A szilvesztert – csak úgy, mint előző évben – kettesben töltöttem Changbinnal, a különbség csak annyi volt, hogy nem egy házibuliban, hanem otthon. Felbontottunk egy üveg pezsgőt és annak a társaságában videójátékoztunk egész éjjel. Jól éreztem magam, sokkal jobb volt így mintha egy buliba mentünk volna el. Az éjféli koccintás után végül áttértünk a filmnézésre, már nem emlékszem mit is néztük pontosan, de arra igen, hogy mennyire fáradt voltam. Befészkeltem magam az ölelésébe és mellkasára fekve figyeltem a tévének a képernyőjét. Changbin fél karjával átölelt, simogatta az oldalamat míg az álom maga alá nem temetett. Te soha nem csináltál velem ilyen, veled szóba sem jöhetett az összebújós, filmnézős esték – neked fontosabb volt a munka. Hol jól tudom, aznap éjjel is dolgoztál, addigra már nem csak az országon belül váltál a legelismertebb producerré. Büszke voltam rád, örültem a sikerednek viszont egy kis részemnek még mindig hiányoztál; hiányzott az a srác, akibe beleestem, de nem volt mit tenni – az a srác végleg elveszett. Én mégis boldog voltam, hisz Changbin mellett olyan lelki nyugalomra találtam, amilyet melletted soha nem tapasztalhattam volna meg.