Másnap próbálta elérni Leventét, de kikapcsolta a mobilját, elment a házukhoz, ám senki nem nyitott ajtót, így egyedül ment el focizni. A többiek, iskolatársai, ugyanúgy a pályán voltak, mindig akadt ember, akivel lehetett játszani, ám aznap korántsem volt olyan felemelő a játék. Tekintetével sokszor pásztázta a kaput, hátha barátja megjelenik, de nem így történt. S hiába szerzett gólokat, hiába nyert az ő csapata, nem tudott örülni a győzelemnek. Mintha Levente távolmaradásával eltűnt volna a bizsergető izgalom, az eufória, amitől a játék igazán élvezetes volt mindig.

Este, zuhany után, lehuppant a nappali kanapéjára. Úgy érezte, nem tud a szobájában ülni. Bekapcsolta a tévét, s valami olyasmit keresett, amit sose nézett volna meg. Pár perc múlva Minna lépett be.

– Szia öcskös! – mosolyodott el, s lehuppant mellé. – Mi a helyzet?

– Semmi – motyogta komoran.

– Hát persze – ölelte át bal karjával, s homlokon csókolta. Peti meglepődött. Nővére fiatalabb korában sokat ölelgette őt, puszit adott neki, ha megsérült, megcsikizte, ha rossz kedve volt. Több szeretetet kapott tőle, mint édesanyjuktól. Néha azt érezte, a pletykálkodás fontosabb számára, mint a saját gyerekei. – Szóval?

– Levi nem beszél velem – bökte ki halkan.

– Összevesztetek?

– Nem... Vagyis nem tudom. Mondtam valamit, mire ő megharagudott, és elrohant. Azóta nem érem el. Még nem fordult elő ilyen – sütötte le a szemeit.

– Pedig nem barátság az, ha legalább egyszer nem veszekedtek – nevetett fel Minna. – Mi Virággal egy időben sokat vitatkoztunk, de mindig meg tudtuk beszélni a dolgokat, ha nem mást, pár nap szünet után. Aztán rájöttünk, hülyeség volt az egész. Ha igazán szeretsz valakit, teszel azért, hogy együtt maradjatok, hogy fennmaradjon a kapcsolatotok, a barátságotok. Mindig akadnak nehézségek, az élet nem könnyű.

– És te... – motyogta zavartan – nagyon szereted Virágot?

Minna elmosolyodott.

– Mindennél jobban.

– És boldog vagy mellette? – kérdezte, habár maga is láthatta a választ.

– Hát persze, öcskös – kacagott fel csilingelő hangján. – Úgyhogy fel a fejjel! – simogatta meg szőke üstökét. – Holnap szombat, és biztos vagyok benne, hogy a te drágalátos Levid nem tud majd ellenállni a focipályának.

– Remélem – sóhajtotta.

Aznap éjszaka Peti nehezen tudott elaludni. Nővére szavai kattogtak az agyában: a te drágalátos Levid. De hiszen nem az övé. Már lassan tizenegy éve elválaszthatatlanok, de akkor se az övé. Egyszerűen csak jó barátok, a legjobbak. Nem tehet arról, hogy mást nem szívesen enged közel magához, csak őt. Hogy ha nincs mellette, kevésbé vidám az élet, hogy a foci nélküle már nem is olyan izgalmas. Barátok voltak, akik kiálltak egymás mellett, akik megvédték egymást, ha pár szemét felsős kipécézte őket. Ott volt Levi mellett, mikor édesanyja elhagyta őket egy másik férfiért, s barátja is mellette állt, mikor egymás után vesztette el szeretett nagyanyját és nagyapját. Segítettek egymásnak a tanulásban, hiszen a foci miatt néha teljesen elhanyagolták. Levente matekból volt jó, míg ő angolból, s egymást támogatták. Valamiért természetes volt, hogy ők összetartoznak, és nem állhat közéjük senki és semmi.

Peti megdermedt. Lassan a tizenhetet töltötte, és nem is érezte különösnek, hogy nem volt még barátnője, se neki, se Levinek. Míg más fiúk a lányokról beszélgettek, sőt vadásztak rájuk, őt és barátját inkább a foci kötötte le. És ez így volt jó. Sose érezte a késztetést, hogy barátnője legyen. Megnézte a lányokat, elismerte, ha szépek, de ennyi. Sose fantáziált róluk, sose méregette őket. Olyan jól érezte magát barátja mellett, hogy sose gondolt arra, míg nővérét meg nem látta csókolózni, hogy ezen változtatni kellene. És nem volt igaza? Most itt fekszik az ágyán, tegnap óta nem beszélt a barátjával, és úgy érezte, sose volt még ilyen magányos, és üres.

~

Másnap szomorúan tért haza, Levente megint nem bukkant fel. A házukig is elment, de még Gábor, Levi apja sem nyitott ajtót.

