Este az alvásra készülődtem, amikor valaki kopoktatott a szobámba.
-Tessék!- szóltam az ajtó felé. Adolfo lépett be.
-Elnézést kérek a késői zavarásért, de szólni szerettem volna, hogy holnap érkeznek a Battford testvérek- mondta, bólintottam, hogy megértettem, aztán meghajolt és kiment a szobámból. Nem azért hívtam át, mert annyira kedvelném őket, csak ha nem találkoznánk gyakran, Rose hirtelen beállítana kérdezés nélkül. Felvettem a fehér hálóingemet, kifésültem a derekamig érő fehér hajamat. Az édesanyámnak is hófehér haja volt, és azt mondta az ő felmenő női részének mindenkinek ilyen volt a haja. Leültem az ágyra, betakaróztam a vörös takarómmal, és elfújtam az utolsó gyertyát ami világított a szobában, és lefeküdtem aludni.

Reggel magamtól ébredtem. Felálltam és elindultam a komód felé, hogy megnézhessem az órát. Tíz perc múlva jönne Adolfo ébreszteni. Odamentem a tükörhöz, de a szemeim megint vörösek voltak. Próbálkoztam, hogy a szemem újra kék legyen, és elég hamar sikerült. Egyre jobban kontrolláltam a szemem színét. Hirtelen bejött Adolfo, aki megtorpant az ajtóban.
-Elnezést kisasszony, felébresztettem?- kérdezte udvariasan a komornyik.
-Nem. Nem rég keltem fel- válaszoltam, aztán a komornyik meghajolt és kiment a szobámból. Odamentem a szekrényhez és kivettem az aznapi ruhámat. Meglepetésemre, Adolfo az egyik polcra már rápakolta a rövidnadrágjaimat. Felvettem egy sötétkék nadrágot, abba belegyűrtem a fehér ingemet, felraktam a tőreimet, és rávettem egy sötétkék szoknyát. Kiegészítőként egy fekete nyakkendőt vettem fel és az egész ruhára egy női zakót. Aznap egy fekete csizmát vettem fel, ami a térdem alá ért. A három év alatt nem telt el olyan nap, hogy nem hordtam kesztyűt, így ez a nap sem történt másképp. Felvettem egy fehér kesztyű párt, aztán újra a tükör elé mentem. Senki nem tudná megmondani, hogy én nem vagyok teljesen ember. Nem adtam rá még okot. De remélem nem ez a nap lesz amikor lebukok, mert William-nak van egy démonja, és ha megtudná elmondaná a fiúnak.

Benyitottam az étkezőbe és ott várt már Adolfo, mellette a cseléd Lindi, és a szakács Curt.
-Jó reggelt, kisasszony!- szóltak kórusban a szolgálók. Nem volt reggel nagy kedvem beszélgetni, ezért csak bólintottam egyet, aztán leültem reggelizni.
-Kisasszony, Battford-ék válaszlevele- mondta, és odaadta nekem az irományt. Csak annyi állt benne, hogy szívesen elfogadták az ajánlatot, és az ebéd után érkeznek, majd este mennek csak haza. A reggeli alatt nem szólaltam meg, így nem történt semmi érdekes. Minden egyes étkezésemet egy csésze teával zártam.
-A kertbe rakjanak ki egy asztalt, mert ott fogunk teázni délután!- adtam ki az utasítást, aztán elindultam a könyvtárba keresni egy izgalmas könyvet, mert minden papírmunkával végeztem.

