-Ideje felkelni, kisasszony!- mondta Adolfo, aztán elhúzta a függönyöm és besütött a nap. Megdörzsöltem a szemeim, aztán hirtelen kikeltem az ágyból és odasiettem a tükörhöz. Még mindig vörösek voltak a szemeim.
-Adolfo, mikor lesz újra kék a szemem színe? Ilyen színnel nem mehetek senki közelébe- kérdeztem a komornyikomat.
-Ezt a beszélgetést lent szerettem volna folytatni, mert elmondtam volna néhány alap dolgot, mint ezt is- válaszolta meg Adolfo. Lehet, hogy idős volt és feledékeny, de nem lehetett azon változtatni amit ő eltervezett. Elindultam a szekrényem felé, hogy kivegyem a ruhámat, de a komornyikom elém lépett.
-Kisasszony, ha nem probléma tennék egy kis változtatás az öltözékében. A mai naptól szeretném, ha minden nap hordaná- mondta Adolfo, aztán odament az asztalhoz és odaadott nekem egy rövidnadrágot.
-Adolfo, ugye nem azt akarja, hogy mostantól csak ennyi ruha legyen rajtam az alsó részemen?- kérdeztem, mert nem értettem az okát.
-Természetesen nem,- válaszolta, aztán elővette az egyik tőrömet és a két bőrszíjára mutatott- a nadrágot azért kell viselnie, mert a fegyverei a szoknyája alatt lesznek, és ahhoz, hogy használhassa le kell venni a szoknyát, és nem lenne jó ha nem lenne alatta semmi. Másfelől a bőrszíj ne sértse meg a bőrét, emiatt a nadrágra rakja fel- fejezte be a magyarázatot. Nagyon furcsálltam és idegesített, hogy ennyire aggódik miattam. Miután Adolfo befejezte meghajolt előttem, és kiment a szobámból. Elkezdtem átöltözni, először felvettem a fekete nadrágot amibe begyűrtem a fekete ingem. Folytattam az öltözést azzal, hogy mind két tőrömet a lábamra, egyet a balra és egyet a jobbra tettem. Felemeltem egyesével mind a kettőt, de egyik sem mozdult meg. Aztán felvettem a vörös szoknyámat, így már nem látszódtak a fegyvereim. Kiegészítőként az ingem gallér része alá egy vörös szalagot kötöttem és mivel ma nem volt kellemes idő, ezét felvettem egy pelerint. Miután felvettem a ruháimat, elővettem egy barna csizmát ami a bokámig ért. Utoljára ránéztem a jobb kézfejemre, amin ott volt a szimbólumom, de nem világított. Nem tudtam miért van ott még, de felvettem egy pár fekete kesztyűt. Végezetül belenéztem a tükörbe, de még mindig vörösek voltak a szemeim, aztán elindultam. Kimentem a szobámból, hogy Adolfo-val folytathassuk a beszélgetést, de ő már nem volt ott, ezért lementem az étkezdébe, mert amikor csak ember voltam mindig ott kezdtem a napomat.

Beléptem az étkezőbe, de nem volt ott senki. Azt tartottam még furcsának, hogy étel se volt készítve az asztalra, ebben csak annyi probléma volt, hogy éhes voltam. Elkezdtem gondolkozni, hogy hova mehetett Adolfo, és az az ötletem támadt, hogy megnézem a tegnapi pincében. Amikor lementem megláttam a komornyikom, aki egy asztalnál készíti elő a reggelimet.
-Elnézést, hogy nem szóltam, hogy itt készítem elő a reggelijét, de szerettem volna itt tisztázni a fontos információkat, hogy ne hallhassa a többi itt dolgozó- magyarázta meg Adolfo. Leültem az asztalhoz, és elkezdtem enni. Nem szóltam egy szót sem csak vártam, hogy elkezdje a mondandóját.
-A legfontosabb dolog, hogy senki nem tudhatja meg kicsoda maga. Még Sebastian sem- kezdte el, de én itt közbe szóltam.
-Sebastian már nem a démonom- jelentettem ki.
-Ez nem teljesen igaz, mert a szimbóluma még mindig ott van a kezén. Ha egy parancsot mondana Sebastian-nak, újra az ön démonja lenne.
-Adolfo, azt tudom miért élek, de azt nem hogyan?- kérdeztem rá.
-Ha az emberi teste sérül meg nem történik semmi, csak egy kicsit gyorsabban gyorsulnak a sebei, amibe nem halna bele. De ha a lelke eltűnik újraéled. Az éjjel nem mondtam mit tud tenni a fegyvereivel, se a démoni részével, ezért elmagyarázom. A fegyverével meg tudja ölni az embereket, a démonokat és a halálisteneket. Az embereket olyan könnyen tudja megölni a tőrökkel, mint egy átlagos fegyverrel. A démonok egy nehezebb feladat, mert ők gyorsabbak és erősebbek, de mivel a kisasszony is egy démon, és elegendő gyakorlással ön képes lesz, hogy egy démon szintjén legyen. A halálistenek is egy nehezebb prédák, a kaszák miatt, de az ön tőre azonos képességgel bír, mint azok a fegyverek. A démoni részével képes megérezni egy lényen, hogy van lelke vagy nincs- magyarázta hosszan Adolfo, én pedig, addig végeztem az étellel.
-Csak ennyit kel tudnom?- kérdeztem, mert úgy éreztem hogy nem tudok mindent. Erre a válasz csak annyi volt, hogy Adolfo megrázta a fejét. Belekortyoltam a teámba, és amikor letettem a csészét megláttam a szemeim.
-Adolfo, hogyan lehet újra kék a szemem?- újra, kérdeztem.
-Ez egy kicsit nehéz lesz. Erősen kell koncentrálnia az emberi részére, de egy csepp vértől is újra vörösek lesznek és ha mérges akkor is- válaszolta meg.
-Adolfo, kérem küldjön egy meghívót Rose-nak és William-nek, egy teára, holnapra délutánra!- adtam az utasítást Adolfo-nak, aki egy meghajlással jelezte, hogy értette. Felálltam és elindultam a lépcső felé, közben a komornyikom elkezdte pakolni a reggeli maradványaimat.

Bementem a szobámba és a tükör elé mentem. Behunytam a szemem és elkezdtem felidézni az életem jó emlékeit, a családomat, a barátaimat és a régi vidámságot a tíz éves koromról. Kinyitottam a szemem és a tükörben újra a kék szememet láttam meg. Érdekes volt az öltözékemhez, mert a ruhám vörös és fekete színben pompázott, míg a szemem újra világos lett. Lehúztam a jobb kezemről a kesztyűt és ránéztem a jelképemre.
-Csak egy parancs, és újra démon mester lennék?- tettem fel magamnak a kérdést kuncogva, és visszavettem. Aztán elindultam a dolgozó szobámba, hogy folytathassam a papírmunkát amit jó pár napja abbahagytam.