Mikor felcaplatott a lépcsőn, hirtelen Virágba ütközött. Arca ragyogott, elővillantak fehér fogai, ahogy rámosolygott. Gyönyörű teremtés volt. Vagy a szerelem tette ilyenné?

– Szia Pó! – puszilta meg gyorsan, s leszaladt mellette. Peti elfintorodott. Nem szerette, ha egy ballábas pandához hasonlítják, még akkor se, ha Virág szerint pont azért nevezi így, mert cukinak tartja. Aztán meglátta kijönni nővérét is a szobájából. Ő is mosolygott, boldognak tűnt.

– Szia öcskös! – borzolta össze a haját. – Igyekezz lefürödni, mert utána mi jövünk!

– Oké – motyogta szemlesütve.

Fél óra múlva már jóllakottan, frissen és üdén feküdt az ágyán. Anyja sikolya rázta fel. Azonnal felpattant, s a folyosóra rohant. Etelka a fürdőszoba ajtajában állt, és kiabált.

– Mégis mit csináltok? Hogy merészeltek az én házamban ilyen... szégyentelen dolgot művelni?!

– Anya – hallatszott Minna félénk hangja. – Mi szeretjük egymást.

– Fogd be a szád! – sipította. – Fogd be, fogd be, fogd be! Én nem ilyennek neveltelek.

Peti arca falfehér lett, érezte, ahogy apja a hátához lép.

– Mi történt? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – füllentette, pedig pontosan tudta.

– Hogyan válhattál ilyenné?! Biztos a te hibád. Tűnés a házamból! – ordította.

– Ő a szerelmem – kiáltotta Minna, s hallani lehetett, ahogy hangja megremeg.

– Még egy szó, és te is repülsz!

– Anya – lépett közelebb Peti –, kérlek, nyugodj meg!

– Nyugodjak meg? – nézett rá szikrázó szemekkel. – Nyugodjak meg?! Tudod, mit csinált a drágalátos kis nővéred? Bemocskolta a házunkat, a családunkat. Ezzel a kis... Mondtam, hogy tűnés! – ordított Virágra, aki egy szál bugyiban és melltartóban állt. Könnyes szemekkel kiszaladt, majd eltűnt Minna szobájában.

– Anya, ezt nem teheted!

– Még hogy nem tehetem? Dehogynem! Soha többé nem teheti be ide a lábát, sőt, nem is találkozhatsz vele többé. Az én lányomból nem lesz egy...

– Ezt nem te döntöd el! – kiabálta a lánya sírva.

– Az anyád vagyok, és amíg az én házamban laksz...

– Akkor elmegyek!

Mindenki megdermedt.

– Rendben, menj csak. De ha kilépsz az ajtón, soha nem jöhetsz vissza! Nekem nem kell egy ilyen lány...

– Drágám... – szólalt meg végre Teodor.

– Meleg vagyok! – kiáltotta el magát Peti.

A levegő mintha megfagyott volna.

– Ha Minna elmegy, nekem is el kell.

– Miket beszélsz? Már te is? – nézett rá Etelka falfehéren. – Szóval ezért vagy folyton Leventével. Tudhattam volna. Biztos ezért hagyta el az anyja is.

– Fejezd be! – ordította. – Miért vagy ilyen... ilyen kőszívű?

– Kőszívű? – háborodott fel. – Én neveltelek fel titeket, és ez a köszönet? Hogy ilyenekké váltatok? Nem ezért szültelek meg titeket. Ha tudtam volna, inkább elvetetlek mindkettőtöket – fakadt ki teljesen.

Peti szemei kikerekedtek.

– Bárcsak úgy tettél volna! – kiáltotta fájdalmasan, s leszaladt a lépcsőn. Belebújt edzőcipőjébe, s addig szaladt, míg a kimerültségtől könnyek nem gyűltek a szemébe, s Leviék pázsitján térdre nem hullott.

Már este tízre járt, mikor barátja lépteit hallotta. Egy labdával a kezében sétált felé az utcán.

– Peti? – nézett rá meglepetten. – Te meg?

– Miért nem beszélsz velem?! – förmedt rá. – Miért nem veszed fel a telefont? Miért nem írsz vissza? Miért nem vagy mellettem? – szipogta.

– Valami baj van? – ült le mellé. Labdáját az ölébe vette, arra támaszkodott.

– Minna lebukott – motyogta.

– Ó – Levi csak ennyit mondott.

– Anya szörnyű dolgokat vágott a fejünkhöz.

– Hogyhogy a fejetekhez?

– Azt mondtam, meleg vagyok.

Levente hirtelen nevetni kezdett, Peti értetlenül bámult rá.

– Te meleg? – fogta meg a hasát.

– Ne nevess ki! – húzta fel az orrát.

– Tudod, mit jelent melegnek lenni? – vált hirtelen komollyá. – Milyen évekig azon rágódni, hogy te miért vagy más? Milyen azt tettetni, aki nem is vagy, nehogy megtudják a titkodat? Milyen attól rettegni, hogy rád néznek, és látják rajtad, mi vagy? Attól félni, kiközösítenek, megutálnak, sírva aludni el, mert nem vagy normális, vagyis amit a többség normálisnak tart...

