Egész éjszaka a körmömet rágva ringatóztam a kényelmetlen székben, Draco mellett. A fiú nyugodtan, de mégis fájdalommal az arcán pihegett, néha meg-megmozdulva, miközben én szüntelenül azon gondolkoztam, hogy mégis mi a fene történt vele...

- Ally... - nyögött fel fájdalmasan a reggeli napfényben. Arca hófehéren világított felém, cserepes, kiszáradt ajkai azonban apró mosolyra húzódtak amikor meglátott. 

- Draco! - pattantam fel azonnal a helyemről és a kezembe vettem épp kezét. - Hogy vagy? - 

- Voltam már jobban is. - fintorgott és lassan megpróbálta feltornázni magát az ágyon. - Mi történt? - kérdezte kissé zavarodottan körbenézve. 

- Azt én is nagyon szeretném tudni! - mondtam kikerekedett szemekkel. - Hirtelen megjelentél a szobámban, akár egy élőhalott, majd összeestél. Mi a fene történt veled? - emeltem meg kicsit a hangom ijedten, remélve, hogy választ tud adni a kérdéseimre. A fiú arca pedig egy pillanatra elgondolkodva meredt előre, majd halálosan elkomorult. 

- Nem akarok beszélni róla. - mondta halkan, de én ezt nem tudtam elfogadni.

- Draco Malfoy! Ne most kezdj el bezárkózni! - csaptam rá a mellkasára mérgesen. 

- Terrorista! - szólt rám összeráncolt szemöldökkel. - Miért kell neked mindenről tudni? - panaszkodott. 

- Mert a kibaszott barátnőd vagyok, az istenit! Halljam! - fenyegetőztem a mutatóujjamat felé szegezve. 

- Apám volt... - suttogta. Mi? Lucius ezt tette a saját fiával? - Ez volt a jutalmam amiért nem elégedett velem. - vonta meg a vállát érzéstelenül, de én láttam a szemében, hogy nagyon fájnak neki a történtek... 

Némán gondolkodtam, hogyan segíthetnék a fiún... Nem hagyhatom, hogy visszamenjen a szünetben az apjához! És ha megöli? Mi van, ha Lucius túl messzire megy? 

- Fél óra múlva legyél kész. Én összepakolom a ruháinkat. - engedtem el a fiút és hátra léptem. 

- Hova megyünk? - kérdezte értetlenül, oldalra döntve a fejét. 

- Spanyolországba. - jelentettem ki eltökélten, majd egyedül hagytam a fiút a gondolataival.

---

Életemben nem láttam még ekkora házat. Házat! Ez inkább egy kész kastély volt. A csodálatos kőépület masszívan magasodott az ég felé, falain hatalmas üvegablakok engedték be a fényt és a melegséget az épület belsejébe. A két, kör alakú bástya tetején pedig ott álltak a királyi zászlók...

Hatalmas erkélyek, díszes és színes kert és egy lenyűgöző, hatalmas szökőkút, ami a sötétbarna bejárati ajtó előtt helyezkedett el. A nap fényesen sütött annak ellenére, hogy december közepe volt és mi azonnal le is dobáltuk magunkról a kabátokat és sapkákat. Hát igen... Megjöttünk Spanyolországba...

- Te itt éltél? - tátotta el a száját Draco, mire emlékek hadai árasztották el az elmémet. Én itt éltem. 

- Egész jó, mi? - kérdeztem nevetve, a fiú pedig elhúzta a száját. 

- Elmegy. Lehetne pár méterrel magasabb. - fintorgott komolytalanul, mire megböktem az oldalát. 

- Na gyere. Üdvözöljük a családomat. - sóhajtottam kissé feszülten, mire Draco megállított, hogy megfogja a kezemet. 

- Nem muszáj bemennünk. Csak ha készen állsz... - mondta megnyugtató mosollyal.

- Készen állok! - vettem egy mély levegőt, miközben egy ideges mosoly jelent meg az ajkaimon. 

- Aideen, Draco! - kiáltott Eira, amint meglátott minket a szökőkútnál. - Végre itt vagytok! - rohant felénk a lány izgatottan. 

- Tudta, hogy jövök? - súgta oda a fiú. - Ugye nem kell megölelnem? Utálok ölelkezni! Alana! - esett kétségbe és a kezem után kapott. 

- Baglyot küldtem nekik... - sziszegtem vissza kissé kellemetlenül. - Viselkedj Draco, ha megölel, csak öleld vissza! - nyomatékosítottam. 

