Meghoztam a kövi rész de NEM TUDOM mikor jön az új rész :c a véleményeiteket pedig várom nagy szeretettel.

Végül visszamentünk az épülethez amiről kiderült hogy árvaház.

-Köszönöm Charles hogy megtaláltad.

-Ugyan semmiség.-Tette kezét a fejemre. Én meg szemet forgatva oldalra néztem.-És Zane hogy van?

-Már barátkozik a többi gyerekkel.

-Akkor végre benőtt a feje lágya...biztos jól kijön majd Zane Kírával mert ő is olyan bajkeverő mint ő.

Még egy ideig beszélgettek majd végül Charles elment.

-Megmutatom a szobád.-Bólintottam.

Felmentünk a 2. emeletre. Csomó ajtó nyílt a folyosóról. Végül balra mentünk és a második ajtót nyitotta ki. Amint bementem észrevettem hogy  rengeteg ágy van és láttam hogy ott van az a fiú is aki épp a kicsikkel játszik. Olyan 1-5 évesek voltak és a fiú volt az egyetlen velem egy idős. A fiú épp egy rózsaszín plüssnyuszival adott elő valamit a kicsiknek de amikor észrevett lefagyott és a sok kicsi is hirtelen hátra fordult majd felálltak és felém kezdte futni.

Meg akarnak támadni? Miért? Mit tettem? Ahogy végig néztem a gyerekeken egy kettő...egy két gyereknek én öltem meg a szüleit...Kifutottam a szobából a gyerekhaddal a nyomomban és a legközelebbi ajtót kinyitottam és bezárkóztam. Ez egy fürdőszoba. Az ajtó mentén lecsúsztam.

Egy csapat gyerektől félek? Ráadásul milyen szörnyeteg vagyok? Megöltem ezeknek a gyerekeknek a szüleit...

Egyik kezemmel eltakartam az arcom.

Nem akarok itt lenni!! Ráadásul túl sok a gyerek nem vagyok ehhez hozzászokva! A maffiában mindig rend és fegyelem volt itt meg elszabadult a pokol...

Mit tettem? Miattam hal meg mindenki...Thomas, Mason és ezeknek a gyerekeknek a szülei.
Miért? 

Fejemet a térdeimre hajtottam. Kopogtak. Összerezzentem.

-Kíra drágám? Jól vagy?-Hallottam meg Emily hangját.

-Hagyj békén!

-Gyere ki kérlek...

-NEM!-Kiabáltam. Biztos nem megyek ki...ez nekem sok. Halottam Emily távolodó lépteit. Megkönnyebbültem.

Aztán körbenéztem és eszembe jutott hogy mikor még a "családomnál" voltam akkor a fürdőszobában aludtam. Hirtelen kopogtak.

-Kíra?-Hallottam meg Charles hangját.

-Hagyj békén!

-Nyisd ki az ajtót! Beszélnünk kell.

-Nem.

-Kölyök...rólad kellene beszélnünk.

MI?

-Nincs ott senki?-Kérdeztem.

-Nincs.

Az ajtóhoz nyúltam majd kattant a zár és kinyitottam az ajtót.

-De beszéljünk máshol.-Bólintottam. és követtem.

----

Egy folyóhoz értünk és leültünk a domboldalra.

-Miért zárkóztál be?-Kérdezett de nem nézett rám. A folyó vizét nézte.

-M-Mert rosszul voltam.

-Azt hittem valami jobbal fogsz előállni.-Ijedten kaptam rá a tekintetem.-Tudod láttam hogy intézted el az a 2 rendőrt és hát az nem egy átlagos 17 éves lánynak való. Ráadásul ahogy az én fogásomból kiszabadultál...szóval nem akarsz elmondani valamit.

-Jobb ha nem tudod.-Mondtam.

-És ha szeretném tudni?-Nézett rám.

-Az a te bajod.-Vontam vállat mire felnevetett.

