Már Október vége felé jártunk és mindenki fejvesztve készülődött a ma esti Halloweeni ünnepségre, amit a mi házunk szokás szerint egy hatalmas bulival készül megünnepelni. De én, a vacsora előtt pár órával még mindig a könyvtárban ültem, ahogy már hosszú hetek óta minden nap. 

- Hol a kedves barátod, Drágám? - mosolygott rám a könyvtáros nő a pultja mögül és a kezembe nyomta a befejezetlenül hagyott halom újságot. 

- Nemsokára csatlakozik hozzám. - feleltem kimerülten és hálásan megköszöntem a papírokat. Naponta több órát töltünk itt el Dracoval kettesben és minden egyes nap csak olvasunk. Jó, néha beszélgetünk is, vagy nevetünk... Esetleg másokat piszkálunk, majd előadjuk a komoly tanuló diákokat. 

De a kutatásunk nem járt túl sok sikerrel egyenlőre. Elveszett a trónörökös. Elrabolt Delacrois utód. A hercegnő eltűnt. Mind ilyen szalagcímekkel tárgyalták az esetet, melyben a kislányt a testvére mellől rabolták el, családjuk birtokára betörve. 

Persze, rengeteg érdekes és izgalmas információt is megtudtunk a családról. Igazából, ha nem egy adott dolog után kutatnánk, akkor szinte élveznénk is az információk áradatát, amik úgy vannak leírva akár egy mesekönyv. Szinte hihetetlen a család élete. 

Az eddigi tudásunk szerint, a rablás időpontjában a Spanyolországi birtokukon tartózkodtak, ahonnan egyébként a családanya és jelenlegi királynő, Victoria is származik. A házaspár több mint húsz éve van együtt, két lányuk között pedig csupán négy hónap eltérés van. A lányok eredeti neve Alana és Flora, de a család minden tagja kap egy második nevet az ötödik születésnapján. Innentől kezdve pedig a hivatalos megszólítás a másodjára kapott név lesz.

- Bocsi, hogy késtem. - huppant le mellém Draco lihegve, haja ziláltan lógott a szemébe. 

- Semmi baj. Merre jártál? - kérdeztem kedvesen, miközben az orra elé toltam egy új kupacot. 

- Csak volt egy kis dolgom. - vonta meg a vállát sietősen, megvakarva alkarját. - Találtál valamit? - kérdezte elterelve a figyelmet a kérdéseimről.

- Csak a szokásos. Aideen a trónörökös, Aideen az elrabolt hercegnő és a többi... - biggyesztettem le az ajkaim. Draco óvatosan az asztalon lévő kezemre helyezte langyos kezeit és vigasztalóan szorított rajta egyet. 

- Rá fogunk jönni, Lana... - mondta, én pedig önkényesen megfordítottam a kezemet és összekulcsoltam az ujjainkat. Észre sem vettem mit csináltam, csak hagytam, hogy elöntsön az ismerős érzés. De aztán felnéztem Dracora, akinek a tekintete szinte ráragadt a kezeinkre.

- Ne haragudj... - húztam el a kezemet zavartan, mire Draco az ujjaim után nyúlt és szorosan összekulcsolta ujjainkat.

- Ezért soha ne kérj bocsánatot. - suttogta, elmélyedve a szemeimben. Éreztem, hogy az arcomat elönti a pír és a szívem hevesebben kezdett dobogni, miközben egyszerre lapozgattuk az újságokat. Mind a ketten félig merültünk csak vissza az olvasmányokba és a másik legapróbb mozgására is felkaptuk a fejünket. 

- Alana... - szólalt meg Draco nagyjából fél óra múlva és elkapta a kezét az enyémről, hogy felém tolhassa az újságot. - Találtam valamit. Ebben benne van a család nyilatkozata... - mutatta a képet és a szöveget is. 

- Jézusom szegények... - néztem végig a képen, amin az édesapa a szemét törölgetve öleli összetört feleségét és kislányát, Eirát. De aztán olvasni kezdtem. - A jelenlegi nyomozások szerint, egy sötétbarna hajú, kék szemű lányt keresünk, akinek van egy jellegzetes pigmentfolt a hátán. A család és a történelem elmondása alapján azt az elemet kell ábrázolnia, mellyel a kislány rendelkezik. Mivel elrablásának idején ez az erő még nem mutatkozott, így csak találgathatunk a folt valódi alakjáról. - olvastam fel hangosan a cikket, majd Draco az orrom elé nyomott egy újabb, talán két éves cikket. 