- Nem elég, ha megpaskolom a hátát? - kérdezte szenvedő arckifejezéssel, de már késő volt. Eira, akár egy bomba, belerobbant a kettesünkbe és egyszerre szorított minket magához. Én örömmel öleltem őt vissza, miközben átnéztem a lány válla felett. Draco esetlenül, félelemmel a szemében tette a kezét a lány hátára.

- Anyáék már nagyon várnak titeket! Épp a kertben vannak, az ebédet intézik. Emlékszel mennyiszer ettünk odakint, az üvegház mellett? - kérdezte mosolyogva. Rá sem lehetett ismerni...

- Hát persze. Az üvegház! - kaptam a fejemhez mosolyogva, bár az emlék elég homályos volt... 

- Gyertek! A csomagokat hagyjátok itt nyugodtan, szólok a manóknak. - legyintett a föld felé, majd megragadta a kezemet és elkezdett végigrángatni a házon. 

A falak kellemes bézs árnyalatban néztek vissza rám, tele festményekkel és antik órákkal. A sarkokban hatalmas virágok és szobrok tornyosultak és én ugyan olyan ámulattal néztem körbe, mint kiskoromban. Sosem tudtam ehhez hozzászokni. Királyi család vagyunk! 

- Thomas! Megjöttek! - kiáltott fel anyám, amint meglátott kilépni minket az udvarra. Csodálatos virágos ruhája körülölelte vékony alakját, szemét pedig egy fehér kalap árnyékolta be. Boldogan öleltem meg az anyukámat, aki szinte eltörte a bordáimat, majd oldalra fordultam. Apám pedig kilépett egy hatalmas házból, magával hozva... 

- ASH! - kiáltottam fel és rohanni kezdtem az udvarra. 

- Aideen várj! Mi van, ha nem ismer fel? - kiáltott rémülten anyám és talán igaza volt, de nem érdekelt... Mert ott volt ő... A legjobb barátom, a legszebb élőlény a világon! 

Fekete pikkelyei megcsillantak a napfényben, alattuk pedig vörösen én narancssárgán folydogált a láva. Orraiból vékonyan szivárgott a füst és narancssárga szemei gyanakodva pillantottak körbe. Aztán ő is meglátott engem!

- Ash, én vagyok az! - beszéltem hozzá boldogan. - Hazajöttem, kis sárkányom! - mondtam könnyes szemmel, a sárkány pedig az ég felé fújta a lángoló tüzet. - Hogy megnőttél! Már tüzet is tudsz fújni. - gügyögtem neki akár egy őrült. 

- Minden este megmutattam neki a képedet, hogy ne felejtsen el. - lépett mellém apám. - Örülök, hogy itthon vagy, Drágám... - karolta át a vállamat, én pedig szorosan hozzábújtam. 

- Én is örülök, apa. - suttogtam, majd újra a kedvencemhez fordultam. Ő pedig szinte mosolyogva, felélénkülten lépkedett oda hozzám. 

- Hát megismersz? - nevettem rá, ő pedig orrával megbökte a mellkasomat és oldalra fordította a fejét. - Sose bírtál ellenállni a nyakvakarásnak. - csóváltam meg a fejem kedvesen. 

- Ally? - szólalt meg a hátunk mögött Draco, ámulattal a szemében. 

- Gyere! - lelkesedtem. - Bemutatlak neki! - 

- Nem biztos, hogy... - akadt meg egy pillanatra, de én közelebb húztam magamhoz. 

- Ash... Ő itt Draco, a barátom. Szeretne téged megismerni. - simítottam végig kemény orrán. A sárkány pedig a fiúra szegezte a tekintetét és akár egy kutya, elkezdte megszimatolni. Az orrát végül nekinyomta Draco sérült kezének. 

- Mi... - döbbent le a fiú és én is. Ash ekkor felemelte a szárnyát, megmutatva a rajta lévő sérülést. El is felejtettem, hogy kimenekítették őt... 

- Ő is megsérült. Vadászok elől menekítettük ki és úgy gondoltuk illő ajándék lenne a lányunknak. - mesélte büszkén apám. 

- Tökéletesen illenek egymáshoz. - mondta Draco még mindig az ámulat hatása alatt. Ő és a sárkányom pedig tisztelettel néztek végig egymáson, majd Draco rátette puha kezeit, hogy megsimogassa. 

- Lenyűgöző... - suttogta a fiú, mire Ash megpörkölte a fiú pulóverét. 

- Azt hiszem kedvel téged. - mondtam, mire mindannyian felnevettünk...