baldachinjai le voltak engedve. Mérgesen gondolt arra, hogy valaki mászkált itt, ő pedig észre sem vette. Tudta, hogy ennyi erővel az ő torkát is elvághatta volna.

Figyeljél már jobban, te idióta – morogta magának. – Nem kéjutazáson vagy, hanem az ellenség karjai között. – A teste mégsem úgy viselkedett, mintha veszélyben lenne. Nem szóltak vészcsengők a fejében, a megérzései pedig mélyen hallgattak. Csak a fáradtságot érezte.

Sóhajtott, majd elindult az ágy felé, hogy felvegye a ruhát. Ahogy elhaladt az ablak előtt, megtorpant és arra pillantott, aztán megdermedt. A függöny résnyire szét volt nyitva és kintről egy szörnyű arc bámult vissza rá. Az Árnyéklény az üvegnek nyomta az arcát, szinte hozzá préselődött. Szeme helyén furcsa fény villant fel, amikor megtalálta a lány tekintetét. A fény aztán szétterjedt az egész testén, a lény pedig még közelebb nyomult az ablakhoz. Rina a függönyhöz lépett és bár az agya tudta, hogy össze kellene húznia, mégis kipillantott rajta. Ezernyi Árnyéklény nyüzsgött az ablaka előtt és mind egyre közelebb nyomult hozzá és a furcsán világító társukhoz. Egyre többen tapadtak az ablakhoz. Rina szíve a torkában dobogott, mire szorosan összefogta a függönyt. Az ujjai elfehéredtek és remegtek olyan erősen szorította az anyagot. Levegő után kapkodva próbálta leküzdeni a pánikrohamot, ami kerülgette. Rettegett ezektől a lényektől, hiszen ezt kódolták bele, amióta csak megszületett. Most viszont mást érzett és ez megijesztette. Ahogy rájuk nézett, olyan lényeknek látta őket, amiknek segítségre van szükségük, mégpedig az övére. Akaratlanul is tesz velük valamit, amire vágynak. Erővel kényszerítette magát, hogy elengedje a függönyt és az ágyhoz lépjen. Folyamatosan azt skandálta magában, hogy nem foglalkozik velük, hogy nem jöhetnek be. Hogy nem őt keresik. És bár a hazugság megnyugtatta valamelyest, a szíve mélyén tudta, hogy csak magát áltatja. Azok a lényeg valamiért őt akarják.

Felkapta a ruhát, majd visszamenekült a fürdőbe, ahol nem voltak ablakok, így a lényeket sem láthatta. Gyorsan magára kapta a hálóinget, de még úgy is vacogott. Nem tudta volna megmondani, hogy a hidegtől, ami alattomosan kúszott fel a lábain keresztül, vagy attól a gondolattól, hogy a lények őt akarják. Remegő kézzel felkapta a fésűt, hogy kibontsa a gubancokat, de ahogy belepillantott a tükörbe legszívesebben felsikoltott volna. A hang azonban a torkán akadt. Döbbenten bámulta, ahogy szinte a szeme láttára feketül be a szőke haja. A fogai hangosan koccantak össze, reszkető kezéből kihullott a fésű. A csattanástól annyira megijedt, hogy hátra perdült, pedig tudta, hogy nincs ott senki és ő ejtette le. Lassan visszafordult, felkészülve rá, hogy megint a fekete hajú mása néz vissza rá, de a haja újra a régi színben tündökölt. Lassan a hajához nyúlt és beletúrt. Semmi sem változott, sem a sűrűsége, se a tapintása.

– Megőrülök? – kérdezte a tükörképétől, de az nem válaszolt, csak a saját döbbent arckifejezését tükrözte vissza. – Nem... nem őrülök meg... nem őrülök meg. Csak a fény játszott velem – suttogta maga elé, miközben egy hang azt ordított a fejében, hogy „Újabb hazugság!". Elengedte a haját, bár nem is emlékezett rá, mikor szorított ökölbe a kezét, majd megdörzsölte a karjait, hogy melegítse magát. Elfordult a tükörtől és az ágy felé indult. Úgy vágott át a szobán, hogy nem nézett egyik ablak felé sem. Bebújt a takaró alá, majd összegömbölyödött, a paplant az orráig húzta és szorosan behunyta a szemét, mint régen, amikor félt. Hagyta, hogy a reszketés eluralkodjon rajta és hevesen rázza a testét. Aztán érezte, hogy kibuggyannak az első könnycseppjei, amiket végül ezernyi másik követett. Végül az álom megszabadította a zokogástól és elringatta.

Rina először nem is tudta, mire riadt fel. Mozdulatlanul feküdt, várta, hogy a zakatoló szíve lenyugodjon. Fülelt, hátha rájön, mi zavarta meg. Aztán meghallotta.

– Túl... fényen... ken... ösvényen, túl vér... holtakon... utak... – Rina felült, de ettől sem hallotta tisztábban. Olyan volt, mintha egy másik szobából hallaná a hangot és valami megzavarná.

