Az égen villám cikázott át egy hangos dörrenés kíséretében, majd a sötétszürke égből sűrűn, egymásba kapaszkodva hullottak alá az esőcseppek. A lakásban olvasó lány felkapta a fejét és olyan széles mosolyra húzta ajkait, amit már nagyon régóta nem mutatott meg a világnak. Jobbra-balra forgolódott könyvjelzője után kutatva, viszont nagyon úgy tűnt, hogy az erre használt fénykép elveszett valahol a kanapén lévő forgatagban, így csak óvatosan fejjel lefelé fordította a kötetet a széles karfán.

„Az istenek vagy rossz kedvükben vannak, vagy meghallgatták az imáimat" – gondolat futott át az elméjén, ahogy a szófáról felugorva kisietett az ajtón. Szinte feltépte a nyílászárót, a küszöbön átbukva lépett ki a hűvös levegőre. Szemüvegének lencséje egy szempillantás alatt elázott, nem látott sokat, így inkább levette és az ablakpárkányon biztonságba helyezte. Talpai hangosan csattantak az apró pocsolyákban, amik a betonon keletkeztek, ezt pedig ő maga nevetve fogadta.

Körbe-körbe táncolt a saját tengelye körül, arcát az ég felé fordította és nevetve táncolt, amíg a lábai bírták. Olyasfajta érzelmek jelentek meg benne, amiket az ember túlságosan is ritkán tapasztalhat meg. Elméje üres volt, a több napon át kínzó feszültség elszállt, a végtagjaiban ülő fájdalom megszűnt és csakis a felszabadultság kellemesen bizsergető érzése ölelte körbe. Gondolatai messze jártak, nem számított az, hogy esetlegesen másnapra megfázhat, vagy a szomszédok őrültnek gondolhatják. Nem érdekelte másoknak a véleménye, úgyis mindenki azt gondol, amit és ahogyan akar – ő abban a pillanatban őszintén boldog tudott lenni.

Pár napja festett hajából előbukkanó vörös szín rozsdaszínűre színezte hófehér trikóját, viszont ez sem számított. Majd kimossa, nem örökéletű egy ilyen színezék – gondolta vidáman nevetve és tovább folytatta magányos táncát. Bokája olykor rossz irányba fordult, de ezt már észre sem vette; hozzá szokott már ehhez az érzéshez, szalagjai mindig is lazák voltak, mindennapos volt egy aprócska bicsaklás nála. Vizes, nehéz haja szinte már lebegett körülötte, amint egyre gyorsított mozdulatain, a hideg esőcseppek végig cikáztak csupasz karjain, majd onnan lezuhanva gyarapították a pocsolyákat, vagy éppen itatták a környező, színes virágokat.

Minden sötét és szürke volt, kietlen, a lány mégsem látott még ennél szebbet. Szíve gyors tempót diktált, füle sípolt, heves lélegzetvételei megremegtették vékony ajkain ülő esőcseppeket, amikor megtorpanva körbe vezette pillantását. A virágok és a fák keskeny ágai meghajoltak a vihar súlyától, de abban a pillanatban az érzelmeknek nem is igazán volt értelmük, nem lehetett kézzelfogható magyarázatot adni. A lány egyszerre érezte magát pehelykönnyűnek és tonnás súlyúnak elázott ruháiban. Szárnyalt, zuhant, majd ismét szárnyra kapott.

- Nem kell megfelelnem senkinek! – kiáltotta maga elé kissé meggörnyedve. Adrenalin futott végig a lényén és még hangosabban kezdett el kiabálni – Nem számít mit teszek, úgysem felel meg senkinek! Azt fogom tenni, amit én akarok! Mindenki basszameg! – üvöltött úgy, hogy torka is belesajdult – Nem érdekel, ha itt hagynak, nem érdekel, ha ismét magamra maradok, nem érdelek, ha megutálnak! Eleget tettem mindenkiért, most én vagyok a soron! Elegem van, elegem van, elegem van! Kibaszottul elegem van!

A lány mosolyra egyre csak szélesedett, minél hangosabban hallatta a hangját. Mellkasát nyomó teher egyre csökkent és szabadjára engedte. Fellélegzett. Úgy istenigazából képes volt fellélegezni. Könnyei egybe olvadtak az eső cseppekkel, nevetését elnyelte az égből feltörő dörgés, ő maga pedig csak elterült a betonon. Feje halkan koppant a földön, de észre sem vette, nem igazán érzékelte a világot.

- Belefáradtam abba, hogy csak adok és ezt senki nem képes megbecsülni – sóhajtotta maga elé és szemeit lehunyva kapkodott levegő után. Tüdője fájt a hideg levegőtől, libabőr lepte el a bőrét, amikor a szél körbe táncolta alakját, ő mégis csak feküdt ott és hagyta, hogy az eső áztassa. Arra vágyott, hogy mossa el a fájdalmát, mossa el őt magát is. Szárnyalt és zuhant. Felszabadult volt, mégis láncok tartották fogva. Sírt, nevetett, kiabált, suttogott. Hangzavar lepte lelkét a csend tompította.