Másnap úgy viselkedtél mintha mi sem történt volna. Korán felkeltél, készítettél reggelit, amit kihoztál nekem és egy rövid csókkal köszöntöttél. Nem mondtál semmit csak leraktad elém az ételt majd hozzám bújtál. Jól esett a közelséged, hiányzott hisz már rég nem aludtunk külön így kétségesen fogadtam a közeledésedet. Lehet volna bocsánatkérésként is értelmezni viszont te nem az a fajta voltál, sosem kértél bocsánatot semmiért. Reggeli után elvonultál egy kicsit dolgozni az új lemezeden én addig kitakarítottam a lakást és leültem tanulni. Estig ki sem dugtad a fejed a stúdiónak kialakított szobából, nem is értettem miként bírtad, de nem szóltam érte. Leültél hozzám, megnézted mit tanulok és segítettél benne. Kikérdeztél a tételből, amit éppen tanultam, kijavítottad a hibáimat majd ezt többször is megismételtük. Melegséggel töltött el a törődésed, nagyon is jól esett azok után, amit előző este tettél. Lefekvéskor szorosan magadhoz öleltél és a fülembe suttogtál. Akkor mondtad ki először a „szeretlek" szót. Én képtelen voltam rá, kétség sem fért hozzá mit érzek irántad, de egyszerűen nem tudtam kimondani. Féltem, nem tudnám megmagyarázni mitől, csak egyszerűen féltem. Helyette megcsókoltalak és a mellkasodra fekve alvást színleltem. Sokáig simogattad a hátamat – biztos te sem tudtál aludni, kíváncsi lettem volna számodra mi okozott álmatlanságot bár még a sajátomat sem tudtam volna megmagyarázni.