– Van itt valaki? – szólalt meg Rina, mire a hang elhallgatott. Rina felkelt és elhúzta a baldachint. A függönyökön keresztül beszűrődő gyenge fényben is látta, hogy nincs ott senki. Ő azonban tudta, hogy nem csak a képzelete játszott vele, tényleg hallotta azt a női hangot. Mivel már amúgy is ébren volt, nem feküdt vissza, inkább az ablakhoz sétált és elhúzta a nehéz függönyöket. Kint ugyan felkelt a nap, de nem tűzött olyan erővel, mint az erdőn kívül. Olyan volt, mintha felhők takarnák el a napot, pedig igazából egyetlen felhő sem volt az égen, bár az sem olyan színű volt, mint máskor. Mintha csak egy furcsa burok venné körül az erdőt és a kastélyt, ami megszűri a fényt. Így az nem lesz napsütötte, inkább tompa és szürke. Ahogy kinézett az udvarra és a messzebb elterülő városra, csak néhány embert látott az utcán, azok is lehajtott fejjel siettek a dolgukra.

Sóhajtva elfordult az ablaktól és az jutott eszébe, vajon mi lehet a többiekkel, mit csinálhatnak most. Annyira tehetetlennek érezte magát, hiszen tudta, hogy az erdő ezernyi veszélyt rejt, még akkor is, ha Garu vezeti őket. Nem tudnak úgy kommunikálni az erdővel, ahogy ő. Ezernyi szörnyűség futott le a szemei előtt, ezernyi halálnem a társainak. Összeborzongott és tudta, hogy el kell terelnie valamivel a figyelmét, mert megőrül. A tőle nem messze álló fotelon megpillantotta a ruháit, amit valaki az éj folyamán kitisztított és kapott tiszta blúzt is. Aztán meglátta az előtte álló asztalon pihenő tálcát és a letakart reggelit. Amikor felemelte a fedőt, friss kenyér és a sült szalonna illata csapta meg. Egyből összefutott a nyál a szájában és megkordult a gyomra. Bár az agya hátsó szegletében felvillant, hogy meg is mérgezhetik, mégis rávetette magát a reggelire. A bogyók és a szárított hús nem is hasonlítható a meleg ételhez és a forró teához, ami ott gőzölgött a kancsóban. Érezte, ahogy a meleg kiűzi a hideget a csontjaiból. Élvezte az ízeket és a meleget.

Elgondolkodva meredt maga elé, miközben azt próbálta kitalálni, mihez is kezdjen magával egész nap. Nem akart a szobájában ülni, de a kastélyt se akarta végigjárni két testőrrel a sarkában. Így is biztos volt benne, hogy mindenki róla beszél, nem akart még látványosság is lenni a szolgák között. Kopogás szakította félbe a gondolatait, majd még mielőtt bármit is szólhatott volna, Nia lépett be a szobába, kezében a csizmájával. Mikor meglátta Rinát az asztalnál, meghajolt.

– Bocsásson meg, kisasszony, azt hittem, még alszik. A szolgák csak mostanra végeztek a csizmájával – Rina figyelte miközben lerakta az ágy mellé a csizmát, ami fényesen csillogott.

– Erre igazán nem volt szükség – morogta Rina. Egyrészt, mert nehezen fogja tudni megmagyarázni a többieknek, miért lett hirtelen ilyen fényes, másrészt mert szégyellte a kopott, szakadt, elhasznált lábbelit. Nia nem szólt semmit, csak vállalt vont és kifele indult a szobából. – Nia!

– Igen, kisasszony! – torpant meg a lány, amikor Rina utána szólt.

– Van a kastélynak könyvtára? – bukott ki Rinából a kérdés, mielőtt alaposan átgondolta volna.

– Természetesen van – felelte Nia pár perc hallgatás után. Rina érezte, ahogy a lány pillantása ugyan kerüli az övét, de ő azért alaposan megnézte magának. A szeme nem árulkodott az érzelmeiről, az arca nagy részét pedig kendő takarta, Rina mégis érezte a bizonytalanságát.

– Akkor kérlek, kísérj el oda – mondta Rina, majd felhajtotta az utolsó korty teát és a csizmájához sétált.

– Ahogy parancsolja – válaszolt végül Nia hosszú pillanatok múlva. Rina felhúzta a csizmát, majd megállt a lánnyal szemben. Nem tudta, mit parancsolhattak neki, de úgy tűnt, az, hogy meglátogatja a könyvtárat nem szerepelt se a megengedett, se a tiltott dolgok között. Így Nia nem igazán tudta eldönteni helyesen cselekszik-e vagy sem.

– Indulhatunk – mosolygott rá Rina a lányra és belül érezte, hogy jól döntött. Ha ennyire bizonytalan abban odavihet-e, biztos van ott valami. Valami, amit talán választ adhat a kérdéseimre.