Peti döbbenten hallgatta barátját.

– A világ változik, egyre többen vállalják fel a másságukat, de még mindig túl sokan ítélik el őket... minket – suttogta az utolsó szót.

– Te is? – motyogta elképedve Peti.

– Tessék, bélyegezz csak meg úgy, mint a nővéredet! – förmedt rá. – Tizenegy éve ismersz, tudod, ki vagyok. Változtat ez valamin is?

– Igen – mondta sóhajtva, mire Levente megrezzent.

– Na, látod, ezért kerültelek – állt fel komoran, a labdát dühösen az udvarban lévő fának dobta, s a bejárati ajtójuk felé indult.

Mikor épp lenyomta volna a kilincset, Peti megfogta a karját, s maga felé fordította. A csók váratlanul érte. Csupán egy másodperc volt az egész, de a földbe gyökerezett a lába. Kikerekedett szemekkel nézte barátját, akit már csak a hold ezüstje világított meg.

– Ez meg? – nyögte ki, de Peti újra az ajkaira tapadt. Csupán egy szájra puszi volt, mégis...

– Ti meg mit csináltok, fiúk? – dörrent Gábor hangja.

A fiúk szétrebbentek, ijedten figyelték a magas, szálkás férfit.

– Na, indulás befelé, mindketten!

Peti úgy érezte, nem bír ki még egy veszekedést, pláne, hogy erről most csak ő tehet. Ám úgy érezte, meg kell tennie, meg kellett csókolnia barátját, hogy megtudja, megbizonyosodjon arról, ami egyre jobban kínozta. S döbbenten tapasztalta, mennyire jólesett neki az a csók, az első csókja. Azt hitte, undort fog érezni, ehelyett bizseregtek az ajkai.

A konyhában Gábor megállt, s a székekre mutatott.

– Üljetek le! – parancsolt rájuk, s pár másodperc után tirádába kezdett. – Mégis hogy képzeltétek, hogy a ház előtt enyelegtek? Nem gondoltatok arra, hogy valaki megláthat titeket? Sötét van, de azért nem ennyire. Nincs szükségem arra, hogy a fiamról is pletykáljanak a szomszédok. Szóval csak a négy fal között, rendben, fiúk?

– Tessék? – kérdezte Levente értetlenül. – Apa, ezt most mire érted?

– Hát erre a... melegesdire – nyögte ki zavartan.

– Apa, te tudtad?

– Sejtettem – vakarta meg a borostáját. – Sose beszéltél lányokról, csak Petiről. Kicsit furcsálltam.

– És te ezt el tudod fogadni? – hüledezett a fia.

– Tehetnék mást? – tette a vállára a kezét, s megszorította. – Én nem leszek az anyád, nem foglak elhagyni.

Levente felpattant a székről, s átölelte édesapját.

– Köszönöm – szipogta.

Peti értetlenül figyelte a történteket. Gábor mennyire másképp reagált fia melegségének hírére, mint az ő édesanyja. Persze azt csak azért mondta, hogy elterelje Minnáról a figyelmet, de ki tudja, talán nem is tévedett olyan sokat.

– Te pedig – nézett Petire –, gondolom, szeretnél itt aludni.

– Az jó lenne – bólintott.

– A szüleinek azt mondta, meleg – sóhajtotta Levente.

– Gondolom, nem fogadták valami jól.

– Nem – ingatta a fejét. – A nővéremmel együtt kitagadtak – mondta komoran.

– Azért ezt ne vedd túl komolyan. Ha az ember mérges, mond olyan dolgokat, amiket nem gondol komolyan.

– Mindegy – motyogta.

– Akkor felhívom őket, hogy ne aggódjanak. Nyugodtan itt maradhatsz.

– Köszönöm – nézett rá hálásan.

– De aztán semmi rosszalkodás – indult el a nappaliba, mire a fiúk fülig vörösödtek.

Ahogy a franciaágyon feküdtek a sötétben, kihúzódva a legszélére, Peti végre megszólalt.

– Bocs, hogy letámadtalak.

– Nem nevezném támadásnak – kuncogott fel.

– Csak kíváncsi voltam...

– Mégis mire?

– Hogy milyen érzés.

– És milyen volt?

– Bizsergető – suttogta. – Ez normális?

– Mégis mit értesz azon, hogy normális? – lett keményebb Levente hangja.

– Meleg vagyok?

– Ezt csak te tudhatod.

– Nem érdekelnek a fiúk... – morfondírozott.

– Akkor nem vagy az.

–... kivéve te.

Síri csend támadt.

– Nem mondasz semmit?

– Inkább aludjunk – mormogta Levente, de azon az éjszakán egyikük se tudta lehunyni a szemét.