Sóhajtottam.

-Igaz...nem egy átlagos 17 éves lány életet élek...születésem óta csak utáltak...-Elmesélek mindent...családomról a maffiáról...a szökésemről... 

Ahogy meséltem a történetem láttam hogy Charles néhol dühös máskor pedig szomorú. Persze alig láthatóan de valahogy én láttam. Mivel a maffiában nem nagyon barátkoztam így inkább csak figyeltem az embereket...

Ahogy beszéltem Thomasról és Masonról egyre jobban hiányoztak ezért mikor befejeztem a történetem elővettem a füzetem és megnéztem Thomast és Masont. Akaratlanul is elmosolyodtam ahogy megláttam Thomas mosolyát. Ő volt az egyetlen barátom. Még arra is emlékszek hogyan lettünk barátok.

/Visszaemlékezés /

 Már vagy 100. alkalommal próbálkoztam felugrani a falra amikor egy fiú jött oda hozzám.

-Már rég besötétedett. Úgy se fog siketülni! Lehetetlen.

-Tudod lehet neked az.-Néztem rá. Sóhajtott.

-Lehet nekem az. De látom nem vagy valami barátságos...

-Ilyennek nevelt.-Mondtam egyszerűen közben próbáltam újra felugrani amit a srác a tekintetével nyomon is követett.

-Ki?

-Az élet.-Már csak pár centire voltam a fal tetejétől de mégse tudtam elérni. Így visszaestem a hátamra. Elég nagyot koppant a hátam ahogy a földre estem. De ez nem először történik. Próbáltam a kezemmel feltolni magam de hirtelen éles fájdalmat éreztem a hátamban.

-Jól vagy?-Jött oda a fiú. Majd megpróbáltam újra felállni de megint fájt. El is fintorogtam. Miután látta a szenvedésem a kezét nyújtotta amit elfogadtam. Majd hirtelen felrántott...gyengébbnek gondoltam. Ekkor megfordított és a hátamat nézte majd megfogta a csuklóm és elkezdett húzni én viszont kirántottam a kezem.

-Mit csinálsz?-Kiabáltam le majd visszaindultam a fal felé.

-Ahh...gondoltam hogy nem egyezel bele...-Hallottam a srác hangját.

-Mi??-Épp fordultam meg amikor egy ütést éreztem a nyakamnál és hirtelen minden elsötétült.

---

Mikor kinyitottam a szemem egy ismeretlen szobában voltam. Ahogy megpróbáltam felkelni megint belém hasított a fájdalom. Lenéztem és a hasamtól a hátamig körbe be voltam kötve.

Aztán megláttam a srácot.

-Mit tettél velem?-Néztem rá gyanakodva.

-Mivel sokszor a hátadra estél sok zúzódásod volt én pedig meggyógyítottalak. Majd a fájdalom is el fog múlni.

Meggyógyított? Kedves...

-K-köszönöm.-Nyögtem ki teljesen elpirulva mivel még senkinek nem mondtam...legalábbis nem szívből. Mikor meglátta a piros arcom elnevette magát.

-Te tényleg egy érdekes személyiség vagy...de pont ezért döntöttem el...-Ült le mellém az ágyra.-...legyünk barátok.-Nyújtotta a kezét. Én csak hitetlenkedve néztem a kezét majd ahelyett hogy megfogtam volna megöleltem. Van egy barátom...

-Oké. Legyünk barátok.-Mikor ez kimondtam visszaölelt.

-Thomas vagyok.-Mosolygott.

-Én Kíra.-Mosolyogtam vissza rá.

/Visszaemlékezés Vége /  

-Kíra?-Halottam meg Charles hangját. Megráztam a fejem hogy visszatérjek az emlékeimből.

-Jól vagyok...-Hazudtam sírni, tombolni akarok de nem tudok hisz erősnek kell maradnom...

-Majd beszélek Emilyvel. Gyere menjünk vissza.