Éjfél lehetett amikor Sebastian kopogtatott a Hood birtok ajtaján. Kezében az eszméletleb Katerina feküdt, akinek már elvette a lelkét. Adolfo nyitott neki ajtót, egy gyertyatartóval a kezében,hogy láthasson, a komornyik ruhájában, mintha le sem feküdt volna aludni.
-Jó estét, Sebastian!- köszöntötte Adolfo a démont.
-Önnek is!- mosolygott Sebastian az idős férfira.
-Úgy látom az Úrnőnek elvette a lelkét- állapította meg, miután ránézett Katerina-ra, aki a démon kezében feküdt még mindig.
-Úgy vélem az én feladatom véget ért önöknél- mondta Sebastian és belépett az ajtón, hogy letehesse egy kanapéra a lányt. Nem volt Katerina nehéz, és a démonok elképzelhetetlen fizikai erőkkel rendelkeztek, de a lány számára most már csak egy gyerek volt, mégis a kisasszony kezén ott volt még a jel, ami már nem világított. Sebastian úgy vélte, hogy visszahozza a lány testét, hogy el lehessen majd temetni. Akármennyire, a démonok nem éreztek együtt az emberekkel, tiszteletben tartották az előző mesterük testét. Ránézett még utoljára Katerina-ra, aztán elindult az ajtó felé.
-Minden jót, Adolfo!- mondta mosolyogva Sebastian és kilépett az ajtón, aztán becsukta maga mögött az ajtót.

Amikor Sebastian kilépett a birtok ajtaján, szembe állt vele a kapunál Nicholas és a démonja, Jonathan.
-Sebastian!- köszöntötte Nicholas a távozni készülő démont.
-Jó estét, Nicholas úrfi! Szabad tudnom késői látogatásának az okát?- kérdezte Sebastian unottan.
-Alkut ajánl önnek a mesterem. Szerződést köthet vele, mint második démon- szólt közbe Jonathan. Sebasian először nem szólt semmit, az előbb hallottakon gondolkozott.
-Mi jó származna nekem abból, hogy egy másik démonnal osztozkodjak egy lelken?- kérdezte érdeklődően Sebastian.
-A győztes megkapja a lelkem, és megölheti a vesztes démont- mosolyodott el Nicholas, mintha tudná, hogy Sebastian nem fog tudni ellenállni. Az említett démon félpercig csöndben maradt, aztán egy rejtelmes mosoly húzódott a szájára.
-Áll az alku!- jelentette Sebastian, és közelebb ment az új mesteréhez és meghajolt előtte. Aztán odalépett Jonathan-hez.
-Élvezetes lesz megölni, téged Jonathan- mondta a démon, aztán elindult Nicholas birtokára.

Amikor felébredtem a saját szobámban voltam. Egy vörös takaró volt rajtam, rajtam pedig egy fehér hálóing. Nem láttam túl sok mindent, mert nagyon sötét volt. Nem szoktam ilyen későn fent lenni. Meg akartam nézni az órát ami a komódomon volt, ezért kikeltem az ágyból. Valaki nyitva hagyta az erkély ajtómat, így bejött a hideg levegő, ezért kénytelen voltam a takarómat magamon hagyni. Tavaszi időjárás volt, sosem lehetett eldönteni, hogy milyen az idő. Először az ajtót csuktam be, hogy ne hűljön tovább a szoba, aztán indultam a szekrényhez. Mivel az én szobám hatalmas volt egy átlaghoz képest, viszonylag sokat kellett mennem mire elértem az erkélyt. A komódom az ajtóm mellett volt, így el kellett mennem a szoba másik felébe, a ruhaszekrényem előtt. Mielőtt a komódhoz értem belenéztem a tükörbe és egy olyan látvány fogadott, amit soha éltetemben nem gondoltam volna. Minden a szokásos volt, a hófehér hajam, a sápadt arcom, de a szemem nem kék volt. Mind a kettő vörösen izzott, mint a démonoknak. A látványtól elvesztettem az egyensúlyom, és elkezdtem hátrafelé menni, amíg neki nem ütköztem az ágyamnak, és a földre rogytam. Hirtelen sajogni kezdett a fejem és emlékeket kezdtem látni magam előtt. Amikor Nicholas átveszi a testem felett az irányítást, mikor küzdünk egymással, aztán bele esek a tóba, meghalok, és végül Sebastian felfalja a lelkem.
