Csend. Az a mély, mozdulatlan némaság, amiben észreveszed a saját lelked sivárságát. Ami felnagyít minden elkövetett hibát, minden megbánt tettet, minden elvesztett szerelmet, pillanatot, emléket.

A férfi mozdulatlanul nézte a haldokló birodalmát az ablakából. Már nem volt élet, nem volt csillogás a városban. Olyan volt, mint ő. Üres. Ragadós, nyúlós sötétség ölelte körül, az, amelyik bekúszik a bőröd alá, karmos mancsaiba fogja a szívedet, a lelkedet és összeroppant. Tudta, hogy belőle árad, hogy sosem lesz képes megszabadulni tőle. Eggyé vált vele, de már olyan régen, hogy nem is emlékszik rá.

Nézte az ablakból visszatükröződő képét, ami túl homályos és torz volt, ahhoz, hogy az igazi arca lehessen. A sötét varázs megfiatalítja. Minden reggel egy olyan maszkot húz magára, amit az erő akar. Nincs beleszólása. Reszkető kézzel simított végig a ránc nélküli fiatal arcon. Ám a kéz, már az övé volt. Ráncos, vékony ujjak simítottak végig a bőrén, amik már maguktól remegtek és elszállt belőlük minden erő. Már nem volt ereje fent tartani az illúziót. Ez volt az ő igazi valója. Öreg, fáradt és vesztes. Mindent elvesztett. Mindenről lemondott egy hazugságért. Egy hatalomért, aminek túl nagy volt az ára és túl fájdalmas a következménye.

Ha nagyon figyelt, még hallotta gyenge szíve dobbanásait. Ott visszhangzott a palotában, ott dobogott minden kőben, minden fában, minden lényben, amit teremtett. Pedig már alig maradt belőle valami. A sötétség úgy falta fel, ahogy a kukacok teszik a halott testtel. Ő maga is haldoklott, tudta jól. Mégsem volt még itt az ideje.

A sötét gondolatokból, amik mindig mérgezték a lelkét, a pillangó szárnyának halk surranása zökkentette ki. Nem tudta, hogy került ide. Nem lett volna szabad itt lennie. A lepke mégis nyugodtan szállt le az ablakpárkányra. Abban a pillanatban, mintha a palotában minden életre kelt volna. Mintha a kövek vettek volna egy nagy levegőt és izgatottan várták volna, hogy mi történik. Ám egyelőre nem változott semmi. A pillangó megmutatta a fehér alapon fekete mintás szárnyát. Nyugtalanul ki-be tárta őket, majd felreppent. A férfi visszafojtott lélegzettel bámult a lélekre, aki ilyen nyíltan felfedte magát előtte. Ám a benne felmerülő jó, kedvesnek mondható gondolatokat csírájában pusztította el a sötétség. Nem tudta azt suttogni, hogy vigyázzon magára, hogy kerülje el messze az erdőt és ne hagyja magát behálózni. Csak a vágy és a mohóság maradt meg benne az előtte várakozó új lélekre.

A birodalomnak új király kell.

A lepke talán megérezte vágyát, mert gyors szárnycsapkodások közepette átrepült az üvegen, hiszen számára nem volt akadály és eltűnt a közeli erdőt megülő sötétségben. Ő nem kellett egyik árnyéklénynek sem.

Alighogy az állat érintkezett az üveggel a kastély újra életre kelt. A szavak úgy jelentek meg az üvegen, mintha valaki éppen akkor vetné papírra őket. De ezeknek a mondatoknak súlyuk volt. A múltat mutatták és a jövőt festették le.

Ha majd belefáradsz, az legyél, ki nem vagy.
Mikor belső lényed, kizökkenni nem hagy.
Mikor minden perced élvezetté válik.
Ha lelked megtisztul, s nem rettegsz halálig,
akkor talán rájössz céljára a létnek,
s ura lehetsz egyként, fénynek és sötétnek.

Ha a szeretetnek útját megtalálod.
Ha nem más hatalom céljait szolgálod.
Társakért teremtesz, kik körötted élnek,
s nyugtatod a lelkét azoknak, kik félnek,
akkor talán rájössz céljára a létnek,
s ura lehetsz egyként, fénynek és sötétnek.

Ha a megértésnek köpenyét felöltöd,
s napjaidat fényben, s szeretetben töltöd,
örömmel töltöd meg lelked szép világát,
lombossá növelve az életfa ágát,
akkor talán rájössz céljára a létnek,
s ura lehetsz egyként, fénynek és sötétnek.

A férfi megpróbálta letörölni ráncos kezével a szavakat az üvegről. De azok nem tűntek el. Beleégtek, ahogy a férfi lelkébe is és fájdalmasan lüktettek. Olyan régen olvasta ezeket a szavakat és már nem jelentettek neki mást, csak szenvedést.

Elfordult az ablaktól, hogy ne is lássa, de egyetlen mondat mindenhol üldözte. Megjelent a köveken, a padlón, az ágyon, a drapériákon. „s ura lehetsz egyként, fénynek és sötétnek." Csikorgó, nyöszörgő hangokkal telt meg a szoba, ahogy mindent elborítottak a szavak. Átsuhantak egymáson, mintákat rajzoltak a falakra. Úgy cikáztak a sötét szobában, mint villámok az égen. Megvilágítottak mindent, amit a férfi legszívesebben nem is látott volna. A dühében összetört bútorokat, amiket sosem hagyott eltűntetni ebből a szobából. A leszaggatott függönyöket, felszabdalt párnákat. A vért az ágy mellett heverő ágyneműn, amit emlékként hagyott ott. Egy jelnek, hogy emlékeztesse, mit tett azzal a személlyel, akit elvileg szeretett. Hogy emlékeztesse rá, valahol mélyen neki is van lelke. Minden mozdulatlan volt, hosszú évtizedek óta. Bezárta az emlékeit, a szívét és azt a lelket ebbe a kicsiny szobába.

A férfi torkába gombóc gyűlt, ordítani szeretett volna, megszabadulni a fájdalomtól. A szívétől. De nem tehette.

- Nem győzhetsz - suttogta az üres szobának. - Nincs elég erőd és hatalmad. A sötétség mindig erősebb és csábítóbb. Neki se lesz választása.

- Majd meglátjuk - válaszolt egy testetlen hang, majd minden mozdulatlanná dermedt. Már nem karcolták többször a mondatot a falakra, de a szavak nem tűntek el.

- Amikor az én lelkemért küzdöttél, nem voltál elég erős. Most miért lennél az?

- Akkor nem csak én voltam gyenge. A döntéseidért és a vágyaidért egyedül te felelsz. Arról nem tehettem, hogy fekete a szíved. - A férfi nem válaszolt, csak az ajtó felé indult. - A gyávaságod okozta akkor is a veszted. Most is harc nélkül fogod odadobni a sötétségnek a lelked.

- A szerelem okozta a vesztem - suttogta a férfi. - A lelkem pedig már régen elveszett. És hiába küzdesz az új királyé is el fog, mert a birodalomnak uralkodó kell.