Csak néhány nap telt el a bál óta, de Sebastian zavaró tényező számomra. Adolfo és a szüleim is figyelmezettek, hogy senkinek se áruljam el a titkomat. Ebben csak az volt a problémám, hogy a démonom mindig velem volt, és így elég nehéz volt bármit tenni. Egyrészt folyton figyelnem kellett, hogy meg ne lássa a tőreimet. Másfelől sokszor hozott dühös állapotba, ekkor nagyon kellett figyelnem, hogy minél hamarabb lenyugodjak vagy elmenjek a közeléből. Nem hittem, hogy ilyen nehéz egyedül lenni ha van egy  démonod! Megpróbáltam minél több feladatot adni neki, hogy minél kevesebbet legyen velem, de nagyon gyorsan megoldotta őket az ereje miatt. Az is problémának számított, hogy nagyon sok éjszaka nem tudtam aludni, ekkor a kastélyomat jártam, és mivel a démonok nem szoktak (és nem is tudnak) aludni, így mindig meghallotta, hogy fent vagyok és mászkálok. Ez az éjjel is ilyen.

Egy óráig forgolódtam, de meguntam, hogy nem bírok aludni, ezért kikeltem az ágyból. Összefogtam a hajam egy copfba és felvettem egy sötétlila köntöst, ami a térdemig ért, és a vállán illetve a derekán díszítésként egy selyem réteg volt. Utolsóként felkaptam egy cipőt és elindultam a folyosóra. Mivel a tőröket csak nagyon ritkán vettem le, azok rajtam voltak, és csak a démonom van fent, nem kellett bajlódnom a kesztyűvel sem. Becsuktam magam mögött ajtómat és elindultam jobbra. Az ellenező irányban van a démonom szobája, úgy gondoltam ha a másfele megyek, több időt nyerhetek. Az egész folyosó meg volt világítva gyertyákkal, jól láttam mindent. A  falai krém színben pompáztak, de az alja sötétkék volt, és a szőnyeg pedig fehér. A bútorok és a szoba ajtók sötétbarna faanyagból készültek. Az én szobám mellett lévő helyiségek vendéghálók voltak, amikben egy franciaágy, néhány fontos bútor, és egy külön fürdő helyezkedett el. A folyosón mind két oldalt voltak szobák. Körülbelül három helyiséggel arrébb beléptem egy ajtón. Ez a terem az én dolgozószobám. Az ajtóval szemben három nagyobb ablak volt, az előtt pedig egy nagy asztal állt. Voltak rajta fontos iratok, azok amiket aznap csináltam meg, vagy még meg kell csinálnom. A szobában helyezkedett el egy dohányzó asztal és néhány szék körülötte. Ha nagyon sok a munkám akkor ott szoktam teázni, nem a teázóban. Miután körülnéztem folytattam az esti sétámat. A kastélyom jobb szárnya, ahol most tartózkodok, volt az én részem, és a bal szárny pedig a vendégeknek és egyéb tevékenységeknek kialakítva. Arányos volt az egész épület, de a bal oldalon több szoba helyezkedett el, mint a jobb szárnyon, ezért az utóbbi helyiségekkel sokkal nagyobbak voltak. Nem tudom pontosan megmondani melyek a legnagyobbak, de a gardróbom biztos köztük van. A saját szobámban csak egy ruhás szekrény, így nem tartottam ott az összes öltözékemet. Ebben a teremben csak ruhák, ingek, szoknyák, nadrágok, cipők, kesztyűk, kabátok és kiegészítők voltak. A következő szobát nagyon kedveltem, és nem nagyon örültem annak ha bárki betette oda a lábát. Ez a szobaóriási volt, de csak a sarokban volt egy hatalmas versenyzongora. Kicsi koromban a szüleim megpróbáltak megtanítani rajta játszani, de nem értem el nagy sikereket. Miután meghaltak, megkértem Sebastian-t, hogy tanítson meg. Így néha eljövök ide és játszok magamnak egy kicsit. A zongora szoba után a teázót néztem meg. Ez a kedvenc termem. Nem tagadom, nagyon szeretek teázni! Egyedül szoktam lenni, de gyakran vannak megbeszélni valóm, mondjuk az üzleti megbeszéléseket is itt bonyolítom le. A kastélyom falai mind ugyanabban a színben pompáztak, de a teázó egészen másként nézett ki. Itt az alap szín a piros volt, arany rajzokkal díszítve, de a szőnyeg ugyanúgy fehér volt. A szoba közepén egy sötétbarna színű, nagy, kör alakú asztal állt, körülötte pedig azonos színű székek. Nem maradtam ott sokáig, folytattam az utolsó szobával a szárnyban. Ez pedig a könyvtár volt. Nagyon sok időt töltöttem itt, főleg mert reménykedtem, hogy újabb könyvet találok, amit a szüleim hagytak rám. Azt mondtam nem tudnám eldönteni melyik helyiség a legnagyobb, de a könyvtár akkora nagy, hogy nem is vettem bele a számításaimba. Nem tudom pontosan mennyi, de nagyon sok polc állt, amik a plafonig értek, és ezek mind meg voltak pakolva könyvekkel. Ha valaki úgy jön be, hogy pontosan nem tudja megmondani mit keres, akkor több napot kéne eltölteni azzal, hogy megtalálja a tökéletes könyvet. Voltak olyan éjszakák, amikor nem tudtam aludni, és csak olvastam. De a mai estét nem ezzel szerettem volna eltölteni, ezért tovább folyattam a nézelődésemet.

