Vége van... Már egy hete vége van. 

A halottainkat eltemettük, a sebeinket begyógyítottuk. De voltak dolgok, amikből már sosem gyógyulhattunk fel... A világunk örökre megváltozott és hiába éltük túl, a hegeink ott maradnak velünk életünk végéig. 

Én pedig ott álltam a tükör előtt a Malfoy kúriában. Draco szülei ugyanis az Azkabanban voltak. Pont úgy, ahogy a többi halálfaló, akit elkaptak. Persze voltak, akik elmenekültek, de senkit nem mentettek fel. Vagyis... Egy ember kivételével. Draco Malfoyt ugyanis felmentették minden vád alól. És hogy miért? Mert Dumbledore írt egy levelet, amiben elmagyaráz mindent. Amiben kéri a fiúnak a kegyelmet. Az ember, akit Draconak kellett volna megölnie, megmentette a fiút. 

Lassan végignéztem magamon. A vékony alakomon, a fehér arcomon. Draco még nem is látta őket. Nem merem megmutatni neki. Egyszerűen nem megy. Ezek a hegek... Elcsúfítanak és olyan emlékeket hordoznak amiktől már sosem fogok megszabadulni...

Nem tudtam enni. Egyszerűen képtelen voltam enni. Vagy rémálmok nélkül aludni... És amit a tükörben láttam... Undorító volt. 

Ott élt a fejemben a kép. Az a rémes kép, amikor a csata folytatása után összeakadtam Bellatrix őrült személyével. Bosszút akartam látni Fred haláláért! Ennek az összetűzésnek a hegeit viselem a testemen. A hosszú, mély sebeim most halvány rózsaszín hegekként húzódtak végig a karomon, a hasamon és a mellkasomon. 

És rémesen viszkettek. 

- A rohadt életbe! - hallottam Draco mérges üvöltését és egy hatalmas csörömpölést. Azonnal magamra kaptam egy pulóvert és lerohantam a fiúhoz. 

Draco pedig véres ököllel ütötte a tükröt a mosdóban. Az arcán könnyek csorogtak végig és egész testében remegett. Én pedig döbbenten álltam ott és néztem ahogy tombol. Az ablakpárkánon ott volt egy üres whiskys üveg, a fiú kezében pedig egy éles szilánk okozott mély sebeket. 

- Draco? - emeltem rá a tekintetem, félénken lépve közelebb hozzá. 

- Sehogy nem jön le! Sehogy, a kurva életbe! - üvöltötte és a karjához emelte az üvegszilánkot. Rémesen ismerős érzés fogott el, de egyszerűen nem... Nem tudtam megmozdulni. 

-Draco, kérlek... - néztem rá óvatosan. 

- Ohh, fogd be! Fogd be! - üvöltötte a képembe. - Te ezt nem érted! - rántotta elém a karját. A Sötét Jegy ott virított a karján, de nem úgy mint amilyen volt. 

A fiú ugyanis szenvedett. Szenvedett ettől a jeltől és mindent megtett, hogy megpróbálja eltüntetni magáról. Többször vágta fel a karját, megpróbálta kiégetni, kivágni... De semmi nem használt. És a jegy most tele volt hegekkel. Mély, hosszú hegekkel és égési sérülésekkel, amik már sosem tűnnek el. 

- Soha nem fog eltűnni! - üvöltötte könnyes szemekkel. - Alana, életem végéig rajtam lesz! - vágta a földhöz a kezében tartott szilánkot, én pedig könnyes szemekkel néztem rá. 

Némán vezettem a kezeimet a pulóveremhez és lassan lehúztam magamról. Draco pedig elnémult. 

Lassan közelebb lépkedett hozzám és ajkai szétnyíltak a döbbenettől. Puha ujjai remegve érintették a hegeimet és óvatosan végighúzta rajtuk őket. Szemei zavarodottan néztek bele a szemeimbe és félve vártam, hogy mondjon valamit. 

- Ally... Ki tette ezt veled? - kérdezte a fiú halkan. 

- Nem ez a lényeg Draco... - mondtam és megfogtam a fiú kezét. - Nekem is vannak sebeim, amik végig fognak kísérni egész életemben... De muszáj... Muszáj elfogadnunk, érted? - néztem fel rá. 

- És ha nem megy? - kérdezte remegő hangon. 

- Menni fog. Idővel, azt hiszem. - bólintottam bizakodóan, bár ebben a pillanatban én sem hittem el amit mondok. 

- Akkor is szeretni fogsz, ha nem tudok meggyógyulni? - 

- Örökre szeretni foglak. - 

---

Egy hónap telt el és mi ott ültünk a Weasley család odújában. A hangulat megváltozott. A család már nem nevetett és nem mosolygott. A tűz nem ropogott a kandallóban, a zene nem szólt a háttérben, a fények nem égtek. De a legszembetűnőbb a konyha volt. 

Molly ugyanis semmit nem sütött. Semmi sütemény nem volt készülőben, semmi tál nem tisztult, semmi tányér nem csörömpölt. 