Nia lassan bólintott, majd Rinával a nyomában kisétált a szobából. R rögtön csatlakozott is hozzájuk. Nia ment elől, középen Rina, majd R. Egyikőjük sem szólt egy szót sem, miközben hosszú, a napsütés ellenére félhomályos folyosókon sétáltak keresztül. Rina csodálta, hogy milyen csöndes itt minden. Szolgákkal csak elvétve találkoztak, azok is hamar félrehúzódtak, amikor meglátták a csapatukat. Gyorsan kerestek valami olyan munkát, hogy eltűnhessenek és ne kelljen mellettük elmenniük. Rina többször is járt a kastélyban, ahol az apja dolgozott, de ott sosem volt ilyen csönd. Ott mindig beszélt valaki, ott rohangáltak, nevettek a szolgák. Az a palota élt. Itt még, ha dolgoztak is emberek valahol, az élet és a halál között megakadtak. Nem pusztult el, de eltűnt a csillogás és az élet. Szürke lett, sivár és hideg. Rina összerázkódott épp, mielőtt újra meghallotta azt a furcsa földöntúli női hangot. Megtorpant és fülelt, de megint csak recsegve, szakadozva hallotta, amit mondani akart neki.

–Túl árnyék... túl a... egeken. Túl... ösvényen... vérvörös tenge....

– Minden rendben, kisasszony? – kérdezte meg R, aki éppen csak nem ütközött neki, amikor a lány megtorpant. Rina hátra nézett a válla felett, majd ő maga sem tudta miért, de suttogva szólalt meg.

– Te nem hallod?

– Mit? – kérdezte immár Nia, aki feléjük fordulva állt a folyosó közepén.

– Semmit – rázta meg magát Rina, majd megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, csak a képzeletem játszik velem. Furcsa ez a kastély. Inkább menjünk. – Figyelte, ahogy Nia és R összenéznek a feje felett, de aztán egyikük sem szólt semmit. Újabb hosszú folyosó és újabb hosszú csend következett. Rina viszont fülelt és egyre többet értett a halk hang által mondottakból, mint ez előbb, de hiába, nem tudta megfejteni, mit akar mondani. Aztán, amikor Nia megállt egy hatalmas ajtó előtt, amibe egy faágon üldögélő baglyot faragtak, tisztán hallotta a hangot, ami mintha egy versszakot szavalt volna:

– Túl árnyékon, túl a fényen,

Túl a leomló egeken,

Túl sok kifakult ösvényen,

Túl vérvörös tengereken.

Aztán a hang elhalt, mintha soha nem is lett volna. Bár Rina elkezdett azon gondolkodni, mi lehet ez a vers és mit akart vele mondani, de aztán Nia kinyitotta az ajtót és még azt is elfelejtette hol van. Az ajtó mögött minden könyvmoly álmát látta. Ameddig a szem ellátott könyvespolcok tele könyvvel. Ezernyi színes, kopott, aranyozott, régi könyvgerinc mosolygott rá, amikor belépett és mintha mindegyik azt kiabálta volna, hogy engem vegyél le, engem olvass el. Több kandalló ontotta magából a meleget, a falakon fekete lángok táncoltak és elég erős fényt adtak, hogy olvasni lehessen. Hosszú, sötét fából faragott asztalok adtak helyet annak, aki olvasni szeretett volna. A lábain és az asztallapon ezernyi kisebb-nagyobb bagoly üldögélt összecsukott vagy kitárt szárnnyal. Az asztalok mellett lévő székek is hasonlóan voltak faragva, bár pontosan nem látta, milyen állatok is voltak rajtuk.

De az ezernyi könyv, az a jellegzetes illat és a szálló por megmelengette Rina szívét. Kisgyerek kora óta szerette a könyveket. Már akkor, amikor még olvasni sem tudott. Tátott szájjal hallgatta, ahogy az anyja felolvas a könyvekből, majd mikor végre az apja megtanította olvasni, falta őket. Mindent, ami csak a keze ügyébe került. A kastély tanítója mindig azt mondta, ő lenne a legjobb tanítványa, ha taníthatná. Az elején minden érdekelte. Legyen az tanulmány, tudományos mű vagy regény. Aztán ahogy nőtt, sokkal szívesebben forgatta a regényeket. Olyan akart lenni, mint a szereplők. Úgy szeretni, úgy élni, ahogy ők. Megtalálni az útját, a hivatását, a szerelmét. Olyan lenni, mint a nagy erős hősnők, akik megtanulnak élni és elfogadni önmagukat. És még ha tudta is, hogy soha nem lesz olyan bátor, mint azok, hogy nem válik belőle soha hős, mégis jó volt azokat a történeteket kézbe venni. Mert kikapcsolta, megnyugtatta, kiszakította az unalmas, megszokott, mindennapi életből, ahonnan nem tudott kitörni. Aztán, amikor megtudta, hogy neki kell Elina helyett csatlakozni a csapathoz, egy pillanatra elhitte, hogy végre az ő regénye is elindult, de csalódnia kellett. Bár a könyvek iránti szeretete ettől nem csökkent. A mai napig szeretett olvasni, csak most már kevesebb ideje jutott rá.

Észre sem vette, hogy beljebb lépett és leesett állal körbefordult. Mélyen beszívta a jól ismert könyvtár illatot és valahogy nyugodtabb lett a lelke. Rámosolygott Niára, majd elindult balra a polcok között.

– Az egész napot itt szándékozik tölteni? – kérdezte tőle Nia, mire Rina megtorpant.

