Felmentem a szobámba, onnan pedig a fürdőbe. Egy óráig fürödtem, aztán mentem csak aludni, felvettem egy másik fehér hálóinget, majd befeküdtem az ágyba, hogy lepihenhessek.

Csak feküdtem, de nem jött álom a szememre. Lehet, hogy a démon részem beleszól az emberi tevékenységeimbe. Mivel már órák óta aludnom kellett volna, ezért inkább keresek egy elfoglaltságot, így elindultam a könyvtár felé. Megfogtam egy gyertyát, meggyújtottam és elindultam a folyosón. Az éjszaka közepén nem volt fent senki, ezért figyeltem, hogy minél halkabb legyek. Lehet, hogy nem én voltam a világ legkedvesebb embere, de nekem is volt szívem. Amikor beértem becsuktam magam mögött az ajtót, és elkezdtem gondolkozni, hogy milyen könyvet keressek magamnak. Mivel nem volt ötletem ezért elindultam a polcok között. Már a negyedik sorban voltam amikor leesett egy könyv a legfelső polcról.
-Van ott valaki?- kérdeztem hátrafordulva. Nem kaptam válasz, ezért a szabad kezemmel a tőröm felé nyúltam, de nem vettem ki a tokjából, aztán elindultam a könyv felé. Felesleges ott tartanom a kezem, mert nem tudon használni a fegyvert, de adott egy biztonsági érzetet. Mikor odaértem lehajoltam, hogy elolvassam mi áll rajta, de nem volt címe. Újra körbenéztem, de nem láttam senkit. Elindultam a szobámba, mert nem éreztem magam biztonságban. Amikor beléptem bezártam az ajtót, aztán leültem az ágyamra. A könyv vörös kötésű volt, de nem volta rajta semmi. Próbáltam jobban megnézni a borítót, mert néhány helyen foltokat láttam. Furcsának tartottam ezért megszagoltam és azonnal rájöttem mi az. Vér. Gyorsan belenéztem a tükörbe, és láttam, hogy a szemem kékről vörösre változik. Adolfo-nak igaza volt. Egy csepp vér és elvesztem a kontrollt a démoni részem felett. Nem volt mit tenni, elkezdtem az olvasást. Kinyitottam a könyvet és az első lapon az állt:
Szeretettel Katerina-nak! Carolyn és Noel-től!
A szüleimtől kaptam ezt a könyvet. Lapoztam még egyet és láttam, hogy az egész könyv kézírással volt megírva. Direkt nekem írták ezt a könyvet. Elkezdtem olvasni, nagyon sok rész arról szólt, hogy mennyire szerettek és, hogy mennyire megakartak védeni, de tudták, hogy nem tudnak sokáig. Sokat meséltek a megismerkedéseikről. Az apám első látásra beleszeretett az anyámba, aki azonnal meg akarta ölni őt. Ezen elmosolyogtam. Az apám, az édesanyám minden egyes támadástól elugrott. Végül kiverte a nő kezéből a kardot, és megcsókolta. Ekkor az anyámban nem volt már több düh. Annyira örültem, hogy még több dolgot tudtam meg a szüleimről, hogy halkan, de elnevettem magam. Egy könny lecsördült az arcomon. Nem tudtam eldönteni, hogy a bánattól vagy az örömtől, de nem számított. Csak annyi volt nekem a fontos, hogy újra érezhetem a szüleimet.

Sokat írtak a gyerekkoromról. Miket csináltunk, hogyan játszottunk, mi történt a születésnapjaimon. Csupa nevetések, mosolygások és a legfontosabb, hogy szeretett volt minden napom. Egy kicsit leraktam a könyvem, hogy kisírhassam magam a párnámon. Nem tudom mennyi ideig feküdtem arccal a párnába temetve, de végül folytattam az olvasást. Nagyon sok oldalon keresztül csak az emlékeink voltak leírva. Minden egyes boldog résznél sírtam. Azt hittem túl léptem rajtuk, de ezek oldalak olvasásánál rájöttem, hogy még mindig szeretem őket és, hogy sosem tudok ezen túllépni.

Miután elértem azt az oldalt ami a tizedik születésnapom előtti napot írta le, azt hittem, hogy a könyv véget ér, de volt még pár lap. Kinéztem az ablakon, és rájöttem, hogy mindjárt felkel a nap. Egész éjjel fent voltam, de mégsem voltam fáradt. A démoni részemen nem mindig tudok uralkodni és ezek szerint átbillen az egyensúlyom, és az emberi részem elvész egy ideig.
-Nem ez a legfontosabb!- szóltam magamra rá. A következő oldalakon lepődtem meg a legjobban. Nem a családunkról írtak a szüleim, csakis rólam. Arról, hogy mi történik, ha megélem a tizenharmadik életévemet. Először édesanyám írását olvastam el. A eleje olyanokat írt le amikről már felvilágosított Adolfo, de egy résznél megakadt a szemem.