"Hogy lehetséges ez?" Éppen ezen kezdtem volna el gondolkodni, amikor kinyílt a bejárati ajtóm, és belépett rajta Adolfo.
-Elnézést kérek a zavarásért, de úgy hallottam felébredt- kezdte el Adolfo. Aztán bejött a szobába lerakta a gyertyatartó a komódra, aztán odajött hozzám felsegített, és leültetett az ágyra, mert még mindig szédültem a fejfájásom miatt.
-Adolfo, ugye meg tudja magyarázni ezt a helyzetet?- kérdeztem reménykedve és értetlenül.
-Igen, kisasszony. De ha nem bánná a legelején kezdeném el?- kérdezte Adolfo előttem állva.
-Ha kérhetném- válaszoltam, de tudtam azt is, hogy ezt nem egy kérdésnek szánta, hanem egy kijelentésnek.
-A szüleid nem voltak egyszerű emberek. Pontosabban az édesapja nem is volt ember, mert ő  egy démon volt, az édesanyja pedig egy démonvadász. A démonvadászok egyszerű emberek, akiknek vannak fegyvereik, amikkel meg kell ölniük a démonokat, és a halálisteneket is meg tudják ölni, de nem ez a feladatuk. De mivel csak emberek nincsenek különleges képességük, csak  a fegyverük, ezért könnyen meg tudják ölni őket.
-Adolfo, de a halálisteneknek vannak kaszáik, amikkel a lelkeket gyűjtik össze. Azzal mit kezdenek a démonvadászok?- kérdeztem értetlenül. Nem az volt a legfontosabb, hogy a szüleim, hogy lehetnek a szüleim, ha nekik ellenségeknek kellett volna lenniük, mert gondoltam, hogy ezt a kérdést meg fogja magyarázni.
-A fegyverek olyan képességgel rendelkeznek, mint a kaszák. Mivel az anyja ember volt, az apja pedig démon, az Úrnő egy hibrid.
-A szüleim, hogy lehettek házastársak ha ellenségek voltak?- kérdeztem rá, mert Adolfo ezt a témát kikerülte.
-Az édesanyjának egy küldetése során meg kellett ölnie egy démont. Sajnos mikor megölte egy másik észrevette és lebukott. Ahelyett, hogy az a démon aki meglátta megölte volna, beleszeretett. Az édesanyjával is ez történt. Így a jellemüket titokban tartották és grófként éltek tovább. De az édesanyád volt a legjobb démonvadász így nem engedték, hogy kiléphessen. Elkezdtek utána nyomozni és megtudták hogy egy démonnal áll házasságban. Ez nem lett volna probléma számukra, de ön akkor már megszületett, így csak egy választásuk volt. Megölni az egész Hood családot. Erre a feladatra egyszerű embereket bíztak meg, így megölték a szüleidet, de téged csak eladtak, hogy még több pénzt szerezhessenek. De egy hónap után ön visszatért egy démon társaságával, ezért nem merték bántani. Csak abban reménykedtek, hogy a démon felfalja a lelkét mielőtt betöltöd a tizenharmadik életéved- itt fejezte be a mondandóját Adolfo. Mivel várnom kellett egy kicsit, inkább feltettem egy kérdést.
-Miért volt olyan fontos, hogy tizenhárom éves lehessek?- kérdeztem. Mivel Adolfo idős volt, egy kicsit szenilis is.
