*Külső szemszög*

A napok rohamosan teltek, május lévén pedig minden tanár az utolsó dolgozatokkal hajszolta őket annak ellenére, hogy vizsgáik vannak.

Őszintén szólva nem igazán értette, hogy Minho mit keres még a sulinkban. Mármint, már 19 éves, egyetemistának kéne lennie rég. Lehet bukott, mint Changbin hyung?

Nem mert rákérdezni, hisz nem akart bunkó lenni, de mivel kíváncsi természetű nem bírta nem megkérdezni a hozzá legközelebb álló személyt, Felix-et.

-Nos, igen, bukott. Nem éppen a legélesebb kés a fiókban, de a kanalak közt is keresgélni kellene...

Bár Jisung nem volt kitűnő, mégis jó eredménnyel zárta az előrehozott érettségijét és jövőre már biztosan egyetemre fog járni. Ezzel szemben nem is volt abban biztos, hogy Minho-t felvették-e bárhova. Changbin összeszedte magát és őt is felveszik sikeresen, de Minho-t nem is látta tanulni soha. Az is gyanús volt számára, hogy évvége felé jött át a sulijukba Minho.

Júniusban mikor vége lett a sulinak is, és a maradék vizsgájának megkönnyebülten lépett ki a teremből. Meglepődve találta magával szemben Minho-t.

-Szia Jisung! Hogy ment?-kérdezte.

-Szia hyung...-mondta csodálkozva.-Hogyhogy itt vagy?

-Nos, én most pótérettségiztem.

-Értem.-mondta halkan a fiatalabb. Kellemetlenül érezte magát most, minha hirtelen nem tudott volna mit mondani. Pedig rengeteg kérdése volt. Túl sok is talán. Sóhajtva felnézett és egy szomorú mosolyjal jutalmazta meg.

-Remélem jól sikerült neked is! Viszlát hyung!-kerülte ki és gyors léptekkel elindult hazafelé. Nem tudta ő sem, mi váltotta ki belőle ezt a reakciót. Nem az zavarta, hogy Minho esetleg buta, vagy hogy pótvizsgáznia kellett. Nem, őt az zavarta, hogy nem mondta el neki, miért történt ez vele. Nem bízik meg benne? Miért is tenné ezt, hisz ő neki még mindig csak egy ember.

A gondolatai annyira cikáztak, hogy majdnem kilépett az autók közé, de hátulról valaki visszarántotta. Könyörgött, hogy ne Minho legyen ott, de nem járt szerencsével.

-Sung, mi a baj?-nézett rá haragosan az idősebb.-Miért hagytál ott csak úgy? Válaszolj!-rántotta meg a karját, de nem kellett volna.

Jisung sírva kuporodott össze a földön. Levegőjét kapkodva szorította magához a lábát. Maga körül senkit és semmit nem látott vagy hallott, csak a nagy feketeséget.

Minho tudta mit kell tennie. Óvatosan a karjába vette és a legközelebbi padra ültette. Mellé ült és a hátát simogatva várta, hogy megnyugodjon. Mikor ez 10 perc elteltével sem múlt el sóhajtva az ölébe húzta és szorosan átölelve kezdett a fülébe suttogni.

-Kérlek ne haragudj! Nem kellett volna megrángatnom és el kellett volna mondanom, hogy buktam egy osztályt! 

Mélyen a szemébe nézett a kisebbnek, aki addigra már abbahagyta a sírást.

Szinte egyszerre mozdultak, lassított felvételben. Arcuk egyre közelebb ért egymáshoz és mikor már pár centi volt közöttük Minho megállt.

-Nem lehet!-suttogta, majd óvatosan elhúzódott a fiatalabbtól.

-Hyung, mi a baj?-nézett rá ijedten a fiatalabb, aki azt hitte ő csinált valamit rosszul.

-Nem...nem csókolhatlak meg! Bocsáss meg Jisung!-tette le az öléből és a táskáját felkapva indulni készült.

-Hyung, miről beszélsz te?-nézett rá felháborodva.

-Jis.-nézett mélyen a szemébe. Látta benne a fájdalmat és a csalódottságot.-Nem vagyok neked elég jó! Nem lehetünk együtt, értsd meg!

-Dehisz én...szeretlek!-mondta ki Jisung, amivel még magát is meglepte.

-Tudom. Én is szeretlek téged! De még várni kell egy kicsit. Ígérem visszajövök majd hozzád!-fogta meg a kezét óvatosan.

-Miről beszélsz, miért nem mondassz el soha semmit?-sírta haragosan.-Most azonnal magyarázd meg ezt az egészet! Hova mész? Mikor jössz vissza? Miért nem lehetünk együtt, ha szeretjük egymást?

Szíve mintha ezer meg ezer darabra tört volna szét. Úgy érezte sosem fájt még semmi sem ennyire, mint a szerelem...

-A Kerítés mögé megyek! Kb. 3 hónapra. A magatartásomon akarok javítani, hogy egy jobb démon lehessek, akit megérdemelsz! Amint visszajöttem meglátod minden jóra változik! Én döntöttem úgy, hogy bemegyek!

-Akkora fogsz visszajönni, amikor lesz a szülinapom?

-Igen, valahogy az előtt pár nappal.

-És mi van, ha nem leszek démon? Akkor is szeretni fogsz?

-Bármi is legyél, a szívem csakis a tiéd! Nem akartam elmondani, hogy szeretlek, mert akkor nehezebben fogsz megvárni!

-Megpróbálom kibírni hyung! Várni fogok rád!-suttogta könnyes arccal.

-Holnap már indulok! Te is biztos tudod, hogy nem vehetem fel a kapcsolatot veletek addig a 3 hónapig, szóval most találkozunk utoljára!

-Nagyon vigyázz magadra hyung!-ölelte át a derekát.-Hiányozni fogsz!

-Te is nekem!

Minho szeme is könnyes lett, amit Jisung meglátva rögtön letörölgetett. Az idősebb arcát simogatva próbálta megnyugtatni mindkettejük zakatoló szívét.

-Ha nem is akarsz még megcsókolni, remélem ezt elfogadod!-hajolt az arcához és egy apró puszit nyomott rá. A magasabb elpirult és zavarában kuncogni kezdett.

-Most már tényleg mennem kell! Össze akarok még pakolni pár dolgot!

-Viszlát hyung!

-Viszlát Jisung! Miután visszjöttem nyugodtan hívhatsz Minho-nak!-mosolygott rá, és egy homlok puszi után elengedte.

Még hosszan integettek egymásnak, majd mikor eltűntek egymás látószögéből Jisung szomorúan baktatott haza. Érezte, hogy az egyik legnehezebb hónapok elé fog nézni.