– Igen, valószínűleg. Miért?

– Csak mert akkor idehozatom az ebédjét, kisasszony – felelte Nia. – Itt leszünk az ajtó előtt, ha szüksége lenne valamire. – A lány és R meghajolt, majd behúzták maguk mögött az ajtót. Rina megrázta magát, mert tudta, megint nem arra figyel, amire kellene. A könyvtár túlságosan emlékeztette a Woleyl palotában lévőre és a gyerekkorára.

– Nem szórakozni vagy itt – suttogta magának. – Válaszokért jöttél ide. – Végignézett a hatalmas termen, a hosszú és magas polcokon és felsóhajtott. Nem lesz olyan egyszerű, mint gondolta.

Először megpróbálta kideríteni melyik soron milyen könyvek vannak, de rá kellett döbbennie, hogy itt nem rakták téma szerint külön a könyveket. Itt nem volt külön történelem, földrajz, vagy tudomány. Minden össze-vissza volt, mintha senki sem törődött volna vele. A könyveket csak egymás után a polcra rakosgatták. Találomra kihúzott egy könyvet, mire hatalmas porfelhő szállt fel, amitől tüsszögni kezdett. Igyekezett ellegyezni maga elől a port, hogy ne csiklandozza tovább. Ám még a többszöri hangos tüsszögés közben is hallotta a hangot. Mintha egy könyv esett volna le a könyvtár másik végében.

– Hahó! – kiáltott miután végre lecsendesült a szervezete. – Van itt valaki? – De csak a csend felelt rá. Visszatette a könyvet a helyére, majd elindult arra, amerről a hangot hallotta. Szorosan a polcok mellett haladt és mind két irányba figyelt, nehogy valaki hátulról támadjon rá. Ahogy közeledett a hang forrása felé, úgy lett egyre melegebb, végül egy kisebb helyiségben kötött ki, ami a másik palota olvasótermének kicsi mása volt. Két kandallóban is vidáman lobogott a tűz, egy dívány és hatalmas, bársony fotelek fogták körbe. Az előttük álló asztalka is igazi remekmű volt, de Rinát a két kandalló között feszülő térkép nyűgözte le. Közelebb lépett, hogy alaposan szemügyre vehesse. Kikerülte az asztalt, majd megállt közvetlenül előtte.

A térképen színek jelezték a különböző birodalmakat, a határokat fekete vonalak, és legnagyobb meglepetésére a dombok és a hegyek kidomborodtak a papírról. Alaposan megnézte, de hiába kereste a jól ismert határokat és neveket, nem azokkal találkozott. Hiszen tudta jól a hat birodalom nevét és a mostani uralkodókat, hiszen ezt kötelező volt mindenkinek tudni.

Woleyl, ahonnan Rina is származott, volt a Nap birodalma, jelenleg Raght király uralkodott. Ulbe volt a Víz birodalma, ami most Akkna királynő ural. Dre birodalom Junna királynő a Tűz, Regne birodalom Ragnar vezetésével a Föld oltalma alatt állt. Yarg volt a Levegő birodalma Gruunt király vezetésével. Sore volt az utolsó királyság Minnte királynő oltalma alatt.

Bár régebben minden birodalomnak meg volt a maga feladata, az utóbbi időkben már minden királyság a maga megélhetésével foglalkozott. Míg régen egy termény egy birodalomra volt jellemző, most már mindegyik termelt mindenből, hol jobb, hol rosszabb minőségben. Egymással és messzi tájakon élőkkel kereskedtek. Sokan áthajóztak a nagy tengeren főként Ulbe királyságból, ami amúgy is a két nagy tenger Azur és Sinine találkozásánál feküdt. Ők voltak talán a kivételek, akik még mindig azzal foglalkoztak, ami régen is a feladatuk volt, főként halászattal és a tengeri állatok feldolgozásával.

Ezen a térképen azonban hat másik nevet látott, ráadásul eggyel több birodalmat. Anekoll a Nap. Niseni a Víz. Anunpe a Tűz. Heroleni a Föld. Lahl a Levegő. Assora a Szeretet. És végül Umvelgast a Fény-Sötétség királysága. A lányon végigfutott a hideg, ahogy meglátta a Színek erdeje feliratot, pont a Fény-Sötétség királyságának közepén. Hiszen pont ott állt. A birodalom kellős közepén, amiről alig hitte bárki is, hogy létezik.

Rina még közelebb lépett, amikor megpillantotta az utolsó birodalmat. Remegő kézzel nyúlt felé és megsimogatta az anyagot. Mire az felszikrázott és mellette a falon kézzel írva megjelent az összes uralkodó neve, akik valaha is ezt a címet viselték. Két név szerepelt csak ott. Umvelgast és Allehanir. Ő is csupán pár évig uralkodott. Utána már csak a Sötétség uralkodóinak a neve szerepelt, évszámokkal és leszármazottakkal, származási birodalommal együtt. Rina azt azonban észrevette, hogy sokszor nem leszármazott örökölte a trónt. Nem volt dinasztia, sokszor más birodalmak hercegei váltak Sötét uralkodóvá. És csakis férfiak.