- Ezt is olvasd fel. - mondta halkan, hangjában nyugtalansággal. A főcím elolvasása után pedig úgy éreztem szinte gyomron rúgtak. "Mi történt a királyi családdal? "

- Miután a fiatalabb lányuk Aideen keresésére indult, a királynő belebetegedett lányai elvesztésébe. Eira évek óta nem járt családja közelében sem,  a szülők pedig hosszú hónapok óta nem jelentek meg a nyilvánosság előtt... - olvastam fel remegő hangon.

- Alana, mi van, ha már nem is élnek? Ez a legutolsó. - mutatott a kezemben tartott papírra. Némán néztem magam elé. Valaki tönkretett egy egész családot és még csak azt sem tudják kicsoda. És... Ha Eira évek óta keresi a testvérét, biztos nem én vagyok az! Hiszen Angliában vagyok, az ég szerelmére! Nem ez a világ legtávolabbi pontja! De ha mégis én vagyok az? Ha mégsem talált itt meg? 

- Gyere velem. - fogtam meg Draco kezét és rángatni kezdtem őt magam után. A kérdéseimre csak egy valami adhat választ. 

- Hová megyünk? - kérdezte értetlenül, igyekezve felvenni velem a tempót. Szó nélkül húztam magammal az egyetlen helyre, ahol biztonságban éreztem magam. A prefektusi mosdó. 

- Ide jöttünk. - mondtam a gondolataimba mélyedve, és ledobtam magamról a taláromat, majd felnéztem a fiúra. Draco tágra nyílt szemekkel bámult rám vissza, miközben meg sem mert mozdulni. Én pedig csak álltam vele szemben és sorra dobáltam le a felsőimet. 

- Nézd meg a hátam. - mondtam halkan. 

- Mi? - döbbent le a fiú, szemeit a mellkasomon legeltetve. Éreztem, ahogy elvörösödök és a melegség végigárad a testemben, de most nem ezért jöttünk ide. 

-  A hátam, Draco! - szóltam rá mérgesen és megfordultam. De az érzéseim hirtelen elkezdtek változni. Éreztem, ahogy Draco teste egyre közelebb húzódik hozzám. Feszes hasizma nekifeszült a hátamnak, ujjaival pedig finoman elhúzta a már lassan derékig érő hajamat. 

Éreztem, ahogy meleg érintése végigszánt egy pontot a bőrömön, libabőrössé téve ezzel egész testemet. És az ujjai megálltak. A lélegzete hevesen érte a bőrömet, hangja mélyen duruzsolt a fülembe. 

- Úgy látszik nem véletlenül hívlak Hercegnőnek. - suttogta, a szívem pedig kihagyott egy ütemet, de nem mertem megmozdulni. Nem akartam... 

- Én vagyok az? - suttogtam a kérdésemet alig hallhatóan. 

- Te vagy az... Alana Aideen Delacrois, az elemek hercegnője... - suttogta a fiú a fülembe, de ő sem mozdult meg. 

A szavak bejutottak a fülemen, de ebben a pillanatban azt hiszem nem is bírtam felfogni... Csak Draco egyre hevesebb légzésére tudtam fókuszálni, ami a tarkómat csiklandozta és a rendszertelenül dobogó szívemre, ami legszívesebben felrobbant volna. 

Draco lassan, őrjítően lassan végighúzta ujjait a gerincem vonalán. Elmélyedve, csendesen, szemeivel követve mozdulatait. Ujjai alig érintették a bőrömet és talán ez volt az egészben a legizgatóbb. 

És ekkor hosszú ujjai a derekamra tapadtak. Végighúzta kezeit az oldalamon, a hasamon és lassan maga felé fordított. A mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, nekinyomódva a fiú mellkasának és elvesztem a szemeiben. A csodálatos, szürkéskék szemeiben, amik ámulattal néztek vissza rám. 

- Alana, csodálatos vagy. A legszebb akit valaha láttam. A legokosabb és a legbátrabb... Tökéletes vagy... Egyszerűen tökéletes. - suttogta mély hangon. Éreztem, hogy nem tudok tovább parancsolni az érzéseimnek és a szemeim lángra lobbantak. Egyszerre rázott a hideg és öntött el a forróság, ahogy ajkaink lassan közeledtek egymáshoz. 

- Hiányzol. - leheltem a szájába a rövid, de annál jelentősebb szót. És Draco kezei utat találtak a hajamba. Lassan pislogtam, szinte úgy mintha nem akarnám elhinni ezt a pillanatot. 

- Szeretlek. - mondta a fiú, én pedig lehunytam a szemeimet.