"Édesem, ha ezt olvasod akkor biztos, hogy én nem élek. Ezért írom most ezt neked le. Sosem mondtam el, de én démonvadász vagyok. Mivel te is olyan vagy mint én, elmondom mit tegyél. Csak egy feladatunk van, hogy megöljük a démonokat. Ha felnősz kérlek tegyél egy kivételt az apáddal. Az én édesanyám, vagyis a te nagymamád, mindig azt akarta, hogy az én fegyverem két tőr legyen, de én jobban szerettem a kardokat, ezért azt neked szánom. Úgy tűnhet, hogy nekünk nincs esélyünk legyőzni egy démont, de ez nem igaz. Elárulok neked egy titkot, hogy én hogyan öltem meg a démonokat. Mindig olyan démonokat öltem meg akiknek volt démonmesterük. Beleszúrtam az emberbe a kardom és behatoltam a testébe, így beszélni tudtam a lelkével. Rábeszéltem, hogy parancsoljon rá a démonjára, hogy többet ne mozduljon meg, és én akkor léptem közbe. Azonnal megöltem. Ez volt az én titkom, így öltem meg a démonokat. Nyugodtan használhatod ezt a technikát mert, ha valakibe beleszúrod a tőröd, te is belemész a testbe és beszélhetsz a lélekkel, úgy, hogy nem hallja meg a démonja. Röviden és egyszerűen, meg tudod bontani egy kis ideig a szerződést. De kicsim, nem tudod megölni az illető lelkét. Ezt jól jegyezd meg! És még valami, ahhoz, hogy ezt tudd tenni a fegyvereddel, meg kell tanulnod harcolni vele."

Mikor befejeztem az olvasást a meglepetéstől a szemem kitágult. Ezeket olvasva teljesen megrémültem, de örültem is. Ránéztem az órára és rájöttem, hogy Adolfo mindjárt jön ébreszteni. Addig be kell fejeznem, mert nem akarom, hogy tudjon erről a könyvről, ezért folytattam az olvasást.

"Kislányom! Nem tudom, hogy édesanyád mit írt ilyen hosszan, de én megpróbálok rövidebb lenni. Szóval, ott kezdeném, hogy meghaltam, mert egy démonfegyverrel megöltek. Azért részletezem ennyire, mert én démon vagyok, mivel a lányom vagy ezáltal te is. Mint minden démont, te is képes vagy felfalni a lelkeket. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy sokkal fejlettebb a fizikai erőid. De ezek nem csak úgy jönnek. Sokat kell ehhez gyakorolni. És van egy képesség amit csak te tudsz. Félig démon vagy, és félig ember. Amíg meg nem halsz addig az emberi részed az erősebb, persze vannak kivételek például ha vért látsz vagy ha megsérülsz mert akkor a démoni részed előjön és lassan el kezdenek gyógyulni a sebeid. De ha meghalsz, nem történik semmi, csak annyi, hogy nem kelsz fel többé, Olyan leszel mint egy átlagos ember. Csak akkor éledsz újra, ha egy démon felfalja a lelked, esetleg egy halálisten nem gyűjti-e össze. És van egy rossz és fájdalmas hírem. Ha élsz akkor is megtörténhetnek az előbbi dolgok. Tapasztalatból mondom, hogyha egy lelket felfalsz sokkal erősebb leszel."

Tényleg elég rövidre fogta. Ezeken nem lepődtem meg annyira, mert Adolfo sokat mesélt róla. Becsuktam a könyvet és körülnéztem az ágyon. Azt tűnt fel először, hogy tiszta víz voltam a sok sírástól, ezért felkeltem az ágyról és a szekrényhez indultam, hogy átöltözhessek, de alig tettem pár lépést és megálltam. Abban a percben jöttem rá, hogy hogyan fogok bosszút állni Nicholas-on. Gyorsan elraktam a könyvet abba a dobozba amiben a tőreimet tartottam, hogy senki se tudjon róla. Aztán leültem az ágyra és vártam, hogy Adolfo bejöjjön. Nem telt bele pár percbe és bejött. Belépett és megszeppen megállt. Már második reggel amikor ráhozom a félelmet.
-Elnézést Adolfo, nem akartam megijeszteni!- kértem bocsánatot- Lenne egy kérésem. Tudom jól, hogy ön igazán jó a harcművészetben ezért kérem tanítson meg engem is!- fejeztem be. Nem mondott semmit, és kezdtem kényelmetlenül érezni magam, de hirtelen egy kedves mosoly jelent meg az arcán.
-Ha ezt kívánja! És ha szabad megjegyeznem, nagyon örülök, hogy ezt hallom- hajolt meg, de folytatta- A reggelijét a pincében készítem elő. Bólintottam és miután kimentem elkezdtem öltözni, aztán a tőrökkel a lábamon elindultam a pincébe.