Elgondolkodva arrébb csúsztatta kezét, mire a fal már annak a birodalomnak az uralkodói családjait mutatta, ahol a keze járt. Megdöbbent a rengeteg évszámon, néven, hiszen ennyire sosem mentek vissza az időben. Az uralkodók után pedig a birodalom története futott a szeme előtt, mintha csak olvasna. Csaták, háborúk, földharcok, puccsok és hatalom átvételek. Lassan csúsztatta a kezét egyik birodalomról a másikra. Nevek, évszámok táncoltak a szeme előtt. Rádöbbent, hogy mennyi mindent nem tudnak. Mennyi vér és áldozat változtatta meg a határokat és alakult ki az a felosztás, amit ő ismer. Hogy mennyi kegyetlenség és szenvedés övezte a Fény és a Sötétség birodalmát, hogy végül senki se emlékezzen rá. Hogy egy letűnt birodalommá váljon, aminek senki sem ismeri a történelmét. Hiszen senki sem akarta, egyetlen dinasztia sem akarta volna, hogy a nép tudja, tőlük származik az uralkodó. Így hagyták, hadd vesszen homályba. A lány elgondolkodva engedte, hogy a keze lehulljon az oldala mellé és a szöveg eltűnjön a falról.

– Akkor vajon melyik prófécia az igaz? A régi, vagy amit tanítottak? – morogta maga elé Rina.

Újabb zajt hallott, ezúttal az ablak melletti sorból. Felkapta a kandalló mellett álló piszkavasat, hogy mégse fegyvertelenül nézzen szembe azzal, aki követi. Igyekezett hangtalanul megközelíteni a polcot, de amikor befordult, nem látott senkit. Egyedül volt a soron, csak egy könyv hevert elhagyatottan a padlón. Rina az ablakhoz támasztotta a fegyverét, majd lehajolt a könyvért. A vörös bársony kötet szinte simogatta a kezét, amikor letörölte róla a port. Mikor sem a borítón, sem a gerincén nem talált címet, felnyitotta. Címet ugyan benne sem talált, de amikor meglátta az évszámot és rádöbbent, hogy már több száz éves, legszívesebben visszarakta volna a polcra. Félt, hogy amilyen ügyetlen és figyelmetlen, ha valamibe nagyon belemerül, még a végén csinál vele valamit. Valami mégis szinte odaragasztotta a kezét a könyvre. Elgondolkodva belelapozott, majd amikor rájött miről is szól, visszavitte a fotelokhoz. Az egyikbe, lábát felhúzva belekucorodott, majd hagyta, hogy a könyvben lévő történetek magukba szippantsák. Az első történet a hét ikerről szólt. Anekoll, Niseni, Anunpe, Heroleni, Lahl, Assora és Umvelgast. Rina felpillantott a térképre pedig jól emlékezett mindegyik névre. A történet szerint a hét testvér, amikor felnőtt és erejük teljében voltak nem tudtak már együtt élni. Az erejük kioltotta egymásét és egyik sem tudta ellátni a feladatát. A világon káosz uralkodott. A vitáik megrengették a Földet és félő volt, meg is semmisítik azt. Míg fel nem tűnt egy fiatal fiú, aki azt tanácsolta, költözzenek szét, éljenek távol egymástól, de mégis megőrizve a testvéri szeretetet, amit beléjük neveltek. Tartsanak össze, vezessék együtt a birodalmat és tegyék a feladatuk. Egymást segítve, ahogy kell. Amikor a testvérek rádöbbentek, hogy a fiúnak igaza van, megkérdezték ki is ő. Mire a fiú bevallotta ő a legkisebb testvérük, akit elszakítottak tőlük. Ő Aspenzia, a Bölcsesség és az Igazságosság. A fiú végül nem alapított saját birodalmat, hanem mindig más testvérénél vendégeskedett, fenn tartva az egyensúlyt.

Ahogy Rina elmélyedt az Aspenziáról szóló történetekben, rádöbbent, hogy igazából ők, mint Őrzők, őt keresik. Azt, aki végre rendet tesz a birodalmak között, akire előbb kellene rábukkanniuk, mint bárki másnak. Hiszen évtizedek óta csak kinevezett király vagy királynő van, mint most is. Akiben elvileg van valamennyi az igazi örökös erejéből. Ez hol igaz volt az elmúlt években, hol nem. Az igazi örökös ritkán került a trónra, hiszen ha nem az Őrzők találtak rá, így vagy, úgy de eltűnt. Vagy merénylet áldozata lett, amikor már a trónon ült, vagy egyszerűen nem élte túl a gyerekkorát.

Tovább olvasva talált történetet az Őrzőkről, akiknek mindig is az volt a feladata, hogy megvédjék a királyokat, királynőket és főként vigyázzák Aspenziát. Hogy megvédjék az Igazságot. A számuk az elején csak négy volt, végül ötre emelkedett. A négy őselem állt a szolgálatukban és végül a szeretet, aki képes volt gyógyítani és egységet alkotni.