-A tizenhárom egy balszerencse szám. Így ebben az életkorodban jön elő a démon részed, mert addig csak ember vagy- válaszolta.
-Adolfo, említetted azt, hogy én most már hibrid vagyok. Ez miért olyan különös?- kérdeztem rá. Sajnos ezek a beszélgetések mindig átalakultak egy kérdez-feleletté. 
-Kérem jöjjön velem- mondta Adolfo, megfogta a gyertyatartót és kiment a szobából, én pedig követtem őt. Nem tudom mit szeretne mutatni nekem, mert a kastély minden egyes szegletét ismerem. A szobám az első emeleten volt, ezért elindultunk az előcsarnok felé. Amikor leértünk a lépcsőn rögtön jobbra kanyarodtunk, a lépcsőfalon lévő képhez, ami vászonra volt festve és a szüleimet ábrázolta. Megálltunk előtte, de Adolfo nem tett semmit.
-Adolfo, most mire várunk?- kérdeztem egy hamis mosollyal az arcomon. Sajnos a szenilis tulajdonságát nagyon szégyellte, ezért mindig kellemetlenül érezte magát amikor előttem elfelejtett valamit, így egy mosollyal próbáltam nyugtatni, hogy nem csinált semmi rosszat.
-Elnézést, kisasszony!- mondta szomorkodva Adolfo és elhúzta a képet, és megláttam mögötte egy ajtót. Nagyon meglepődtem, mert sosem láttam még ezt az ajtót.
-Adolfo, mióta létezik ez az ajtó?- kérdezte csodálkozva.
-Amikor újjá épült a ház kértem egy ilyen titkos szobát a jövőre nézve- válaszolta és benyúlt a zakójába, és onnan kivett egy kulcsot. Kinyitotta az ajtót és egy lépcsőt láttam meg. Adolfo ment előre a gyertyával, hogy láthassunk. Amikor leértünk egy újabb ajtó volt, amit Adolfo kinyitott egy másik kulccsal. Mikor kinyílt az ajtó nem láttam semmi különöset, és nem csak azért mert sötét volt, mert a szobában csak egy nagy kétajtós szekrény állt néhány bútor mellett. A szoba mérete egy kisebb rendezvényre elég lett volna. Adolfo elindult a szekrényhez, kinyitotta és átadott nekem egy dobozt.
-Ez micsoda?- kérdeztem, de tudtam, hogy nem lesz benne semmi rossz.
-Kérem nyissa ki- mondta közömbösen. Amikor kinyitottam két tőrt láttam meg a tokjukban, amiket két-két vékonyabb bőrszíj fogott közre.
-Ezek az ön tőrei. Az édesanyjának kardja volt a démonfegyvere, önnek pedig tőr. Kérem csak akkor használja, amikor valakivel kettesben van. Mert ha egy démon megtudja, hogy ön milyen képességgel bír, meg fogják ölni- szólított fel Adolfo az információkkal. Egy ideig csak néztem a fegyvereimet, aztán beugrott még egy fontos kérdés.
-Adolfo, hogy lehetséges az, hogy életben vagyok, úgy hogy Sebastian felfalta a lelkem?- kérdeztem. Nem jutott eszembe a legfontosabb kérdés.
-Kisasszony, ha nem bánná ezt a kérdést csak azután válaszolnám meg, miután kialudta magát. Úgy vélem ezeket fel kell még dolgoznia- mondta Adolfo. A hangneméből tudtam, hogy bármennyire is szeretném ma éjjel semmi kép nem árulná el.
-Rendben. Kellemes éjszakát!- mondtam és a tőreimmel a kezemben visszaindultam a szobámba. Amikor bementem a hálómba leraktam a dobozt egy kisebb asztalra. Még utoljára belenéztem a tükörbe, és még mindig vörös volt a szemem. Ez vagyok én, félig ember, félig démon. Mielőtt elaludtam volna ránéztem a szimbólumomra ami már nem világított. Aztán bebújtam az ágyba és hamar elaludtam.