Az otthonom úgy helyezkedett el, hogy amikor beléptél választhattál, hogy jobbra, balra vagy fel a lépcsőn menjél. Mivel én most az emelet jobb részén voltam, átmentem a lépcsőn, így kerültem át a bal szárnyba. Bármennyire lehettem halk a démonom így is, úgy is meghall, de most ez engem nem érdekelt. Az első szobák voltak az itt dolgozóké. Összesen nyolc szoba volt, a két komornyikomnak, a három cselédemnek, a szakácsomnak, a kertészemnek, és a kocsisomnak. Nem volt túl szabályos az elrendezés, mert a következő szoba a biliárdterem. Kicsi, és csak egy játékasztal állt bent, de itt nem töltöttem el sok időt. Amellett, hogy van egy pincém ahol, úgy szint tudok gyakorolni, van egy vívótermem is. Mint hölgy, nem tanulhattam volna meg, de Sebastian önvédelemből megtanított néhány technikát.

Voltak még szobák ebben a szárnyban, de azok nem voltak olyan fontosak, hogy körülnézzek bennük, ezért elindultam a lépcső felé, a földszintre. Úgy döntöttem, hogy jobbra veszem az irányt, ahol a pince, és az étkező is volt. Az alagsorba nem mentem le, nehogy Sebastian akkor találjon rám. Az ebédlő ajtaja kétszárnyas volt, így megpróbáltam halkan kinyitni az egyik ajtót. A teremben egy hosszú asztal állt, körülötte a székek. Nem tudtam pontosan hány férőhelyes, de sosem volt még olyan, hogy tele lett volna. Az étkezőből nyílt még egy ajtó, az volt a konyha. Nem túl gyakran voltam itt, de mindig akadtak kivételek, mondjuk, ha valami édesre fájt a fogam. Amikor bejöttem ide, mindig sürgés-forgás volt, de most nagyon nagy csönd volt. Furcsa is lett volna ha nagy hangzavar lett volna, az éjszaka közepén. Körülnéztem, és végül elindultam a ház utolsó szobájába, a bálterembe. A nagysága az étkező és a konyha nagyságából állt. Nem töltöttem el sok időt, mert volt egy üvegajtó ami a kertbe vezetett.

Nem voltam túl sokat az udvaron, mert nem nagyon szerettem kint lenni a szabadban. A kert nem volt akkora mint a házam, de egy átlagosnál nagyobb volt. Áll egy hatalmas szökőkút, viszonylag a terület közepén. Kövekből volt kirakva az út, körülötte pedig virágok. Nem voltak nagyok, de sok színben pompáztak. Mégis az udvar egyik részén, sok időt töltöttem, ez volt az üvegház. Nem a növények miatt, de nem is azért, mert itt teáztam, hanem az épület emeletén volt egy erkély. Innen az egész birtokra ráláttam, ezért kedvelem ennyire ezt a helyet. Volt néhány éjszaka, amikor egy könyv társaságával ültem le, és olvastam, de a vége mindig az volt, hogy a tájat néztem. Olyan is akadt, hogy így aludtam, és a  szobámban ébredtem fel. Innen is tudom, hogy Sebastian tudta, hogy fent vagyok. Felmentem a lépcsőn, a teraszra, nekidőltem a korlátra, úgy néztem körül. Minden egyes éjjel megállapítom, hogy gyönyörű. Az egész birtokom sötétben pompázott, csak a hold világított, ez volt az egyetlen fényforrás. Csönd és béke uralkodott az egész otthonomon. Néha láttam egy-egy madarat elrepülni az égen. Nem tudom szavakkal leírni, hogy milyen, de sosem untam meg. Néztem a tájat, de hangokat hallottam magam mögül, ezért tudtam, hogy nem maradhatok sokáig.
-Kisasszony, elég késő van, nem kéne fent lennie- mondta Sebastian.
-Nem tudok aludni- válaszoltam egyszerűen és felé fordultam.
-Egyre többször történek meg ez önnel. Van olyan is, hogy több napig nem alszik, mégis nincs semmi baja.
-Nem fogom elmondani. Mondtam már, hogy nem magyarázok meg semmit amit nem akarok.
-Igen, ezt többször is mondta már. Kérem menjen vissza a szobájában, hogy pihenhessen- mondta Sebastian.
-Nem vagyok fáradt. Ha nem tetszik, akkor menj vissza a birtokra, és ne figyelj rám- ajánlottam fel ötletnek. Mivel ez nem volt parancs az tehet amit akar, ezzel kapcsolatban. Visszadőltem a korlátra, hogy a tájat nézhessem tovább. Hallottam a lépései hangját miközben megy le a lépcsőn, és közben folyamatosan elhalkul. Vártam, hogy láthassam, hogy visszamegy a birtokra, de nem történt meg. Egy kicsit jobban figyeltem és meghallottam, hogy leül egy székre. Ebből arra következtem, hogy nem megy el addig amíg én sem. Ez egy mosolyt csalt az arcomra. Még mindig azt a lányt látja bennem, aki három évvel ezelőtt könyörgött, hogy mentsék meg. De én már megváltoztam. Én egy démon vagyok.

Köszönöm a képet ackzode-nak!