– Csak öt... – nyögte Rina. A szemei előtt lefutottak a barátai és ötlete sem volt ki nem tartozik közéjük. Mindenki elhitte, hogy oda való, hogy feladata van. Csak ő nem. Rina nem érezte, hogy jó helyen van. Pedig tudta, hogy ő a Föld. Ott a helye a csapatban.

Tudta, hogy erre most nem fog tudni választ találni, ezért inkább tovább olvasott. Végül szembe találta magát azzal a legendával, amit neki tanítottak. Elmerült Lie és Kortéx történetében, majd, amikor az utolsó oldalon leírták a lányuk nevét, lassan leeresztette a könyvet és a térképre meredt. Majd az mellette lévő üres falra. Most ugyan nem volt ott, de lelkébe égett az utolsó Fény és Sötétség királynőjének a neve. Allehanir.

A következő órákat történelem könyvek keresgélésével töltötte. Kíváncsi volt, ki és miért változtatta meg a próféciát. Miért volt rá szükség, hogy eggyel többen legyenek az Őrzők? Miért titkolták el a hetedik királyságot? Miért nem tanultak róla semmit? Olyan volt, mintha direkt nem akartak volna tudomást venni arról, hogy a Sötétség királyát vagy királynőjét meg lehet menteni a végleges gonosszá válástól. Olyan, mintha azt akarták volna, hogy csak Sötétség létezzen. Pedig pont ezzel borítottak fel mindent és ezért vannak gondok a birodalmak között. Hiányzik az utolsó láncszem. De hiába keresgélt, indokot nem talált. Csak annyit látott, hogy míg a nagyon régi könyvekben az a prófécia van, amit neki tanítottak a Fény és Sötétség királynőjéről, másokban pedig már az, amit mindenki ismer. Még egy konkrét évszámot sem talált, hogy mikor változtatták meg. Egyszerűen valaki, valamikor úgy döntött nem kell tudni a megoldásról.

Miután megette az ebédjét, ami egy szótlan, szürke ruhás cseléd hozott, hátra dőlt a fotelban. Az agya zsongott a sok évszámtól, névtől. Egy idő után úgy érezte, mocskos lett attól a sok vértől, szenvedéstől és fájdalomtól, amik a lapokról szinte kifolytak. Nem tudta, nem tanították, mennyi gonoszság és igazságtalanság szennyezte ezt a Földet. Végül nyugvó pontra jutottak, de a felszín alatt még mindig ott mozgolódtak az indulatok és csak a megfelelő alkalomra vártak, hogy kitörjenek. Most értette meg az anyja és az apja suttogva, stikában elkapott mondatait a háborúról, ami fenyegette őket. Most értette meg, miért feszült minden idős és felnőtt és miért nem beszélnek róla. Mert félnek. Félnek ettől, hogy újabb háború dúlja majd fel a földet, hogy vér öntözi majd a gabonát és megint nem lesz megoldás.

Rina sokáig bámulta a szemben lévő falat anélkül, hogy felfogta volna, mit is néz igazából. Csak nézte a fiatal, szőke hajú fiút ábrázoló festményt. A díszes, színes ruhát, a baglyot, ami a fiú vállán ült, a kardot és a mérleget a kezében. Aztán megpillantotta a nevet a festmény alján. Olyan hevesen pattant fel, hogy bevágta a lábát az asztal sarkába, de nem érdekelte. Odasietett a festményhez, amelynek alsó kerete pont szemmagasságban volt vele. Felnézett a fiú nyugodt, barátságos arcára.

– Aspenzia – suttogta Rina, majd megérintette a keret szélét. A festmény erre megremegett, majd a fal, amelyen függött megmozdult.