Egész délelőtt olvastam, és csak akkor vettem észre, hogy késésben vagyok, amikor az órára néztem. Egy óra volt még a vendégek érkezéséig. Megforgattam a szemem, és elindultam az ebédlőbe, ahol ott várt már az ebédem. Leültem és elkezdtem az étkezést. Most szerencsém volt, mert csak Adolfo volt bent velem a szobában, így nyugodtabb voltam, hogy nem néznek annyian. Épp befejeztem az étkezést amikor hangokat hallottam az előcsarnok felől. Felálltam bólintottam Adolfo felé, így köszöntöm meg a finom ételt, és elindultam a másik terem felé. Épp becsuktam az ajtót, és hirtelen Rose a nyakamba ugrott. Nagyon szorosan ölelt, és démonként is éreztem, hogy nem kapok levegőt.
-Rose, így megfulladok!- mondtam elcsukló hangon.
-Sajnálom! Csak annyira örülök, hogy újra látlak, olyan régen találkoztuk!- mosolyodott el. Miután leszállt rólam jobban megnézhettem hogyan nézett ki. A zöld szemeihez nagyon illet a szőke haja, ami oldalt két copfban volt, aminek tökéletes hullámai voltak. Az arca két oldalán ki volt hagyva két kisebb tincs, amik egyenesek voltak. Egyberészes rózsaszín ruha volt rajta, és a szoknya alján fodrok. Már egy kicsit feltűnően néztem, ezért a bátyja, William, odajött mellém. Megfogta a bal kezem, és kezet csókolt. William ilyen húzásaitól mindig elpirultam. A fiú sokban eltért a húgához képest. Neki sötétbarna haja volt, barna szemekkel, és inkább sötétebb ruhákban járt. A mai napon egy sötétzöld együttes volt rajta. De mind a két testvér két évvel volt idősebb nálam, és mindig mosolyogtak, őszintén. Erről volt híres a Battford család, mindig mosolyogtak és vidámak voltak. Én utoljára három évvel ezelőtt voltam boldog, így sokban különböztünk, de mindig kedveltek engem, én is a magam módján.
-Örülök, hogy elfogadtátok a meghívásomat!- mondtam egy hamis mosollyal az arcomon.
-Nincs mit köszönöd! Mindig szívesen jövünk ha hívsz minket!- válaszolta William.
-Nem tolakodásért, de mikor kezdünk teázni?- kérdezte Rose. Sosem figyelt az etikettre ha együtt voltunk.
-Igaz is! Erre tessék!- intettem, hogy kövessenek, és elindultunk a kert ajtóhoz. Nem szólalt meg, de William komornyikja, aki egy démon volt, ő is követett minket. Amikor kiértünk ott várt minket egy fa alatt egy asztal mellette pedig Adolfo teáskannával.
-Jó napot Lord William, Lady Rose!- köszöntette meghajolva Adolfo a vendégeket.
-Önnek is!- mondta William.
-Adolfo, de rég találkoztunk!- mosolyodott el Rose. Nem ismert határokat a kedvesség terén szerintem. Leültünk teázni és beszélgettünk mindenről. Tényleg mindenről mert Rose mindig mondott egy témát amit nagyon ki kellett boncolni. Amikor valakinek kiürült a csészéje Adolfo újra töltötte, hogy senki se maradjon tea nélkül.
-Még mielőtt elfelejteném,- kezdte el William én pedig könyökölve a fiú felé fordultam- egy hónap múlva Nicholas Roberts rendez egy bált. Kaptunk egy meghívót, de a te neved nem állt a résztvevők listáján, ezért arra gondoltunk, hogy lehetnél a kísérőnk- mondta és átadta nekem a meghívót. Elolvastam az állt benne, hogy egy nyárköszöntő bál lesz, ahol nem kell kiöltözni mert ez egy jelmezbál, és én volnék a Battford család kísérője. Nem féltem attól, hogy Nicholas milyen módon reagálná le, hogy én még életben vagyok. Nem félelem volt bennem, hanem kíváncsiság.
-Köszönöm a meghívást! Elfogadom!- válaszoltam egy hamis örömmel az arcomon, erre Rose felállt és a nyakamba ugrott.
-Ez remek! Legalább nem egy fajankó fog a mi asztalunknál ülni!- mondta és elnevette magát. Ezen nekem is kuncognom kellett.
-Rose! Ne legyél udvariatlan!- közölte William a testvérének aztán felém fordult- Örülök, hogy elfogadtad a meghívást!- fejezte be a mondandóját. Beszélgettünk még egy kis ideig, aztán menniük kellett, kikísértem őket, Rose egy öleléssel búcsúzott, William pedig adott újra egy kézcsókot. Adolfo becsukta az ajtót, én pedig elindultam a szobámba.
-Kisasszony- szólított meg. Megfordultam, hogy ne legyek udvariatlan a beszélgetés alatt.
-Miért óhajt elmenni a Roberts birtokra?- kérdezte. Láttam a szemébe, hogy tényleg nem érti.
-Csak egy okom van. Valamilyen úton bosszút akarok állni Nicholas-on!- mondtam majd a szemem vörösre változott az akaratomra. Egyre könnyebb volt változtatni a szemem színét. Visszaindultam a szobámba, mert a tea alatt besötétedett.