Ron, Hermione, Harry, Theo, George, Ginny, Charlie, Percy, Bill, Fleur, Molly, Arthur.... Mind ott ültek Draco és mellettem és mindannyian némán néztük a kezeinket. Az arcok megváltoztak. Fáradtak voltak, beesettek, sérültek... 

- Hogy megy az üzlet, George? - kérdeztem halkan, egy csésze teával a kezemben. 

- Megy. - felelte a fiú lesütve a szemét a padlóra. - Nem túl könnyű most, hogy... - mondta, de hangját elnyelték a könnyek. 

- Merlinem... - temette a kezei közé arcát Molly. 

- Hozhatok egy teát, Molly? - kérdezte Draco halkan, de a nő csak megrázta a fejét. 

- Nem, Drágám. - motyogta a könnyeit törölgetve. Ekkor pedig... Olyan dolog történt, amit azt hiszem soha nem fogok megérteni. Vagy feldolgozni... Errol, a család baglya, aki már teljesen ősz volt, berepült az ablakon, egy levéllel a csőrében. 

- Errol? - állt fel döbbenten George. - Én azt hittem ez a madár már nem tud repülni. - rázta meg a fejét döbbenten.

Én pedig odaléptem az apró madárhoz és kivettem a csőréből a levelet. Errol pedig ebben a pillanatban végigterült a puha székpárnán és... Meghalt. Én pedig döbbenten néztem hol a madárra, hol a levélre, ami... 

- Kitől jött? - kérdezte Ron. 

- Én... Én... - a szavak egyszerűen nem jöttek ki a torkomon. 

- Alana, mond már! - szólt rám Charlie idegesen. 

- Fredtől... - néztem fel rájuk értetlenül és kibontottam a levelet, miközben Draco hirtelen mellém termett és gyanakodva figyelte a levelet. - George, neked jött. - nyújtottam felé a levelet, de a fiú nem mozdult. 

- Hogy jöhetett levél tőle? - kérdezte Hermione, túlkiabálva Molly keserves zokogását. 

- Mi ez az egész? - kérdezte Ginny halkan sírva. De ebben a pillanatban mindenki Georgera várt. 

- Olvasd fel. - mondta a fiú pislogás nélkül. Én pedig olvasni kezdtem: 

"Kedves George!

Rendben felértem ide. Találkoztam Maddievel. Most is együtt vagyunk éppen, figyelünk titeket a magasból. Azt mondja nagyon boldog, hogy Alana és Draco együtt vannak és, hogy Theo odaköltözött hozzánk. 

Tudom, hogy zaklatott vagy, amiért már nincs többé csínytársad, fizikailag. De én mindig itt leszek veled, történjék bármi is. Éppen úgy, ahogy ott leszek Alanának is, Madisonnal karöltve. Távol lenni tőletek, kínzás... De még csak elképzelni sem tudom, milyen lehet nektek nélkülünk...

Ott vagyunk veletek minden nap és még csak nem is tudtok róla. Éppen ezért írjuk most ezt a levelet. Ez volt Errol utolsó útja. Megnyugvást vinni nektek. 

Georgie... Mindig hallod a recsegéseket a padlón. Tudom, mert minden alkalommal felkapod a fejed. Én vagyok az. Ott sétálok, hogy megnézzem hogy vagy. Alana... Látod a napfényeket egy kicsit erősebben sütni? Az én vagyok. Biztosítom, hogy a sötétség soha ne vigyen el téged...Érzitek a hirtelen hideget a bőrötökön? Az én vagyok. Megölellek titeket minden alkalommal amikor összeomlotok. 

Látlak téged, Georgie. Minden este a kanapén görnyedve, sírva, azt tátogva bárcsak te mentél volna el. De akkor én szenvednék ugyan így... Sokkal erősebb vagy, mint én valaha voltam, vagy leszek és fáj, hogy így látlak. Az egész család szenved. Látom őket sírni és kiabálni. De nem csak azért, mert én hiányzom nekik. Te is hiányzol nekik Georgie. 

Kérlek, a kedvemért, Georgie... Legyél ott Ginnynek, aki éjszakánként azért sír, mert hiányzik neki a nagy testvére. Legyél ott Alanának, aki minden éjszaka azért sír mert nem tudott elköszönni tőlem. Legyél ott a családnak, had kapjanak vissza legalább egy kis boldogságot. Mert a házunkból eltűnt minden fény és én tényleg próbálkozom, de nem hagyjátok! Anya, térj vissza a sütéshez és kiabálj újra Ronnal! Apa, beszélj újra mugli tárgyakról! 

Térjetek vissza az életbe, mert én már nem tehetem... 

Alana... Madison és én is tudjuk, hogy szeretsz minket. Tudtuk abban a pillanatban is és tudjuk most is. És nincs szükség búcsúra, nem kell elköszönnöd. Mert mi örökre melletted maradunk majd. Figyeljük minden lépésedet, segítünk neked felépülni és segítünk Draconak is. De nektek is nevetnetek kell! Nevessetek a bugyuta vicceinken, az arcainkon, az emlékeinken. 

Kérlek... Ne hagyjátok, hogy a sötét elnyeljen titeket. 

Szeretettel, Fred."