Lassan, egyetlen csikordulás nélkül kinyílt a titkos átjáró bejárata. Rina körbe pillantott, bár tudta, hogy rajta kívül senki sincs a könyvtárban. Aztán tétovázott egy pillanatig, végül levett egy fáklyát a falról és belépett az ajtó mögött húzódó sötétségbe. Régen nem merte volna megtenni, félt volna attól, hogy lebukik és meg sem próbálja, elnyomja magában a kíváncsiság hangját. De amióta belépett az erdőbe, vakmerőbb lett és ez tetszett neki. A szíve megint kétféle képen dobogott a mellkasában, de nem törődött vele. Nem akart pánikba esni. Követte a sötét alagutat a kastély gyomrába. A falakat hatalmas téglából építették, nem díszítette őket semmilyen faragás, nyirkosak és nyálkásak voltak, ha véletlenül hozzáért. Furcsa, kesernyés, dohos szag vette körbe. Vitte a lába előre, gondolkodás nélkül. Végül egy apró szobába jutott. Régi játékok, ruhák, tárgyak hevertek szanaszét. Dobozok, ládák, tele apró csecsebecsékkel, tárgyakkal. Utazóládák, zsákok, kabátok. Fegyverek, de már mind régi és rozsdás. Elkopott csizma hevert a sarokban. Ahogy Rina átvágott a szobán, úgy érezte, valakinek az emlékei között tapos. Igyekezett nem rálépni és hozzáérni semmihez. A távolabbi sarokban egy asztalt talált. Rajta csupán két tárgy feküdt. Egy régi, kopott és szakadozott napló, amit egy vaspánt tartott csukva, amire egy baglyot véstek. És egy nyaklánc, amin egy pillangó formájú medál lógott. A pillangót fémből kovácsolták, olyan élethűre, hogy Rina azt hitte, menten megmozdul. A szárnyai mintája aprólékosan ki volt dolgozva, hét kőnek hagytak benne helyet. Azonban csak kettő volt benne. Egy kék és egy, aminek az egyik fele fekete, a másik fehér. A naplóhoz nem nyúlt, de a lánc vonzotta magához. Megbűvölte és mintha csak neki szólt volna. Mielőtt észbe kapott volna, az ujjai rákulcsolódtak a medálra. Nehéz volt, ahogy felemelte, szinte lehúzta a kezét. Nem tudta, mi kapcsolja össze a lánccal, de valahogy érezte, hogy kapcsolódik hozzá. A másik szív a mellkasában elcsitult. Sosem tett ilyet, most mégis anélkül, hogy bárkitől engedélyt kért volna, a kabátja rejtett zsebébe csúsztatta a láncot. Aztán a naplót vette a kezébe. A baglyos csat halk nyikordulással engedett, amikor kiszabadította a lapokat. A régi könyvek semmivel sem összehasonlítható illata csapta meg az orrát. A lapok szélei szakadozottak, megtörtek voltak, mintha sokat forgatták volna vagy valakinek a zsebében állandóan ott lett volna. Tudta, hogy most nincs ideje, hogy még ezt is elolvassa, de nem tudott ellenállni a kísértésnek és kinyitotta. Csak a legelső lapot futotta át, de az mélyen beleégett a tudatába. Egy kézzel írt vers, halványra kopott betűi futottak a szeme előtt.

Keresd meg az utat az emberek szívéhez!
Ismerd meg a lelkét: – mit gondol, mit érez?
Képes-e megnyílni, őszintén szeretni,
önfeledten élni, vidáman nevetni?

A szív kapujához kérdések vezetnek.
Van, ki bezárkózik, s van, kit nem szeretnek...
Van, aki úgy érzi, magányt mért rá sorsa,
ezért nem jut neki szép szeretet morzsa.

Csak a kulcsot kéne hozzá megtalálni,
meghallgatni szavát, s a pártjára állni.
Néhány kedves szóval vidítani lelkét,
s odaadni időnk, s a lelkünk figyelmét.

Keresd hát az utat szívvel, szeretettel,
keresd meg, mitől lesz boldogabb az ember!
Amit kisugárzol, az tér vissza hozzád,
keresd meg a kulcsot, indulj, s ne habozz hát!

Lassan csukta be a napló fedelét, egyre csak a szemei előtt villództak a szavak. Nem tudott szabadulni sem a verstől, sem a naplótól. Ugyanolyan erős kapocs kötötte hozzá, mint a lánchoz. Így az is a lánc mellé csúszott a titkos zsebbe.

Valamilyen megérzés folytán nem hagyta el a szobát. Ténfergett jobbra-balra, pakolászott, de valahogy nem tudta itt hagyni. Úgy érezte, a tárgyaknak szüksége van egy kis törődésre, olyan sokáig voltak egyedül. Aztán meghallotta a két férfi hangot. Először azt hitte azon a folyosón jönnek, amin ő is, de aztán rádöbbent, hogy az egyik fal mögül jön. Halkan és vigyázva, ne lökjön fel semmit, ahhoz a falhoz húzódott. Rögtön meg is találta a lyukat, belekukkantott és a legnagyobb döbbenetére a trónterembe látott. Látta a trónt, rajta a királlyal és Enrogot, ahogy ott áll előtte.

– Már megbocsásson felséged, de még mindig nem értem mi szüksége van erre a lányra – szólalt meg Enrog. – Ön az uralkodónk.

– Öreg vagyok már, Enrog – sóhajtotta a férfi és Rina hátrahőkölt, amikor rápillantott. Egy ráncos, öreg ember ült a trónon, akit látszott, hogy megtörtek az évek. Nyoma sem volt a tegnapi fiatal férfinak. – Nem ülhetek már sokáig itt és utódot kell találnom.

– Itt vagyok én – ajánlkozott a férfi. – Azért szolgáltam, azért küzdöttem fel magam idáig, hogy amikor majd eljön az idő, én ülhessek a helyére és megvalósíthassam, amit ön már nem tud.

– Nem én döntök – rázta a fejét a férfi. – Tudom, hogy tudsz a tervekről és tudom, hogy vagy olyan kegyetlen, hogy meg is valósítsd, de az én szavam itt nem számít. Itt az erdő dönt. A benne uralkodó sötétség. Ő választ magának uralkodót.

– Ezek szerint nem szolgáltam jól a Sötétséget? Nem teljesítettem a parancsait? Nem ontottam elég vért, nem okoztam elég szenvedést? Kit választ, ha én nem vagyok elég jó neki? – háborgott Enrog. – Majd ezt a lányt?

Rina gyomrában egyre nagyobbak lettek a kövek, ahogy hallgatta a férfit. Majd az utolsó mondatnál a kövek felvándoroltak a torkába.

– A lányon is és a fiún is ott a jel. A Sötétség köztük dönt majd – felelte a király, mire Rina úgy érezte, menten megfullad. – Az erdő tudja, mi a legjobb neki. Ha Rina vagy Seth a kiválasztottja, el kell fogadnunk. Neked pedig segítened kell a nagy terv megvalósításában. Ez a dolgod.

– Nem méltók rá, hogy arra a trónra üljenek – jelentette ki Enrog.

Ha bármi mást mondott, azt Rina már nem hallotta. Elhátrált a faltól, majd miközben úgy érezte, valaki fojtogatja, végigszaladt a folyosón. Remegve ért vissza a könyvtárba, hogy aztán ott a térkép előtt térdre zuhanjon és kitörjön belőle a zokogás. Valami marcangolta a lelkét. Nem akarta elhinni. Nem akarta, hogy ez legyen a sorsa, nem akarta, hogy vér és szenvedés övezze a nevét.

– Nem vagyok gonosz. Nem vagyok gonosz. Nem vagyok gonosz – suttogta maga elé, miközben a könnyei a szőnyegre hullottak.

* * *

Rina rémálomból riadt fel, immár a szobájában. Fogalma sem volt, hogyan jutott el a szobájáig, vagy, hogy ki hozhatta vissza. Ahogy felült, látta, hogy az árnyékok már megnyúltak, vagyis hamarosan indulnia kell. Felkelt, és igyekezett kitörölni a fejéből az álom képeit. A vért, a sikolyokat, a segítségért könyörgő embereket és a legrosszabbat, a közönyt, amivel nézte az egészet. Megborzongott, majd kinyitotta az ajtót. Nia és R ott álltak, mint két szobor.

– Mennyi az idő?

– Fél óra múlva indulnia kell, kisasszony. Jobban van már? – kérdezte Nia.

– Hát... mondjuk – felelte Rina őszintén. – Ki hozott vissza a szobámba?

– Mi voltunk, kisasszony – felelte R. Rina megfogta mindkettejük kezét. Érezte, ahogy összerándulnak és figyelte a döbbenetet az arcukon.

– Köszönöm és azt is, hogy vigyáztok rám.

– Nincs mit, kisasszony– köszörülte meg a torkát R. – De talán jobb, ha készülődik.

– Igen – motyogta Rina, majd visszahúzódott a szobába.

Miután összeszedte a zsákját felkapta a kabátját. Ahogy összegombolta, megérezte a pillangót a zsebében. A medál melegen simult hozzá, pont ahol a szíve vert. Egy másodpercre elfogta a szégyen, hogy csak úgy elrakta, de aztán csak a melegséget érezte. Tudta, hogy hozzá való, el kell vinnie, vele kell lennie.

Nia és R elkísérte addig a barlangig, ahol tegnap este bejött. Közölték, hogy itt fogják várni Seth-et, majd addig néztek utána, amíg el nem tűnt.

Rina sokáig menetelt a sötétben egyedül, amíg egyszer csak egy fáklya villant fel tőle nem messze. Majd megpillantotta a fiút. Pislogott és megtorpant. A fiú aurája szinte világított a sötétben. A kék szín olyan erős volt, hogy már messziről rájöhetett mindenki, melyik elem védi őt. Megváltozott a mozgása, a járása. Erősebb lett, magabiztosabb.

– Megkaptad az erődet – nyögte, mikor a fiú odaért hozzá.

– Ennyire látszik? – döbbent meg Seth, majd összeráncolta a homlokát. – Minden rendben? Fáradtnak tűnsz.

– Nem aludtam az éjjel. Nem mertem – hazudta Rina. – És te, hogyan... szóval... izé.. az erőd... Szóval milyen volt?

– Fájdalmas és csodálatos egyszerre – felelte Seth. Sokáig csak szótlanul meredtek egymásra, majd a fiú tett egy lépést felé. Meg akarta ölelni vagy csókolni és ezt Rina is tudta. Ahogy azt is, hogy nem engedheti.

– Azt hiszem jobb lesz menni – tett egy lépést oldalra, hogy kikerülje a fiút. – Várnak minket.

– Igen... – Seth zavartan torkot köszörült, majd átadta a fáklyát a lánynak. – Hogy megtaláld a kaput. Fel kell mászni egy létrán. És amúgy Sunny tudja, hogy nem mondtam igazat, de nem tudja, hol voltál. Nem húzta ki belőlem.

– Rendben.

Zavartan néztek egymásra, majd végül Rina indult el. Ám pár lépés után, mégis megtorpant. Megfordult és figyelte a fiú mozgását, ahogy távolodik tőle.

– Seth – szólt mégis utána. A fiú megfordult és ránézett azokkal a kék szemekkel, amik mindig is Rina gyengéi voltak. – Vigyázz magadra!

– Te is és a többiekre is.

– Persze – bólintott Rina.

Addig nézte a fiút, amíg bele nem olvadt a sötétségbe. Vajon ki lesz a Sötétség új uralkodója? Te vagy én?